A PARASZT.
I.
Még a kaszinószobába is beszivárgott a nedvesség, úgy zuhogott künn az eső. A lapokat már végigolvasta mindenki, s éppen ezért, hogy átmenet legyen az olvasás és a kaláber között, jó ideig néztek a petróleumlámpába, amelynek nagyhasú üvegje mögött egyre ugrált a finom lángcafrang, mintha nyaldosta volna sárga nyelvével az üveget.
Aztán a doktor alkalomszerűnek tartotta, hogy elővegye a kártyát. Ott ültek négyen-öten a nagy asztal körül, erős, robusztus alakok, csak a gyógyszerész volt nyápic. Csupa egészséges alak, aki mintha csak az anyaföldből szitta volna a nagy erejét, akinek nem árt a pipa a bor, az asszony. Egészséges mély hangja van mindnek, éppen olyan egészséges az eszejárása. Mondom, csak a gyógyszerész volt ideges, csak ő hordott cvikkert és csak ő olvasta Schopenhauert.
A doktor elővette a kártyát. És hogy bevezesse a hangulatot, aforizmát mondott:
– Fölsőst játszunk… az alsós komisz játék. Először jön a gyilkosság, második az alsós kaláber, és csak aztán jön a lopás…
– Hát csak keverjen – idegeskedett a gyógyszerész.
És éppen kevert a doktor, a többi meg elrendezkedett az asztal körül, hamutartót tett maga elé, közelebb huzta a székét, amikor a függönyös üvegajtó kinyilott. Talán kopogtattak is, de oly gyöngén, hogy senki se hallotta.
És megjelent a füstös szobában egy csöpp asszony. Olyan finom csöpp városi asszony, aki eleven ellentéte a sok úri parasztnak. Megállott az ajtó előtt, föltolta a homlokára a fátyolát és minden félénkség nélkül szólt:
– Balás Pált keresem.
A szélesvállú jegyző nyugodtan fölállott, letette a szivarját az asztalra és nagyra meresztette a szemét. Aztán csodálkozó hangon szólt:
– Én vagyok az.
Erre már mind fölálltak. A gyógyszerész erőnek erejével be akart mutatkozni, úgy lökdöste vissza a többi. A jegyző ismételte:
– Én vagyok Balás Pál.
A csöpp asszony pedig kezet nyujtott neki, aztán belekapaszkodott a hatalmas karjába és vonszolta kifelé, miközben minden különösebb fölindulás nélkül megjegyezte:
– Igen? én a sógornéja vagyok.
Azzal kihuzta az előszobába. A jegyző nehány pillanat mulva visszatért. A vállát vonogatta:
– Tényleg, a sógorném. Adjátok ide a kalapomat.
Vette a kalapját és elment. Az ajtóból még visszanézett, és megint fölhuzta a vállát:
– Ki az ördög számitott erre!
Benn pedig egyelőre abbamaradt a kaláber, mindenki erről a jelenésről beszélt. Csak a gyógyszerész, aki adta a blazirtat, idegeskedett:
– Keverjen doktor, keverjen…
II.
– Az az ostoba Árpád az utolsóelőtti állomáson leszállott, nem tudom én, valami süteményt akart hozni nekem. És lemaradt szegény a vonatról, mikor jön a legközelebbi vonat?…
Pál csak ment mellette, szinte belefáradt abba, hogy nem merte szoritani a puha, leányos karját az asszonynak.
– Holnap reggel… hajnalban… felelt.
Hazamentek, a Balás Pál lakására, és az egész uton az asszony beszélt, nagyon örült neki szegény Pál. Azt gondolta azalatt magában, hogy mit jön ez az asszony ide az ő csöndes házába, ugyis fölzavar mindent, nyugalmat, kényelmet. Vigyázni kell, hogy még ingujjban se legyen az ember, a lábát se tegye föl a székre pipázni se szabad talán…
– Mindjárt gondoltam, hogy maga a Pál – fecsegett a kicsi asszony – mindjárt gondoltam, mert hasonlit Árpádra… brr, de hideg van, adja ide a kezét…
Megfogta, aztán halkan, elégedetten tette hozzá:
– Oly jó meleg.
Otthon aztán vacsorához ültek, Pál megint haragudott, de csak belül, kivül barátságos volt, finomkodott. Annyira nem volt paraszt, hogy ezt ne tudta volna tenni.
Aztán, ahogy jóllakott, a vacsora után jól megnézte az asszonyt. Szép, finomarcu, francia tipusú kis teremtés volt, kicsit borzas a haja, rendetlen, mintha éppen most csókolták volna meg erős öleléssel. A nyaka fehér volt és finom hajlású, az álla is.
Szép asszony volt, igen.
És folyton beszélt.
– Van szobám?
– Hát van. Majd ott…
És az üvegajtóra mutatott, amely mögött járt-kelt az öreg cseléd szilhuettje, vetette az ágyat.
