SZEPTEMBER.
I.
Megint süvöltöz a szél a házak között hajnalban, szürke hajnalon. Sáppadtarcu emberek, ki tudja honnan, ki tudja hová surrannak az utcán. Összehuzzák magukat, a kezüket a zsebükbe sülyesztik. Csak későn süt ki a nap, de nem fehér, sárga már a sugara; este piros, mint a dércsipte levél, nem melegit, ott haldoklik az aszfalton. Végigszaladoz az utakon, lángot gyujt ablakon, utcalámpán, szivébe lopja magát az embereknek.
Sötét emberek az alkonyatban állnak, járnak és érzik a szeptembert. Vágyakozik a lelkük a tarlóra sárga mezőkre, ahol a nyár siránkozik, összehuzza virágos szárnyait, lepkehimes ruháját, szomoruan, lassan eltünik az erdőben alkonyatkor, amikor kipirul az ég.
*
Szomoru hajnalon indulásra készen áll a vonat. Kopogtatják a kerekeket. Az egyik mélyen szól, a másik magosan. Hosszu fekete sorban állanak a vaggonok, előttük füstöl, gőzölög a mozdony. A gépész törülgeti kóccal, olajos bádogedény van a másik kezében. Alól a kerekek közt sistereg, zug, forr valami, és vékony fehér gőzsugár tolakodik elő a feketeségből.
Egyedül a perronon sötét ruhában, sürü fehér fátyollal egy asszony áll. Finom uri aszszony. A férjétől megy, szökik haza az anyjához, mert bántotta a férje nagyon, rosszasággal vádolta a szomoru asszonyt.
Nem is sir. Szereti a férjét és semmivé szeretne válni, hogy se itt ne kelljen maradnia az uránál, se az anyjához ne kelljen mennie.
Leszáll a lelkére a szeptember langyos sugarával, szomoru fényével.
Beszáll a kupéba. Nedves, hideg minden. Egy szürkebajuszos ur ujságot olvas a sarokban. Jobb volna egyedül lenni, de most már mindegy.
– Itt maradok.
És odamegy az ablakhoz, kibámul a perronra. Nini, ott az ablak mögött lámpánál irkálnak a hivatalnokok. Ők itt maradnak, ebédelni mennek a városba, meg megint visszajönnek. Itt, ahol izzik a levegő az érkezések örömétől, a távozások fájdalmától, ők az érzéketlenek. Irnak, semmi közük az egészhez. Kitöltik a rubrikákat, mindegy ha sirnak, nevetnek is künn.
Az egyik egyenruhás eldarálja az állomásokat. Az ajtón kitódul a pakkos, nagykabátos nép előrehajtott fővel, komoly sietéssel. A parasztasszonyok hosszu sorban kopognak végig csizmájukkal az aszfalton, a harmadik osztály felé.
A mozdony egyre élesebben zug, forr, sistereg.
Ott… ott… mintha a férje volna…
Nem az.
Már hogy jönne az ide. Nem jön utána. Pedig lett volna ideje, még nincs későn, de nem akart.
Már beszállott mindenki. A hordárok a homlokukat törlik piros, kék, fakó zsebkendővel, néhány a pénzét számolja. Aztán elkullognak. A kalauz siet ide-oda.
Még most is jöhetne, de nem nyilik az ajtó.
– Eh, hát nem jön, ne is jöjjön.
Bevetette magát a sarokba, a fejét a nagy bőrtámlára támasztotta és nézett, de nem látott. A szürkebajuszos öreg ur egyet lapozott az ujságjában. Aztán tovább bujta.
Észre sem vették, már ment a vonat. Vagy talán az a másik megy, ami ott van mellettük? Nem, az övék megy. Előbb lassan, aztán gyorsabban.
Föl akar ugrani, hogy még egyszer kinézzen, hátha érte jött.
Künn aztán, hogy kiértek a csarnokból, bevagdosta a szél az esőt a kupéba. Az öreg ur letette az ujságot, kinézett a szemüvege fölött a bokrokra, fákra, fölhalmozott sinekre, aztán az asszony felé fordulva halkan szólt:
– Megengedi, hogy becsukjam az ablakot?
Szomoru mosolylyal bólintott igent. Az öreg cibálta a szijjat, amig egyszerre csak engedett és becsukódott az ablak.
És kivűl maradt a lárma, zakatolás, süvités. Tompa, kábult bugás lett belőle, amelyhez a kerekek zökkenése verte a ritmust. És az asszony utánozta ezt a zökkenést:
– Traramm, traramm…
Igy fog ez zökkenni estig.
Fojtogatta valami a mellét. A fátyolát fölhajtotta és ugy nézett az ablak felé. Semmire sem gondolt, zugott a feje a virrasztástól, egész éjszaka töprengett.
És egyszerre csak észrevette, hogy az öreg ur részvéttel nézi a sáppadt, finom arcát, az idegességtől csodálatosan fénylő szemét, ugy a szemüvege fölött, meghajtott fővel, olyan komikusan…
*
Estefelé ott lesz a vonat, mind a sok kocsi, ahol az édes anyja lakik. Nem tudja senki, hogy jön, senki se jön elébe.
