MAGDOLNA.
I.
Egy csillagos tavaszi estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb elé vonszolta puha karosszékét és csöpp lábait egymásra rakva, félig lehunyt szemével valami bolondos, forgó, messze csillagba mélyedve gondolkozni kezdett egynémely dolgokon.
Lenn a köruton fecsegve, zajjal tért haza a munkásnép. A durva csizmáik kopogtak az aszfalton, az épülő házak tót munkáslányai vihogva, kacagva kergetőztek, és ha valamelyiket elfogta a többi, kórusban nevette ki a lassan vonuló, cammogó tömeg. Az apró gyerekek az anyáik után kiáltoztak.
Az anyáik után…
A Magdolna asszony anyja éppen akkor halt meg, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Egyedül maradt az apjával, aki járt a dolga után és minden jóakaratával gondoskodott az anyátlan kis lányról, de nem tudta pótolni az asszonyt. A pici lányból nagy kisasszony lett. Regényeket olvasott és teleszítta magát azoknak a bölcseségével. Olvasta a rossz asszonyok történetét, angyalok bukását és olykor elmélázva csukta be a könyvet, hogy elgondolkozzék azon, vajjon miképpen viselte volna magát ő abban a helyzetben…
Aztán egy szürke novemberi napon az apja példálózni kezdett előtte és nemsokára bemutattak neki egy fiatal embert, aki később a férje lett. Egyszerü, köznapi ember volt. Nem találta meg benne a regények ideálját, álmainak héroszát és mivelhogy nem volt anyja, elkeseredett.
A férje udvarias, előzékeny ember volt, de csak ennyi. Az asszonyt bálokba vitte, szép ruhákat csináltatott neki és nem vigyázott rá. És történt, hogy egyszer csak megtalálta a regényei hősét és elbukott ő is, mint a regények asszonyai, akik küszködnek, sirnak, szenvednek, menekülnek a férjükhöz, a gyermekükhöz, az anyjukhoz és végtére is csak elbuknak. Hogyne bukott volna ő el, aki nem menekülhetett a férjéhez, nem csókolhatta meg a gyermekét és nem hajthatta földi szenvedélyektől izzó fejét az anyja kebelére.
Elbukott és oly naiv volt, hogy sohasem gondolkozott az élete során. Mint valami tizenhatesztendős leány, aki csókolózott a jogászgyerekkel az imént és minden mélyebb erkölcsi kritika nélkül tér meg este az apjához, ugy tért ő meg a férjéhez, mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy ő szeret valaki mást és szereti a férjét – is. Csak éppen azt az izgatottságot érezte a férjével szemben, amit a kis leány az apja előtt.
És csak nagyon későn, amikor az a másik egy tervvel állott elő, jutott eszébe, hogy mélyebben megfontolja a dolgot, s éppen ezért egy csillagos tavaszi estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb elé vonszolta puha karosszékét s csöpp lábait egymásra rakva félig lehunyt szemével valami bolondos, forgó, messze csillagba mélyedt és gondolkozni kezdett.
II.
Először rendezni kezdte a képeket, amelyek egymásra tolultak a lelkében. Az első az a kedélyes, téli este volt amikor először hazudott a férjének. Azt mondta, hogy rosszul van, s küldte, hogy menjen egyedül arra a lakodalomra, a hová meg voltak hiva. A jó ember elment és az asszony titokban fogadta a regények hősét. Azon a napon érezte először, hogy nincs anyja. A második kép már olyan volt, mint a harmadik, s az meg olyan, mint mindvégig valamennyi, csak a legutolsó volt különb.
Ma délután volt. Ott ültek a szobában, az asszony a pamlagon, a hős előtte a földön, maga alá szedve a lábait és az ő puha ölébe nyugtatva a fejét. Beszélt, suttogott édes szavakat és mintha a gondolatával nem tudta volna eléggé meggyőzni önmagát, szinte szónokolt – önmagának. Az asszony hátradőlt a pamlagon, egy-egy szóra megborzongott, aztán ismét édes, meleg zsongás járta át a lelkét, amint a férfi festette előtte a jövő képét. Érzett a beszédéből, hogy nemcsak az asszonyt akarja meggyőzni, megnyerni a tervének, hanem önmagát is. És hogy annál inkább elérje célját, kiválasztotta, élénken megrajzolta azokat a vonásokat, amelyek neki tetszettek, s amelyek kedvező alakba formálták a terv bizonytalan anyagát. És fölhevülve beszélt, majd fölállott és minden lelkét szavaiba lehelve suttogott sablonos dolgokat:
– Igen, Magdolna, csalódtunk mind a ketten. Ön a férjében, én a világban. Abban csalódtam, ami körül a világ forog, s amiről azt mondják, hogy mozgatja a napot és minden csillagát a végtelen kozmosznak – a szerelemben. Ön megtalálta az ideálját, az álmai hősét… ugy-e…?
Az asszony csak mosolyogva szoritotta meg a kezét.
