MAGNÉTA
I.
Tündér volt. A föld delejességének a szülötte. Igy mondta a reklám.
Igy látta a publikum. Látta mind a két hemiszfériumon Chicagotól elkezdve Szentpétervárig. Égbenjáró tündér volt.
Én is azok közé a százezrek közé tartozom, a kik lefizették a három frankot azért, hogy Magnétát a légben repülni lássák a hold felé, dusgazdag hajával előre, fölfelé emelkedve s aztán megint fejjel lefelé alászállni a földre s a kik aztán még egyszer lefizették a három frankot, – a kilépéskor a kasszánál, – egy momentfölvételű fényképeért. Ötször megnéztem, mind az ötször megvettem a fényképet – más-más poseban. Most is meg vannak nálam: bebizonyíthatom velük, hogy nem álmodtam a tüneményt.
Egy félkörű teremben, melyből ki volt zárva a napfény, foglalt helyet félkörben a néző közönség; a villanyvilágítás csak annyira derengett, hogy az ember a szomszédján fölismerheté, hogy hölgy-e, vagy úr? A félkört egy szinpad zárta el, melynek prosceniuma egészen hasonlított a régi görög theátrumokéhoz, minden diszítés nélkül. A háttér teljesen sötét volt.
Pontban az előadás kitűzött órájára bezárult minden ajtó, mely a nézőtérhez vezetett és a folyosóhoz, többé senkit sem bocsátottak be. Valahonnan nagy távolból dallamos zene kezdett megszólalni, a mi maga is oly kitalálhatatlan volt, miféle hangszerből származik? aluminium orgonából, vagy üveghúrú hegedűből? szinte csiklandozta az embernek a szivét, a gyöngébb idegzetűeket az alvás kerülgette tőle. Valami ügyes zenepirata lopogathatta össze mindenféle mystikus zeneművekből, a Varázsfuvolából, Dinorából, Macbeth boszorkány chórusaiból, a walkürökből és melankholikus svéd népdalokból. Bizonyosan zenélő gép volt, de annak remek szerkezetűnek kellett lenni.
A zene kezdetével ugyanegy pillanatban derengeni kezdett a szinpad háttere, lilaszinű égalj, majd skarlátpiros ég tünt elő; de nem piros, hanem fekete felhőkkel, a mik lassan vonultak fölfelé.
Erre ugyanazon gentleman, a ki a bejáratnál szedte a belépti díjat, fekete frakkban fehér mellénynyel és nyakravalóval, a szinpad egyik sarkához állt és elkezdett deklamálni.
A magyarázó költemény, a mit elszavalt, valóságos költői mű volt, hibátlan strófákban, meleg fantáziával irva s a szavaló is routinált szinész lehetett, a ki eltalálta a középutat a páthos és kedélyesség között: lágy, behizelgő hangja volt; fiatal ember volt, rokonszenves arczú, sűrű, szemébe hulló fekete hajjal.
Az első strófában mindjárt megmagyarázta, hogy az, a mi előttünk dereng, az északi hajnal, az aurora borealis, a melynek fényében a felhők feketéknek látszanak. Ennek a fényszérűnek a közepéből fog megszületni a föld delejének a leánya, Magnéta.
Közeledtét csillagfény jelzé. A csillag elől jött. Az pedig nem volt valami villanyos-körte, hanem egy mogyorónyi gyémánt.
Ha igazi gyémánt volt, akkor nagy összeget képviselhetett, ha utánzat volt, mestermű lehetett; csak úgy szórta maga körül a szivárvány-sugarakat. A közönség között halk mormogás támadt: vajjon mi lehet az?
De a következő perczben már senki sem nézte a mesés csillagot, hanem a még mesésebb főt, mely utána emelkedett. Eszményi szép arcz volt, klasszikus arczéllel. A míg lassan emelkedett fölfelé, hosszú szempillái le voltak zárva. Aludt. Két keze keblén volt összetéve. Hosszú hullámos fekete hajpalást omlott alá vállaira, aztán a keblére, a mint még feljebb lebegett, a hajzat a csípőit takarta. És aztán még tovább tartott. Vajjon mikor lesz már vége? Türelem! Még a bokáját is takarta.
A szavaló magyarázta a dolgot versekben, hogy a haj delejessége a föld mágnesével találkozva, egész burkolatot sző a tündérszülött körül; de majd mindjárt máskép lesz az, mihelyt az északfényt a hajnalpir fogja fölváltani.
A hajnali melódia megzendültével aztán változott az ég alapszine: az északfény skarlátja a hajnal biborába ment át s a csendesen lebegő felhők rózsaszínt váltottak. Ekkor egyszerre fölébredt a tündér, keblére tett két kezével kétfelé hárítá a dús hajtakarót s ott állt az ég derüjében, a hogy a földanya megszülte.
Csak egy nagyon vékony selyem kötött burkolat (trikot) őrizte, de mely miatt a női termet minden csodás izomzata, hajlása, kecsessége meglátszott.
Aztán egy lenge bayadére volt keresztül vetve a csípőin, de melynek a szélei szabadon libegtek kétfelől.
Ekkor aztán a szemeit is fölnyitotta.
Micsoda szemek voltak azok! Nagyok, feketék, ragyogók; tele tűzzel, égi ihlettel és földi vágygyal. Ezek miatt a szemek miatt nem lehetett látni a termetét. A bámulatot azok szívták föl mind.
Pedig az a termet is megcsodálni való volt. Tiszta szépségvonalakból összeállítva; csodálatos hajlékonysággal, deli mozdulatok természetes változékonyságával.
S a háttér, a hajnalpiros ég, az egész márványfehér tündéralakon valami bűbájos zöld színt ömleszte el láttani színellentét kicseréltével, úgy, hogy az inkább léleknek látszott, mint emberi testnek; zöld pára, emberalakú füst a biboros égen.
Mikor már egész alakja fölemelkedett, utána következett a szülő, a föld. Egy óriási kék gömb, a pólus jéghegyeivel.
