Magdaléna két élete

A pozsonyi városi árvagyám beszólította özvegy Huber Gáspárnét a Három perec-utcából.

– Mondja, Huberné, tud maga gyerekkel bánni?

Ez a kérdés tulajdonképpen sértő lett volna egy tisztes polgárasszonyra nézve, aki megszokta, hogy embertársai igénybe vegyék az ő segítségét a születés első pillanatától elhalálozásuk órájáig, Huberné azonban mégis erőt vett magán, mert tudni akarta, hová akar kilyukadni az árvagyám.

Ennyit válaszolt csak:

– Hogy tudok-e gyerekkel bánni? Én, aki Isten segedelmével öt gyereket neveltem föl? Nézze meg őket, tekintetes úr, ha nem hisz a szavamnak, valamennyien itt vannak Pozsony városában, egészséges, szófogadó, istenfélő gyerekek, a legkisebbik is maga keresi már a kenyerét, inas a Zapfl uram suszterműhelyében, igaz, hogy többet tehetnének az édesanyjukért, de hát a mai fiatalságnak más jár az eszében, hiszen a példaszó is azt mondja…

Az árvagyám az asztalra csapott.

– Hallgasson már!

– Van talán egy örökbe fogadni való árva? – kérdezte Huberné meghökkenve.

– Van egy árvánk, de az nem örökbe fogadni való, legalább nem magának való, Huberné, mert a híres nemes Csákó-familiából való és bár még csak karonülő baba, mégis nyolcezer tallér évi jövedelme van. Érti?

Huberné összecsapta a két kezét.

– Jézus Mária, hát mit csinál az a szegény féreg annyi pénzzel?

– Az az én gondom lesz, – válaszolt a gyám szigorúan. – A kisleányt az én feleségem fogja fölnevelni. A feleségem a csallóközi Csupor-familiából való leány, szegről-végről rokona is a Csákó-családnak és a pozsonyi gróf úr meg a prépost úr tisztességesnek tartják, hogy a kis árva rokonháznál nevelkedjék. Most az a kérdés, Huberné, hogy el akar-e maga szegődni hozzánk a kis leány mellé. Pesztrája van már a gyermeknek, magának csak az volna a dolga, hogy a pesztrára vigyázzon.

Huberné polgárasszony volt, sőt egy kis háza is volt a Három perec-utcában, midőn azonban megértette, hogy minő szép bért kinálnak neki, megalkudott patricius önérzetével és elfogadta az árvagyám ajánlatát. Azt mondta, hogy nem is annyira a bérért teszi, mint inkább a túlvilági jutalomért, melyet a vallás az árvák érdekében buzgólkodóknak kilátásba helyez. Mellékesen pedig már fortyogott benne a buzgalom, hogy ráncba szedje a pesztonkát, akit ugyan nem ismert, de akit előlegezett bizalmatlansággal máris bestiának minősítette.

Hárfás úr, a városi árvagyám, bevezette Hubernét a feleségéhez.

A kis Csákó Magduska ott feküdt a diványon. Mellette állott a pesztra és fenkölt arccal legyezte a gyermek arcát. Huberné összecsapta a két kezét és olyan hangon, amelyen nagymisén a haleluját éneklik, kiáltotta:

– Jézus Mária, Szent József… hát ez gyermek? Hiszen ez nem földi gyermek, hanem mennybéli angyal! Szakasztott olyan, mintha a nagytemplom oltárképéről szökött volna ide! Éppen olyan szőke és olyan édes. És milyen kövér a kis combja! Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy ennek a gyönyörűséges kis jószágnak nincs már se apja, se anyja…

Nem folytathatta, mert Hárfásné asszony berohant az ajtón és újdonsült nevelőanyai tisztjének első buzgalmában így szólt Hubernéhoz:

– Hát megbolondult maga, asszonyság, hogy így kiabál? Nem tudja, hogy árt a gyermek egészségének, ha megzavarják az álmát?

Huberné különben önérzetes, sőt harcias asszonyság volt, de egyszersmint igazságszerető is volt és mivel érezte, hogy ezúttal hibázott, hát nem is vette föl az eléje dobott keztyűt, hanem töredelmesen sóhajtott és ég felé emelte a szemét, mintha bocsánatot akarna kérni a jó Istentől, hogy szinte majdnem megzavarta egy apátlan, anyátlan árva álmát.

*

Hárfás uram a következő hónapban lemondott a városi hivataláról. Nem lehet egyszerre két urat szolgálni, mondta és a kis árva vagyonának gondozása valóban sok dolgot is adott neki.

Úgy látszik, hogy Hárfásék akkoriban valami ismeretlen rokonuk után örökséghez jutottak, mert kezdtek urasan élni. Nem szórták a pénzt, de urasan éltek. A tekintetes asszony selyemruhában járt, a tekintetes úr pedig fogatot tartott.

A kis árva ugyan igen jó színben volt, Hárfás azonban, aki féltő gonddal vigyázott nevelt leányának egészségére, mégis úgy találta, hogy a vastag városi levegő nem jót tesz neki és azért húsz esztendőre kibérelte a Csapi-út elején levő kis kastélyt.

Ez a ház, amelynek pitvarára vastag szőlőtő kúszott föl és tetőgerincét csillagos buzogányok ékesítették, régóta lakatlan volt már, a gazdája valami hőbörtös mágnás volt, aki állandóan Bécsben élt.

Itt cseperedett föl a kis Magdaléna. Meg kell engedni, hogy Hárfásék tejben-vajban fürösztötték és a széltől is megóvták volna kis arany csibéjüket. Ha kocsikázni vitték, akkor a hintóban mellette ült a nevelőanyja, szemben vele Huberné, a bakon pedig a pesztonka.

Ha szeszélyei lettek volna Magduskának, azokat is teljesítették volna, a kisleánynak azonban nem voltak szeszélyei, csodálatosan szerény és szelid gyermek volt. Egész Pozsony városa ismerte és szerette. A prépost úr lelkipásztori kötelességének tartotta, hogy időközönkint meglátogassa a kis árvát. Ilyenkor mindig ajándékot hozott neki, hol virágot vagy gyümölcsöt a kertjéből, hol mézet a méheséből.

Később mestereket járattak Magduskához. Nem tanult valami könnyen, de szorgalmas és rendes gyermek volt és egypár esztendő múlva már tűrhetően fecsegett németül és franciául és jól is zongorázott.

Legtöbb kedve és tehetsége a tánchoz volt. Olyan könnyedén, olyan kecsesen és annyi szenvedéllyel táncolt, mint valami holdvilág-tündér. A tánc különben öröklött tehetsége volt, mert az édesanyja a bécsi opera ballerinája volt, persze csak addig, míg Csákó úr, aki ifjú éveiben a nemesi testőrségnél szolgált, meg nem szerette, feleségül nem vette és földesasszonyt nem csinált belőle. (Ez különben családi titok volt, amelyről mostanában csak Hárfásék tudtak, ők pedig óvakodtak attól, hogy tovább adják, mert hiszen ilyen dolog tönkretehetné egy leányzó egész jövőjét.)

Magduska táncmestere egy Paulusz Kamilló nevű ember volt, egy kalandos léhűtő, aki sokféle vizeken evezett már és legújabban Pozsonyban jutott zátonyra. Paulusz ártalmatlan ember volt, csak sokat hazudozott, azt állította, hogy ő valaha svalizsertiszt volt és fogadkozott, hogy egyszer még földesúr lesz belőle. Magduska sokat nevetett rajta és olykor egy fél tallért ajándékozott neki, vagy beprotegálta Hárfás bácsinál egy-egy viseltes kabát erejéig.

Magdaléna igazi élete a tizenhetedik születésnapjával kezdődik.

Ezen a napon egy láthatatlan tündérkéz megérintette a leány szívét, a szíve ekkor édesen zengeni kezdett, a harmónikus zsongás, amelytől a kisleány eleinte nagyon megszeppent, dallá erősödött és ez az élet dala volt.

A nevezetes napon, – ah, mily gyönyörű, nyári verőfényben ragyogó nap volt! – Hárfásék a nevelt leányuk tiszteletére majálist rendeztek az Au-ban.

A tekintetes úr gavallérember volt és táncosoknak meghívta az országgyűlési ifjúság szinejavát. Bécsből két magyar gárdista is jött extrapostán. (Ezt Fieber mézeskalácsosmester jelentette Hubernének, aki a szomszédja volt a Három perec-utcában.) A gazdag leány híre, mint a hársfavirág szaga, messziről vonzotta a méheket.

