Magdolna és egyéb elbeszélések

Suhog odakünn az eső, maholnap füteni kell. És én még sem a virágbontó nyárra gondolok, meg a meleg sugarakra, hanem én a télre gondolok, amikor behunyom a szememet.

Akkor hó boritja az utcát, a közepén van csak sok hosszú, piszkos sáv, ahol a kocsik járnak. A gyalogjárón szépen elsimul a fehér pihe, ha összetapossák, hull helyébe másik csöndesen, lassan, szállingózva. Ilyenkor nagyon hallatszik a szó az utcán ugy estefelé, és a boltok előtt, ahonnan az izzadt üvegen át nagy fehér sugarak szóródnak ki a sötétbe, táncol, kergetőzik, cikázik az ezüstpihe a levegőben.

Igen, a télre gondolok én, amikor kipirult arcocskákkal járnak a leányok és olyan jó, egészségesen hideg az arcuk, ha megcsókolják őket. Fiatal asszonyok meg-megállanak a kirakatok előtt, prémesszegélyű ruhájukat ügyesen megemelik és ugy vitáznak a mikulások, karácsonyfák előtt, hogy szinte öröm nézni.

És olyan világos van éjszaka…

Benn, az uri helyeken, csupa jókabátos ember, prémgalléros asszony jár. Nem is hiszem, hogy fázik egy is közülök.

De a kis Éva fázni fog, mert neki nincs olyan ruhája és ezért is gondolok én a télre. Nem a kandallós, kedélyes, csöndes télre, hanem a zuzmarás, hóviharos, fagyasztó télre.

*

Csak ugy véletlenségből tudtam meg a kis Éva nevét. A hajón láttam először, napsugáros nyári vasárnapon, amikor háttal ült a Dunának és ugy félre hajtotta a fejét, mint valami hamis kis veréb. Mosolygott is hozzá, telt, rózsaszinű volt az arcocskája és hogy a piros kalapján átlopózott a fény, olyan pirosságot vont az arcára, mint aminő az egészséges őszi baracké.

Ne higyjétek, hogy valami olyan gondolattal néztem az arcát, meg a leányos, szükvállu termetét… Én csak néztem, néztem a világoskék kartonruháját, amely alul tenyérnyi sötétkék sávban végződött, valószinüleg azért, mert rövid volt és hogy meg kellett toldani.

Óh, mindjárt kitaláltam én, amikor ott ült és a háta mögött izzó rézvörös pikkelyek reszkettek a Dunán, hogy varróleány, vagy más ilyen.

Mindjárt kitaláltam, mert szegény volt és mégis oly jókedvű, oly pajkos mint valami – megint csak az jut eszembe – mint valami hamis, okosszemü kis veréb.

Dicséretére legyen mondva, rám se nézett az egész uton, csak kacagott csöndesen, elfojtva, ahogy a varrodában megszokta, mert a barátnője sugdosott neki.

És oly édes volt, ugy hasonlitott valami napon sütkérező kis vadvirághoz, hogy aznap folyton rágondoltam. Budán kiszállottak, és láttam, amint igyekeznek a hegyek felé.

Oly szép volt, oly egyszerü volt, és ugy félre volt taposva szegénynek a cipőcskéje…

Jött, eltünt mint valami jelenés, az üde tisztaság illatát, a leányosság verőfényét hagyta maga után.

*

És már alig gondoltam rá, amikor a multkor megint találkoztunk. Szürke, csorgós idő volt, nem mondom, hogy esett az eső, mert nem láttam. Csak nedves volt minden, és az esernyőn is millió ezüstporszem képében csillogott a permeteg.

És még mindig a kis kék kartonruhájában volt. Nagy, otromba esernyő alatt ment egy férfival, de a férfi csak öt éves lehetett. Biztosan a kis öcscse, ugy hasonlitott rá.

Utána mentem jó darabon, és fájt nekem, amikor jókabátos, gummicipős, selyemernyős urak visszanéztek utána és aztán összebujtak mosolyogva. Az egyik utána is eredt, és én nagyon haragudtam rá, pedig neki legalább is annyi joga volt utána menni, mint nekem.