A tündéralak csak a lábujjai hegyével állt a földgömbön.
De hát mégis érthető volt, hogy áll valamin.
Akkor egyszerre egy könnyű taszítást adott a lábával a földgömbnek, arra az rögtön lesülyedt; a tünemény hívó mozdulatot tett a kezével a nap felé, minden támasz nélkül lebegve az ürben.
A melódia és a strófa jelezte, hogy földanya sír! Bánkódik égbe távozó leányán.
Akkor aztán rögtön napvilágos ég lett s arra a zöldes színű szellemalak egyszerre átalakult eleven tündérré. Olyan lett a színe, mintha rózsalevelekből volna alkotva. Hanem a szemei is átváltoztak. Az előbbi szikrázó tűz, ihlet, vágy elmult belőlük. Az ember megfagyott tőlük, olyan hidegen tudtak nézni.
A strófa magyarázta a látományt. A földet eltaszítva magától a föld szülötte, azzal együtt minden emberi érzést is ellökött magától.
S hogy jelképezze is azt, hogy a földnek semmi vonzereje nincs rá többé, két karjával fölemelte azt a hosszú leomló hajsátorát s fölvetette magasra a feje fölé. – S a földobott haj ott maradt a feje fölé szórva, ziláltan, mintha annál fogva húzná föl valami a végtelen égbe. – A bámulat tapsvihara következett rá a földön maradt nézők részéről.
A vers tudtunkra adá, hogy a feje fölött égő csillag az, mely őt fölfelé emeli.
El kellett hinnünk; – mert láttuk.
Újabb melódia hangzott, új vers következett. – Ime, közeledik a hold. Ez a rejtélyes, örök egyarczú égi jelenség. Tökéletes utánzata volt az igazi holdnak; a szivárványos «halo» is meg volt körülötte: a holdudvar.
A vers mondta, mi lesz most?
Ha a hold vonzkörébe jut a tündér, az őt magához fogja ragadni s akkor aztán csillagostól együtt maga körül fogja kerengetni, mint a hogy őt csóválja maga körül az ő zsarnoka, a föld.
Bizony, lélekzetvisszafojtva lestük a következményeket.
A zene fájdalmas akkordokba tört ki. A vers megegyezőleg hirdeté: földanya kétségbeesetten hívja vissza leányát, szülői keblére.
Erre a tündér leszakítá fejéről azt a ragyogó csillagot s fölhajítá a magasba.
És a mint a sziporkázó csillag odaért a hold udvarába, itt egyszerre keringő nyargalásba kezdett s aztán folyvást keringett a hold tányéra körül, mint egy égő trabant.
A publikum hangos bravózásba tört ki.
«Ezt az ördög értse meg!» kiabálták a nézők. Micsoda mechanismus forgatja ezt a csillagot körfutásban?
De mi fog már most történni a tündérszülöttel?
A geodemon folyvást érzékenyebb hangokon hívja haza gyermekét.
Erre a Magnéta lassankint hátrahanyatlik, horizontalis helyzetet vesz föl az égen; a haja aláomlik s most már lefelé húzza a fejét. Csodálatos hajlékonysága van a termetének: a feje csaknem összeér a sarkaival. Arcza fájdalmas kifejezést vesz föl, ajkai szétnyilnak, szemei félig elbujnak pilláik alá. Akkor egyszerre túlsulyra kap a fő s az egész alak aláfelé fordul, fejjel le, szállva alá a magasból.
No, de most aztán minden szinpadi látcső hivatása magaslatára emelkedik.
Ha a föld vonzereje ismét érvényre jutott a Magnéta ellenében, akkor annak minden hozzátartozandóságaira ki kell terjedni.
Akkor annak a lenge bajadérnak is helyet kell változtatni, mely fölfelé szálltában a csípőire volt vetve s lefelé fordultában a tündér földleányát egész isteni szépségében kell láttatni.
… De hát ezuttal Newton nehézkedési törvénye kudarczot vallott. Minden hullott lefelé, csak az a bajadéröv nem mozdult sehova, csak úgy repkedett két oldalt körülötte, mint fölfelé szálltában.
A Magnéta kinyujtá jobb kezét alá felé; arra a földgömb fölemelkedett hozzá; a tündér öt ujja hegyére támaszkodott meg a polusi jéghegyeken, így szállt alá lassan a földgömbbel együtt.
Versnek, melódiának vége volt. Az ég sötét lett. Csak a nézőtér villanylámpái pislogtak.
II.
A nézőtért elhagyó férfiak, természetesen, ebben az egész csodában azt subsummálták legjobban, hogy miképen nem hull le az a csípőre vetett bayadér, mikor a Magnéta fejjel aláfelé száll?
«Bizonyosan oda van öltve vékony fonallal a selyemtrikóhoz.»
«De hát a két vége, a mely a levegőben repked?»
«Annak a szélében pedig vékony ezüstsodrony lehet huzva, mely annak gyürődési hajlásait szabályozza.»
«Igen; de az a két fátyolvég minden fordulatánál az alaknak új ránczokra változik.»
Volt olyan okos ember, a ki louisdort nyomott a deklamáló úr markába azért, hogy annak a titkát megtudja tőle.
A Cicerone volt olyan okos, hogy zsebre dugta az aranyat s őszintén megmondta:
«Egyszerű magnetizmus az egész, uram.»
Meghítták vacsorára. Azt is elfogadta. Ugyanabban a házban, a hol Magnéta produkcziói vonzották az elegáns világot, mindjárt ott is tartotta azt az újan établirozott trattoria, a hol száz frankon alul nem vesztegetik a vacsorát. Monsieur, vagy mister (biz én elfeledtem a nevét a deklamáló úrnak) izléssel tudott szupirozni; ámbár nem hallgatta el, hogy odafönn (a belle étágeban) Magnétánál sokkal jobb Chateau Lafittet és Mummot isznak s a whitestable osztrigák is nagyobbak.
Ott azután poharazás közben, bizalmas társaság előtt elmondta a jó czimbora a Magnéta csodatételeinek a titkát.
