VIII.
A Bavária-szobor termetű szabacziczus nagyot bámult, mikor Iván herczeget a theás-edényekkel a kezében kilépni látta.
– Mi az ördög? Iván herczeg! Hát ön hozza ki a csészéket?
– Én mától fogva nem vagyok Iván herczeg, hanem Iván úr, a komornyik.
– Ugyan hagyja el! Hisz ez plagium! Tavaly lett híressé róla egy franczia trónkövetelő princz, hogy komornyik képében kisérte végig fél Európán Anglia leghíresebb énekesnőjét. Most is folyik miatta a proczesszusa a férjjel. Ön csak utánozni tud.
– Már akárhogyan, akármiképen: j’y suis, j’y reste: én itt vagyok és itt maradok; a szerződést ebben a mommában kötöttem meg a divával, s ezentúl itt fogok theázni az ön kellemetes társaságában.
– Az én társaságomban? Föltéve, hogy én beleegyezem.
– Még ön is föltételez?
– Hát mi a csoda? Én tisztességes leány vagyok.
– Leány?
– Hát persze hogy leány? Ki merne ennek a megczáfolására vállalkozni? Hiszen ha ezt a kart meglátja egy férfi, ha még akkora «lyon» is, egyszerre kis kutya lesz belőle.
S azzal válláig föltűrve a szerviánkája patyolat ujját, oda tartá a karját Iván elé.
– Tapogassa csak végig.
Iván megtette. Olyan volt az, mint a kő.
– Nos? Reszket?
– Nem reszketek biz én! Sőt az ilyen kar nekem épen az ideálom. Hát hogy együtt theázhassunk, én elveszem önt feleségül.
– Engem?
– Igen is, önt, Szamszonina kisasszony. Ezennel ünnepélyesen megkérem a kezét.
– Ihol van ni! Már megint plágiumot csinál! Hiszen ugyanezt tette egy világhirű hős hadvezér (úgy mondják magyar volt), a ki megkérte egy főrangú kisasszonynak a kezét s mikor az elutasította, egyet fordult a sarkán s megkérte a társalkodónőt; azt vette el.
– S jól járt vele. No hát elég illustris példa van előttem. Nem kaptam meg a Magnétát, megkérem a Szamszonina kezét.
– Ezt a kezet ni? Ezt a tenyeret, a melyikre ön felállhat s aztán még egy pajtást vehet a vállára, mind a kettőjüket fölemelem. Ezt a kezet akarja ön megkapni, cserébe azért a majom-mancsért, a minek semmije sincs már?
– Dehogy nincs.
– Van még egy pecsétnyomó gyűrűje, egy ócska koronás czímerrel. A többi vagyonát már mind elverte. Hát azt hiszi, hogy én is olyan művésznő vagyok, a ki herczeget vesz magának – bolti áron, – vulkanizált kaucsukból?
– Üljön csak ide mellém, bájos Szamszonina. Majd mindjárt felvilágosítom én önt az iránt, hogy én vagyok az a mesebeli elátkozott herczeg, a ki félig kővé van válva, de ha egy kis szentelt vízzel megpermetezik, egész ember válik belőle legott.
– Szentelt vízzel? A pap ugy-e? De hát ha én történetesen zsidó vagyok? A nevem is sejteti.
– Hát hiszen van ebben az országban «Nothcivilehe». Azt még jobban szeretném. Azt akarnám önnel megértetni, hogy énnekem itt van a markomban ötszázezer rubel, a mit mi kétfelé oszthatnánk, ha ön segítségemre akarna lenni ennek a realizálásában s belépne a sindicatusba. Érti ön e kifejezéseket?
– Óh nagyon értem.
– Fogadásról van szó.
– Tudom. Értesülve vagyok róla.
– Kitől tudja?
– A Magnétától. Ő nekem mindent megmond.
– Hát az honnan tudja?
– Az anyjától: a föld-mágnestől.
– Eh, ne bolondozzon velem.
(Iván is úgy volt, mint a Schuszter Lippli öreg anyja, hogy minden bolond hazug mesét elhitt, csak azt az egy adatot nem, a mi történetesen igaz volt. Hát persze, hogy a mágnes tudatott minden titkot a Magnétával. Még akkor csak ő volt birtokában Edison csoda találmányainak. Új palotája úgy volt építve, hogy telefonhuzatok vezettek a budoárjából a trattoriába, a kabinet szépáréba és más helyekre is s ő szépen kihallgatta, hogy mit beszélnek, mit terveznek itt is, ott is. Igy jutott minden titoknak birtokába s elkészülten várhatott a meglepetésekre.)
– No hát tudok mindent. Ön fogadott az eszeveszett nábobbal, hogy a Magnétát lehozza az égből. Csak egyszer aztán ide lenn legyen a földön: csak egyszer be legyen sározva a félczipője! A Magnéta kikergette önt az ötszázezer rubelével. Most ön a Magnétáról lemond, de nem a félmillióról. Hanem úgy okoskodik, hogy egy étappot már bevett. Odáig eljutott, hogy fényes nappal ideköltözhet a bőröndjeivel a Magnéta palotájába, hordhat egy kulcsot a zsebében, a mivel a sikátorra nyiló kis vasajtót fölnyithatja s a rejtett lépcsőn följárhat. Ez azonban a nábobnak nem elég. Ő szemmel látható tanujelt akar a kezébe kapni. Egy fényképet a Magnétáról? Olyant, a milyen nincs.
– Igen.
– Már most azt hiszi ön, hogy én szerezhetnék önnek ilyent.
– Remek találékonyság! Nézze csak, mi módon lehetne az? Egy negyedmillió megérdemli a fáradságot. Előadás után ön szokta a Magnétát átöltöztetni. Vannak moment fölvevő fotograf-gépek. Akkorák, hogy egy nyaklánczon függő medaillonban el lehet rejteni. Egy ilyent hoznék önnek. Érti a többit.
– Hogyne érteném? Rafinált gazság!
– Hát megteszi?
– Majd meglássuk. Hanem elébb a jegyzőhöz megyünk.
– Természetesen. Az a fénykép, mely az én birtokomba kerül, bizonyítani fogja, hogy nekem sikerült a Magnétát lehozni a földre.
– Jól van. Értem. Hanem itt még nincs mindennek vége. Ilyen apró gazságért még Szibériában sem adnak félmilliót. Ön még egyébre is kötelezve lesz a nábobnak. Erőtesse csak meg az emlékezetét.
– Hát igen. Hogy a feleségem hálószobájának a kulcsát az ő diskrécziójára fogom bízni. Ezt én becsületemre fogadtam.
– Becsületére?
– Azaz, hogy becsületszavamra.
– Az már más.
– Nos, hát azt megtehetem, mihelyt ön lesz a feleségem. Átadhatom, bona fide, a nábobnak azt az aranyos kulcsot, ezzel a szóval: ez a feleségem hálószobájának a kulcsa. Én nem leszek féltékeny.
Szamszonina leányasszonynak a kaczagása úgy dörgött, mint egy nőstényoroszlán bömbölése.
– Kolosszális gazság! A Magnéta helyett a Szamszoninát dobni a szibériai nábob karjai közé! Most már megölelhet ön. Ön zsenális akasztófára való. Most már szeretem önt. Csinálhatjuk a theát…
IX.
Másnap ismét találkozott Iván herczeg Prokopin úrral – bizalmas páros vacsorázásnál a külön szobában.
Ez nap nem volt Magnéta-előadás.
A delejnek is pihenni kell.