Nem nézett hátra, csak le-lehajolt a kis fiuhoz, megigazitotta a bolyhos kendőt a kis fiunak a mellén, aztán megcsókolta és tovább ment.

Az urak nézték, nézték és én cinikus lettem. Azt gondoltam, hogy hát mi lesz ennek a vége, én istenem… A virágok is elfagynak, ha nem teszik őket üvegházba, amikor a tél sikong a fák között és omlik, libben a hó…

Mi lesz a vége?…

*

Aztán tegnap este a kávéházban ültünk. Már nem lesz többé csillag az égen – gondoltam – mert annyi a viz, az eső, a borulat… Most már esik, egyhanguan, zaj nélkül, örökösen.

Ott virágárus lányok járnak a kávéházban este és reszket az ajakuk amint bejönnek a hidegről. Vendéglőből ki az esőre, onnan megint a melegbe, majd ismét ki az októberi éjszakába… Határolt piros folt izzik az arcukon, csillog a szemük és köhögnek…

Kicsi kosárral, néhány szegfű, drótra fűzött tubarózsa volt benne, bejött a kis Éva a kávéházba. Most az ő mellén volt hátrakötve a bolyhos kendő és azért reszketett az ajaka. A kék kartonruha volt rajta.

Benn, a füstben, olyanok voltak az emberek, mint valami festmény vázlatán, durva, szénnel rajzolt konturokban. Elnyujtották a lábukat, széles volt a válluk, szivaroztak. A pincér szaladgált, a kasziros lány osztályozta a cukrokat. Sáppadt sugárral fehérlettek a lámpák.

Ugy vártam, hogy a mi asztalunkhoz jöjjön.

Oda is jött és mosolygott:

– Tetszik?

– Nem tetszik – szólt röviden az egyik és tovább vitatkozott. A másik azt mondta, hogy gyászol, pedig sárga mellény volt rajta és fehér nyakkendő. Mulattak a kis Éván, ugy, hogy én pirultam el belé. Megfogták a kezét, cirogatták, rosszaságokat mondtak neki, de nem vettek tőle virágot.

Hozzám jött:

– Tetszik?

Ha most rögtön virágot veszek tőle, elmegy és talán soha többé nem látom. Előbb beszélek vele.

– Évának hivják, ugy-e?

Elkomolyodott és gyerekesen nagy szemekkel nézett rám:

– Honnan tudja?

– Csak tudom.

Az ujjai közt forgatott egy tubarózsát és zavartan nézegetett.

– Ismerem – szóltam – nyáron, a Dunán, a hajón… akkor, vasárnap… hová ment?

Elpirult. Aztán álmodozva szólt:

– Nem tudom… akkor szerelmes voltam…

Oh, rosszul esett ez nekem. Mintha féltékeny lettem volna arra, akibe ő szerelmes volt akkor. Nekibátorodtam, és szinte ugy szóltam, mintha felelősségre vonnám:

– És őhozzá ment akkor?

Fölemelte a fejét, és megcsillant a simán fejéhez fésült szőke haja:

– Mi köze hozzá? És mit gondol, olyan lány vagyok én? Hát mindenki mer velem igy beszélni?

Most éreztem csak, hogy jogom van megfogni a kezét, jogom van rossz vicceket csinálni vele, de nincs jogom a lelkébe nézni, ahol tiszta, ahová senki se ér. Mert hát utóvégre ki vagyok én, hogy igy merek vele beszélni?

Csöndesen szóltam:

– Hát legalább adjon egy virágot.

Dacosan felelt:

– Most már azt sem adok. Majd megveszi más. Ha nem veszi meg, itt marad.

Elkeseredve beszélt, könnyezett is a szeme:

– Idegen ember ilyesmit kérdez tőlem. Hát hogy mer maga éntőlem ilyet kérdezni? Mindent szabad maguknak, azt hiszik? Hát nem szabad… azért mert én keresem a pénzt… én keresem…

Sirt.

Aztán elment, belekavarodott a füstbe, a zajongásba, az elmázolt szinek közé, hogy csak kék foltnak látszott a ruhája.

És éppen énvelem beszélt igy.

*

Nem is tudjátok, ti többi emberek, hogy nekünk, álmodozóknak, hogy elszomorodik a lelkünk az ilyen kicsiségekért…