A KRAJCÁR.
Arra a városliget felé, valami poros, homokos utcán jártam tikkasztó délben. Alig járt ember véges végig a gyalogjárón; aki járt, meghuzódott egy düledező ócska palánk silány árnyékában. A deszkák tövében kifakadt a fű gyatrán, ott élősködve a száraz homokban. Megülte, szürkére festette az utca pora.
Odább nagy házat épitettek és a munkások déli pihenőn hevertek szerteszét. Az egyik homokdomb tövében egy pici gyerek játszott. Szegény, mezitlábos fiucska volt, kopott csikos vászonnadrág volt rajta, meg valami valaha kék trikóing, ami nagyon régen láthatott vizet. Ott ült a porban, a hátát égette a nap, s a feje bubjára tolta szakadt sárga szalmakalapját, ami a füléig ért.
Először kört rajzolt valami fadarabbal a homokba. Aztán óvatosan kisöpört belőle minden kavicsot, fadarabkát, és kezdett körben a homokból falat épiteni. Balról különösen magasra kellett emelni az erőditést, mert valószinüleg onnan fognak jönni a katonák. Aztán, hogy megvolt köröskörül az egész fal, pici lyukat vágott benne. Ez a kapu.
No és most jöttek a katonák. A zsebéből néhány fadarabkát szedett elő, szilánkokra hasogatta a krajcáros bicskájával, és szép sorjában kettőt-kettőt egymás mögött, a vár földjébe szurdalta valamennyit. Egyet a falba is szúrt, az volt a poszt, akinek a legexponáltabb helyzete vala. A kapitányt, mivelhogy nem volt érzéke a magasabb stratégia iránt, a csapatok élére állitotta. Kivül az ostrom már előrehaladt állapotban volt. Körülállták a fakatonák a várat, és ő maga, a szalmakalapos generális éppen a tenyerébe tütült, amikor egy krajcár repült a várudvar közepébe, nagy pusztitást vivén véghez a hadsorok között.
A krajcárt egy arrahaladó uriember hajitotta oda, s azzal tovább ment; hátra sem nézett.
Az én kis hadvezérem pedig eleinte nagy szemeket meresztett a rombolás láttára, aztán fölhuzta az alsó ajkát, szomoru arccal szepegni kezdett, majd kitört belőle a keserves zokogás és poros pici öklével törölgette szét a szeméből bőven omló könnyeket.
Sirt egy ideig, aztán abbahagyta. A szeme még könnyes volt; szepegett, és a szájaszéle is megmaradt a siró állapotban. De azért már a csatasorok közé nyult, fölállitotta a lebombázott kapitányt, meg a többi hősi halált halt katonát, s akkor, ott a porból előkaparva azt a gyilkos valamit, tágra meresztett szemekkel, megdöbbenve vette észre, hogy az egy krajcár.
Egy krajcár…
A tenyerére fektette, lefujta róla a port és az ujjaival is megtörölgette, hogy igazán krajcár-e? Mert Istenem, hiszen… egy krajcár!
Egy krajcár, amiért ő egész életében keserves munkákat végezett, jól viselte magát az önmegtagadásig s még azt a földöntuli élvezetet is megtagadta magától, hogy vadonatuj ruhájában meghengergőzzék az utca porában!…
Egy krajcár, amiért máskor egész délutánokon, sőt napokon át jól viselte magát, vigyázott a ruhájára! Amiért ő a kezét számtalanszor megmosta – szappannal! Egy krajcár, ez a mérhetetlen vagyon, a kincsek kincse, a jóság jutalma, a tisztaság eredménye! Aztán kezdte a szemeivel keresni azt az urat. Mert lehetetlen, hogy valaki vagy nagyon gazdag, vagy király ne legyen, ha igy minden viszontszolgáltatás nélkül, hiába, ingyen valakinek egy krajcárt ad!…
Az az ur már messze haladt a palánk silány árnyékában, levett kalappal, törölgetve az izzadtságot a homlokáról kék zsebkendőjével; valami kopott diurnista lehetett.
De hát miért jár gyalog egy ilyen gazdag ur? Vagy talán – uram bocsáss – tévedés lett volna?
Hirtelen, álmodozásából fölriadva körülnézett. Gyanakvó pillantást vetett rám, aki tanuja voltam az oktalan pazarlásnak, a nagy tévedésnek. Aztán óvatosan, lopva a zsebébe csusztatta a krajcárt, a szemére huzta a nagy, rongyos kalapot, s amikor mégegyszer körülnézve, észrevette hogy figyelem, pici lábainak minden erejéből lélekszakadva rohanni kezdett az ellenkező irányban. Az egyik kezével a kalapját tartotta, a másikat görcsösen szoritotta a zsebére…
Aztán egyszerre nagy porfelleget verve megtorpant az utca közepén. Visszanézett arra felé, ahol még büszkén meredt a homokvár az ég felé és benne szomorkodtak a katonák. A tenyerét a szeme fölé tartotta, és igy még a kapitányt is látta legelől, büszkén, imponáló fensőségében…
Hm. Hát érdemes azért a kopott krajcárért otthagyni mindezt a szép ostromállapotot?
Megindult, lassan jött visszafelé. Szégyenkezve tekintgetett rám, aztán, hogy odaért a vára elé, belenyult a zsebébe, kihalászott belőle először egy bicskát, aztán két kavicsot, egy nagy üveggolyót, egy kopott, hegyetlen, elrágott plajbászt és végül a kincsek-kincsét, a krajcárt. A kezébe vette, ránézett még egyszer, aztán a gazdag ur után tekintett. Majd megvetőleg lebiggyesztve ajkát hátrahajlott, fölemelte a kezét és abban a pillanatban már ott röpült a krajcár nagy ivben arra felé, a merre a gazdag ur elment…
Aztán ujra a porba ült és tovább piszkálta a várat.