Az egész mesterség egy óriási villanytelepen alapul, melynek akkumulátorai oly erőkifejtést engednek, hogy mázsányi terheket fölemelhet.
«Hisz azt tetszik tudni az iskolából, hogy minden magnesnek pozitiv és negativ polusa van. A Magnétának mind a két kézcsuklóján van két széles aczél karperecz. A positiv delej, mely a feje fölött lebegő holdban van, ezeknél fogva huzza föl őt a magasba, mikor aztán megfordulva a saját tengelyén, visszafelé akar szállni, akkor meg a negativ delejt fordítják feléje a földglobusban s az paralysálja a saját testének a pondus specifikumát.»
Voltak sokan, a kik ezt is elhitték. Egy szó sem igaz belőle.
«De az az endiablé bajadér?»
No hát végtére csak elő kellett rukkolni az igazi titokkal.
«A Magnétának saját testi adománya a legnagyobb fokú delejesség. A félkezének a taszításával úgy a falhoz tudja vágni a legerősebb férfit, hogy ottragad. (Szapriszti!) S ha valakinek az öt ujját végig húzza az arczán, hát egyszerre elalszik s a míg föl nem ébreszti, addig azt kénytelen tenni, a mit ő parancsol neki; s ha azt mondja neki, hogy egye meg a viaszgyertyát, hát megeszi s magasztalja, mint ludmájpástétomot. Ez mind különös természeti adomány! Állati delejnek determinálják a szaktudósok. Hiszen tetszik rá emlékezni, kis diák korunkban elégszer próbáltuk: a spanyolviaszk szálat oda dörzsöltük a posztó ruhánkhoz s akkor az a papirszeletkét messziről magához rántotta s ott tartotta függve, míg maga ki nem hült. Hát ugyan ez a bajadér tapadásának a magyarázata. A Magnéta saját testi delejessége. Biztosíthatom önöket, uraim, hogy az a kötött szövet, a mit a produkczióknál visel, annyira hozzátapad az alakjához, hogy nincs az az erős női kéz, mint hogy az elektroszimpatikus, mely azt előadás után le tudja húzni róla. («Hát?») Hanem e végett kell neki tartani egy antipathikus nőcselédet, a kit különösen ki nem állhat. Egyedül ez képes ennél a toilettjénél segítségére lenni.
(Már most csak teljesen föl van világosítva minden titok?)
«Hiszen holnap majd megláthatják önök; a holnapi előadásnál a Magnéta nem a bajadért fogja viselni, hanem az «alme-övet». Annál majd teljesen meg fognak győződhetni az urak az állati magnetizmus diadaláról a pondus speczifikum szabályai fölött?
A habituék már délig arról álmodtak, hogy mi az az «alme-öv?»
A jockeyklub olvasótermében soha sem volt nagyobb kelete a keletindiai illusztrált kiadásoknak. Mind az alme-övet keresték. Ez az! Ebben jön elő a Magnéta? Lehetetlen! Az már szép lesz!
Egy üres hely nem maradt a Magnétatheátrumban.
A ki ülőhelyet nem kapott, vesztegetési kisérleteket tett az impresáriónál, hogy csak állni engedje a szinpad közelében, a proscenium előtt.
– Nem lehet, uram! A rendőrséggel jönnék összeütközésbe. A szinpad előtt ugyanis egy rézhíd vonul egész hosszában végig, a pódium mentében pedig egy horganysodrony huzódik át. Ezek tartják fönn a villanyfolyamot. Ha valaki rá talál lépni arra a rézhídra s meg találja fogni a sodronyt, olyan ütést kap az egész testében, hogy három napig úgy fog járni, mintha lovon ülne: összehuzott térddel. Nem. A parapetton innen nem szabad a Magnéta-szinpadhoz közelíteni.
Én magam is az izolatorról deklamálok.
Tehát, ha van önnek uram parketjegye, megláthatja a Magnétát az alme-övvel; ha nincs, prænumeráljon holnapra, akkor is éjszaka lesz.
No hát mielőtt a tündérmesét folytatnók, elébb becsületesen számot kell adnunk az egész vállalatról.
Mert, hogy ez egy vállalat, arról az eddig előadottakból is mindenki elővéleményt szerezhetett.
A Magnéta nem fenomén, hanem entreprise.
Azt már mindenki sejtheti, hogy a Magnéta (a művészetét illetőleg) a legraffináltabb komédiásnő. Figuránsnő, kombinálva szemfényvesztői allürökkel.
A mellett (a személyére nézve) lehet egy teljesen ideális, sőt ártatlan regényhősnői specialitás, de in ultima analysi még is csak poseirozó figuránsnő.
Megelőzi egy világvárosba megérkezését (mondjuk, Páris, London, Bécs, Szent-Pétervár) az a «tény», hogy egy épen akkor épülő félben levő új házat (egyikében a leglátogatottabb utczáknak) megvesz az előreküldött impresárió a még más országban tündöklő Magnéta számára. Holmi százezer forintnak oda sem néznek.
Egy bűvésznő, a ki százezer forintot bocsát előre, semmi esetre sem tartozik az alsórendű komédiásnők közé,
Azt az újon épült házat azonnal alapos átalakítás alá veszik. Emeletek stukaturjait törik át, pinczeboltokat szakgatnak föl. Azután saját önkezelésű villanyvilágítást vezetnek be. (Azon időkben még egészen új intézményt; Bécsben a villanyossági kiállítás éve előtt.) A szöglet-parterren a legpompásabban fölszerelt étkező-termet nyitnak, diszítve freskókkal, stukkokkal és kariatidákkal s ellátva a szokatlan fényű villanyvilágítással. A vendéglő elébb adatik át a közhasználatnak, mint a szinpad. Csak azután hozzák nehéz szekereken az óriási kazánokat, gépeket, rengeteg üvegtáblákat, a mik a villanyos szinpadi apparatushoz tartoznak. Utoljára jön a Magnéta butorzata; nagy összegre biztosított vasúti szállítmány. Egy vasláda, a Magnéta ékszereivel, drágaságaival, két detektiv kiséretében. Mind ezt megtudja a közönség a hirlapokból.