A közönségnek ezt lehet tudni, a nélkül, hogy az okát kérdezné.
Prokopin úrnak azonban többet is meg lehet tudni.
– Minden meg van nyerve, mondá Iván. Holnap idejön a polgármester két hivatalos tanúval. A szerződést hozza. «Nothcivilehe.»
– Nothcivilehe? Hát e szerint zsidóleány?
– Az ám.
Erre a hírre Prokopin úr a pezsgős pohárba egy kis kupicza ylang-ylang parfümöt öntött. Azt tartják, hogy ez a parfüm csodás serkentő hatással bir az idegekre.
Különös ez! Az a fölfedezés, hogy egy tündérnő zsidóleány, egész új varázst idéz elő. A fantázia talán valami exotikus bájakat szimatol? Vagy tán a lelkiismeret könnyebben megnyugtatható? A bűn egyszerre virtussá válik. Hisz a férfi a szép nővel szemben természetes ellenség s ha még zsidó is a szép hölgy, akkor duplán ellenség. Azért nem viszi el az embert az ördög. Hisz a zsidó bibliai történetekben az ördög maga is nagy gavallér, úri nőcsábító. Cape nasum! Tőled tanultuk az istentelenséget! Belzebub a ki vagy!
– Tehát már holnap? Lehet önnek hinni?
– Ha meggyőződést akar ön szerezni, reggelizzen itt a trattoriában holnap tizenkét órakor. Egy nyitott bérkocsi fog a kapu előtt megállni s az inasok fogják a vendéglőből elhozott bőröndjeimet leszedni róla és utánam fölhordani a Magnéta szállására.
– Ah! az lehet összebeszélés a cselédekkel.
– Délután pedig ki fogok könyökölni a szögletszoba ablakán, házi sipkával a fejemen s csibukból pöfékelni.
– Azt egy komornyik is megteheti.
Iván hátra hőkölt. Czélzás akar ez lenni? Kitalálta volna?
– Mondtam, hogy előttem csak egy hiteles bizonyíték van: a fénykép; Magnéta, mint Anadyomene – az ön birtokában; ön által kiállítva s én rám girálva.
– Az is meg lesz. De a kinálkozó alkalmat kell megtalálni. Ad vocem «giro.» Ha a fogadást megnyerem, önnek ki kell tölteni a checkken a girót.
– Igen. A Magnéta nevével.
– Azaz, hogy a tündérnő igazi családnevével; mert a kereskedelmi bank a tündérnevekre nem ad semmit.
– No hát mi az igazi neve az istennőnek?
– Reginetta Kornblue. Illetősége Chicago.
Prokopin úr följegyezte tárczájába a nevet: «Reginetta Kornblue». Iván megmutatta neki az aranyfogantyus kulcsot is. Két griff van a kulcs markolatán. Ez már csak igazi barokkstyl. A paradicsom kulcsa.
– Holnap megint nem lesz Magnéta-előadás.
– Magától érthető. Ámbár ön rendezhetne a saját jutalomjátékára benefic-előadást. Én azt tenném. No, a fénykép végett.
– Várunk holnaputánig.
– Úgy is jó. Most én nekem egy kis útam van, egy óra alatt kocsin bejárom, ön addig maradjon itt és pityizáljon; majd utólérem, ha visszajövök.
… Prokopin úr azonnal elhajtatott a rendőrségre, megtudakolni, hogy érkezett-e a Magnéta társaságával egy Reginetta Kornblue nevű asszonyszemély?
Kikeresték neki a journalból. Richtig ott volt.
«Reginetta Kornblue akrobateszsz. Chicago.»
Az nem szokott beiródni, hogy hány métermázsa a súlya a pasasirnak!
Nem lehet más, mint a Magnéta. Mire való volna egy akrobata-nő egy művész-társaságnál, ha nem azért, hogy mutogassa magát? Más pedig nem mutogatja magát, mint a Magnéta. Neki kell annak lennie. Található volt az utazó művész-bandában több női név is, de az mind ezzel a czímmel: «privatiere», egy volt «rentiere». Ezek mind alantas minőségek lehetnek.
Még ugyanazon este a városházára is elhajtatott Prokopin úr. S munificentiájának lehető volt valami hivatalnokot találni, a ki a mai hivatalos naplóból kikereste a számára a választ a következő kérdésre:
«Fog-e a polgármester holnap Nothcivilehe szertartást végrehajtani a palais Magnétában, miss Reginetta Kornblue és a vőlegénye, herczeg Papanoff Iván között?»
A válasz így hangzott:
– Igenis, a polgármester fog keserves Nothcivilehet erőszakolni a holnapi napon, miss Reginetta Kornblue, mozaista menyasszony és jegyese, Signore Dramoletti Giambattista vőlegény között.
Tehát egyúttal Iván herczegnek az igazi nevét is megtudta. Nem orosz az, hanem korzikai. Ez különben irrelevans dolog.
– Nem lehetnék én egyik tanú a házasságkötésnél? ajánlkozék Prokopin úr.
– Meghaladott álláspont, felelé a hivatalnok. A menyasszony két testvére lesz a két tanú.
– Kérem, öcscse vagy bátyja?
– Az egyik bátyja, a másik öcscse.
– Köszönöm alássan. Mondá Prokopin úr, utána gondolva: «e szerint nekem még a két fivérét is meg kell vásárolnom, az öcscsét még jobban, mint a bátyját».
Azzal visszahajtatott a trattoriába.
Mielőtt a cabinet separét fölkereste volna, előbb conferentiát tartott a pinczérrel.
– Üres ez a két kabinet itt mellettünk?
– Kapható mind a kettő: tíz forintért.
– Tegye a számlámra. De elébb benézek.
Meggyőződött saját szemeivel, hogy a két szomszéd kabinet lakatlan. Zsebébe dugta mind a kettőnek a kulcsát.
De mi szükség az ilyen elővigyázatra? mikor két férfi vacsorál együtt. Csak nem nihilisták talán? Attentátum-tervezés?
Prokopin úrnak Iván herczeget álmából kellett felkölteni. Azt már elnyomta a buzgóság a poharak közti várakozásban. Ott hevert a pamlagon. Makutyi volt.
Megrázta a vállát.
– Hej, Iván herczeg!
Nem ébredt föl rá.
Akkor aztán a fülébe kiáltott.
– Ai! Fratello Giambattista!
Erre fölugrott fektéből egyszerre.
– Commanda signore?
– No lássa, ön még olaszul is megtanult álmában?
Iván boszúsan dörzsölte a szemeit az ökleivel s jó időbe került, a míg a tegnap és ma közötti összefüggést meg tudta találni.
– Most jövök a polgármesteri hivatalból.
– Mi az ördög dolga volt önnek ilyen korán reggel a polgármesteri hivatalban?
– Mondjuk: ilyen éjféli órában. Hát a Kornblue Reginetta kisasszonyról tudakozódtam.
– Hát az a Kornblue Reginetta kisasszony kicsoda?
– Önnek a menyasszonya. A kivel ön házasságot fog kötni holnap. – Vagy mondjuk, hogy «ma»; ha ez az óra jól jár, a hol már egy fertály egyre.
– Én? Megházasodom?
– Az az, hogy signore Dramoletti Giambattista.
– Hát akkor fájjon e miatt a feje Dramoletti Giambattistának.
– Vegyen be csak egy okos szót, Iván herczeg. Mindent rendben találtam; ön holnap házasságot köt, holnapután ideadja nekem a fényképet s én beirom az ön nejének a nevét az ötszázezer rubeles checkbe.