– No lássa, és én is rátaláltam az első, az igazi nagy szerelmemre, amely ur a lelkemen, s amelynek alá van rendelve minden gondolatom, egész létem…
Aztán ügyes átmenettel, mézes burokban adta be a beteg asszonynak az izgató, vérpezsditő orvosságot, amelyről előbb kell, hogy leolvadjon az édes, sablonos burok, hogy éreztesse jelenlétét az a mag, amely izgalmat gyujt, lángba boritja a gondolkozó észt és megejti a gyöngeséget.
– Lám, egymásra kellett volna találnunk régen – szólt – még akkor, amikor az egymáséi lehettünk volna… Én a férje…
Ez volt a burok. Aztán előszedte a cilinderéből a keztyüit, szótlanul felhuzta mind a kettőt, kezet csókolt az asszonynak és bucsuzóul csak ennyit mondott:
– Ki tudja, talán még nincs is későn.
Ez volt a mag. A mag, amely megfészkelte magát az asszony lelkében, hogy mérges csiráit felbocsássa a higgadt agyvelőbe, hogy ott megrontsa a józanságot…
– Mit ért ez alatt…? szólt hirtelen az asszony.
A férfi elmosolyodott és szeretettel kezdte simogatni a cilinderét.
– Hogy mit értek alatta?… Istenem, amikor olyan egyszerü! Váljon el az urától és én…
– És ön?…
– Hát nőül veszem!
Magdolna asszony csak bámult ebbe az uj, kavargó, káprázatos világba, amit a férfi megnyitott előtte. Hozzálépett és megragadta a karját:
– Azt értem, hogy ön nőül vesz… de te…
És végtelen mélység lakozott abban az egy szóban.
III.
Csak bámult a forgó, pislogó csillagba és gondolkozott. Gondolkozott, ugy a maga gyerekes módja szerint, a neki tetsző motivumokkal érvelve. Elgondolta, hogy mint a hernyó szines pillangóvá válik, hogy a por helyett, amit eddig ismert, megszeresse a virágok édes birodalmát, megizlelje a kábitó mézüket, megittasuljon az illatuktól, olyanképpen válnék ő ki a köznapi élet porából, hogy helyet foglaljon abban a csodás, szerelemtől izzó, gyöngédségtől illatos világban, amit az a másik festett előtte.
– Igen – szólt halkan, – mint hernyóból a pillangó… porból a virágkehelybe…
Arra nem gondolt, hogy a két legnagyobb, legöntudatosabb szinésze a világnak egy szerelmes asszony és az ő szeretője. Hazudnak a világ előtt és hazudnak egymás előtt. Van egy közös titkuk, amit csak ők ketten tudnak és van egy másik, a nagyobb, a féltettebb, amit csak egyedül tud mindenik, külön-külön. Titkolja, takargatja egyik a másik előtt a prózai tulajdonságait. Néha látta, figyelte, a mint a férfi kerülte a szalonban a prózai állásokat, ülésmódokat. Bármilyen fáradt volt, férfiasan tartotta magát, hazudva a testével. Lám, a férje ilyenkor levetette volna a szalonkabátját és kényelmesen dőlt volna hátra a karosszékében.
Lám, a férj megvakarja a kezefejét, ha viszket, mig a szerető az ajkához simitja, vagy titokban a szék karjához dörzsöli.
Hazudik a hangjával, a tekintetével, az egész lelkével, hogy ébren tartsa az illuziót, az ideált, amit az asszony róla alkotott. Hová lesz, hová tünik mindez, ha egyszer a férje lesz és a birását többé nem a saját lénye szerzi meg neki, hanem a törvény…? Hová lesznek az ideális, de kényelmetlen öltözékek, apró titkai, láthatatlan s mégis öntudatos láncszemei annak a hazugságból kovácsolt láncnak, amely most összetartja őket…?
– Bizony, bizony – gondolta – csak szivarra fog gyujtani, ha kedve tartja…
Aztán kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Lent, az utcza gázlámpája alatt látta, amint a varrólány bucsuzik az imádójától. Hosszasan egymásra néztek; a kezeik, mintha nem tudtak volna elválni egymástól s végül, amikor a lány lopva, óvatosan körülnézett, hogy nem figyelik-e őket, hirtelen szenvedélyes csókba tapadtak az ajkaik…
Izgatottan ugrott föl erre a látványra és végigheveredett a pamlagán. Hullámos szőke haja szétfolyott a vállain, nagy fonatékai ott tekergőztek a himzett vánkosok között. És éppen rendbe akarta szedni, amikor kopogtattak az ajtaján. A férfi lépett be.
– Nos, Magdolna… határozott?
És szegény gyönge Magdolna, az ideges asszony, aki előtt ebben a pillanatban, hogy maga előtt látta a szép, férfias alakot, hogy hallotta a csengő, határozott hangját, hogy érezte forró érintését a csókjának, hogy elveszett a haldokló pillantása az ő nagy nyilt szemeiben, aki előtt ebben a pillanatban hitvány párává foszlott minden szkepszis, minden ellentmondó gondolat – a gyönge, az ideges Magdolna a szeretője nyaka köré fonta puha karjait, megkereste szomjas ajakával az ő ajkait és egy hosszu, büntől izzó csókba fulladó hangon mormolta:
– Igen… a tiéd leszek…
IV.
