Dömötörék és Sebőkék.
I.
A gömölyű, barna Dömötör Borbála este kiállt a kiskapuba és várt. Az állásban elfáradt és leült a padra. Csendesen ült a padon és várt.
Sokáig várt és már nyugtalankodni kezdett, amikor a szomszéd ház elől átjött hozzá az öreg Sebőkné.
– Kire vársz, fiam?
Borbála zavarodottan hallgat.
– Csak nem Pistára?
Borbála sápadtan kezd hebegni.
– Mert arra ne várj, jó lány. Az elment az esti vonattal Budapestre… onnan Amerikába szándékszik… haza se jön már talán többet.
Borbála fehérre válik, meginog és lefordul a padról.
II.
Dömötör Mihály asztalosmester agyon akarja ütni a lányát. A lány – Borbála – a földön zokog, az anyja sikoltozva áll előtte:
– Azt ütné inkább agyon… azt a gazembert, aki elszökött… ott égesse el a tűz a csontját, ahol van… ott sülyedjen el, ahol van… az szédítette, az hazudott neki, mit tudhatta ez a boldogtalan, hogy elszökik majd… de a boszorkány-anyjának is letépem a kontyát… az biztatta rá, hogy menjen el, hiszen Pista el akarta venni… az, meg az apja… volnék csak én férfi, tudom, rájuk gyujtanám a házat… Hát te, mamlasz, mit állsz itt… no csak eredj, vedd el most azt a gyenge virágszálat, azt a halottképü paszulykórót… a te testvéred nem volt jó a bátyjának, te csak járj utána, mint a bolond… más a bátyját ütné agyon, te még majd elveszed a hugát… eredj no…
Dömötör Péter asztaloslegény komoran áll a szoba ajtajában és nyugodtan, halkan, sötéten feleli:
– Rám kell bízni.
III.
Nyári éjfél. A Sebők-házból könnyű ruhában, mezítláb kilopózik Sebők Katalin és lesurran a kertbe, az orgonabokrok mögé, ahol várja Dömötör Péter.
Suttogás. Csókok. Támadás. Védekezés.
– Agyonüt apám.
– Elveszlek.
– Ne higyjem… azt mondta anyám.
– Elveszlek.
– Nem… nem… Megesküszöl rá?
– Megesküszöm.
… Nyári hajnal. Péter átugrik a kerítésen. A házban halkan felkölti az anyját.
– Csak azt akarom… hogy nyugodtan alhatik már anyám.
IV.
Sebőkék mennek hazafelé. A szőke Katalin, az anyja, az apja. A Dömötör-ház előtt vár reájuk Dömötörné. Sebőkék elfordítják a fejüket, mikor odaérnek. De Dömötörné megszólítja őket.
– Szomszédasszony!…
Sebőkék csodálkozva fordulnak feléje.
– Csak azt akarom mondani, – mondja Dömötörné mézédesen, – hogy Péter reggel elutazott… megy Budapestre, onnan Amerikába… azt üzeni, hogy irjanak majd neki.
Sebőkné sápadozni kezd. Az öreg Sebők János – kovácsmester – gyanakodva kérdezi:
– Mit irnánk mink neki?
– Csak… hogy ha a gyereke megszületett… hogy fiú-e vagy leány.
Sebőkné végignéz a lányán és sikoltva esik neki Dömötörnének. Dömötörné is nekivág. A két asszony veri, tépi és karmolja egymást. Sebők János előbb a lányát akarja leütni, de azután a felesége segítségére siet. A Dömötör-házból is kiugrik Dömötör Mihály, ólmosbottal a kezében. Most a két férfi támad egymásnak és a két asszony már választaná szét őket. Dömötör Mihály azonban egy rettenetes és gyors ökölcsapást kapott az arca közepébe; az ütés bezúzza az orrcsontját; az arcát elönti a vér. Csak annyi ereje és annyi ideje van még, hogy az ólmosbottal rávág a Sebők János fejére, a koponya koppanó, csattanó hangot ad az ütés alatt és Sebők János kovácsmester ledől az őszi sárba.
V.
Dömötör Péter munkát kap a szerszámgyárban. Este, mikor kijön, jönnek ki a kovácsok is a kovácsműhelyből. Nézi őket. Egyszerre nagyot dobban a szíve. Sötéten, kormosan, szikrázó szemmel megáll előtte Sebők István. Ő igyekszik vele szembe nézni.
– Hallod-e hé, – mondja lassan István – hazamegyek és agyonvágom az apádat.
– Vágod a…
– De agyonvágom. Még téged is hozzá.
Reszketni kezd az elfojtott nagy indulattól és egészen halkan, szinte suttogva mondja:
– Mit csináltál a testvéremmel, te…
– Csak azt, amit te az enyémmel.
A válasz hetyke és hangos. Sértő és kihívó. Sebők István már üt is. Dömötör Péternek egyszerre a kezében a bicska. Sebők István kalapács után kap, és a bicska csak sebez, de a kalapács leteríti a földre, a kit ért.