De már erre a szóra csakugyan kiment a krapula Iván fejéből. S minthogy a mámor ellen legjobb orvosság az ivás, ismét előlkezdték; összecsördíték poharaikat.
– Éljen az isteni Reginetta!
– Nem! Nem, nem, Magnéta! Én a Magnétára fogadtam.
– Hisz az mindegy. «Reginetta». – Királynécska!
– De mondja csak, Iván herczeg, hogyan vehette ön rá a polgármestert, hogy ő menjen az egész hivatalos apparátusával a Magnéta helyébe, annak a szállására s ne a menyasszony és a vőlegény vonuljon a nászkiséretével a polgármesteri hivatalba, a hogy illik?
– Vannak kivételes esetek. «Periculum in mora.» Valaki halálán van. Aztán kétszáz forintot áldoztam a szegények kaszszájába.
Azt csak nem mondhatta meg, hogy «ketten a menyasszonyommal nem férünk el egy kocsin».
– No hát aztán csak okosan végezze ön a dolgát. Én kezére járok önnek. Láthatja, hogy mindenre kiterjed a figyelmem. Itt hordok magammal egy medaillont, akkora, mint egy kis zsebóra. Ebben van egy moment fotografgép elrejtve. Ezt az ember a nyakába akasztva viseli. A szép hölgynek, a kit meg akar vele lepni, – tündérbájai legigézőbb pompájában, – megmagyarázza az ember, hogy az egy fetish, melynek viselése szerencsét hoz, minden bajtól megoltalmaz; ezek a bálvány alakok rajta a pogány jó szellemek; ha az ember egy ilyen bálványt elfordít, rögtön teljesül, a mit abban a perczben kíván. S az elfordítás alatt egy kis aranylap fölpattan s félmásodpercz alatt el van ragadva a fénykép. Én ezzel önt megajándékozom. Ön aztán tudni fogja a többit.
– Nem fogok ismerni irgalmat.
Ebben a perczben csengő kaczagás hangzott a fejük fölött, gúnyos, csúfondáros hahota. Fölriadva néztek széjjel. Ki nevet itt? Dzsinek laknak ebben az odúban?
– Veszszek el! Ez épen olyan, mint a Magnéta kaczagása. Mondá Iván. Ezt már ismerem.
Fölugrottak; a spanyol falat, a pamlagot, az asztalterítőt mind kutatás alá vették: a nevető dzsinre nem találtak sehol.
Átmentek a két mellékszobába, ott sem volt semmi élő lélek.
Pedig ez a Magnéta nevetése volt.
Persze, a telefon visszafelé is hangot ád.
De annak a közlő nyilása olyan jól el volt rejtve a plafond arabeszkjei között, hogy nem lehetett rá akadni.
X.
Egy nap ismét folytatták a Magnéta produkczióit.
Addig nem kaphatta meg Prokopin úr az Anadyoméne képet.
A «kerekasztalnál» azonban nagy lakodalmat tartottak az új házaspár micsodájára. Nehéz rá megtalálni a kifejezést! Más rendes menyegzői esetnél azt mondják, hogy «tiszteletére», de a «csikart polgári házasság» (Noth-Civilehe) eseténél ez a szó lehetetlen. A kiket ilyen «rugdfelshaddott» (ez nem angol szó) módon bogozott össze az állam, azoknak jobb elbujni a hátulsó szobába s eltagadni magukat – kondoleáló vizitek elől; nappal ki nem jönni az utczára, este is csak paraplé alatt, akár esik, akár nem. Lakodalomról szó sem lehet, hisz a vendégeknek égne ki a szeme, ha az ilyen államilag megbillogozott társadalmi exlexnek nyilvánított menyasszonyt és vőlegényt egymás mellett ülni látnák. Hanem az ilyen esküvő (!) estéjén magukban gyűlnek össze a jó ismerősök, a tisztelők, isznak nagyokat az új házasok egészségére s azt a sok pajkos élczet, sikamlós adomát, a mit e poharazás közben elmondanak, mulatságos lecturré lehetne összegyűjteni. Így tettek a hajdani rómaiak is a fescennináikon. S miért ne lennénk mink is rómaiak – ha tehetjük?
A fescennina savát-borsát Prokopin úr toastjai szolgáltatták szikrázó hülyeségekben. A mi annál szebb volt tőle, minthogy a lakoma számláját is ő fizette; mégis jó kedve volt.
– A vendéglői számla még hagyján; de a fogadáson elvesztett félmillió rubel! (papirrubel természetesen), mondá Commerzienrath Ritter von Sonnenfeger, vasuti vállalkozó, poharát Prokopin úréhoz koczintva.
– Dejsz azt még előbb el kell dönteni, hogy ki vesztette el a fogadást? védekezett Prokopin úr.
– Nálam föl van jegyezve szó szerint, allegált MacMerimac, az irlandi clan, jelenleg amerikai petroleumőrgróf s fölolvasta a jegyzőkönyvéből: Iván herczeg kötelezi magát utána ugrani a Magnétának a csillagos égbe. Ezt megtette.
– És azután!…
– És azután elragadni az alme-övet. No arra úgy hiszem teljes jogot ád neki az osztrák büntetőtörvény, mely szól a Noth-Civilehe szabadalmazott gonosztettéről.
Mindenki elhitte Iván herczegnek, hogy Magnéta azonos Kornblue Reginetta menyasszonynyal. A polgármesteri helyettes és a két tanu, a ki tudta a valóságot, nem volt hivatalos erre a lakomára.
– No de elébb látni akarjuk azt az alme-övet! rikácsolt Ben-Szaid effendi, az alexandriai regalebérlő. Ide kell azt hozni, ehez az asztalhoz. Összetépve szabály szerint, a hogy Cirkassiában szokás. A csecsenczeknél is be szokták mutatni a nászvendégeknek a menyasszony összetépett övét.
– És abból mindenikünknek kell kapni egy szalagot! pretendálta Papyropulos herczeg, a ki azzal dicsekszik, hogy ő kiterjedt pirateriát űz az Archipelagosban, a hol az épen olyan tisztességes keresetmód, mint nálunk a börze.
– Herczeg Iváné az, a mi a markába szakadt a pántlikából! kiabált Don Baccador, a ki sejtetni engedi, hogy ő egy spanyol trónpretendensnek az alteregoja.
Ilyenformán az egész internationalis bonvivant zsinat megállapodott abban, hogy a mai nap tönkrement alme-öv roncsain igaz kannibáli passióval osztozni fognak.
Arról természetesen szó sincs többé, hogy a Magnéta folytassa productióit.
Ezer és egy ok szól ellene.
Először is Iván herczeg rangja nem engedi meg, hogy a hitvese még ilyenféle látványosságok közlönye maradjon. Ez affront volna a családi méltóság ellen.
Másodszor bizonyosra vehető, hogy most már a hitfelekezetében leleplezett Magnéta ellen az antisemiták okvetlenül spectakulumot fognak inscenálni.
Az ezeregyedik okot nem lehet már hallani a nagy kaczagástól.
A Magnéta nem is repülhet már az ég felé. Hiszen…
Stb.
Annál nagyobb volt aztán az asztaltársaság elbámulása, mikor a menyegző utáni reggelen újra megjelentek az utcza-sarkokon a repülő tündéres plakátok: «Magnéta újból fölrepülése.»
És pedig ugyanazzal a repkedő szalagos alme-övvel.
Ez absurdum! sőt paradox!
S ezen előadáson olyan hideg arczot mutatott a Magnéta, mint egy halott. A világítás is olyan volt, hogy folyton zöld színt játszott az alakja.