Éppen az esküvőjük előtt való napon történt, hogy a férje, a volt férje veszedelmesen beteg lett.
Fönn, az uj lakásban folyt a mulatság, bucsuztatták a vőlegény legénységét, a menyasszony rövid, pár hónapos leányságát; csengett a pohár, kacagott a zene, és a sok szép asszony a pezsgőtől mámorosan táncra perdült az egyik teremben a mohó férfinépséggel.
– Rosszul bánt vele a férje… mondogatták a tudatlanok.
– Régóta szerették egymást… szóltak a beavatottak.
– A szeretője volt… vélték az asszonyok.
Magdolna nem táncolt. Azt mondta hogy fáj a feje a sok izgalomtól és félrevonult az erkélyes szobába, magára zárta az ajtót és ugy, mint akkor este, az erkély nyitott ajtaja elé ült és bámult ki a haldokló délután hangulatába. A szomszéd szobákból áthallatszott lüktető, finom melódiája a keringőnek, zavaros, bugó hanglármába szürődött az asszonykacagás, a pohárcsengés, a nagybőgő ritmikus brümmögésével.
Csak nézett ki az utcára és a volt férjére gondolt. El akarta üzni magától a képét annak a csöndes embernek, aki nyugodtan, minden izgatott szó, mozdulat nélkül vezette az oltárhoz, tette feleségévé, s aki éppen oly nyugodtan, izgalom nélkül bocsátotta el magától, valami melankolikus mosolylyal az ajkán, amikor kijelentette, hogy válni akar tőle.
– Legyen – szólt – visszaadom a szabadságát, Magdolna, ha nem szeret…
Üzte, kergette maga elől a képét, hiába. Elébe tolakodott az arca, amint ott nyugszik csöndesen a betegágyon szegény, azzal az ő melankolikus mosolyával az ajkán. Hangosan ismételgette:
– Nem fogok gondolni a férjemre… a volt férjemre. Nem fogok a férjemre gondolni…
És hátrahajtotta zugó fejét, miután végignézett az uszályos, a fehér, a második menyasszonyi ruháján, amely ott omlott végig az ágyon, előkészitve a holnapi esküvőre… Óh, mennyi ábránddal, titkos boldogsággal viselte az elsőt! Mintha az a régen ismert, megvarrott, százszor megpróbált ruha ezer édes titkot rejtett volna a selymes csillámu ráncai között, mintha egyre mondta volna a suhogása:
– Mi lesz…? Mi történik ezután…? Asszony vagy, az leszel ma… holnap…
Ez a második mást beszélt. Mintha azt mondta volna, hogy:
– Óh, tudom, tudod, hogy mi lesz…! Asszony vagy, az vagy, már régen! Hol az az édes, titkos remegés, amely akkor elfogott először, amikor a vőlegényed megölelt? Óh az uj vőlegényed már a férjed volt valaha… sokszor… Hol vannak az első csók édes rejtelmei, amikor már százával szaggatta ajkaidról a virágot a vőlegényed? Hiszen már vétkeztél is a vőlegényeddel…! Hiszen már ismeri minden perzselő titkát a testednek, a lelkednek ez az ember. Mit fogsz érezni, ha egyedül maradtok, hogy szerelmesen zárjon a karjai közé… százegyedszer…!
– Vagy nem fog-e mérhetetlen szégyen elfogni, ha el akarod hitetni önmagaddal, hogy szent ez a bünös kötelék, amit most, ha más formában is, de folytatsz csupán…
– És nem leszel-e féltékeny arra, aki oly kitünően keritette hálóba a más feleségét? És nem lesz-e féltékeny ő, aki legjobban tudja, hogy bünös, csaló asszony voltál és hazudtál a férjednek a lelkeddel?
– És nem tudod-e, hogy már holnap szerte fog foszlani az illuziód, – hiszen nem jár mindig szalonkabátban az az ember és vörösre dagad a szeme, borzas a haja, kuszált a bajusza, ha fölébred reggel az ágyában?
– Hová lesz a hazugságon épült boldogságod, ha megismered a prózai valót…?
Az volt a szerencsétlensége a vőlegénynek, hogy ebben a pillanatban nem lépett be a menyasszonyához, mint akkor, amikor az – határozott…
Magdolna asszony fölugrott ültéből, magára kapta nagy, sötét köpenyét, a fejére illesztette fekete csipkekendőjét, és hátul, az elhagyott szobákon keresztül kiosont az udvarra, az utcára… Onnan még visszanézett és látta, hogy az egyik szoba ablakán már le van eresztve a rózsaszinü függöny…
És amint haladt, sietett az utcán a beteg férje, a volt férje lakása, az ő lakásuk felé, korrekt mondatokba szedte, amit majd mondani fog:
– Én édes, én egyetlen uram, itt vagyok, eljöttem, mert utálom a hazugságot és csak a te becsületes, őszinte szivedet szeretem. Dobj ki, kergess el, ölj meg, de itt vagyok és szerelemmel csókolom az ajkadat; megigazitom a párnádat, igy ni…
Mivelhogy bizonyára nem volt, aki megigazitsa szegénykének a feje alatt a párnát…