Az pedig tény marad, hogy a Magnéta-szinpad a bűvésznő tulajdonául van bejegyezve a telekkönyvben; a vendéglőt az ő bérlője kezeli; az emeletet egyedül ő maga lakja a cselédségével és gépészeivel; az istállóban az ő fogata áll s ha egyszer odább költözik más metropolisba, a szinházat és a lakosztályát bezárják; közhasználatra csak a vendéglő hagyatik; a ház alig jövedelmez három perczentet.
És ilyen saját háza minden európai és amerikai fővárosban van a Magnétának.
A Magnéta tehát mesésen gazdag.
Nem is lehet máskép. Mindennap tesz a bevétele másfélezer frankot.
Lehet nála látogatást tenni, magas rang és nagy vagyon által kitüntetett férfiaknak. A Magnéta előkelő úrnő módjára fogadja a tisztelőit. Herczegi etikettel folyik a társalgás. Gallonirozott inasok hordják körül a frissítőt. Zongoráznak és gordonkáznak művészi preczizióval. A Magnéta társalog minden művelt világnyelven.
Anyja nincs.
Hiszen az maga a felséges «Gea». A föld.
Anyósnak nem volna épen kellemetlen a «Föld», a míg csak a hozományról van szó; de bezzeg, ha elkezd veszekedni!
Szabad az udvarlás!
Az impresário ugyan ott lábatlankodik a közelében, de előre megmondja mindenkinek:
– Uraim! Én nem vagyok a Magnétának sem bátyja, sem imádója, sem erényőre; engemet úgy vegyenek, mintha ott sem volnék. A nehézségek rajtam kívül keresendők.
Egy ilyen tündéri szépségnek pedig nem lehet büntetlenül az ég és föld között lebegni.
A mágnesnek is vannak mágnesei: arany és gyémánt.
S ha vannak tündérkirálynők, vannak azokkal egyenrangú ezüstkirályok, petroleum-fejedelmek, indus maharadzsák, muszka herczegek és börzeszultánok, a kik előtt mindig nyitva tündérország.
S ha van olyan istenasszony a földön, a ki megér egy milliót, hát van olyan millió is, a mi ekviváleál egy istenasszonynyal.
A Magnéta boudoirasztalán azonban volt egy marokinba kötött album, melyben szabad volt az előkelő financzkirályoknak lapozgatni.
Abba az albumba voltak elhelyezve az európai minden nagyhatalmasságok adóhivatalainak nyugtatványai, valamennyi fővárosból; a miknek tanulmányozásából kiderült, hogy a Magnéta, azok után az adótételek után, melyeket a hitelesen kimutatott bevételeiből az államnak fizet, az ország első virilistái közé tartozik.
Most nézzük már meg a második föllebbenését.
III.
Az előadás ugyanazon látványt mutatta, a mit az előző estén, külömbség csak a jelmezben volt. Ha ugyan szabad jelmeznek nevezni az alme-övet.
A hogy azt a női toilettdarabot a keletindiai illusztrácziókból ismerjük, ez a derekat ölelő tüsző megközelíti a vállfűző (hol van oda még a váll!) mondjuk mieder fogalmát, csakhogy sokkal kevesebb van rá vesztegetve a kelméből, annál több a drágakövekből. Magnéta övén alig látszik a piros szövet az igaz gyöngyöktől és minden szinű drágakövektől. Föld mamának van módja fölékesíteni a leányát.
Az öv maga csípőig tart. Minő csípők!
A széléről azonban köröskörül száz füzér csüng alá, csaknem térdig, mely körül betakarja. Azok a füzérek gömbölyű aczélgyöngyökből vannak.
Hogy ezek a gyöngysorok nincsenek a trikóhoz öltögetve, az minden mozdulatánál a Magnétának kitünik; mikor egyet fordul a légben, szabadon repülnek egyik oldalról a másikra, hogy a másik pillanatban ismét kötelességtudón egymás mellé sorakozzanak; mikor a karjait a feje fölé emeli, a gyöngykötény fölfelé huzódik jó magasan s aztán megint alá siklik, folyvást a termet idomaihoz simulva s a szépségvonalakat követve.
Ez eddig teljesen megfelel az æsthetika szabályainak.
De majd a visszatérésnél! Mikor a tündéralak fejjel lefelé száll alá.
A kiváncsiság csak egy újabb meglepetéssel lett honorálva.
A Magnéta horizontális állást foglalt a légben, hátra hajlott, alá fordult; hanem azért az alme-öv száz aczélzsinórja mind úgy omlott végig a termetén, követve annak bájos hajlásait, mintha az aczélnak megszünt volna súlya lenni. Úgy sülyedt alá ízről-ízre a felé szegezett látcsövek elől. Bámultak, fürkésztek: nem találtak ki semmit.
Pedig olyan közel volt, hogy kinyujtott karral el lehetett volna érni.
Az ember a szeme közé nézhetett s azt képzelhette, hogy hallja a nyitott ajkainak a lihegését.
De persze az a fatális villanyos rézhíd közbe esett, a mi az embernek a talpára olyat üt, hogy görbelábú lesz tőle.
«Uraim és hölgyeim! Ez a delejesség csodája! A Magnéta úgy magához tapasztja az aczélt, mint a mágnespatkó.»
IV.
Hát aztán a nézők szivében nem volt semmi aczél?
Hát csupa békák nézték ezt a tüneményt? vagy még azoknál is hüllőbbek: csupa feleséges emberek?
Nem történt semmi?
Dehogy nem történt!