Huberné adta reá „az ő gyönyörűségére“ a soktunikás fehér tüllruhát, amelyet a híres pozsonyi Katzbauer-nővérek külön a majálisra varrtak…

A derék Huberné akkor persze már nem volt Magdaléna dadája, hanem megint a Három perec-utcában lakott és jurátusokat tartott kvártélyon, nevezetes napokon azonban, így disznóöléskor, a tekintetes úr nevenapján vagy szappanfőzéskor, mindig megjelent a Csapi-úti házban, hogy tettel és jó tanáccsal bizonyítsa szolgálatkészségét és hogy végül egy fazékkal vagy egy batyúval a hóna alatt vonúljon haza az urasági konyhából a Három perec-utcába.

Huberné kiszedte a papilottokat Magduska loknis hajából, azután összecsapta a két kezét és az ő halelujázó hangján úgy elkezdett visítani, hogy a legények odakünn az oltóvödrök után szaladtak, mert azt hitték, tűz van.

– Jaj, édes gyönyörűségem, milyen szép vagy te! Isten bocsássa meg a bűnömet, de le tudnék előtted térdepelni, mint a festett Szent Cecilia előtt a főtemplom oltárán. Ha meglát így az én kvártélyos jurátusom, szegény Nagy Miklós, megszakad a szíve a szomorú boldogságtól. Szegény ördög már is úgy oda van a sok epekedéstől, meg a nagy szerelemtől, hogy nem tudom, mi lesz még vele. Nincs annak se éjjele, se nappala, mindig csak verseket ír, néha meg egész nagy papiríveket telifirkál a te neveddel, Magda, Magdaléna, Magduska, lángoló szíveket és szomorú fűzfákat rajzol melléje, ha meg megereszti a szép hangját, akkor olyan szomorú nótákat énekel, hogy sírva fakad minden vászoncseléd a Három perec-utcában.

Huberné azzal hirtelen fölkapott vagy négyet-ötöt a szoknyái közül, az utolsónak zsebéből kivett néhány aranyszegélyű, rózsaszínű papirlapot és odaadta Magduskának.

– Na, lelkem, egypárat megint elcsentem a versei közül.

Magdalénához, Egy érzéstelen szép márványképhez, Reménytelenség búcsúsóhaja volt a költemények címe.

A versek nagy művészettel voltak leírva, a sorok kezdőbetűit piros tintával rajzolta a szerző.

Látásból Magdaléna jól ismerte a Huberné kvártélyos úrfiát. Alkonyatkor vagy vasárnap délután csak ki kellett néznie az ablakon, hogy ott lássa a ház előtt a szép és szomorú arcú ifjút. Úgy állott ott, mint valami hirdetőtábla, a homlokára volt írva: én szerelmes vagyok.

Azelőtt megesett, hogy a fiatal úr holdvilágos éjszakán ott nótázgatott a Magduska ablaka alatt, a tekintetes úr azonban nem szerette az ilyeneket és egy ízben szigorú trombitahangján lekiáltott a szerelmesnek, hogy hallja, öcsémuram, becsülje meg jobban az én tisztes házamat.

A jurátus familiája ellen ugyan nem eshetett kifogás, mert a híres nagybükkönyi Nagyok közül való volt, a baj ott volt, hogy már a hetedik nagyapja túladott a dominiumán és az ilyen szegény fráter ne vesse a szemét a város leggazdagabb leányára.

– Ő is ott lesz? – kérdezte Magdaléna halkan.

Mert ha egyebet nem is, valami forró és részvétteljes kíváncsiságot mégis csak érzett a jurátus iránt.

– Persze hogy ott. A tekintetes úr meghívta mind a jurátusokat. Két napja fényesíti már a csizmáját és ma délutánra odarendelte a Havranek borbélyt, hogy fölsüsse a haját. Aranyrojtos új nyakravalót is vett magának…

Mikor Magdaléna a bácsi és a néni kíséretében az Au-ba érkezett, a vendégek megéljenezték, a cigánybanda pedig rázendítette a gránátos-indulót. Sok embert mutattak be neki, de ő egyiket sem látta, ő egyáltalában nem látott, nem hallott semmit, csak irult-pirult és rettenetesen szégyelte magát, mert ez volt az ő első szereplése a nyilvánosság előtt.

Csak akkor szedte össze magát és akkor kezdte gyors és alamuszi leánypillantásokkal a fiatal urakat mustrálgatni, mikor már ozsonnánál ültek a nagy lombsátor alatt, amelyet a tekintetes úr építtetett külön ez alkalomra.

Ozsonna után, miután a prépost úr egy könnyfakasztó, szép orációval köszöntötte Magdalénát, megindult a tánc és az ünnepelt leányzó első táncosa ő volt, a Huberné kvártélyos jurátusa. Igazán csinos fiú volt és az aranyrojtos nyakkendője, meg a göndörre sütött haja jól illett a barna magyar arcához. Jól is táncolt, bánatosan, elmerengő méltósággal, miként ez egy hona állapotján búsúló jurátushoz illik. Nagy Miklós különben úgy meg volt hatva, hogy egy okos szó nem jött ki a száján, csak sóhajtozott és forgatta a szomorú, nagy szemét.

Magdaléna második táncosa egy bécsi gárdista volt, egy Csanády nevezetű. Ő is szép fiú volt, a párducbőrével (akkoriban a gárdisták bálban is alkalmatosnak találták a párducbőr-viseletét) és az Apolló-combjaival jobban is tetszett Magdalénának, mint a Huberné kvártélyos jurátusa.

Paulusz Kamilló is ott volt a majálison, persze csak mint néző, – maga is eljöhet, amice! mondta neki azelőtt való nap a tekintetes úr. A táncmester a muzsikusokkal ült egy asztalnál. A siker, amit tanítványa aratott, oly büszkévé tette, hogy később tökéletesen leitta magát. A bőgőhordó cigány vitte haza a hátán.

Az Au-ban tartott majális talán mint az esztendő legsikerültebb pozsonyi mulatsága élt volna tovább ama nemzedék emlékezetében, ha éjfél táján sajnálatos botrány nem történt volna, ami sok izgalomra, pletykára, sőt még véres duellumra is alkalmat adott.

Vacsoránál ugyanis Csanády, a szép gárdista, akinek mindössze csak két napi szabadsága volt és akinek ennélfogva igen sietős lehetett a dolga, rajta-rajta! tempóban kezdett udvarolni Magdalénának. Ő a gáláns Bécs tanítványa volt és azt a bevált módszert alkalmazta, hogy sorra vette hölgyének egyes testrészeit és azokat költői hasonlatok segítségével kellő világításba helyezte.

Azt mondta:

– A nagysám haja olyan, mint a selyemféreg fonatja. A szeme bogara olyan, mint az esthajnali csillag, a bőre olyan, mint a liliom levele…

Nagy Miklós, aki Magduska balján ült, növekedő fölháborodással hallgatta vetélytársának ledér bókjait. Szerelmi bánatát még gyötrelmesebbé tette hazafias keserűsége, mert ebben a hetyke katonában ő a gonosz Ausztria-Bécs megszemélyesítőjét látta.

Csanády azalatt fokozatosan lejebb haladva, végül elérkezett a Magduska lábacskájához. És az ő merészsége még ettől sem riadt vissza.

– Olyan parányi lábának tetszik lenni, mint a piskóta, – mondta.

De ezzel már betelt a mérték. A jurátus, aki eddig némán és szomorúan ült a helyén, most a haragtól bíboros arccal fordult Csanády felé.

– Tiszt uram, – mondta élesen, – ilyesmi divat lehet a bécsi német dámák közt, de nem divat magyar honleányok körében. Mert a magyar hölgy büszkesége nem a lába, vagy valamely egyéb testrésze, hanem nemes lelkületének eszményisége.

Erre a rendreutasításra már akkor készült, mikor Csanády még a Magduska karjánál tartott, tehát volt ideje elmélkedni és azért is sikerült olyan szépen a mondása.

A gárdista elsápadt, majd a párduckacagánya alá nyúlt és egy zsinóron függő négyszögletű üvegdarabot vett elő, amelyet a jobbik szeme elé tett és nagy művészettel fogott meg a pofacsontjával és a szemöldökével. Azon keresztül nézte le a jurátust, miközben így szólt:

– Ejhah! Ez az ifjú tintanyaló talán leckét merészel nekem adni?