– Ah! Ez bizonyosan a lelke, élczelt monsieur Flagellán, a franczia, a ki állítólag tizenkét elsőrendű lapnak a levelezője. – Az a bizonyos lélek, a kit Iván herczeg fogadásszerűleg kiszívott s aztán idefujt közénk.
Az antisemiták azonban megemberelték magukat s nem csináltak semmi randalirozást. Legfeljebb egy kicsit pisszegtek, ha egy habitüé tapsolni próbált.
Az éjféli vacsoránál disgustálva jött össze a nobel társaság.
Kondoleálni kezdtek Prokopin úrnak, hogy nem vesztette el a félmillió rubelét…
– No csak várjanak önök holnapig! Majd holnap lesz, a mi lesz!
XI.
Oh, azért a Magnéta-társaság tagjai is megünnepelték ám azt az örvendetes családi eseményt, hogy egy nőtagja a szövetkezetüknek a házasság szent… (Hohó! Nem szent, csak törvényes) igáját fölvette.
Belőlük is szép asztaltársaság telt ki.
Az asztal itt is gömbölyű volt, hogy senki se legyen elnök. Itt tökéletes a demokratia; a gépész, a segéd, az impresario, a komorna mind egyenrangú. A Magnétával is egyenrangú. Övé az egész bűvös készülék, a jövedelem, a palota; de egymás között épen csak olyan komédiáspajtás, mint a többi. Lehet miattuk Iván igazi herczeg, az őket nem feszélyezi. Per tu lesznek vele. A társaság hölgy tagjai is művésznők, övék a zene és dal, a mi a bűvelőadást emeli.
A férfiak az asztalnál udvariasak a hölgyek iránt; a mogyorót a saját fogukkal törik a szomszédnőik számára; de azért a czipőikből még sem iszszák a bort, mint a lengyelek. Ők inkább oroszok. Csizmából isznak. (Nonono! Csak nem kell megharagudni! Bizonyos fővárosban «stibli»-nek híják a nagy tériméjű poharat.)
A boldog menyasszonynak a társaság minden tagja kedveskedik valami nászajándékkal. Ki ezüst, ki arany csecsebecsével szolgál. – Legbámulatraméltóbb a vőlegény ajándéka. Ez egy abissziniai fetish, a mit egyenesen a dahomeyi szultán nyakából vettek el, mikor vesztett ütközet után főbelőtte magát.
– De hisz ez a fetish akkor átkozott rosszul védelmezi meg a birtokosát.
– Sőt ellenkezőleg; ez bizonyít a csalhatatlansága mellett. Theodor szultán tíz óra hosszat tette ki magát az angolok gyorstüzelésének; egy golyó sem fogott rajta, úgy, hogy utoljára magának kellett magát meglőni.
A Szamszonina, hálából az ajándékokért, azt produkálta, hogy azokat a kemény, háromszegletű amerikai diókat ropogtatta föl a fogaival (micsoda kapitális fogak lehettek!), a miket különben csak fejszefokkal lehet feltörögetni s azoknak a székét dugdosta gyöngéd gyügyögtetéssel Iván fogai közé. Igazán magasztos érzés, olyan hitvestárssal birni, a ki az amerikai diót föl tudja törni a fogával: «Egyél kutyuskám!» (Mikor az embert még «kutyuskám»-nak hítták!)
Magnéta csak a lakoma végén jelent meg az ünneplő társaság között. Neki a hivatása olyan szigorú diétát szabott elé, a mely alól még kivételképen sem szabad magát kivonni.
Aztán még azt is kénytelen megtartani, hogy egy óráig az előadás után, ugyanabban a selyemtrikóban sétáljon csendesen végig a folyosón, nyitott ablakoknál, a míg teljesen lehűl a teste. Csak azután lehet azt a selyemfoszlányt lehámozni róla.
Ennek végeztével a Magnéta egy szalmaszín selyemburnuszt öltött magára s úgy jelent meg a lakomázók között.
Gracieus mosolylyal üdvözlé legelébb is a boldog vőlegényt, kezét nyujtva neki. Azt a kezet persze jobb szerette volna Iván más constellatiók között.
– Önnek meg kell bocsátani, édes Iván, hogy kedvesét néhány pillanatra elrablom öntől; de ettől a selyemburoktól nem tud más megszabadítani, mint az én Ninám.
S azzal a burnuszát kétfelé nyitva megmutatta, hogy az a selyem szövöttes még mindig rajta van.
Iván olyasmit mondhatott, hogy irigyli a kedvesétől ezt a szolgálatot.
Magnéta aztán egy pohár pezsgőből mégis csak szürcsölt valami keveset a boldog pár szerencsés gyarapodására.
E közben észrevette a Szamszonina nyakán függő medaillont.
– Ah! Ezt bizonyosan ő tőle kaptad? A kedvesedtől?
– Igen. Ez egy abissziniai fetish.
– Tudom. Ismerem. Theodorosz királyé volt. Ez a viselőjének a testét megőrzi fegyver sebétől, vadállat, kigyó harapásától, ragályos döbröcztől. – Lám, milyen szép találkozása a szerető figyelemnek. Én is egy ilyen talizmánt hoztam neked nászajándékba. Ez meg az Athoszhegyi orosz patriarka ajándéka. Ha az az egyik a testi bajokat űzi tőled távol, ez a másik meg a lelki fájdalmaktól tart mentesen; bánatot, csalódást, keserűséget elűz. A lapján gyémántokból kirakva a «Gondviselés szeme».
Bámulattal, irigykedve nézték a többiek ezt az ajándékot.
– Huh! Huh! szítta a fogát az impresarió. Ez megint egy pár ezer forintnyi kontó az ékszerésznél.
– De nézd csak! Mondá Magnéta; milyen csodálatos véletlen! Ez a néger fetish épen beléillik az orosz talizmánba, mintha csak ennek az etuijeül készült volna. Ez derék lesz! A fetisht belezárni a talizmánba: így ni! Most azután együtt viselheted mind a kettőt: a test és a lélek védelmezőjét. Kettős emlék Ivánra és Magnétára.
S azzal rázárta a saját maga által hozott medaillont az Iván által ajándékozottra.
(Most csináljatok már fényképet a moment-dolgozó masinátokkal!)
Szamszonina baziliszkus szemeket vetett Ivánra, meg az asztalon fölhalmozott ajándékokra. A félmillió rubel fucscs!
– Hát ezekért a czukorpikszisekért, meg ezekért a medaillonokért cseréltem én föl a függetlenségemet? S vettem magamnak egy négybalkezű orángutángot?
Lett volna kedve megropogtatni mind valamennyit, mint azt az amerikai diót!
A Magnéta nem engedi magát meglepetni semmiképen.
A Magnétának bizonyosan vannak telefon-huzalai a komorna szobájában is.
XII.
A másnap esti találkozónál Iván úr olyan pofával került Prokopin úr elé, a minőről azt szoktuk mondani, hogy folyik az orra vére.
– Nos, uram! Mit hozott ön?
– Visszahoztam önnek a checkjét. Elvesztettem a fogadást. Megadom magamat. Pulverizálva vagyok.
– Hogyan a hét ördögbe? Hát nem vette ön el Kornblue Reginettát?
– Bár ne vettem volna! Az az ördögség, hogy Kornblue Reginetta nem a Magnétával azonos tündér, hanem egy másik tündérrel, a kinek művészneve a «Szamszonina.»