Minden előadás után be kellett vinni egy pár embert a megfigyelő osztályba excentrikus viselkedése miatt, néhány a kényszer-zubbonyba is bekerült, az orvosok kezdtek egy új betegséget osztályozni «magnetaismus» (így «a»-val a közepén), mely ragályos jellemmel birt. Házassági ajánlatokkal az előszobáját tapecziroztathatta Magnéta (a boudoirjáig nem hatoltak be), sőt, a mely városban parlament volt, a minisztert interpellálták meg miatta; a hol pedig nem volt tribüne, volt kathedra; a kegyes atyák a szószékről prédikáltak a vakmerő bűvésznő ellen, a ki élő testben emelkedik az égbe s hamis fogalmakat támaszt az emberekben a mennyország felől. Ott ebből nem osztogatnak!
De nagyobb hiba az hogy ide lenn sem osztogatnak belőle.
Se szép szóért, se pénzért.
Egyszer aztán akadt egy erős szenvedélyű férfi, a ki megkisérté erővel érni el a megközelíthetlent.
Muszka herczegnek hítták a klubban; de nem volt az: olasz volt. Hanem tűrte az elkeresztelést, mert az nagyon népszerű firma egész Európa-szerte.
Csak a keresztnevén fogjuk czímezni: «Iván». Ezt a változását a Johannesnek (mely a «Muki»-tól elkezdve a «Hanzi»-ig minden facsarulatot megenged), úgy hiszem, minden nemzet regényhősei használni szokták.
A Magnéta-vendéglő table d’hôtejánál találkoztak mindenféle nemzet előkelőségei s bizonyára voltak ott oroszok, angolok, francziák, németek, még magyarok is: csakhogy azok mind nem képviselték külső megjelenésükben, fizionomiájukban a maguk nemzetiségét; sőt valamennyit össze lehetett téveszteni.
Iván például tökéletes fehér szerecsen volt. Azzal az arczjelleggel, a mi a valódi Bisbariba néger tulajdona; csakhogy fehér színben. A mi igen érdekessé tette. Még a haja is olyan természetes birkaszerű göndörséggel birt.
– Megálljatok csak! mondá egyszer punchozás közben a magas rangú társaságnak, mely a külön teremben étkezett. Majd elfogom én ezt a bűvésznőt egyszer, mikor az égből lefelé esik. Vagyok olyan akrobata, hogy a zártszékemről egy saltomortaléval keresztül vetem magamat a rézhídon, a villanyos sodronyon a Magnétáig.
– Hát azután? kérdezé egy simára borotvált arczú idős úr, a kiből egy angol bankárt lehetett kinézni, de a ki egy valóságos orosz nagybirtokos volt; még pedig jó messziről: Irkucskból. Finom modorú uraság.
– Azután? Karjaim közé szorítom s kiszívom a lelkét a száján keresztül.
– Fogadjunk, hogy ön azt nem teszi meg. Én százszoros tételt ajánlok.
– Százszorost? Akkor én ötezer rubelt ajánlok föl.
– Tartom.
– Ötszázezer rubel! Az épen elég lesz – a Magnéta kelengyéjének.
A kik ezt hallották, kölcsönösen becsületszavukat adták egymásnak, hogy ebből a merénylett tervből egy szót sem beszélnek ki. Mert ha megtudja Magnéta – egyszerűen kidobatja a teremből Iván urat, ott azután produkálhatja a salto mortaléját; vagy a mi még hihetőbb, félbe szakítja a produkcziókat s itt hagyja ezt a várost.
Ah ha! Mintha a Magnétának ilyen banális módszerekhez kellene folyamodni! Majd meglátják önök azt!
Azt hiszik önök, hogy a Magnéta nem hallgatja ki azt, a mit önök itt a bezárt szobában beszélnek s nagyokat nevet az önök satyriásisos exaltatióin? Ebben a perczben tud az már mindent, a mi róla elmondatott.
Hogyan, miképen fixirozza a beszélt szavakat? Gelatinnal, collodium membranával? Hogyan továbbítja? Villanytelefonnal? Szimpatétikus csigabigákkal? Telepathiával? – Legyenek a felől bizton, hogy a Magnéta mindenről értesül, a mi ő rá vonatkozik.
A table movingoknak a hitele már ekkor végképen elveszett, ámbár ez is az állati magnetizmus csodáit öregbítette; de már avult divat volt és senki sem foglalkozott vele.
Másnap pedig valóságos holdtölte volt, odakünn a csillagos égen is.
Minden ember arról beszélt, hogy milyen érdekes nászutazás volna a Magnétával, mint menyasszonynyal, «bras dessu, bras dessous», repülni a hold felé!
Az Iván herczeg, a milyen füge gyerek, még megteszi!
V.
A mondott napon Iván herczeg egy kurtaszárnyú, vastag azurszövetű zsakéban jelent meg a Magnéta-theatrumban.
Egymás mellett volt a zártszékük Prokopin úrral. Igy hítták a sokmilliomos szibériai földesurat, a százszoros fogadástartót.
– Ventrebleu! monda Prokopin úr. Ön fázik, hogy ilyen bolyhos jánklit vett föl?
– Még most nem; de majd a hold közelében ætheri hőmérsék lesz.
– Ha a Magnéta nem fázik az ő kosztümjében.
– Könnyű neki: ő teli van villanyszikrával.
Ez alkalommal ismét új változat volt a tündéri jelmezben.
Az alme-övön fölváltották az aczélgyöngyfüzéreket, egymás mellé sorozott minden szinű selyemszalagok.
Már most, a ki egy kicsit járatos a fizikában, sejthet hozzá, hogy ebből micsoda attentátum fog következni az életképes férfi-szivekre.
Ugyanaz a villanyos telep (legyen az leideni palaczk, mágnes patkó, vagy meleg női test), mely az aczélgyöngyzsinórt magához tapasztja, a selyem szalagot elfujja magától.
Az lett belőle.
A légben libegő alak termete körül folyton repkedett az a száz selyem szalag, egymáson keresztül-kasul, néha kört képeztek körüle, mintha egy óriási chrizanthem virág volna, alá hulló szirmokkal.
Ez már gyujtogatás volt!
Még sem volt botrány, mert a szalagok egy fél perczig sem maradtak nyugton: folyton zavarta őket a kisugárzó delej.