– Olyan leckét is kaphat ön a tintanyalótól, hogy nemcsak tinta, de vér is folyik a porondon, – mondta sötéten a jurátus.

– Helyes, – mondta a gárdista, – tudok egy csöndes helyet a pozsonyi szőlők fölött, ott holnap reggel közös sétát tehetünk.

A jurátus hideg főhajtással válaszolt.

Ebből föltünés lett. Az urakat fölizgatta, a hölgyeket megijesztette az eset.

Másnap egész Pozsony a Hárfásék majálisán történt skandalumról beszélt. Sokan, – különösen azok, akik joggal elvárhatták volna, hogy a tekintetes úr őket is meginvitálja, ami azonban érthetetlen módon nem történt meg, – sokan eltúlozva és kiszínezve mondták tovább az esetet.

Hárfás uram már korán reggel elment Csajághy követ úrhoz, aki mellett Nagy Miklós patvaristáskodott, hogy jelentést tegyen neki a dologról. A nagyhatalmú férfiú egyébként igen gorombán bánt a patvaristájával, azt azonban semmiképpen sem volt hajlandó eltűrni, hogy más is bántsa az ő jurátusát, azért lángoló haraggal rohant a policájra, hogy a Tripartitumnak a nemes ember testi épségére vonatkozó szakaszait idézze és hogy sűrű asztalcsapkodás között követelje a duellum megakadályozását.

A policáj megtette azt, ami tőle telt: egy városi darabontot állított a Nagy Miklós perec-utcai kvártélya elé. Mivel azonban meg volt írva a sors könyvében, hogy Magduska piskóta-lábáért mégis vérnek kell folynia, tehát a jurátus reggel átmászott a Fieber szomszéd udvarába, onnan kisurrant a hátsó utcába, onnan pedig kiment a szőlőhegyre, amelynek egyik félreeső helyén megtartották a páros viadalt.

A lovagias mérkőzés ugyan a gárdista győzelmével végződött, de a győzelem gyümölcseit mégis a jurátus szedte.

Nagy Miklós ugyanis a duellumban olyan érdekes sebhelyet kapott a homlokára, amelynél érdekesebbet semmiféle regényhős nem kívánhatott volna magának. A vágás, amelyre ő később fürtjeinek diszkrét elrendezésével irányította a közönség figyelmét, kecses ívalakban futott végig a homlokán és némelyek azt a megfigyelést tették, „hogy bíborvörös lesz, valahányszor indulatba jön az ifjú.“

– Egy hölgyért kapta, – mondták az emberek az utcán, miközben könyökön taszították egymást, – egy hölgyért, akinek becsületét megvédte egy pökhendi katonatiszttel szemben.

A bikahangú Csajághy szinte büszke lett az ő jurátusára.

– A kölyök jól odamondogatott annak a bécsi harkálynak. Igaz magyar fi ilyen hangon beszéljen a bécsiekkel! Nem is tanulhatott egyebet az én házamban.

Az esetet idővel még kiszínezték és kimélyítették. A távlatból szegény Csanády a feslett és zsarnoki Ausztria, Nagy Miklós pedig a lovagias magyar nemzet bajvívójává lett.

Miután ő szent felsége legkegyelmesebb elhatározásával szétkergette a pozsonyi országgyűlést, Csajághy uram hazafias szereplésének színhelyét áttette szülő vármegyéje gyűléstermébe, a jurátusa azonban elszegődött bojtárnak egy pozsonyi fiskális mellé és a városban maradt. Nem tudott ő már Magdalénától távol élni.

A rákövetkező farsangon a jurátusbál volt az első pozsonyi mulatság. Nagyon szép bál volt, csak a kvádrillnál támadt némi zavar, ami érthető is, mert nem Paulusz rendezte a táncot. Paulusz Kamilló még az ősszel összekerült egy csomó italos követtel, akik nem ismerték és úrnak nézték, azoktól egypár ezer tallért nyert kártyán, azóta báró lett és Bécsben élt.

Magdaléna a jurátusával táncolta a négyest.

– Hej, Magda nagysám, miért nem szegény leány nagysád! – sóhajtotta Nagy Miklós.

– Mért szeretné ön, ha szegény leány volnék?

– Mert akkor mondhatnék nagysádnak valamit.

– Érdekelne megtudni, hogy mit mondana nekem ön?

– Ha szegény leány volna, egészen szegény – bocsásson meg a vakmerőnek tetsző föltevésért – ha bár cselédleány volna, akkor azt mondhatnám nagysádnak: légy az én királynőm, az én istennőm…

Magdaléna mélyen elpirult, de nem a haragtól. Kissé elgondolkozott.

– Nagy úr, én ugyan nem vagyok szegény leány, de azért megengedem önnek, hogy úgy beszéljen velem, mintha az volnék.

Egész Pozsony helyesléssel fogadta a szerelmi regény megnyugtató befejezését, az egy Hárfás bácsi kivételével, aki annyira dühbe jött, hogy majd megütötte a guta.

Egy hétig mindig azt kiabálta, hogy ő tiltakozik a házasság ellen, Magdalénának három-négy esztendő előtt gondolnia sem szabad a férjhezmenetelre és hogy a jurátus egy ravasz pénzvadász, Magduska pedig háládatlan kigyó.

Ezt senki sem értette, pedig a tekintetes úr szempontjából nézve a házasság tényleg korai volt még, mert ő, mint Magdaléna gyámja, ugyan elég csinos birtokot szerzett magának Sopronmegyében, de új kastélyt is szeretett volna építeni és ahhoz legalább is még három-négy esztendőre lett volna szüksége. Most már mehetnek az ócska kúriába lakni.

Az esküvő azonban mégis megvolt.

A prépost úr eskette az ifjú párt és a pozsonyi gróf is megjelent, aranyos üveghintón, fullajtárokkal és papagályzöld huszárokkal. A városi céhek pedig, Fieber mézeskalácsos vezetése alatt, sorfalat állottak a főtemplomtól a Csapi-út elejéig. És mindenki azt mondta, hogy sohasem látott még olyan összeillő szép párt.

Az esküvő után Nagy Miklós azt a gyöngédtelenséget követte el, hogy meg akarta tekinteni Hárfás bácsi számadási könyveit – micsoda könyveket? hördült fel a tekintetes úr, – mintha a gyám nem is magyar nemesember, hanem holmi fizetett cseléd lett volna.

Ezen örökre összevesztek és Hárfásék, a háládatlanság fullánkjával a szivükben, elvonultak a sopronmegyei birtokra.

Az ifjú házasok a Csapi-úton levő kis kastélyban rendezkedtek be.

Magdaléna a közhangulat nyomásának engedve, lett a Nagy Miklós felesége, az esküvő után azonban nagyon beleszeretett az urába. A szerelem, mint valami gyönyörü meglepetés jött reá és a fiatal asszony testét-lelkét lenyügöző, forró és ujjongó boldogsággá fokozódott.

A föld, amelyen eddig járt, hirtelen megnyilt a lába alatt és ő édes rémülettel, ész nélkül zuhant a tüzes mélységbe, ahol minden semmivé lett, csak a szerelem lobogott és világított titokzatosan.

Olyan boldog volt, hogy szinte megrémült a túlnagy boldogságától. Hogyan érdemelte ő ezt meg?

Miklós is szerette az asszonyt, nagyon szerette, de azért nem feledkezett meg a hazáról sem. Ez neki mindig nagy gyöngéje volt. Sőt mivel most már szögre akaszthatta a prókátorságot és nem kellett tyúkpörök után futkosnia, az ideje javát a közügyeknek szentelte. Sűrűn szónokolt a vármegye termében és a közönség szívesen hallgatta, mert a szép baritonhangja kellemesen rezgett a honfibútól, a kondor fürtöktől körülfogott homlokán pedig nemes ihlet világított. A leglelkesebb hallgatója persze Magdaléna volt, aki a boldog hitves büszke alázatosságával ült a karzaton.

A Csapi-úti házban akkoriban sűrűn láttak vendégeket. A vármegye híres férfiai – egy izben a pozsonyi gróf is eljött – körülülték Magdaléna asztalát, sokat ittak és politizáltak és senki sem kételkedett benne, hogy Nagy Miklósból egyszer még nagy ember lesz.

Két évig igen boldogan éltek. Magdaléna mind szerelmesebb lett, Miklós úr pedig meghízott egy kissé.

Két év mulva megjelent náluk Tihanyi Judit.

