A PIERRE MADARA.
I.
Amikor már Páris felé közeledett a vonat, az a kartonruhás tanitónő, aki velem együtt szállott még Dijonban a harmadik osztályu kocsiba, képéből kikelve jött át az én kupémba.
– Borzasztó ott a katonák közt… a Pierre már az ölembe ült…
És igazgatta még egy ideig a ruháját, aztán elővette a sárgafödelü könyvét és olvasni kezdett belőle. De már alkonyodott és különben is szomoru idő volt künn a mezőkön. Hullott a csöndes, őszi permeteg és köd ült a pirostetejü kis francia házakon; a mezőkön, a ligetek fái közt foszlányosan lengett. Hullámvonalas, szelid emelkedésü dombok olvadtak szürkés kékbe az esőfátyol mögött.
Kop… kop…
A rozoga vaggonba becsöpögött az eső.
II.
Pierre valami furcsa nevü kis falunál szállott föl a vonatra. Kicsi katona volt, igen fiatal, bajusztalan szőke fiu, olyan pirosnadrágos kicsi katona, akinek könnyezni szokott a szeme, ha az édesanyjáról beszélnek neki.
Amikor délután ott megállott a fáradt, tüsszögő mozdony azon a kis állomáson és tompa csörrenéssel tódultak egymásnak a vaggonok, nagy csönd volt. Az én szakaszomban egy öreg bácsi aludt, annak a horkolása hallatszott csupán. Künn a kavicsos térségen locsogott az eső, és az állomásfőnök az eresz alól bámulta a világot.
Aztán hirtelen ropogni kezdett a a kavics, és a kocsisor előtt megjelent Pierre. Piros nadrágban, szürke köpönyegben, piros sapkával. Sietett, sietett, alig ért a nyomába az az öreg, fakóruhás parasztasszony a tarka esernyővel. Aztán a kalauz kinyitotta a szomszéd kupé ajtaját, ahová át lehet látni, és Pierre fölkapaszkodott a kocsiba, mert már ültek ott katonák, négyen, vagy többen is, akik éppugy a szabadságukról utaztak a párisi kaszárnya felé, mint a bajusztalan, szőke Pierre. Aztán becsapták az ajtót és a Pierre mamája, a fakóruhás, öreg parasztasszony sikoltozni kezdett:
– A madarat, Pierre, a madarat…
Pierre kihajolt az ablakon és átvette a madarat. Kalitkában volt szegény és piros kendővel volt átkötve. Letette az ülésre. Az öreg parasztasszony egy skatulyát nyujtott föl.
– Az eleség… el ne feledj neki adni fiam, mert megdöglik… Susannet tisztelem, csókolom… mondd, hogy egy félesztendeig kuporgattam a krajcárokat, amig megvehettem neki a kanárit… a kalitkába nádpálcácskákat tegyen, abban benne marad a bogár… vigyázz rá, fiam, hogy örüljön neki a szegény beteg Susanne… azt is megmondhatod, hogy irhatna már a szegény öreg anyjának, irja meg, jó helye van-e, sok-e a dolog… nem felejted el, Pierre?
Pierre csak bámult ki a perronra, az anyjára, a tarka esernyőre, a fák mögé, ahol a pirostetejü kis házak rejtőztek.
A kalauz előjött, irásokat rakosgatott a zsebébe.
– No menj, fiam… a madárra vigyázz, fázik a lelkem…
És már lassan, egyenletesen ment is előre a vonat. Az öreg asszony mellette tipegett egy ideig.
– Au revoir, Pierre! A madár…
– Au revoir, maman!
És fölhuzták az ablakot, mert becsapdosott az eső. Még láttuk egy ideig az öreg asszony tarka esernyőjét a földeken, az eső ködében, aztán eltünt. A mozdony vágtatott, csattogva, sisteregve, bele az esőbe, Páris felé…
Pierre a sarokba ült, a zuáv katona mellé, aki rossz dohányt szitt, aminek köhögésre ingerel a füstje. Az ölébe vette a kalitkát, fölhajtotta róla a kendőt és belenézett. A kis madár ott didergett, gubbasztott a sarokban.