De még veszedelmesebb delej sugárzott ki a Magnéta szemeiből.
Csintalan, mosolygó tekintettel nézett épen oda, a hol az összeesküvők ültek, csábító volt ez a mosoly, «no hát itt a paradicsom, félig nyitva, ki meri azt egészen kinyitni?» Gunyolódott, háttal fordult, úgy tekintett a vállán keresztül hátra felé. Minő hát volt! Az eleven syrakuzi oltár-szobor! a ki most a nápolyi muzeumban mutogatja azt, a minek a tiszteletére hajdanában templomot emeltek. Meg is érdemelte!
A nézők testén hangyák futkostak végig.
S úgy látszik, hogy az az ostoba pofájú hold is kiváncsi.
A mint megjelent teljesen megvilágított gömbjével a Magnéta feje fölött: bizonyosan a negativ magnesénél fogva mindjobban kezdte fölfelé emelni a repkedő szalagokat.
Ekkor azonban interveniált a tisztességére sokatadó földmama s hirtelen odatolt egy rózsaszinű felhőt a Magneta elé, mely annak féltett bájait eltakarta s később, midőn az anyai szózat megtiltotta tündér magzatának a további közeledést a holdhoz (az inasához!), akkor a csillagától megvált Magnéta ugyanazon felhőre feküdt hanyatt, mint egy kerevetre, fejét aláfelé hajtva s a kéj eksztázisában mosolyogva.
Ez aztán a túlvilági kaczérkodás! Visszafordított arczczal mosolyogni a megigézett áldozatra!
Iván herczeg az édes eszének utolsó kis részletét is elvesztette.
Egyszerre felugrott a székére s onnan egy akrobatai salto mortaléval keresztül vetette magát rézhidon és villanyvezetőn, bele a felhőbe, jobb kezével utána kapva a repkedő alme-övnek. – És aztán eltünt a felhőben.
A Magnéta azonban nem tünt el vele együtt, hanem hirtelen összegombolyította a termetét, térdeit karjai közé s fejét térdeire szorítá; tökéletes gömb-alakot vett föl s azt körül betakarta a haja, mint a földet a gőzkör, akkor aztán elkezdett a saját tengelye körül forogni s egyidejűleg a hold körül keringeni, a hold udvarához érve, hasonlón az eldobott csillaghoz; – köröskörül; – egy planétává idomult tündér; míg utóljára beleesett a holdba s ott végképen eltünt.
A Cicerone földhöz csapta a poémáját.
– Ott van ni! Monsieur! Ön belekergette a Magnétát a holdba! Soha sem látjuk többet! Ön maga pedig beleesett az északi pólusba, a hova Franklin és Weyprecht urak el nem tudtak hatolni. Most már ott van! Elnevezheti az északi pólust a maga nevéről.
A közönség rendkivüli izgalomba jött. A legtöbben azt hitték, hogy ez is valami kicsinált komédia. Az a holdba esés tüneménye, megelőzve a hold körül keringés fenomenjától, bámulatot gerjesztett. A hold tovább ment s nem adta vissza a Magnétát. – Hogy történhetett ez rögtönözve? – A «Kerek asztal» beavatottjai tudták legjobban, hogy Iván és Magnéta között nem volt semmi előleges összebeszélés.
Hogy lehetett a Magnétának eltünni a holdban?
Miből van az a hold, hogy úgy világít? Ha üvegből volna, a mögéje jutott Magnéta alakjának meg kellene benne látszani. Van-e annak ürege, melyben egy összegombolyodott nő alakja elrejtőzhetik?
Mi volt az az erő, mely ezt a gömbalakuvá lett női testet fölfelé ragadta, orsó-forgásba és körben-keringésbe hozta?
Ezek a talányok mind egyszerre lettek föladva – első sorban.
Az, hogy hát a merész ugróval mi lett a felhők között, csak másodrendű kérdés volt.
De elsőrendű kérdés volt ez a szibériai nábobra nézve.
Elő is állt az interpellatiójával.
– Signore impresario! Mi történt Iván herczeggel? Ezt kivánom én megtudni.
– Magam is abban fáradok. Mondá a signore. S nagy serénységgel húzott elő a kulissza mögül egy kerekeken járó, hatalmas teleskopiumot, a mit hasonló esetekre készen tartottak s azt lefelé irányozva belenézett. – Csendet kérek! Már megtaláltam. Ő folyvást esik lefelé. Tetszik tudni, a holdtól a földig nem szöcskeugrás. Hogy mi végzet vár reá? Annak különféle esélye van. Ha megtartja a perpendikuláris irányt, a mi attól függ, hogy folyvást a fejével lefelé hull-e? akkor bele fog fúródni a jégsarkot fedő örök hóhalmok egyikébe. Ha azonban összehúzza magát, akkor ferde irányt fog venni, elkapja a föld lódító ereje, mely a holdat is maga körül csóválja…
– Sapristi! Még planéta lesz belőle.
– Az nem! Hanem meteor. Hulló csillag. A mint a föld gőzkörébe jut, a másodperczenkint négy mérföldnyi sebességgel végrehajtott gyorsaság okozta zsurolástól lángra gyullad, a hogy szoktak a lebkövek, összeolvad s ha valahol az amerikai kontinensen leesik, a természettudósok rendkivül fognak rajta bámulni a vegyelemzésnél, hogyan került egy meteorkő közepébe egy arany chronometer?
A hölgyek a nézőtéren, kik a lángra gyulladás ötleténél ájuldozni szándékoztak, a chronometer említésénél áttértek a nevetésbe.
– Kérem! Ne tessék se elájulni, se nevetni! Még van egy harmadik eset s azt látom fölmerülni. Az anyaföld delejes eruptiója. Tetszik tudni, az északfény nem egyéb, mint az északi polus mágneses kitörése. Ez gyakran fölhatol a fél holdtávolságig. Ez az óriás fénykoszorú elszakít egy darabot a föld athmosferájából s átalakítja hófelhővé. Ezt az összegömbölygetett hó-felleget látom gyorsan, meteori sebességgel közelíteni. Már fölvette a hulló herczeget. Mindjárt itt lesz. Rögtön bírni fogjuk őtet. Hanem kérem az urakat és hölgyeket, méltóztassanak az umbrelláikat kifeszíteni, mert abból a hó-fellegből mi is mindnyájan fogunk kapni.