Judit távoli rokona volt Miklósnak. Valószínü – bár ez a kérdés sohasem tisztázódott – hogy süldőleány korában szerelmes volt a délceg jurátusba, sőt nem lehetetlen, hogy gyerekfővel el is jegyezték magukat egymásnak. Később azonban, mint mondani szokás: „az élet elválasztotta őket egymástól“.

Magdaléna akkor hallotta először a leány nevét, mikor az hirtelen árvaságra jutott.

– Mi lesz most már a nyomorulttal? Adósságnál egyebet nem hagyott reá az apja, – mondta Miklós úr.

– Istenem, hát mi legyen vele? – heveskedett Magdaléna. – Hozzánk fog jönni, punktum.

Akkoriban így szokták megoldani az árvaügyeket és Magdaléna boldog volt, hogy eltalálta urának egy gondolatát.

A „kis árva“, akit az asszony anyai szívére akart ölelni, egész fejjel magasabb volt Magdalénánál. Túl volt már első fiatalságán, de azért szép darab nő volt, olyanféle, mint a görög tragédia muzsája. Bár láthatólag az volt az igyekezete, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el vendégszerető rokonai házában, mégis olyan feltünő jelenség volt, hogy betöltötte az egész házat, sőt mondhatnók: a fél várost. A szegény kis Magdaléna ijedten lapult meg mellette.

Tihanyi Judit azokhoz a nőkhöz tartozott, akikről azt lehetne mondani, hogy kizárólag csak férfiaknak való nők. Az asszonyok ugyanis mindenkor leküzdhetetlen bizalmatlansággal fogadták, a férfiak azonban, az öregek épp úgy, mint a fiatalok, szívesen legeltették tekintetüket a klasszikus profilján és szívesen melegedtek a szép szeme tüzénél.

Judit Magdalénával szemben szinte alázatosan viselkedett.

Miklós úrral szemben a hideg és méltóságos tartózkodás modorával tüntetett. Ha magán érezte Miklós úr tekintetét, akkor valami mélabús mártir-vonás jelent meg arcán és ha Miklósnak érzékeny lett volna a lelkiismerete, akkor lelkiismereti furdalásokat érezhetett volna.

A vicispánné, aki nagyon okos asszonyság volt és szerette Magdalénát, egyszer így nyilatkozott:

– Lelkem, én kidobnám azt a lyányt a házamból.

– Már mért dobnád ki? – csodálkozott Magda.

– Azt nem tudom, lelkem, de azért mégis kidobnám.

Judit szintén nagyon szerette a hazát. Híres politikus-családból származott – az apjaura el is politizálta a dominiumát – és amit szépet és lelkeset valaha írtak a hazáról, akár versben, akár prózában, azt ő mind betéve tudta.

A vicispán – ellentétben élete párjával – nagyon szerette a leányt és azt mondta, hogy olyan, mint a Patrona Hungariae.

A Csapi-utcai politikus-vacsoráknak Tihanyi Judit lett a muzsájuk. Ha megjöttek az úri vendégek, kezet csókoltak Magdalénának, azután mohón körülnéztek: hol van a kis Patrona? Voltak az urak közt nagyállású férfiak, híres patrioták, akik félig tréfásan, de félig komolyan, közügyeikben véleményt és tanácsot kértek Judittól. Judit meg is felelt nekik – félig tréfásan, félig komolyan, leányzóhoz illő kedves elfogódással – és Miklós úr szeme ilyenkor fölragyogott. Láthatólag nagyon büszke volt az ő szép és eszes hugára.

Magdaléna, aki az ilyenfélékhez annyit se értett, mint a tyúk az ábécéhez, csöndesen a himzése fölé hajolt – örökösen himzett – és azt mondta magában: Jaj, Istenkém, de ostoba is vagyok én ezek mellett!

És szinte szepegett, hogy egyszer majd mások is meg fogják tudni, hogy milyen ostoba ő.

– Lelkem, én mégis kidobnám azt a lyányt! – súgta neki a vicispánné.

Egyszer azután különös dolog adta elő magát. Magdaléna ozsonnán volt a vicispánnénál. Abban állapodtak meg, hogy estefelé Miklós majd érte küldi a hintót. Mivel azonban a többi dámák korábban mentek szét, Magda nem várta meg a kocsit, hanem gyalogszerrel tipegett haza a Csapi-utcába. Hiszen nem is volt messzi.

Otthon keresztül sietett a lakáson. A Miklós ajtaja előtt megállott. Beszédet hallott belülről. A Judit zengő mély althangja:

– Vagy mindent, vagy semmit!

– Tehát: mindent! – szólt Miklós.

Magdaléna elmosolyodott. Micsoda bolondos dolgokat beszélnek azok?

Valamelyik cseléd megpillantotta az asszonyt és hangosan ráköszöntött. Mire Magdaléna benyitott a szobába, már egyedül találta odabenn az urát. Miklós ott állott az ablakban és nyugodtan szívta a meggypiros, karcsúnyakú tajték-pipáját.

– Ilyen korán véget ért az asszonydiéta? – kedélyeskedett a gazda.

Magda az ámbitusra szolgáló másik ajtót nézte…

– Egyedül vagy? – kérdezte elborult arccal.

– Egyedül, édesem. Egész délután a hétfői beszédemre készültem.

– És Judit hol van?

– Igazán nem tudom. Egész délután nem láttam. Talán a szobájában…

Magdát egyszerre hideg rémület és undor fogta el, mintha varangyot érzett volna a kezében…

Vacsoránál csak hárman voltak. Azok ketten vidámak és tüntetően fesztelenek voltak. Magdalénának azonban úgy rémlett, mintha Judit klasszikus vágású vonásait valami meleg, merengő kifejezés puhítaná meg, és mintha Miklós úr állhatatosan kerülné a huga tekintetét.

– Jézus Mária, mit akarnak ezek velem? – rémüldözött magában az asszony.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy nyiltan szóba hozza a délutáni dolgot. Megkéri őket, mondják meg neki, hogy mit akarnak vele. De persze még sem volt hozzávaló bátorsága.

Az éjjel nem igen aludt Magdaléna. Másnap azonban már tudta, hogy mit kell tennie. Az ura azelőtt többször is példálódzgatott vele, hogy jó volna egyszer Bécsben farsangolni. Magdaléna eddig hallani sem akart ilyesmiről, most azonban maga hozta szóba. Mégis meg kellene egyszer nézni azt a híres várost. Ott legalább „lát valamit“ az ember és Miklós is hasznos összeköttetéseket szerezhetne.

Miklós mindenbe beleegyezett. És ami furcsa volt: a dolog meg sem lepte.

– Amint akarod, kedves.

Később azt kérdezte:

– És – kit vigyünk magunkkal?

– Zsuzsit meg Palkót. Judit itthon marad és rendben tartja a házat.

– Jó lesz, nagyon jó lesz! – hagyta rá Miklós.

Judit sem mutatott semmi meglepetést, mikor beavatták a tervükbe. Maga pakkolta Magdaléna holmiját.

– Szép ruhákat vigyél, Magdaléna. Azt akarom, hogy egész Bécs beleszeressen az én Magdusomba.

Az asszony csak akkor sóhajtott föl megkönnyebbülten, mikor az ötlovas útihintó már elhagyta a pozsonyi várhegyet. Úgy érezte, hogy valami nagy veszedelemtől menekült meg.

Bécsben a Lammban vettek szállást, amely teli volt magyarokkal. Különben az egész város teli volt magyarokkal. És mivel Bécsben csak az ment úrszámba, akinek pénze volt és mivel minden magyar ember úrnak akarta magát érezni, tehát ész nélkül szórták a pénzüket.

Palkó, a Miklós huszárja, egyszer egy rózsaszínü papirra nyomatott névjegyet hozott a gazdájának.

Br. Camillo Paulus.

Hát ez miféle szerzet?

– Csak nem az én pozsonyi tancmájszterom? – csodálkozott az asszonyka.

De bizony ő volt.

Aranygombos frakkot viselt, a fátermörderje a füle cimpájáig ért, a szalmasárga keztyüjében pedig ezüstszürke, bolyhos köcsögkalapot lengetett, midőn nagy gálánsan bepukedlizett az ajtón.

– Kisztihand, szép asszony, karsamadiner, tekintetes uram.

A nankingnadrágja olyan divatosan szük volt, hogy ijesztő volt reá nézni.

Miklós elkezdett kacagni.

– Hát maga hogy jutott ehhez a maskarához, Paulusz?