– Huh barátom! Azt én láttam, mikor öt férfit vállalt magára, kettőt a tenyerén, kettőt a vállán, egyet a fején. S ez most az ön boldogítója?
– De kicsi hija, hogy önt nem tette túlboldoggá. Elmondok mindent őszintén, mint egy tolvajságon ért betörő. A Magnéta határozottan visszautasította önnek a félmillióját, ráadásul az én herczegi koronámmal. Én aztán azt gondoltam ki, hogy beállok hozzá komornyiknak, elveszem a Szamszoninát s vele egyetértve, önt megkopasztjuk, mint egy hízott ludat. A mit ön kiván, az a Magnéta istennői képmása, meg az én feleségem hitvesi szobájának a kulcsa. A képet én is úgy gondoltam megszerezni, a hogy ön. Egy oly furfangos, nyakban hordható moment fotografgéppel, a mit nem én, hanem a Szamszonina manipulálhat. Ön nem tudhatja, hogy melyikünk részesült abban a szerencsében, a miért Actaeon szarvassá változott. A kulcsot aztán megkapta volna ön s úgy hiszem, hogy nem panaszkodhatott volna, hogy meg van rövidítve. De hát ez az egész kabala csúfot vallott ennek a tündérnek a ravaszságán. Ő meg egy még nagyobb medaillont ajándékozott a Szamszoninának, a mibe a fényképező készüléket be lehet zárni s ezzel lehetetlenné van téve a profanáló merénylet. A ki azt megpróbálja, azt megöli! Mérgezett tőrt visel a jarrettierjében, mérgezett nyilat a hajában, sőt még a gyűrűjében is van egy fulánk, mely egy nyomásra előpattan s egy karczolással megöli magát Herkulest.
– Huh! Micsoda veszedelmek között forogtam én most.
– Áldja a patrónusát, hogy kiszabadult belőlük. De én ugyan benne maradtam. Csak tudnám, hogy hogyan szökjem el?
– Megálljon csak barátom. Ne szökjék sehova. Ön azt mondja, hogy hivatalt vállalt a Magnétánál.
– Igen. Komornyik lettem.
– Mondjuk, hogy «major domus». Hát legyen önnek dupla hivatala. Én visszaadom önnek az elvesztett ötezer rubelét. Ne restelje elfogadni. A ki a parit tette, az Iván herczeg volt; az már nincs; a ki elfogadja a vesztett tételt, az Dramoletti Giambattista. Nem ismerik egymást. Ön engem hűségesen értesíteni fog, a mi a Magnéta körül történik. Lehetetlen, hogy egyszer ne támadjon egy olyan ember, a ki azt a méregfulánkos gyűrűt leimádkozza a kezéről; akkor aztán majd meg tudom venni attól a szerencsés embertől – no azt a gyűrűt. Kezet rá! Itt van egy ötezer rubeles check. Nem szükség a hotelier kasszájához fordulni a letéteményeért.
Ivánnak hálaköny ragyogott a szemében. Szolga volt már!
– No hát, hogy megháláljam önnek a barátságát, most elárulok önnek egy titkot, a mit előttem a Magnéta művészi fölhevülésében gondatlanul elejtett. Mikor mindenképen kapacitáltam, hogy ilyen ascetai életet mégis örök időkig folytatni nem lehet, azt felelte: «igen is, vannak nekem is ábrándjaim. Ideálom tudna lenni egy hasonlóan hirhedett bűvész, mint én vagyok, a kinek a bűvészete épen oly kitalálhatatlan, mint az enyim. Nem törődném annál sem a szent sacramentummal, sem a polgári szerződéssel. Azt tudnám úgy szeretni, a hogy két örjöngő daemon szeret. Az által, hogy a bűvészetünk titkait kölcsönösen egymás kezébe tennők le, erősebben volnánk egymáshoz csatolva, mint minden törvények és kánonok által, mert a ki a másikat elárulja, az azt semmivé tette, de aztán magát is, mert a boszú nyomban következik». Ezt mondta a Magnéta, a mikor engem elutasított.
Prokopin úr egyet ütött a tenyerébe, egyet füttyentett s egy fittyet vetett a levegőbe.
– Topp! Megvan! Ez a titok sokat ér. Hallja ön. Giambattista Iván úr, én megduplázom önnek a jutalmát. Ezért, a mit most elmondott. Csak menjen vissza a feleségéhez. Vigyen neki pénzt. Az ki fogja engesztelni. Iparkodjék kedvében járni tündérasszonyának. Majd nem sokára új munkánk kezdődik. Abban kezemre járhat.
Iván egészen beletalálta már magát a lakájszerepbe. Urasszonya titkait eladni… vesztett fogadási tételt ajándékul elvenni… olyan ellágyulások, a mikért a kaszinóból kiballotálják az embert.
Mi is letörüljük a nevét a tábláról. Ebből nem lesz többet regényhős.
Majd mikor szükségünk lesz rá, csöngetünk neki.
XIII.
Ugyanez időben egy másik szenzácziós látványosság járta végig a kerek világ fővárosait: a Borodinszky testvérek szinpada.
A látványosság czíme volt: «A beszélő levágott fő».
Egy élő embernek, ott a közönség szeme láttára levágják a fejét; a levágott fő aztán tovább beszél; végre megint hozzáragasztják a törzséhez. De ezt mind oly közvetlen közelből, hogy az első sor zártszékből a nézők a kezeiket nyujthatják a szereplőknek.
A míg a Magnéta mutatványai ideálisan érzékingerlők voltak, addig a Borodinszkyak produkcziója a borzadalmas utáni vágyat elégíté ki tökéletesen. Egy kivégzési komédia.
Kitalálhatatlan titok volt az egyik, mint a másik.
Annyi gondja volt egymásra a kétféle bűvésztársaságnak (mert a Magnétáé is társaság volt), hogy soha ugyanabban a városban egyidejűleg föl nem ütötték a szinpadukat. Ha a Magnéta Párisban szerepelt, a Borodinszkyak átmentek az ellenlábasokhoz Amerikába; ha az egyik Londonban, a másik Ispahánban mutogatta magát. Nem rontották egymásnak az üzletét. Tartották azt a művészregulát, hogy nem kell a közönség figyelmét megosztani. Kiváltképen két ilyen ellentétes hatású izgalmassággal. És most mégis megtették azt a Borodinszkyak, hogy utána jöttek a Magnétának s ugyanazokon a napokon, azokban az órákban tartották az előadásaikat, a mikor a Magnéta.
Ez valóságos provokáczió volt.
A Borodinszky szinpad egy csalitot ábrázolt, melynek közepén egy vastag kidűlt fa hever. A háttér bokros része gömbölyű nyílást mutat, melyen át a felhős ég látszik.
Két ellenkező irányból jönnek a Borodinszky testvérek, nem a maguk emberi formájában, hanem bohóczoknak álczázva; arczuk vastagon bemázolva fehérre, pirosra, a szájuk röhögő karélyra festve; az egyiknek két üstöke van, lángvörös, a két halántéka mellett, a másiknak fekete boncsokok diszítik a síma koponyáját, de hármasával: a középső a feje bubján. Fejhez erősített plasztron lehet. Azonkívül iromba ránczok az arczon és homlokon, a mik minden indulatkifejezést megakadályoznak, kiegészítve ferde szemöldökkel.
Azon a rikácsoló, csukladozó hamis hangon beszélnek egymással, a mi a clownok ismert dialektusa, keverve francziát, németet, angolt és szlávot szép harmoniában, de annál nagyobb elmésséggel.
– Hol jársz öcsém?