Aztán megint letakarta és kibámult az esőbe.
Kop… kop… csak csöpögött a viz a tetőről.
III.
A zuáv azt mondta Pierrenek, hogy itt a dohány, gyujtson rá.
– Nem szoktam – felelt Pierre – aztán a madárnak se jó… az édesanyám olyan sokáig gyüjtötte a pénzt, amig megvette… nézze…
Megint fölhajtotta a kendőt és a zuáv is belebámult a kalitkába.
– Szép madár – szólt.
Egy ideig csönd volt, a többi katona bóbiskolt és a zuáv azt mondta Pierrenek, hogy Franciaország egészségére huzzon egyet a pálinkás üvegből.
– Nem szoktam – felelt Pierre.
Erre aztán az egyik katona nagyon nevetett a sarokban és miközben pipára gyujtott, megjegyezte, hogy mért nem maradt akkor a szürke öreganyja mellett, ha olyan rongy katona, hogy még csak nem is iszik.
A zuáv mosolygott és még egyszer Pierre felé tartotta az üveget.
– No erre az ijedtségre inni kell – biztatta.
Pierre letette a kalitkát és ivott. De nagyon mulatságos arcot vágott utána és mosolyogtunk mind rajta.
Aztán vidám lett és hogy a többiek elkezdtek énekelni egy igen együgyü nótát a katonai egyenruháról, ő is velük dudolt. A zuáv a pipájával a kalitkán verte hozzá a taktust. Már akkor nagy volt a füst és dulakodott két katona. Csak tréfából vagdosták egymást a padhoz, ugy, hogy a dijoni kisasszony halálra ijedt a tulsó sarokban.
IV.
És hogy száguldott a vonat a mezőkön, a dombok alatt, igen zajongtak a katonák a füstben. A butykos kézről kézre járt, és Pierre szólót énekelt a katonai egyenruháról. Aztán az egyik kinyitotta az ablakot, hogy jobb levegő legyen.
– Éljen a haza! – orditották és énekeltek torkuk szakadtából.
A zuáv levette a piros kendőt a kalitkáról és bekötötte vele a fejét.
Megint nevettek.
És Pierre jól érezte magát. Ő volt a mulatság központja, ő mulattatta az egész társaságot. Lázba jött és egyre produkálta magát. Torzképeket vágott, fütyölt, és utánozta a kutyaugatást. Nagy sikere volt és egészen belepirult a dicsőségbe.
Egyszerre csönd lett. Van olyan pillanat, amikor ok nélkül elhallgat mindenki. És ebben a csöndben az egyik piros nadrágos, aki félig feküdt a padon és onnan élvezte a mulatságot, igy szólt:
– Kiereszteni a madarat.
Pierre rögtön fölkapta a kalitkát. Az ablakhoz ment vele és támolygott a pálinkától. A szeme keresztbe állott. Részeg volt és az együgyü nótát dadogta. Az ablaknál meghökkent. Aztán ujra mosolyba szökött az ajaka, kinyitotta a kalitka ajtaját és a fázós kis madár kiröpült az esőbe.
Orditoztak, ujjongtak.
És Pierre meglóbálta a kalitkát és azt is kidobta.
– Menj bele… majd ha fázol…
Aztán leült a helyére, a sarokba, és hallgatott. A többiek még nevetgéltek. Künn sötétedett és már a lámpák is égtek az őrházak előtt. A zuáv aludt. És a többi kezdte összekeresgélni a cókmókját.
– Még egy félóra – sóhajtott az egyik és ásitott.
A másik nyujtozkodott és a falvak neveit találgatta.
Fáradtak, összetörtek voltunk és kábultan bámultunk a semmiségbe, valami csömörrel a sok nevetés után. Minden csontját érzi az ember ilyenkor, a hosszu utazás után.
Senki se gondolt már Pierrere meg a madarára.
És aztán akkor ott a nagy csöndben, hogy a vonat is annyit zakatolt már, hogy rá se hederitett, nem is hallotta már az ember, szepegés, siró szepegés hallatszott.
Pierre sirt.