Kamilló úr a széles selyempántlikán függő monokliján keresztül végigmérte Miklós urat.

– Pardon, ez nem maskara, hanem legujabb párisi divat! Maskarában akkor jártam, mikor elhitettem a pozsonyiakkal, hogy én egy szegény táncmester vagyok… Azért követtem el akkoriban azt a bolondságot, hogy megbosszantsam vele édesapámat, báró Paulusz Egont, aki a cseh főnemesség leggazdagabb és leggőgösebb tagja volt… Svalizser-hadnagy koromban elköltöttem egypár százezer forintot és apám, hogy kigyógyítson a pazarlásból, koplaló-kurára fogott. De egy Pauluszt nem lehet megtörni! Nemrégiben meghalt az öreg úr… Az urodalmait és a várkastélyait nem vihette magával a családi kriptába és így én megint visszacseppentem az uraságba. A hernyó pillangóvá vedlett. A pozsonyi táncmester megint báró Paulusszá lett, a bécsi főrangú társaság kedvencévé, az udvari bálok előtáncosává, főhercegek bizalmas barátjává…

A szózuhany valósággal megdermesztette Nagy Miklósékat. Paulusz pedig tovább zuhogott és bugyborékolt:

– Hallottam, hogy itt méltóztatnak lakni a Lammban és mivel szomszédjuk vagyok, ide siettem, hogy fölajánljam baráti szolgálataimat… Én ismerem egész Bécset és Bécs ismer engem… Ha a tekintetes asszony főúri szalónokba kívánkozik, akkor meg fogom ismertetni keresztanyámmal, az öreg Lobkovicz hercegnővel és kuzinjaimmal, a kis Lichtenstein hercegnőkkel… Ha azonban jobban kedvelik a népies mulatságokat, akkor kimegyünk Kriauba, ahol nagyszerü mosónő-bálok folynak, vagy megnézzük a favoriteni bikaheccet, vagy elmegyünk a Sperlbe…

Miklós úr ugyan egy percig sem hitt a Paulusz Kamilló uraságában, de azért mégis megtűrte maga mellett, míg Bécsben voltak, mert mulatságosabb udvari bolondot és ügyesebb kalauzt keresve sem találhatott volna.

Paulusz legelső alkalommal, mikor Miklós tíz percre egyedül hagyta a feleségével, minden szó és bevezetés nélkül térdrevetette magát Magdaléna előtt. Az asszony igen megszeppent és csak akkor nyugodott meg, mikor Paulusz kétszáz forintot kért tőle. A csehországi jószágkormányzó felháborító pontatlansággal küldte a pénzt és Paulusz trik-trakon kétszáz forintot veszített Leopoldusz főhercegnek.

Paulusznak szerencséje volt, mert Nagyék nem vágyakoztak sem az öreg Lobkoviczné, sem a fiatal Lichtenstein hercegnő ismeretségére, akiknek vendégszeretetét a táncmester oly szívesen fölajánlotta nekik. Megelégedtek azzal, hogy Paulusz megmutassa nekik a császári kincstár drága csudáit és az udvari istálló aranyhintóit és hogy elvigye őket különféle mulatóhelyekre és boltokba.

És meg kell engedni, hogy Paulusz olyan jól ismerte a járást a bécsi Belváros görbe közei és átjáró házai közt, mint a róka a maga odujában.

A tekintetes asszonyka egyszer Würzlhez, a híres udvari ötvösmesterhez vitette magát. A kezében levő kis selyemszatyorból egy gyémántékszert vett ki és megbízta a mestert, hogy tisztítsa meg a köveit és reperálja meg a meglazult foglalatot.

A smukkot a gazdag Grálnétól örökölte Magdaléna néhai volt öregapja, ugyanattól a legendás vénasszonytól, akitől az egész Csákó-vagyon származott.

Würzl úr igen elismerőleg nyilatkozott a gyémántokról. Azt mondta, hogy rögtön lefizetne értük tízezer tallért.

Paulusz pedig az ékszer láttára olyan szent hevületbe esett, mint a keleti szent királyok, mikor megpillantották a betlehemi csillagot. Minden áron azt akarta, hogy Magda adja neki kölcsön a smukkját vagy egy félnapra, hogy megmutassa a vén Lobkoviczné hercegnének. Hadd lássa a gőgös német asszony, hogy Magyarországon nemcsak paprika terem… Magdaléna azonban egy ugyan-kérem-mel, meg egy kézlegyintéssel lecsitította a lelkes bárót.

Egypár nap mulva Paulusz azzal az ujsággal állított be a Lammba, hogy nagyszerü maskarabál készül a Sperlben. Ilyen még nem volt Mária Terézia halála óta. Az egész főnemesség ott lesz, egy csomó fiatal főherceg is ott lesz, persze szigorú inkognitóban. Nagyon nehéz oda bejutni, de Paulusz a főúri összeköttetései révén még tudna Nagyéknak billétákat szerezni.

Magdaléna hallani sem akart arról, hogy ő maskarába öltözzék – mit szólna hozzá a pozsonyi vicispánné, ha megtudná? – Paulusz azonban nem nyugodott, hanem négyszemközt ostromolta tovább a fiatal asszonyt.

– Jőjjön el, tekintetes asszony. Nem fogja megbánni. Ott fogja találni azt az embert, aki legjobban szerette magát életében. Még ma is betege a szerelmének.

– Az uramról beszél? – kérdezte Magdaléna szigorú arccal.

A táncmester furcsán elfintorította az arcát.

– Hogy az ura mennyire szereti, azt a tekintetes asszony jobban tudja, mint tudom én.

– Paulusz, – mondta Magdaléna, – Paulusz, ön kezd már igen magahitt lenni.

A sors könyvében azonban meg volt írva, hogy Magdalénának mégis el kell mennie a Sperl-féle maskarabálba.

Hogy ezt a célját elérje a sors, egyebet sem kellett tennie, mint hogy Miklós úrral egyszer künn felejtesse a piros szattyánbőr bugyellárisát az asztalon. Ezt a tárcát, amelyben állítólag fontos politikai dokumentumokat tartott, mindenkitől nagyon őrizte. Magda természetesen rögtön megnézte, hogy mi van benne. Egy papirból csinált kis kopertát talált, rajta két szónyi írást: j’y pense! – benne egy fekete női hajtincset… Az írás és a haj Tihanyi Judité volt…

Hát így vagyunk? Hiszen addig is tudta, vagy legalább is sejtette az igazságot, de buzgó igyekezettel próbálta magát kapacitálni, hogy ami fekete, az mégis inkább fehér. Most azonban nem lehetett tovább hazudnia.

Miklós úr meglehetősen későn jött haza az este. Mikor meglátta a bugyellárisát az asztalon, fölszisszent és egy villámgyors pillantást vetett Magdalénára. De azután megnyugodott: az asszony mosolyog, tehát nem tud semmit.

Magdaléna azt mondta, hogy mégis szeretne elmenni abba a híres maskarabálba.

– Tegnap még nagyon ellene voltál, – csudálkozott Miklós.

– Tegnap? Az régen volt. Ma már el akarok menni. Egyszer ki akarom magamat mulatni kedvem szerint.

Az ilyesmi ugyan egy csöppet sem hasonlított Magdalénához, Miklós azonban nem kérte számon a különös jó kedvét, hanem mindenbe beleegyezett. Egy idő óta egészen leszokott arról, hogy vitába bocsájtkozzék a feleségével.

Magdaléna francia pásztorleánynak akart öltözni. A szoknya legyen nagyon kurta és a derék legyen mélyen kivágva, – mondta a varrónőnek. A rózsaszín harisnyájába arany méheket hímeztetett.

Mikor fölpróbálta a ruháját, maga is úgy találta, hogy nagyon csinos benne. De ha a pozsonyi vicispánné látta volna, az ugyancsak összecsapta volna a két kezét! Magdaléna egyszerre sírva fakadt a nagy tükör előtt. Nem a vicispánné miatt, hanem azért, mert olyan csinos volt. Nincs szomorúbb, mint mikor az asszony csinos és nem tudja, hogy kinek. Olybá vette, hogy ő már meghalt és a bálozó jókedve nem volt egyéb, mint kisérteties lidérctánc, amit a saját sírja fölött eljárt.