– Az erdőben.
– Hol az erdő?
– Itt van ni.
– Nem látom a fáktól.
– Hát te hol jársz?
– A csillagok közt.
– Hol vannak a csillagok? Nem látom.
Erre a bátya pofon üti az öccsöt, hogy csak úgy csattan a plastron.
– Most már látod?
Az öccsnek a neve Fedor, a bátyáé Demeter.
Vadászni járt az egyik, annak a fegyvere volt egy furulya, a másik halászott, annak a szerszáma volt egy csörgősipka.
– Mit lőttél bátya?
– Én egy nyulat. Hát te öccs mit fogtál?
Azzal a bő bugyogójuk zsebéből kihuzgálják a prédát.
– Hisz ez macska; hosszú a farka.
– Ez meg nem hal, hanem kalbász.
Erre egymás fejéhez verik a zsákmányt s a macskából sült kappan lesz, a kalbászból pedig angolna.
Ezen aztán kibékülnek, összecsókolóznak.
Leülnek lakomázni; a vendégség egy percz alatt eltünik az asztalról.
Asztalnak vették a ledűlt fatörzset. Az bizonyosan odvas fa, elnyelte a lakomát. Másként csinálják a dolgot. Fölülnek a faderékra.
A bátyának van egy varázsabrosza, a mit tündérnőtől kapott. Azt fölteríti a fatörzsre s egyszerre ott terem az abroszon egy aranytál, megrakva drága sültekkel. Jóllaknak. Mindent fölfalnak.
Most már inni is kellene.
Az öccsnek van egy csodafurója, a mivel megfurja az odvas fa törzsét s abból egyszerre habzó borsugár lövell elő, csak a sipkájukat kell alátartani s ihatnak végtelenül.
S akkor aztán jó kedvük lesz s dalolnak egy nótát.
A nótának az a tartalma, hogy ki a legszebb hölgy a világon?
Demeternek is vannak imádottjai, Fedornak is.
A disputa közben mind a kettő előhúzza a bő bugyogóból a laterna magicát s odafordítja a háttér felhős ege felé, a hol a bokrok kerek nyílást hagytak s arra egymásután ugrik elő a sötétség homályából egy hirhedett szépség fényvetített képe. A szakértő közönség előtt ismeretes szépségek. Kitalálják a neveiket.
«Ez a Rigolboche!»
Tovább!
«Itt a Cora Pearl.»
Sipirc!
«Az Otero.»
Odább!
Cseréld!
«A mouche’ d’or.»
Aho!
«A Leona Dare.»
Avanti!
«Itt a Pignatelli.»
Addio!
Egyiken sem tudnak megegyezni.
Most egyszerre nagy világosság támad s abból kiemelkedik a földglóbuson lebegve – a Magnéta. Az alme-övvel.
Az uralkodó planéta megjelenése általános zsibongást idéz elő a nézőseregben.
Fedor és Demeter fölugrálnak a helyeikből.
Szerelmet vallanak a tündérnőnek. Egymás fejére ugrálnak, hogy közelebb férjenek hozzá. Összevesznek rajta, hogy kié legyen? Döntsön a kártya.
Hogy érthetőbbé tegyék magukat, csehül beszélnek.
«Cso sze máme hráti?» (Mit játszunk?)
«Tártlu.»
«Kdo wywolawa?» (Ki hív ki?)
«Zsalud jeszt trumf.» (Makk az adutt.)
Hínak, ütnek, csalnak. Végre Demeter nagy diadallal kiált föl:
«Já wyhrál hru». (Megnyertem a játékot.)
Fedor pedig keservesen nyöszörög:
«Já szem prohrul hru». (Elvesztettem.)
A közönség duzzog, morog a cseh idioma hallatára; de a kik értik e szép hangzatos nyelvet, megmagyarázzák a szomszédjaiknak, hogy nagy tételben megy a játék. A játszók a fejüket tették föl egymás ellenében; a nyerőnek joga van a vesztőnek a fejét levágni. Akad kedélyes bámuló, a ki elégülten kiált föl:
«Also mit einem Jungčechen weniger». (No hát egy ifju-csehhel kevesebb.)
Most következik azután a borzalom tragédiája.
Az eddigi mind csak czirkuszi mókázás volt a selejtes fajtából.
Fedor megadja magát, végig fekszik hanyatt a fatörzsön, két kezét összeteszi a mellén, azokat Demeter egy zsinórral összekötözi.
Azután a bátya szónoklatot tart a közönséghez, melyben érthetővé teszi, hogy miután urak között az a szokás, hogy a kártyaadósságokat meg kell fizetni, ők pedig a fejüket tették föl a kártyára, ezuttal ő levén a nyertes, itt most mindjárt le fogja vágni Fedornak a fejét. Nehogy azonban a közönség gyöngébb szívű része a vér láttára ájuldozásba jőjjön, egy kendőt vet az áldozat fejére.
Minden néző detektivvé lesz. Lesi vizsga szemmel, hogy a kendővel letakart fej körvonalai nem változnak-e?
Semmi mozdulatot nem vesznek észre.
«Imádkoztál-e már, Fedor?»
«Ámen», felel a letakart fej. Látszik a fölnyitott száj mozdulata a kendő alatt.
Ekkor Demeter kihuzza az oldalán függő pallosát.
A bohóczoknak fakardjuk szokott lenni; Demeternek igazi pallosa van s hogy az milyen jól ki van fenve, bebizonyítja a közönség előtt azzal, hogy egy ludtollnak a pihéjét lenyesi vele.
Akkor aztán hozzá kezd az operatióhoz.
A balkezével a kendő alá nyúl, a jobbját tilózásra irányozva utána dugja. (Tulnan áll, hogy a nézők minden mozdulatot láthassanak.) Azzal egy nyisszantás, egy roppantás: – a műtét végre van hajtva.
Ekkor a kendőt a pallossal félrehárítja s balkezével kihuzza alóla üstökénél markolva Fedornak a levágott fejét.
– Ime itt van!
A levágott fő rémségesen forgatja a szemeit, eltátott szájában lüktető mozdulattal jár a nyelve, tátongó sebéből még csepeg a vér.
A lenyakazott test pedig ott fekszik a fatörzsön; még vonaglik; elvágott nyaka vért hullat; végül megmerevül; melle nem liheg. (Hiszen nincs szája, a min keresztül lélekzetet vegyen.) A jelenlevő orvosok ugyan azt allegálják, hogy a fejlevágás miatt ugyan bátran vehetne lélekzetet, hisz ez ugyanaz, a mi a tracheotomia.
Demeter odahelyezi a levágott fejet az arany tálra, a melyről az imént lakomáztak; a tál a fatörzsön van; Demeter kendőt húz ki a zsebéből s azt a levágott főre takarja.
– Ez nagy munka volt! Erre inni kell egyet.
Kihúz a zsebéből egy kristály poharat, megfurja a fa oldalát, a poharat alája tartja. Most már piros bor szökell ki a furt lyukból. A fának is vérezni kell.
A poharat a szép Magnétára köszönti. «Zdravtvujtye szudarinya!»
S erre a vetített kép durczásan hátat fordít.
No ennek mindenki tudja a magyarázatát, a ki iskolába járt; optikai játék; egy mozgásban levő alak többféle helyzetű ábráinak körben forgatása azt a csalódást idézi elő, mintha a kép mozogna. (Az is talány, hogy miután most Fedor is, Demeter is mással van elfoglalva, ki az, a ki a camera obscurával Magnéta képét mozgatja?)