Majd csak begyalogol szépen a faluba, bekopogtat az ajtón. Fehérhaju öreg mama ki fogja nyitni az ajtót, hátra fog lépni a csodálkozástól.
Igen, ugy lesz, mint a novellákban:
– Lili…
– Anyám…
Ez elkoptatott párbeszéd, de igy lesz, igy kell lennie. Aztán ledobja a kalapját és odaborul az anyja vállára. Sirva mondja el, elmondja mind, ami csak a szivén fekszik, és vele fog sirni az édesanyja estélig, bele a késő éjszakába. Annyit fognak beszélni, annyi mindent el fognak mondani, oly nagyon fog fájni, és az oly jó lesz…
Csikorog a fék, megállanak oldalt a fák, póznák, sárga mezők. Az állomáson egyhangu kongással jelzik a következő állomásnak a vonatot. Az öreg ur mosolyog a szürke bajusza alatt és gondolja, hogy mily bolond az ifjuság.
Végig a nagy mezőkön csönd szunnyadoz. Még nincs sötét, de ott leskelődik már a sötétség a hegyek mögött.
II.
Fehérhaju öreg mama az ablaknál ül, bőrpárnás széken. Künn a szőlők mögött alkonyodik, és az üvegen belopja magát a szines sugár. Olyan az ég, mintha üvegből volna, áttetsző. Alól vörös, mint a pipacs, följebb sárgul, halványzöldre ultramarinkékre válik. Egészen fönt még világos. De már előoson a hegyek mögül a szürkeség, és messze, tul a földeken sipol a csősz hosszan, bántóan.
– Egy nagysága van itt – mondja a cseléd.
És már ott áll a küszöbön Lili, ahogy a festők a megtérő bűnösöket rajzolják.
Öreg mama kezéből kisiklik a kötés. Szürke fátyol hull a hegyekre. És borzongat a szél.
– Megjöttem.
Érti az öreg mama, szót sem szól, vele született a tapintatos jóság. Lili leül, a kalapját leveszi. Nincs drámai jelenet.
– Fáradt vagyok… álmos. Nehéz a fejem…
– Ej, ej kicsi lányom, dőlj le a pamlagra. Hozd ide azt a vánkost Teréz, ugy ni. Ide, ide picikém… följebb a fejecskédet… ugy. Pihend ki magad gyermekem. Hüvös van odakint.
Szállnak, suhanva szállnak a rongyos fekete felhők a földek fölött. A hegyek peremén piros vonal.
– Pszt, csöndesen Teréz… alszik… Hozd be a lámpát, majd meggyujtjuk, ha kell.
– Nem alszom, anyám.
Gyorsan feketedik minden kivül. Már égnek a csillagok a nagy boltozaton szerte. Sok csillag, millió csillag… A hold a felhők mögül leskelődik. A kis szobában álmos, bágyadt csönd, nesz se hallszik, pedig ugy dübörg, zug, csattog a lárma mindkettejük lelkében.
Nem kérdezi, hogy miért jött a lánya. Tudja jól, mi hozta ide. És a lány se szól, minek szóljon, igy nem fáj olyan nagyon, ha senki se tudja.
Öreg mama a pamlag szélén ül, a lánya lábánál. Lili a vánkosba buvik, fogja az ujjával a cihát, belecsuklik, belesir a puha tollba, csak ez a hang lüktet a sötétben,
Mesebeli anyókák néznek ugy, mint a fehérhaju mama, akinek idecsöppent a fájdalom a lakásába. Eddig rendben volt minden, boldog a lánya, most sötét van és szomoru az ő öreg szive.
Künn alkonyatra megered az eső. Csak akkor hallik, amikor az ereszről megindul a csöpögés. És csöpög pontosan, egyik csöpp a másik után hull a kopott téglára az eresz alatt.
Mesemondó sötétség van, csak a kandalló tüze hiányzik. Nem alvó, nyugodt tél ez, de nyirkos, hüvös, szeptemberi est. Szeptember künn, szeptember a szivekben.
Talán soha se gyujtják meg a lámpát, igy maradnak örökre a sötétben.
Öreg mama nem sir, de érzi, hogy a vállára kapaszkodnak. Apró gyerekek, kicsi fiu, pici lány… Játszanak a hajával, kihuzgálják a hajtűjét, nevetnek, csókolják, kis dundi karjukkal átfogják a nyakát és mulatnak:
– Tili-tili mamuka…
Máskor beteg a kis lány. Ott piheg az ágyában, két kézre fogja, mohón iszsza a vizet, lehanyatlik, nyöszörög:
– Mama…
Öreg mama fölriad. Álom volt az egész. Künn kialudtak a csillagok és suhog az eső. Néha a szél is fuj, hosszan, süvitve, utána sóhajtanak a nagylombu akácok.
Ott bug, a párnákba nyomva fejét, Lili asszony. Remegő testtel fekszik a kopott, fakó pamlagon, borzas a haja, nem is látni szegénynek az arcát, mert beletemette a párnába, a tiszta, puha tollas falusi párnába és onnan nyöszörög mint ötéves korában:
– Mama…
Öreg mama néz, néz és bólogat a fejével. Künn csurog a viz, locsog az eső, amely mintha kioltotta volna a holdat, a csillagokat, hogy soha többé ne legyen reményteli világosság a völgyek fölött.