Miklós úrnak nem igen tetszett a francia pásztorleány. Ha már pásztorleány, hát miért nem magyar? – dohogta magában a honszerelmében soha nem lankadó férfiú. Ha Magda ráhallgatott volna, akkor inkább murányi Vénusznak, vagy legalább is Dobó Katicának öltözött volna, amely esetben igen összeillő pár lehettek volna, mert a tekintetes úr maga Zrinyi Miklós képében ment a Sperlbe. A jelmeze nagyon ékes volt, a tudatlan bécsiek azonban részben török basának, részben pedig oláh vajdának nézték.

Hogy főhercegek voltak-e a bálban, az nem tudódott ki, de azért volt ott elég látnivaló. Tollruhás vademberek és kócbundás medvék nevetséges táncot jártak egymással. Mindegyiküknek égő fáklya volt a kezében és azon mesterkedtek, hogy tánc közben ügyesen meggyújtsák egymás ruháját. Hogy nagyobb baj ne legyen belőle, vizes vödrök állottak készen, amelyekkel az égő embereket nyakon öntötték. A publikum ezen nagyszerüen mulatott.

Zrinyi Miklóst mindjárt karon csipte egy papagály-nőcske és a francia pásztorleány magára maradt. De nem sokáig. Egy fekete dominó szegődött hozzá.

– Ismerlek szép maszk! – kezdte a dominó a társalgást.

– Tudom, hogy így szokás kezdeni, – válaszolt Magdaléna, – de azért nem hiszem, hogy ismernél.

– Egyszer láttam életemben a szép kis lábadat és azóta százezer közül is kiismerném.

– Hol láttad?

– Ha érdekel, megmondom: Pozsonyban.

Magdaléna most már sejtette, hogy ki legyen az ízzószemű álarcos. Csanády, a szép gárdista, akivel Miklós úr duellumot vívott.

Az asszonykának kissé megdobbant a szíve, – mily különös találkozás!

Akkor is, mikor először látta, a lábán akadt meg a Csanády szeme. Azóta nagyot fordult a világ és Magda már nem sértődött meg a szép katona bókjain.

– Csodálkozom, hogy emlékszel még reám, hiszen itt Bécsben tengernyi a csinos lábú nő…

– A holtam napjáig nem felejtem el ezt a gyönyörű lábacskát, mert a szívemen gázolt.

Egy kis lócán ültek egymás mellett és a fekete dominó lehajtotta a fejét és mohón nézte az arany méhekkel kihimzett harisnyát. A furcsa az volt, hogy a hangja remegett a nagy felindulástól.

– Hogyan gázoltam volna a szíveden, mikor neked nincs is szíved? – ugratta Magdaléna, aki maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen veleszületett tehetsége neki a kacérság.

– Kell szívemnek lenni, mert sokszor fájt utánad, – szólt halkan a fekete dominó.

Ez is úgy hangzott, mintha egészen komolyan mondaná.

– Megbántottál, szép pásztorleány, – folytatta, – de nem haragszom, inkább sajnállak, mert tudom, hogy keservesen meglakoltál. Akinek kedvéért végiggázoltál rajtam, az ma a te szíveden tipor, még pedig sarkantyús csizmával.

(No lám, hát ez is tud már Tihanyi Juditról?)

– Bolondokat beszélsz, fekete dominó, de én nem haragszom, mert jó kis pásztorleány vagyok. És ha akaratomon kívül megbántottalak volna, megbékítelek most ezzel a szép piros rózsával.

A fekete dominó a mellére tűzte a virágot. Közbe összetalálkozott a pillantása Zrinyi Miklóséval, aki egy oszlop mellett állott és a rémülettől dermedten nézte a lócán susogó párocskát.

A pásztorleány is észrevette a szigetvári hőst.

– Leselkedik utánam! Féltékeny! – ujjongott magában.

Egyszerre mintha valami súlyos teher siklott volna le a szívéről… Egész eddigi életében mindig meggörnyedve járt, de most hirtelen kiegyenesedett és kéjesen nyujtózott, mint a kutyaanya neveltje, aki megtudja, hogy az ő ereiben oroszlánvér folyik. Hohó, neki csak akarnia kell és darabokra tépi ezt a hazafias fickót, akit eddig isteneként imádott!

Nagy röhej és visítás támadt a szálában: egy óriás papendekli-elefánt hátán, amelynek minden lábában egy-egy suhanc mozgott, a tatár császár tartotta bevonulását. Mellette néger rabszolgák marsiroztak, akik hosszúnyelvű pávalegyezőkkel legyezték a nagyúr arcát. A tatár császár a tarsolyából rózsaszagú cukorkát dobott a tömegnek, aki azonban evett belőle, az hamar megbánta, mert a tatár cukornak valami orvosi hatása volt és sok embernek sietve ott kellett hagynia a mulatságot.

Mikor a menet már elvonult, Zrinyi Miklós megint keresni kezdte éltepárját. De bizony az megugrott előle a fekete dominójával. Tűvé tette utána mind a termeket, végigtaszigálta magát az ámbitusokon, fölszaladt minden karzatra és beszaglászott minden sarokba. Akiket nagy sietségében fellökött, azok nevetve mondták: ez is evett a tatár csemegéből!

Kimondhatatlan félelem és mérhetetlen keserűség vett erőt rajta. Mit akar vele az asszony? Miféle pokol fajzatja az a fekete dominó? Bizonyos, hogy régen ismerik már egymást… Most utólag értette csak meg, hogy miért kívánkozott Magdaléna a maskarabálba… Amint beléptek a terembe, mindjárt egymásra ismertek, mindjárt összebujtak… És a piros rózsa!

Egyszerre fölfedezte Magdalénát. Egy kis teremben hegedűk szóltak és a fekete dominó meg a pásztorleány összeölelkezve, egymáshoz tapadva, mélyen egymás szemébe nézve, egymás lélekzetét szíva, forgott körben… Nem is tánc volt ez, hanem félig már házasságtörés.

Miklós úr a fogát csikorgatta.

– Holnap kilököm ezt a személyt a házamból! Ki én! – dübörögte.

Ekkor azonban a másik Nagy Miklós, aki a lelkében lakozott, a higgadt és okosan számító Miklós, rátette kezét a büszke és tüzes Nagy Miklós vállára.

– Honnan lököd ki az asszonyt, te? A házadból? Nincs neked házad, barátom. Semmid sincs, csak egy meggyszínűre szívott tajtékpipád és egy pár ezüst sarkantyús csizmád van. Azt elviheted magaddal, ha megint elmégy tyúkprókátornak.

Nagy Miklós nagyúri önérzete összeroppant. Most tisztán látta: ő mégis csak a Magdaléna teremtménye. Amely pillanatban a szeszélyes asszony elfordul tőle, ő megint a szegény kis jurátus lesz, a Huberné kvártélyosa.

Magda végül abbahagyta a táncot. Megpillantotta a szigetvári hőst és hozzálépett.

– Most már mehetünk haza!

– Amint akarod, kedves.

A hintóban egyikük sem szólt egy szót sem. Az asszony a kocsi sarkába dőlt és lehunyt szemmel, halkan dúdolta a táncmelódiát.

Egypár napig Miklós úr el sem mert mozdulni hazulról. Mindig az asszony arcát leste. De ez a szépszemű, duzzadtszájú kis arc néma és titokzatos maradt.

– Vajjon mit akar velem? – gyötrődött magában a tekintetes úr.

Bizony Magdaléna maga sem tudta, hogy mit akar vele. Egy piros keszkenővel kezében járt-kelt a szobában és egy forró kérdéssel izgatta önmagát: megtegyem, ne tegyem?

Mert ő a bálon, a tánc mámorában – ah, hogy tudott táncolni az a fekete dominó! – félig-meddig megigérte, hogy egy órát az életéből neki ajándékoz.

Egyszer majd, – hogy mikor, azt most még maga sem tudja, – egy piros keszkenő lesz a Lamm emeleti ablakában. Aznap délután zárt hintó fog várakozni a Schustergasse sarkán. Magdaléna majd arra sétál és beszáll a hintóba. A többi már nem az ő gondja…

Napjában tízszer is ott állott a Lamm ablakában, a piros kendővel a kezében. Megtegye, ne tegye? Miklós úr, akinek ösztöneit a félelme megélesítette, kidülledt szemmel bámulta a piros kendőt.