A közönség naiv részének ez tetszik; tapsolnak, nevetnek.
De egyszerre vége lesz a nevetésnek, mikor a kendő alól hangok hallatszanak. A levágott fő megszólal:
«Demeter!»
A kókler összerezzen; odasettenkedik, leveszi a kendőt a főről.
Ott áll az az aranytálon, félnyaka összezsugorodott széleivel. Szemeit forgatja, nyelvét öltögeti.
«Demeter bátya!» ismétli hangosan.
«Mi kell Fedor öccs? Ihatnál? Kell egy pohár bor?»
«Az én vérem az!» hörgi rémesen a fő.
«Nye boj sza!» Hiszen ez egri bikavér, nem szamárvér. Igyál!»
«Igazság! Hiszen nincsen torka szegénynek! De talán egy szivart el tudsz szívni?»
Azzal Demeter rágyujt egy bokkra s mikor maga kettőt-hármat szítt belőle, oda dugja azt a levágott fő nyitott szájába.
És Fedor feje elkezd pöfékelni.
Az aztán az idegcsiklandó látvány, mikor az a tálrafektetett fej orrán, száján keresztül fujja a füstöt s közben mondogatja: «pompás bokk! pompás bokk!» A szivart hol föl, hol le billegeti, a nyelvével a szája szögletébe tolja; aztán az összecsücsörített szájával karikákat fuj maga elé.
A nézők borzadoznak; az asszonyok eltakarják szemeiket.
Maga a bűvész is meg van rémülve.
– Add vissza a szivart! Ide a bokkomat.
S ki akarja venni az égő szivart a levágott fő szájából, de ez úgy megfogta azt összeszorított fogaival, hogy nem veheti el tőle.
Ekkor aztán az iszonyat mozdulatával veti a kendőt a szivarozó főre.
– Jaj, ne haragudj rám, Fedor! Inkább visszaadom a fejedet, csak add vissza a bokkomat.
S aztán megint lerántva a kendőt a főről, fölemeli ezt üstökénél fogva az aranytálról; a levágott fő egyre fujja a füstöt orrán, száján keresztül, szemeit forgatja rémségesen. Demeter nem birja ezt nézni; keze lába reszket, térdei összeverődnek; rádobja a kendőt a balkezében tartott főre s odaviszi azt a lenyakalt törzshöz; odailleszti a nyakához, a pallossal elvágja a kezére hurkolt zsinórt; arra Fedor egyszerre talpra ugrik, megtapogatja a fejét: helyén van, a szivar még füstöl a szájában.
XIV.
Vacsorálni a Borodinszkyak is a Magnéta-trattoriába mentek.
Finom két gavallér volt. Eleven, vidám kedélyű fess legények. Simára borotvált arczuk annyira hasonlított egymáshoz, hogy csak a szemeikről lehetett őket megkülönböztetni; Demeternek dióbarna szeme volt, Fedornak aczélkék. Az orosz typus simára borotválva rendkívül érdekes. Akkor egész meztelenül mutatja hódításra vágyó jellegét.
Francziául épen olyan tisztán beszéltek, mint németül.
Az első megjelenésükkel megnyerték a habituéket, a kik hűtelenek lettek Magnétához.
Ezen az estén a Magnéta szinházában az első padsor üresen maradt. Ki voltak véve a zártszékek, de hiányzottak az exaltált nézők, a convulsionairek, azok mind a Borodinszky-szinházhoz pártoltak.
Természetes, hogy a két művész a vacsoránál a kerek asztal vendége volt. Jobbról-balról Prokopin úr mellett ültek. Ritter von Sonnenfegerrel németül, monsieur Flagellánnal francziául csevegtek. Prokopin úrral pedig oroszul. Az orosz nyelv nagyon imponál, erőteljes hangzatú.
Prokopin úr egészen elemében volt, hogy hazája nyelvén beszélhetett jobbra és balra. A társaság többi tagjai semmit sem értettek belőle. Csak az ütötte meg a füleket, hogy a «Magnéta» név többször lett kiejtve. S utána mind a három férfi nevetett; Fedor egész discrét módon, szája szélét ujja hegyével törülgetve, Demeter ellenben provocáló arczkifejezéssel, míg Prokopin úr teljes hahotára szalajtotta a száját, hogy valamennyi arany plombát (magyarul «arany»-ólmot) meg lehetett látni a fogtartó barlangjában.
Szegény Magnéta!
Mit fog tehetni?
Összepakolja a szemfényvesztő czók-mókját s meg sem áll Konstantinápolyig.
A versenyt nem állhatja ki a levágott beszélő fejjel.
Az új megbuktatja a régit.
Épen úgy, mint az irodalomban.
Az idealismust megbuktatja a realismus, a bűbájost a borzadalmas.
Aztán mikor mellesleg maga a Magnéta is odavonatik a borzalom jelenetei közé; mint díszítmény, mint staffage.
Hahaha!
Holnap már le fogják szállítani a Magnéta-szinházban a belépti díjat ötven krajczárra.
– Uraim, ne beszéljünk a Magnétáról, szól Demeter. Tudják, mi készek vagyunk a tündérnőért a fejünket is koczkára tenni. Ezt a poharat a bájos Magnéta egészségére.
Igy tesz az igazi gavallér. Áldomást iszik a versenytársára. Porrá töri, megöli; de felköszönti.
Másnap délelőtt Iván egy látogatójegyet prezentált Magnétának. Magnéta elvette a jegyet az ezüst tálczáról s mérgesen dobbantott a lábával.
– Ledobjam a lépcsőn? dörmögé Iván.
– Bocsássa be.
Demeter volt a látogató.
Elegáns látogatókosztümben. Gomblyukában piros szekfű. Kalapját oldalához fogva mély bókot vágott Magnéta előtt.
Magnéta összefont karokkal fogadta. Ez a legelutasítóbb pose.
– Mit akartok itten ti? sietett kérdezni, mielőtt a látogató üdvözletét elrebeghette.
– Istennőm!
Válasz helyett Demeter a kalapjából kihúzott egy gárdénia-bukétot s odakinálta Magnétának. Ez volt a tündérnő választott virága.
Arra mégis csak szét kellett bontani a karjait, hogy átvegye a csokrot.
– Hadizenet?
– Az.
– Hát jól van. Én nem félek tőled.
Azzal leszakítva egy gardéniabimbót, odahajítá Demeter arczába.
– Hát ülj le, szamár!
Helyet mutatott neki egy karszékben; maga leült a kerevetre.
– Verekedni jöttél velem? Nem félek tőled. Utoljára mégis csak én kerülök fölül.
– Azt akarom.
– Megbolondultál?
– Meg. Azért jöttem ide, hogy elvegyelek.
– Mit adsz értem?
– Magamat.
– Hahaha! Mit csináljak én te belőled?
– Férjet.
– Ehez az egyhez nem értek.
– Ezt az egyet kell megtanulnod.
– A kik tanítani akartak, mind kidobtam az ajtón.
– Mert nem találtál hozzád illő társra. Királyleány nem mehet máshoz, mint királyfihoz. Te nem lehetsz felesége másnak, mint egy bűvésznek. Veled csak én vagyok egyenrangú. Mink is Reichsunmittelbar fejedelmek vagyunk. Uralkodunk az egész világon. Jövedelmem fölér a tieddel.
– Átadod nekem a bűvészeted titkát?