S az impresario épen nem blagirozott (olvasd «svihákoskodott»). Pillanatok mulva egy gomolygó hófelhő emelkedett ki a színpad mélyéből, s az egész nézőtér el lett árasztva pelyhekkel, a mikről ugyan kiderült, hogy nem annyira hópelyhek, mint fosztott lúdtollak; az esernyők fölpattantak, nagy volt a tintamarre, a hölgyek nevettek, a férfiak szitkozódtak, s mikor aztán vége volt a hóförmetegnek s minden ember kezdte lerázni az esernyőjéről, a kabátjáról a pelyheket, végre concentrálódott a bámulat egy az Iván herczeg zártszékére jutott alakon, a kire nehéz volt ráismerni.
Ő volt az maga Iván herczeg, de milyen tatarozásban. Mint a ki a villanyos hófelhőből esett ide. Köröskörül befedve pelyhekkel. A bolyhos azurkabát, a göndör négerhajzat, bajusz, szakáll, még a sürü szemöldök is, mind csupa fehérek. Hasonlított azokhoz a hóemberekhez, a miket vízkeresztkor csinálnak a gyerekek az udvar közepén.
Hja így jár az, a ki a felhőbe ugrik.
A mint aztán a színpad elsötétült s a nézőtér megvilágosodott, akkor minden ember elkezdett nevetni, először magán, azután a szomszédján, de különösen Iván herczegen, a ki igazán furcsa figura volt. Alig tudott magához térni, csak úgy tátogott és köpködött. Persze, hogy a szájába is jutott a mennyországi pehelyből.
Igy áll boszut magáért a Magnéta.
Hanem azt el kell ismerni, hogy ez a kunststück remekműve volt a mechanikai, dinamikai és elektrotechnikai kombinált művészetnek. Ez már a csodaművek közé számítható.
A nézők, mint souvenirt vitték haza magukkal, a bámulatos produkczióból rájuk ragadt pelyheket.
Vajjon Iván herczeg mit csinált a magáéival?
Csak tessék türelemmel végig elolvasni ezt az igaz történetet, majd el lesz mondva ennek a szakszerű magyarázata is a maga kellő helyén.
VI.
A jó társaságban az volt a szokás, hogy ha a gentlemanek egymás között fogadásokat kötöttek, a fogadott összeget a vendéglős kezébe deponálták.
Iván herczeg igaz jó orosz bankjegyekben adta át a maga tételét, öt ezer rubelt, Prokopin úr pedig egy darab csekkben (írjad checks). Szólt az ötszázezer rubelre – «saját rendeletre». A hátlapján «fizetendő… rendeletére» a csekk-tulajdonos nevével. A rendelő neve kitöltetlen maradt.
Az éjfél utáni tábldótnál Prokopin úr száz pezsgőt rendelt frappiroztatni.
– Ah! Ma ön traktál? kérdé Iván.
Mind a ketten theater paré mintán voltak öltözve, frakkban, fehér mellénynyel, kravátlival.
– Nem. Ön traktál.
– Hogy-hogy?
– No hát abból az ötezer rubelből, a mit öntől elnyerni szerencsés voltam a fogadáson.
– Mire is fogadtunk csak?
– Arra, hogy ön elhozza, troféumképen a Magneta alme-övét és még egyebet – holmi kiszivott lelkekről.
– De az nem volt stipulálva, hogy «mikor»? Sem az, hogy ez plein air mellett, vagy villanyvilágítás mellett történik.
– Hát babra játszunk? Kalamburra (calembourgh) fogadunk. Ön fiaskót csinált.
– Semmi fiaskó. Olvassa ön ezt a levelet.
Prokopin úr fölnyitá a kezébe adott levelet, neki szegezte az arany fogantyus lornyettjét s a míg elolvasta, nagyon eltátotta a száját.
Azután előhivatta a hoteliét, visszarendelte a száz palaczk pezsgőt, a társaság előtt fönhangon deklarálva, hogy a pari még nincs végleg eldöntve, csak igyék kiki a maga kontójára.
Azután pedig egy kabinet partiküliét rendelt fölnyittatni, két terítékkel; borból haute Sauternet.
– Hol van «la» kompanyon? kérdé a konfidens garszon.
– «Lö», mondá Prokopin úr, karonfogva Ivánt s a külön szobába vezetve. Ezúttal ő lesz a tétatét osztályosa.
Mikor aztán egyedül maradtak, kiteríté az asztalra a levelet Prokopin úr.
– Ez nagyot fordít a dolgon. Lássuk csak, mit ír ő tündéri fensége, a földkirályné leánya.
A levelet Magnéta írta a megzavart előadás után.
«Uram. Ön, mint jó nevelésű ember, tudhatná, hogy egy hölgyhöz fejtetőre bukfenczezve beugrani nem szokás; művészi előadást megzavarni pedig a közönség iránti tiszteletlenség. Ha önnek valami mondani valója van hozzám, jöhet vele fényes nappal, reggel 12 órától 2-ig fogadok mindenkit, a ki tisztességes látogató. Ha pedig bensőbb közlendői vannak velem, eljöhet hozzám az előadás után egy órával theára s elmondhatja tartózkodás nélkül, négyszem között. Én amerikai leány vagyok; meghallhatok mindent a maga teljes érthetőségében. A természetben nincs semmi titkolandó. Jöhet ön akár holnap este. Fehér kravátli sem kell hozzá. Aztán majd én is megmondom önnek a magam véleményét a legvilágosabb kifejezésekkel, minden flirt nélkül. Magnéta.»