Az asszony tulajdonképpen nagyon szerette volna megtenni. A maskarabálon a gárdista egy pillanatra levette arcáról a selyemmaszkot. Magdaléna azóta mindig maga előtt látta a száját. Finom metszésü, szép férfiszáj volt. Jó volna, ha hozzátapaszthatná a maga örökké szomjas ajkát. Biztos, hogy utána nem bántaná a lelkiismerete. Egy pillanatig sem. Sőt egészen kellemes érzés lehet, ha az asszony egy édes és lealázó kis titkot rejteget magában, egy titkot, amely még vénasszony korában is melegít és világít a szívében.

Nagyon szeretné megtenni, érzi, hogy meg kellene tennie, bolond is volna, ha nem tenné meg, – és mégis tudja, hogy sohasem fogja megtenni. Nem az erény tartja vissza, nem a kötelesség, hanem valami egészen más. A Csákó kisasszony kényessége és finnyássága, amely nem fél a bűntől, Istenem, mi az a bűn? – csak irtózik a mocsoktól, akár a hermelin. Ez szomorú, ez bosszantó, sőt dühítő! Szegény Csanády igazán nem érdemli meg, hogy lóvá tegye… Magdalénát bántja a lelkiismerete, hogy szószegőnek fogják tartani, szégyeli magát, hogy gyáva, de minden hiábavaló, bárhogyan ostorozza és ösztökéli is a fantáziáját a gárdista legénylakása felé, mindig visszatorpad megint. Nem tudja megtenni!

És Magdaléna haragjában sírva, rongyokra tépi a piros keszkenőt és a kályhába veti. Miklós úr pedig kidülledt szemmel követi minden mozdulatát.

Egy meggazdagodott bécsi hadseregszállító – a Múzsa nem emlékszik már pontosan, hogy Kren vagy Kern volt-e a neve, de a rövidség okáért egyezzünk meg mégis Krenben, – zálogbirtokot szerzett Magyarországon és ennek ötletéből elhatározta, hogy maga is tagjává lesz a nemes és érdekes magyar nemzetnek. A magyarokat, épp úgy, mint a lengyeleket, akkoriban érdekes nációnak kezdték tartani Bécsben és Kren úr szeretett volna érdekes lenni.

A honcserét azzal kezdte, hogy egy vitézbajszú huszárt keresett a hintója bakjára, olyanféle nyalka legényt, amilyenek tucatszámra lopták a napot a bécsi Koháry-palota barokk kapujában.

Paulusz, aki mindenkit ismert, tehát Kren úrral is barátságban volt és aki mindenféle mesterséggel foglalkozott, tehát cselédszerzéssel is, Paulusz úgy határozott ebben az ügyben, hogy Nagy Miklós Palkóját kell Kren úr bakjára ültetni. A legény lusta volt, de marconább bajuszt az övénél nem sokat pödörgettek Bécsben. Palkónak ugyan derogált, hogy német gazdához szegődjék, de Paulusz megtörte ellentállását, megértetvén vele, hogy Kren egyetlen kisasszonyleánya szemet vetett reá és hogy okos magaviselettel még nagy szerencsét csinálhat.

Így persze Nagyék maradtak volna legény nélkül, de Paulusz nem az a férfi, aki cserbenhagyja megszorult barátait és Kren úr elcsapott kammerdienerjét protegálta be hozzájuk.

Miklós úrnak tetszett az ötlet, hogy őt borotvált képű német fogja kiszolgálni („a magyar inkább harcosnak született, semmint cselédnek“), mert a német inas akkoriban Magyarországon épp olyan nagyúri fényűzés volt, mint Bécsben a magyar huszár. Az új rendet megkönnyítette az a körülmény, hogy Paulusz németje ineg jól beszélt magyarul, lévén ő tősgyökeres magyar ember.

Nem volt már fiatal legény, de igen ügyes, értelmes és sima modorú cselédnek látszott.

– Csak azt nem szeretem, hogy olyan sápadt képe van, – mondta a tekintetes úr.

– Bécsben most éppen ilyen lakájpofák vannak divatban, – magyarázta Paulusz.

Az új kammerdienernek különben Videczky Flóris volt a neve.

– Videczky, Videczky? – elmélkedett a tekintetes asszony. – Volt egyszer egy ilyen nevű familia, amellyel a Csákók atyafiságot tartottak.

– Ugyan kérem! – fortyant föl Miklós úr, – csak nem képzeli, hogy cseléd rokonaink vannak?

Dehogy is képzelt ilyet Magdaléna.

Az asszony mostanában egyáltalában igen szelid és csendes viselkedésű volt. A farsangi láz egészen elmúlott róla.

Miklós úr egyszer észrevette, hogy könny csillog a felesége pilláján. Krisztusom, ez megint megtudott valamit! – ijedezett magában. Majd óvatosan tapogatódzni kezdett:

– Valami baja van?

– Nincs semmi bajom, – nyugtatta meg Magdaléna. – Ellenkezőleg, nagyon boldog vagyok. És szeretném, ha megint úgy beszélnénk egymással, mint régen. Mert azt hiszem, nekem kisbabám lesz.

És ekkor már fuldokolva zokogott. De a könnyei nagyon édesek voltak.

Hát soha még kisbaba alkalmasabb időben nem jelentette be az érkezését. Magdaléna az alázatos boldogság súlya alatt roskadozva fogadta az angyali híradást. Most már csak egy érzése és gondolata volt: a gyermek! – A szép gárdista? Volt, nincs! Szegény úgy eltünt, mint a denevér, ha fölkél a nap.

Miklós úr letiprott és összelapult önérzete megint fölemelkedett, kifeszült és megnövekedett, mint a duda. Megint biztos talajt érzett a sarkantyús csizmája alatt. Mert nagy hatalom ám az ilyen kisded. Meg sem született még és már a vállára veszi a tekintetes urat. Mint valami fordított Kristóf-szobron a kisded viszi a nagy legényt a megdagadt vizeken keresztül.

– És hol akar lakni? – kérdezte Miklós úr. – Bécsben maradjunk?

– Nem, dehogy… – tiltakozott Magdaléna vérvörös arccal. – Elmegyünk innen messzire, inkább ma, mint holnap.

– Pozsonyba?

– Nem, nem, nem! – heveskedett az asszony. – Tudja, hol szeretnék lakni? Temesváron. Hiszen arrafelé vannak a birtokaink.

– Jó lesz, kedves, tehát Temesvárra megyünk.

Ez rendben is volt: aki úr, az a maga birtokán szokott megszületni és Miklós szerette volna, hogy az ő születendő fia – mert fiúnak kell lennie! – igazi nagyúr legyen.

Még a pakkolással voltak elfoglalva, mikor levél érkezett Tihanyi Judittól. Ezúttal Magdalénának írt. Igen udvarias, bár kissé hűvös hangon megköszönte az eddigi szíves vendéglátást és bejelentette, hogy a jövőre nézve elfogadta hevesmegyei rokonainak meghívását és velük fog lakni.

Nagy Miklósék egypár nap múlva már útnak indultak Temesvár felé.

Tavasz volt. A kék égen fecskék kergetőztek. A nagy útihintó vidám ostorpattogás és harangcsengés közepett döcögött végig az Alföldön, amely úgy teli volt apró sárga virágokkal, mint csillagokkal az égboltozat.

Magdaléna mohón szívta a tavaszi levegőt. A szíve telve volt enyhe békével és édes reménységgel és nem is sejtette, hogy a hintója bakján a halál ül.

Pedig ott ült. Kokárdás köcsögkalappal a fején, sokgallérú köpenyeggel a vállán, összefont karokkal ült a bakon Videczky Flóris, az új kammerdiener.

Mert mialatt a házaspár a kocsiban a jövendő életére vonatkozó terveket szövögette, addig Flóris a bakon azon gondolkozott, hogyan fogja legközelebb meggyilkolni a tekintetes urat és a tekintetes asszonykát…

Régi kedves terve volt már, hogy megölje és kirabolja valamelyik uraságát, hogy kiszabadúljon a cselédsorból és független emberré legyen.

Mikor Pálffy János grófnál szolgált, mindent szépen előkészített a gyilkossághoz, már a napot is megállapította. A hirtelen haragú nagyúr azonban valami csekélység miatt egy aranyhalakkal telt kristályköcsögöt vágott a fejéhez és az önérzetes Flóris, aki nem tűrhette az ilyen bánásmódot, rögtön elhagyta a Pálffy-palotát és így abbamaradt a terve. Kren urat is meg akarta ölni, a kisleányával együtt. Ha két héttel tovább maradhat a Kren-házban, alkalmasint meg is teszi. De Krent megmentette az a bogara, hogy neki bajuszos magyar legény kell.