– Azt nem. Mert az az én birodalmam. A titkom teszi adófizetővé a közönséget. De neked adom a hűségemet, szerelmemet, vagyonomat. Én sem akarom a te titkodat kitanulni. Regnálj te azzal a magad birodalmában. Igy ketten kétfelől osztozunk a dicsőségben és gazdagságban s mindenikünk tündérnek, varázslónak hiszi a másikat. Illusio kell ahhoz, hogy valaki férj és feleség legyen.
– Tehát azért jöttél ide, hogy feleségeddé akarsz tenni?
– Egyenesen azért.
– Igazi, valóságos feleségeddé?
– Mernék-e egyébre gondolni?
– Tudod, hogy én zsidó vagyok?
– Zsidó leány.
– Akarsz zsidóvá lenni miattam?
– Nye dáj Boh!
– Hát azt akarod, hogy én legyek oroszszá?
– Kereszténynyé. Az neked nem kerül áldozatba. Zsidó nőnek kereszténynyé lenni.
– Nem! oroszszá; mert te az vagy s a magad szertartása szerint akarsz templomi pompával áldásban részesülni. Hát én egyszer végig néztem egy ilyen orosz templomi szertartást; szép az. Van benne sok misticus varázs, csupa simbolisticus jelentőség. Meg kellett azt előzni a zsidó menyasszony megkereszteltetésének. Az is szép czeremonia. Az értelme is magasztos. Egy isteni lelkű férfialak előtt térdre borulás, a kinek vallása a szeretet, a fölvilágosodás; üdvözlése egy fenséges női alaknak, a ki képviseli a szenvedésekben való megdicsőülést; aztán egy kancsó tiszta víznek a fejre csorgatása. Jól mondád, hogy ez nem kerül áldozatba. De a minek ezt a szertartást meg kell előzni, ez a rettenetes. Annak a menyasszonynak, mielőtt a keresztséget felveendé, meg kellett átkozni az elhagyott vallását, apái hitét, a szent frigyládát és a thórát, a tizenkét drágakővel ékesített Urimot és Thummimot, a kiben Jehova lelke lakik, megátkozni a prófétákat és a patriarchákat: Mózest, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot! Dávidot, a zsoltárok énekesét, Salamont, az énekek éneke költőjét! megátkozni a szent Sion hegyét és az örök Jerusoloimot! megátkozni az apák ereklyéit s a bálványok közé, a Thammuzhoz, az érczkigyóhoz, az arany borjúhoz vetni! Oh az rettenetes szertartás! S te azt mondod, hogy ez semmi áldozat? Hát neked csak az fáj, a mi a bőrödet sérti? Eredj! Komédiás vagy! Keress magadnak komédiásnőt. – Én Magnéta vagyok. – A mit a testemmel csinálok, az szemfényvesztés; de a lelkem igazán tud az égben járni. Nem jöhetsz utánam!
– Most már még őrültebben szeretlek. Most már a lelkedbe is szerelmes vagyok! Imádlak! Bálványom vagy!
– Úgy? Tehát szerelmes vagy belém? Teszi-e azt szerelmes vőlegény, hogy imádata bálványát szájtátó publicum előtt gúnyos tréfa tárgyául mutogassa?
– Hát hiszen te magad is mutogatod magadat, ugyanazon poseban, élő alakban.
– De én nimbusszal veszem magamat körül, ideális, költői sceneria összhangjában; szinész létedre nem tudnád, mi a különbség a tragœda és a histrió között! Te pedig egy sorban mutogatsz engem a világszép leányokkal, kiket egy vőlegény sem választana nyoszolyó-leánynak (Kranzjungfer!) a menyasszonya mellé. Ezt én neked meg is tilthatnám, mint jogtalan visszaélést az én tulajdonommal.
– Hiszen nem én mutogatom a képedet, hanem az öcsém Fedor.
– Hát te nem vagy egy egész ember, hanem csak egy emberpárnak a fele? Hát az öcséd mutogatja a képemet, a ki megvette azt három frankért, tehát az övé, tehet vele, a mi neki tetszik. Hallod-e Borodinszky? Én szántam neked valamit ezért a tréfáért: csakugyan a kezemet; egy pofont ezzel a kezemmel, mihelyt megkaphatlak; de most már Fedorra kened a vétket; no hát küldd ide Fedort, majd annak adom át, a mit a kezemben tartogatok.
Megnyálazta a tenyerét kifejező mimikával.
Demeter meghátrált. Egy szép hölgytől igért pofleves ellen nincs más védelem, mint a megretirálás.
– Megállj! Kiáltá rá Magnéta, elállva az útját. Hát beszéljünk erről a dologról komolyan. Én elfogadom az okot, hogy miért jöttél ugyanabba a városba a látványosságoddal, a hol én tartom a mutatványaimat. Eddig egyetértés volt közöttünk, hogy kikerüljük egymást. Feleségeddé akarsz tenni. Eddig még csak ellenségeddé tettél. Azzal, hogy a mutatványodhoz az én alakomat rántod elő. Erre te azt feleled, hogy hiszen én magam is ugyanazokban az állásokban mutatom magamat, élő testben. Logika szerint tökéletes igazad van. Hát én megszüntetem a Magnéta productiókat. Nem vagyok többé Magnéta. Akkor aztán a te szinpadodon sem jelenek meg. Ez is logika.
Demeter olyan görbe hátat csinált, mint egy kandur. Szabódni kezdett.
– Nem! Már ezt ne tedd. Hisz azzal egy rengeteg jövedelemről mondanál le. Ily áldozatot én te tőled nem kivánok.
– Nem kivánsz tőlem ily áldozatot? Maradhatok azután is a Magnéta, ha a te asszonyod leszek; a földdelej ártatlan leánya; az égbenjáró alak. Hallod-e, én valamit nem tudok, mert nem láttam; te tudhatod. Szokás azokban az országokban, a miken te átbarangoltál, hogy a férj és feleség egymást szeressék?
– Természetesen.
– Hát miután te úgy képzeled a mi köztünk létrejövendő házasságot, hogy a mint a templomból kijöttünk, a hol az áldást utánunk dobták: az egyikünk az egyik világvégére fusson, a másikunk a másikra; mert ha egy városban kerülünk össze, tönkre teszszük egymást; ugyan mi lesz az, a mit kettőnk között szerelemnek hínak?
– Hiszen nem mindjárt…
– Ugy-e? Nem mindjárt! Csak a míg a rózsából csipkebogyó lesz.
Magnétának lihegett a keble, a szemei kerekre fölnyilva szikráztak veszedelmes tűzzel, rózsaszinű orrczimpái széttágultak, fogsorai villogtak fölhuzott ajkai virágkelyhében. Egyszerre csak megkapta a két kezével Demeternek a torkát, mint egy nőstény párducz.
– Te gazember! Azért akarsz nőül venni ugy-e, hogy aztán eladj egy dúsgazdag Sardanapalnak. Eltakarodj, mert megfojtalak. Nem vagy rá érdemes, hogy ezt a neked szánt pofont átadjam. Küldd ide az öcsédet, majd annak átadom: az egész ember!
Azzal eltaszította magától a férfit.
Demeter rendbe hozta a nyakravalóját; megállt a Magnéta előtt egyenesen, fölemelt fővel.
– Magnéta! szólt indulattól reszkető hangon, – én esküszöm minden szentekre, hogy szeretlek; birni akarlak, s a ki el akar tőlem venni, azt megölöm.
Azzal meghajtotta magát és eltávozott.
Többé nem mutogatták a levágott fő komédiája mellett a Magnéta képét.
A Magnéta sem tartott több előadást; a szinpadát bezárták, a képes reklámjait leszedték a hirdetmény-táblákról.