VI.
István kijön a fogházból és szédülve, borzongva és bizonytalanul néz körül a napos világban. Egy esztendő? Megérte. Csak az a kár, hogy a kalapács nem dolgozott elég jól. Nem jobban, mint az ólmosbot. Vagy talán jó is, hogy egyik se dolgozott elég jól? De nem jó az. Az ólmosbot jó, hogy csak beszakította az apja fejét, de az már kár, hogy a kalapács se tudott többet annak a gazembernek a fején.
István egyelőre nem tudja, mihez fogjon s elindul a hugát megkeresni. Félévvel ezelőtt feljött Katalin Pestre. A gyerekét otthon hagyta, de ő maga nem bírta már ki otthon a csúfolódást. A címe… a címe?… Megvan a címe.
Benyit a hugához és elönti az arcát a vér. A lány lesütött szemmel áll előtte. István nézi a szobát, kínos düh lobog föl benne, de azután ő is lehajtja a fejét.
– Hát ez lett belőled? – mondja halkan.
A lány csendesen feleli:
– Ez. Nem tudok én cseléd lenni.
István sokáig hallgat, azután ránt egyet a fején, mintha azt mondaná: „nohát, ahogy van, úgy van, – Isten áldjon meg“, – és menni készül. A lány halkan utána szól:
– Boriska is itt van.
István megrettenve fordul vissza.
– Hol?
– Itt! – mondja a lány.
A mozdulata jelzi a várost, de jelzi az egész állapotot, az egész történetet is. István elzöldülve támaszkodik neki az ajtónak és kínjában nevetni kezd. A lány ijedten megy feléje. István kifakad:
– Hogy az Isten verje meg…
Nem mondja meg, kit. Erőt vesz magán. Lenyeli. Kifordul a szobából és kemény lépésekkel elmegy.
VII.
Egy hónap múlva újra ott van a leánynál. Csüggedt és sápadt.
– Azért jöttem, – mondja, – hogy én nemsokára megyek Amerikába… nem jönnél-e te is?
A leány gondolkozik és nemet int a fejével.
– Miért?
– Mert… hogy tudjam itt hagyni… a gyereket?
István lehajtja a fejét és elgondolkozik. Hallgatnak. Végre István lehajtott fővel, halkan kérdezi:
– Láttad az enyémet?
– Láttam.
– Milyen?
– Szőke. Kövér. Az udvaron láttam… már mászkált…
István még mélyebbre hajtja a fejét. A lány előbb nem mer szólni, azután csendesen beszélni kezd:
– Mikor Boriskával először találkoztunk, ki akartuk kaparni az egymás szemét. De azután megjött az eszünk. Hát miért haragszunk mink egymásra? Hát mit vétettünk mink egymásnak? Nem mink vagyunk a bűnösök, hanem…
Elhallgat. Sokáig hallgat, azután hirtelen megszólal:
– Mindig rólad beszél. Azt mondja, hogy csak téged szeret még most is.
Megint elhallgat. István nem szól. A leány egészen halkan, nagyon gyáván megkérdezi:
– Áthíjjam?
A felelet sokáig késik és amikor megjön, akkor is inkább nem, mint igen. Egy alig észrevehető fejbillentés. A lány azonban felugrik, kiszalad és egy perc múlva megáll az ajtóban a másik lánnyal. Borbála mosolyogni próbál, de sápadt. István feláll, ránéz, azután lesüti a szemét. Katalin beljebb tuszkolja a másik lányt. Mind a hárman állnak. Azután leülnek. Hallgatnak. Szép csendesen sírnak.
VIII.
Sebők István fölmegy Dömötör Borbálához.
– Ide hallgass, – mondja neki keményen. – Én szeretlek… akárhogy van is… így is… Megmondom most, hogy el is vettelek volna… így is. Vittelek volna Amerikába. De mert az a gazember bátyád soha, de még csak nem is gondolt az én testvéremre… meg a tőle való édes gyerekére… hát én is itt hagylak. Megyek Amerikába.
– De Pista, – mondja a leány hebegve.
– Ne beszélj nekem, megyek Amerikába.
– De…
– Én nekem ne beszélj…
A leány végre szóhoz jut.
– De Pista, – mondja felindultan – hiszen… hiszen Péter… majd mindennap itt van Katinál.
– Mi? – kérdezi István elámultan.
– Igen… csak neked nem mertük megmondani… Neki se mertük… azért költöztem át ide… hogy ne találkozzatok… azt hittük, haragszotok egymásra…
IX.
István szemben áll Péterrel. Az első szót nagyon nehéz kimondani.
– Elveszed? – kérdezi végre István.
Péter kérdéssel felel:
– Hát te?
Az István válasza egyelőre egy föntartás:
– Ha te is, akkor én is.
Péter megszegi a nyakát:
– Hát én is akkor, ha te is.
– Hát akkor szervusz testvér.
– Szervusz testvér.