Flóris nem tudta volna megmondani, hogy mikor határozta el magát a gyilkolásra. Az emésztő vágy, hogy egy nagy, véres cselekedettel föléje kerekedjék a sorsának, együtt nőtt föl vele. Ő sokat szenvedett és nyomorgott életében, a gazdái részéről sok megalázásban és bántalomban volt része, pedig ott izzott a lelke mélyén a tudat, hogy nemesi ház sarjadéka. Ha nem lett volna meg benne a meggyőződés, hogy egyszer majd másképp lesz, talán nem is bírta volna el az életet. Ez a meggyőződés azonban símává, alkalmazkodóvá, alázatossá és szolgálatkésszé tette.

Ő tulajdonképpen két különböző életet élt. A cselédélete merő tettetés és komédia volt. Őszinte akkor volt, ha magában maradt. Olyankor mindig a kedves tervével foglalkozott. Akkor szárnyra kelt a fantáziája, tűzbe borult a vére, édes és nagyszerű mámor fogta el és előre kiélvezte a véres tett minden gyönyörűségét.

Ha pénzt akart volna, csak pénzt, azt talán vér nélkül is megszerezhette volna, mert a gazdái mindig nagyon megbíztak benne. Ártalmatlan, kissé mulya embernek hitték. De ő nem volt tolvaj, neki vér kellett. A tett maga jobban izgatta, mint a préda. Lehet, hogy harcias ősök ösztönei züllöttek benne.

Nagy gonddal, sok elmeéllel készült a nagy napra. Úgy akarta végrehajtani a gyilkosságot, hogy őt magát soha a gyanú árnyéka se érhesse. És meg volt róla győződve, hogy ezt el is tudja érni. Ő rendszeresen gondolkozó gyilkos volt és midőn most az útihintó bakján ült, az esze nyílsebesen dolgozott, mint a pók lába, és szövögette a láthatatlan szálakat új gazdái körül.

Nagy Miklósék nem fogják elkerülni a sorsukat. Flóris máris túlsokat habozott. Most már becsületbeli kötelessége, hogy a végére járjon a dolgának…

A kocsi egy kis akácfaligeten kocogott keresztül. A fák telve voltak bódító illatú virágokkal és a mélyen lelógó, hűvös fehér fürtök végigvágtak Flóris arcán.

– Megálljunk, megálljunk! – ujjongott a tekintetes asszony a kocsiból. – Flóris, édes Flóris, szedjen nekem egy csomó virágot!

A kammerdiener szolgálatkészen fölpattant és telirakta a tekintetes asszony ölét akácfavirággal.

– Köszönöm, Flóris! – sóhajtotta Magdaléna édes hangon és édes mosollyal.

– Milyen szép szeme van! – mondta magában Flóris. – Majd sötétben végzek vele.

Valami kis emberi ellágyulást érzett, aminőt néha őzlesen érez a vadász. Ez azonban nem komoly dolog, inkább még fokozza a vadászat kegyetlen gyönyörűségét.

A tekintetes úr nem szeretett Temesváron lakni. Mindene megvolt itt, valamit azonban fájdalmasan nélkülözött, valamit, amit semmi más nem pótolhat: a hazát.

A városban katonák, beamterek, német és rác polgárok laktak, akik exerciroztak, dolgoztak, kupeckedtek és sörözgettek, de nem törődtek a hazával. És egy ágyúlövésnyire a vártól minden deszka és léc fekete-sárgára volt mázolva, amit nehéz elviselni a honfikebelnek.

Miklós úr tehát, amikor csak tehette, kocsira kapott és egy-egy restauráció vagy követválasztás kedvéért elment Csanádba, ahol a feleségének szintén birtoka volt és ahol lelkesen megtapsolták a férfiasan remegő baritonhangját.

Magdalénát nem bántották ezek a mind sűrűbben ismétlődő hazafias expediciók. Minden idejét betöltötte és minden vágyát teljessé tette a reménysége. Annyira asszonynak és anyának született, hogy máris teljesen rabjává lett a gyermekének, amely még meg sem volt.

A nyár elején váratlanul megjelent Temesváron Paulusz Kamilló. Mostanában nem folytatta a báróságot, hanem megint csak egyszerű táncmester volt és egész podgyászát egy kékpettyes zsebkendőbe kötözve hozta magával.

Temesváron azt híresztelte Paulusz, hogy ő politikai üldözés áldozata. Részleteket nem árult el, az éleseszüek azonban így is sejthették, hogy egyik igen nagy állású úr, aki féltékeny volt reá – persze minden komoly ok nélkül, tette hozzá diszkrétül, – annyira ragadtatta magát, hogy elkoboztatta Paulusz sok vihart látott csehországi birtokait és számüzetésbe küldte a birtokok gazdáját.

Magdaléna nem hallott erről, ő egyáltalában maga elé sem bocsájtotta Pauluszt, de annál többet hallott Flóris, a kammerdiener, akinek baráti kebelén a táncmester kisírta bánatát.

Magdaléna, akit a tekintetes úr akkoriban sokat hagyott magára, állandóan egy figyelő szempár tekintetét érezte magán. Egy kidülledt, szürke, nagy szempárét. Mintha homályon és ködön keresztül egy távoli planéta élete csillogott volna feléje, kíváncsian és titokzatosan. A szempár a Flóris kammerdieneré volt.

Ha hárfázott az asszony – és alkonyatkor rendesen ott ült aranyhárfája mögött, – akkor Flóris nyurga és össze-összecsukló alakja mindjárt megjelent a szomszéd szoba ajtajában. A zene vonzotta, mint a pókot. Nesz nélkül, mint a kaszás pók, osont ide s tova, mindig talált magának valami munkát, hogy az asszonya közelében lehessen.

Magdaléna eleinte ösztönszerűen félt a kammerdiener különös tekintetétől. Mivel azonban mostanában olyan gyöngéd hangulatban volt, hogy nem volt szíve bántani az orra körül zümmögő szunyogot sem, tehát elhitette magával, hogy az ő ösztönszerű irtózata nagy igazságtalanság a derék, jó Flórissal szemben…

– Flóris, szereti maga a muzsikát? – kérdezte egy ízben édesen.

– Szeretem, ha úgy muzsikálnak, mint a tekintetes asszony, – válaszolta furcsán meggörnyedve az inas.

– No, úgy látszik, nem sokat ért hozzá. De mindegy. Ha szereti a játékomat, akkor megengedem, hogy mindig hallgassa, valahányszor játszom.

Csákó Magdaléna különben nem volt az az asszony, aki komázott volna a cselédjeivel. Flóris pedig akkor sem tetszhetett volna neki, ha nem kammerdiener, hanem temesi gróf lett volna. És most néhanapján mégis úgy viselkedett Magdaléna, mintha diszkrétül kacérkodnék a furcsa vén legénnyel. Mert ez a Flóris határozottan valaki volt. Férfi volt. Nem szép, nem előkelő, nem is rokonszenves, de mégis férfi volt. Ha ott állott az ajtóban, a mellén összefont karokkal, akkor Magdaléna érezte, hogy nincs egyedül. A Flóris kidülledt, szürke szemén keresztül a férfinemzet figyeli, bírálja és csodálja őt. És ezért érdemes megválogatni a szavait és a mozdulatait, a dalt, amit a hárfán penget és olykor a ruhát is, amit magára vesz.

Flóris szeme az asszony nyakán, a bársonyos fehér bőr alatt pihegő ütőeret kereste.

– Ha azt átvágnám, akkor forró, piros vér csorogna ki és vége volna, – mondta magában.

Csak elképzelte és már valami nagyszerű és fájdalmas gyönyörűséget érzett, – milyen lehetne még a valóság?

*

Paulusz, akinek saját bevallása szerint kutya rossz sora volt Temesváron, minden vasárnap délután vizitába jött a cselédszobába. Az időjárásról beszélgetett és közbe egészen másvalamire gondolt.

Egyszer mégis kitudódott, hogy mire gondol.

– Flóris úr, – kérdezte, – látta ön már a tekintetes asszony gyémántsmukkját?

– Hogyne láttam volna, – válaszolt a komornyik.

– Tudja, hogy mennyit ér? Legalább tízezer tallért. Éppen elég volna kettőnknek. Magának is, nekem is.

Paulusz mekegve nevetett, mint aki nyitva akarja hagyni magának azt a hátsó ajtót, hogy hiszen csak rossz vicc volt. De azért nagyon figyelte a Flóris arcát.