– Nagyon fáradt is vagyok már, ugy kimeritett az utazás. Ólmot érzek a térdeimben. Nem is tudja, micsoda strapa az, tizennyolc órát utazni! Sokat utazik?
– Nem.
– Jobb is…
Az üvegajtó felé nézett.
– Ez az én szobám? Már megyek is… jójcakát, Pál. Reggel költessen föl, kimegyünk az uram elé. Képzelem, milyen arcot fog vágni a bolond…
A paraszt már nem is szólt, csak nézte az asszonyt. Ilyen finom teremtést még nem látott. Volt része az érett falusi gyümölcsökben, ölelt már asszonyt, nem is egyet… Aztán bakfislányoknak is adott szerenádot, ostoba fejjel, mámorosan, dáridó után. Sőt verset is irt. De ez az asszony finom volt, törékeny, és parfümje se volt, mégis, mintha érezte volna az illatát. Van olyan virág is, aminek érezni a szagát, pedig nincs. Aztán az öcscse felesége, tehát elérhetetlen, vagy legalább is…
– Jójcakát…
Pál fölállott és a kezét nyujtotta az asszonynak:
– Szép álmokat.
És a csöpp gyerekasszony mosolyogva állott meg a küszöbön, leányos bókot csinált. A paraszt érezte, hogy oda kell mennie és magához kell ölelni azt a teremtést. Tett is egy lépést feléje, de aztán megállott. Összeszoritotta az ajkát és csöndesen szólt:
– Jójcakát.
*
Csodálatos dolog. Jól vacsorált és mégsem tudott aludni. Hánykolódott az ágyában, egyszer a vánkost találta nagyon melegnek, megforditotta. Aztán nagyon a fejébe ment a vér, hát lehajtotta a párna csücskét, de ugy se volt jó.
Fölkelt, magára kapkodta a ruháját és kiment az udvarra. Esett még az eső csöndesen, igy éjszaka lehetett hallani a suhogását, locsogását is. Hangosan csorgott az eresz. Odament az asszony ablaka alá, de az már sötét volt. És ugy érezte, hogy oly jól esik ott az ablak alatt állni, jól esik meg fáj is.
– Csak nem bolondultam meg – dörmögött és visszament az ágyába.
– Aludjunk – szólt – arra fogok gondolni, hogy hogyan folyik a folyó… igy, ni… folyik, folyik…
Ez nem volt jó módszer.
– Számoljunk… egy, kettő… kilenc…
Még a száztiznél is ébren volt, de aztán leragadt a szeme, és elaludt.
III.
Hajnalban nem esett az eső, csöndes volt minden és hüvös a levegő. Az asszony már fölöltözve várta, aztán mentek ki, a mezőn, a vasut felé.
Csupa szomoruság végig a réteken. Az erdőszélen, a ritkás fák közt halovány köd, messze lilák voltak a hegyek. Alig van már zöld, csupa halványpiros, zöldeskék folt mindenfelé. De azért csupa szin mindenütt. Elmosott, szétmázolt, határozatlan halvány szinei az ősznek, amiket nem lehet különválasztani. Szürke az ég, nagyon szürke…
Ment mellette az asszony, kicsit halványabb volt, de azért üde, friss. Fogta a karját, élvezte a puhaságát, néha a kezét is a kezébe vette a paraszt. És szomoru lett a lelke, ő sem tudta, miért. Csak eddig tartott az egész, mert mindjárt itt lesz a férj és megcsókolja a feleségét. Akkor aztán vége mindennek. Nem is tudta, hogy miért, de érezte, hogy nagyon szép ez az ő szerelme, ami tegnap este született, és már ma reggel meg fog halni. Olyan elmosott szinű, határozatlan őszies akkord, ami nincs bevégezve és ezért csengeni fog végig, mindvégig…
Tudja isten.
Megjött a férj és egymás nyakába borultak a feleségével ott az állomáson. Már el is ment a vonat, amikor Pálra került a sor. Aztán szépen, lassan megindultak vissza a falu felé, a férj karonfogta a feleségét, mellettük ment a paraszt.
Sok mondanivalójuk volt a gyerekeknek, egyre beszéltek, úton-utfélen csókolóztak, ahogy muszáj a fiatal házasoknak. Mentek lassan az ut szélén, belegázoltak a piros gazba, lesorvadt, összegörbült falevélen jártak, nézték a szürke, kék vonalakat a látóhatáron.
És szépen, lassan csak elmaradt tőlük Pál, észre se vették. Fecsegtek, kacagtak, és a paraszt hátrább jött néhány lépéssel. A nagy csizmájával megtaposta az útszéli gazt, piszkált a bokrok közt a botjával és mosolygott. Ugy mosolyogva temette hűvös őszi reggelen azt az elmosódott, halvány érzést, ami tegnap született a lelkében.
Csak ment utánok, nézte őket, nézte az asszony fejét, amint ráhajlott az ura vállára, és igazán csak mosolygott, amikor mondta magában.
– Jól van gyerekek… jól van…