A BŰN.
Lenn, éppen az ablakunk alatt valaki becsapta a vasrácsos kertajtót. Az asszony volt, a házigazdánk kis felesége. Becsapta maga után az ajtót és megállott előtte a napsugaras utcán. Begombolta a csöpp fehér keztyűjét, billegette az ujjait, megforgatta néhányszor a kezét, hogy elég formás-e benne, aztán kifeszitette a napernyőjét, balkezével fölkapta a világoskék ruháját és megindult előre, be a város felé, a templomba, és vissza se nézett ránk, akik az ablaknál állottunk. Pedig jól tudta, hogy mindannyian szerelmesek vagyunk belé.
A vasárnap délelőtt csöndes, unalmas hangulata szállott a mi napsugaras kis utcánkra. A kékruhás kis asszony után messze porzott az utca és mi néztünk utána mind, semmire másra nem gondoltunk abban a percben. Még ott csillogott az utcavégen a fehér selyemernyője a napon, aztán eltünt.
És üres lett az utca, csöndes. Kocsi se járt rajta és fölhallatszott a kertből a méhek zsongása. Az ablakpárkányon fényes zöld legyek sütkéreztek lustán, mintha ők is unatkoztak volna. És megjöttek a másik utcából a halászok, kattogó facipőben, fura járással, amin meglátszott, hogy szétterpesztett lábbal szoktak állani a csónakban. Lányok is jöttek nagykendőkkel, kék ruhában, piros ruhában és ki volt cifrázva a hajuk, mintha egész héten azt kenegették, csavargatták, simitgatták volna.
Olyan furcsa figurák voltak a halászok a napsugaras utcában.
És visszaültünk a helyeinkre mind az öten, kosztos fiuk, akik ott laktunk a tanár ur házában, és igen nagyon hallgattunk, mi kosztos fiuk.
Aztán az egyik, aki szőke volt, végigsimitotta a homlokát és igy szólt:
– Most a tanár ur sincs itthon, ő meg templomba ment…
Eddig mondta és senki sem volt kiváncsi a folytatására. Mindenki a fehér napernyőre, meg a világoskék fodros kis szoknyára gondolt. Azért mégis folytatta:
– Senki sincs itthon és én gondoltam már, hogy meg lehetne nézni…
– Mit?
– Hát az ágyat.
– Kinek az ágyát?
Megint az izzadó homlokát simogatta, aztán nehezen kinyögte:
– Az övét.
Csönd volt. És tovább beszélt a szőke:
– Én megyek is. Kibontom az ágyát és megnézem. Hamar, mig vissza nem jönnek. Mert én meghalok…
És fölkelt, megindult az ajtó felé. Mi, szegény fiuk, akik olyan nagyon szerelmesek voltunk bolond tizennyolc éves fejünkkel, egyszerre fölkeltünk és mentünk utána. Egy szó se hangzott, csak mentünk hallgatag. Le a lépcsőn, osonva, görnyedve, minden roppanásnál halálra ijedve. A szőke remegő hangon beszélt:
– Nem kell félni. Még most a rendes uton megyünk. Hátha a szalonba akarnánk menni, nem erre mennénk?
Azért mégis féltünk és csöndesen léptünk a szalonba. Az is az ő parfümjével, az ő nevének a kezdőbetűivel és az ő arcképeivel volt tele. A szőke borzasztó izgatott lehetett, mert zongorázni kezdett.
– Csak menjetek be – suttogta – én vigyázok. Ha abbahagyom a zongorázást, baj van.
És vakon tolongtunk előre a hálószoba ajtaja felé. Az egyik, aki piktor volt, azt mondta, hogy ő csak viccből jön velünk. Semmi köze az asszonyhoz, látott ő már hálószobát.
Borzasztó nagyot pattant az ajtó, amikor kinyitottuk. Végigszaladt rajtam az ijedtség és éreztem azt az érzést, ami máskor, esténként elfogott, a mikor az asszony aludni ment. Akkor éppen igy pattant az ajtó.
Óh, csak egyszerü két vaságy volt és ott lógott fölöttük a feszület a falon.
Egyszerre elhallgatott a zongora és a szőke megjelent a küszöbön.
– Nincs baj, de én is látni akarom…
És nem gondoltunk már arra, hogy rajtakaphatnak, mert megittasultunk ettől az izgalmas gyönyörtől, itt a párnás szobában. A szőke odament az ágyhoz és levette róla a takarót. Fölül két paplan volt, azt is le kellett emelni, csak alatta voltak a vánkosok.
Egymáshoz szorulva, kimeredt szemmel, visszafojtott lélekzettel néztük a párnákat. A szőke tovább kutatott. Aztán egyszerre lekapta a fejét az egyik vánkosra és azt mondta, hogy ez a tanár uré, mert ennek dohányszaga van. A másik illatos az asszony hajától és az az övé. Az ott a rózsaszinü szalaggal. És beleásta a fejét a szalagosba és szitta-szitta az illatát.
– Hát ez?
Fölkapta a fejét és odanézett. Gondosan összehajtogatott pici ing volt. Finom a fogása, mint a selyemé, vagy a bársonyé, még annál is finomabb. És mind fogtuk, az arcunkhoz simogattuk az ingecskét. Akkor a nagy csöndben, hogy mindenki hallotta a saját szive dobogását, megszólalt akadozva köztünk a legkisebb:
– Én… én azt hiszem, hogy ez bün…
Nagyon az arcába néztünk és megfontoltuk, amit mondott. A szőke elpirult és hirtelen visszarakosgatta az inget, a párnát, a paplant. A takarót én tettem a helyére.
Mély megvetést éreztünk a szőke iránt, de éreztük, hogy ámbátor csunyaságot tett, amikor ide csábitott, igen jól tett.
Kilopóztunk mind a szalonba, a szőke leghátul. Az ajtó roppant és megint ő pirult el. Aztán elővette a zsebkendőjét, letörölte az arcáról a veritéket és a zongorához ült. Pár nagy, erős akkordot játszott, aztán abbahagyta.
– A helyére tettél mindent? – kérdezték.
– Igen, – felelt és becsukta a zongorát. Kiment a kertajtó felé, az utcára. Utána mentünk. A nagy forróságban aludt künn az élet. És az előszobán már hangos léptekkel jöttünk ki. A legkisebb künn az utcán elnézett a város felé, ahonnan a déli harangkongás szállott felénk a nagy csöndességben és szólt:
– Nem volt szép tőlünk… bün volt.
Mind éreztük, hogy igaza van és mind örültünk, hogy vétkeztünk. A szőke az egyik pici lábnyomot mutogatta:
– Az övé…
És mintha csókolta volna a szemével, ugy nézett rá. Aztán meglökték az oldalát:
– Jönnek.
Mintha valami lopott dolgot, titkot akart volna elrejteni, hirtelen ráállott a csöpp lábnyomra a nagy cipőjével és szétnézett:
– Kik jönnek?
És már akkor lassan, csöndesen, a napon szikrázó forró utcán megjelent a tanár ur, a karján a feleségével. A kicsi asszonynyal. Jöttek, lassan jöttek és a tanár ur levette kopasz fejéről a kalapját, melege volt.
Csak a szőke tudott mosolyogni. És sorfalat állottunk a vasrács előtt.