– Ez eddig jó, monda Prokopin úr. Tehát ön holnap el fog menni a Magnétához, bizalmas tétatét theára s a következőket fogja neki mondani…
– Kérem, azt én jobban tudom, hogy mit fogok neki mondani.
– Dehogy tudja! Hagyjon csak engemet beszélni. «Istennőm! Azt a tegnapi ugrásomból a végtelenbe megtudhatta ön, hogy én önt őrülten szeretem s mindenre képes vagyok azért, hogy önt az égből lehozhassam a földre.» Ha a társalgás regényes színezetet igényel, elmondhatja ön a Magnéta előtt azt a népmesét, melyben az elbűvölt halászlegény elragadja a varázstó hullámaiból a férfigyilkos tündér királyleányt s csinál belőle jó sütő-főző földi menyecskét. Ez az a bizonyos lélekkiszivás s helyébe más lélek befujása. Hajdan boszorkányságnak hivták, most hipnotizálás és szuggesztio. – Ehez ön is ért, csak az lesz a baj, hogyha a médium úgy vissza találja önt hipnotizálni, hogy megcsendül bele a füle. Ennél kivált præponderál a villanyosság.
– No hát ezt mind nem fogom neki mondani.
– Hát hisz én is azt mondtam, hogy nem fogja neki ezt mondani; hanem a következőt: «Miszsz Magnéta! nézze ön, itt van nekem a tárczámban egy csekk ötszázezer rubelről; a hátlapján csak egy név hiányzik, annak a neve, a kinek ez összeg kiszolgáltassék, a tulajdonos által beiratva. Ha akarja ön, önnek a nevét fogja beirni. S ehez nem kell egyéb, mint az ön akarata. Akar-e ön velem egybekelni? Akár a spanyol polgári házasság szerint: egyidejűleg a templomban a pap és jegyző előtt, akár a franczia szokás szerint: csupán a jegyzőnél; akár a muszka divat szerint, az oltár és három pópa előtt, egyházi énekkel; akár a bécsi törvény szerint, a Nothcivilehe mellett, akár a gretna-greeni kovács előtt, az nekem mindegy. Nálam csak az a fődolog, hogy ön elfogadja ezt az ötszázezer rubeles csekket és ráadásul engemet, mint obligát férjet.
– Well!
– Well ám. Hanem – az algebra szerint: semmi a semmivel sokszorozva = semmi. Semmi a semmihez hozzá adva megint semmi. Gondolja ön, hogy én a semmit megveszem félmillió rubelért?
– Dehogy gondolom. Ön ád másik félmillió rubelt – a valamiért.
– Ön azt gondolja, hogy ha egyszer a Magnétának ura van, ez az úr könnyen vazalljává tehető egy még nagyobb úrnak, mint például egy vojvoda egy szultánnak.
– Ön éleseszű fiatal ember.
Iván herczeg a tenyerét a poharára tette, hogy Prokopin ne tölthessen abba a hautsauternből.
– De hátha csalatkozik ön abban a föltevésben, hogy egy fiatal gentleman képes lesz egy ily alávaló alkura?
– Nem hiszem, hogy csalatkozzam. Mert jól ismerem a fiatal emberemet. Önnek a herczegsége ott van már, a hová a Magnétát beugratta: a holdban. Utolsó vagyona ez az ötezer rubel, a mi fogadásunkra le van téve. Ha ezt elveszti ön, nincs más választása, mint a pisztolyai között kikeresni a legszebbet s annak megcsókolni a száját. Ez lesz aztán az igazi lélekkiszívás. Ki törődik vele? Ilyen borzashajú ficzkó marad még elég a világon. Üresség nem fog ön után maradni. Ha pedig az én ajánlatomat beveszi, akkor két helyet is betölt ön ezzel a figurával.
– Jól van. Ide azzal a chekkel. Elveszem a Magnétát.
– Hja! De én csak bizonyítékoknak hiszek: a mik láthatók, megfoghatók.
– Hát hiszen az lesz a házassági levél.
– Az még nem elég bizonyíték. Az lehet szinpadi komédia.
– Hát lefotografiroztassam magamat vele együtt, mint vőlegény és menyasszony, a Magnétát teljes araköntösben?
– Közelít az igazihoz. Csakhogy háttal előre. Ha ön azt akarja bebizonyítani, hogy csakugyan «ura» a Magnétának, akkor ön elő fogja mutatni nekem a tündérnőnek egy fényképét – minden alme-öv nélkül.
VII.
Kétszer is elment a Magnéta palotája előtt, az előadás után egy órával. A portás ott állt, fehér medve-prémes bundájában, nagy ezüst fejű botjával.
Megfagyott a szájában a szó, mikor meg akarta szólítani.
Reggel óta éhomra volt.
A souterrain nyitott ablakából kipárolgott a drága ételek illata.
A palota sarkán volt a «restauration» ajtaja.
Ott lucullusi lakoma vár rá, a minek az ő ötezer rubele adja meg az árát, ha semmit sem végzett.
Mikor harmadszor is elbandukolt a kapus előtt, átadta neki a névjegyét.
A kapus meghúzta a csengetyű-zsinórt.
A kolompolásra önműködő gép nyitá föl az oldallépcső rácsajtaját. Iván belépett rajta, a rácsajtó becsapódott utána.
Fölballagott az emeletre.
Mire fölért a csarnokba, már akkorra a kapus föltelefonálta a nevét a kiabáló csövön, nyitott ajtóval várták. Ezüst vállzsinóros inas fogadta. Kegyelmes úrnak czímezte, lehúzta a felső kabátját. S aztán jelentőségteljes mosolylyal értesíté, hogy nem kell a várakozó terembe mennie, hanem egy oldalajtón át (adandó jelre) a szobacziczus kamarájába, a ki azután majd tovább fogja kalauzolni.
A jel egy villanycsengetyű-pendülés volt, a szőnyeg-ajtó magától fölnyilt. Iván belépett a kamrába. Annak nem volt semmi ablaka, teljesen sötét volt, azonban egy percz mulva kigyulladt a villanylámpás s Iván maga előtt látta a szobacziczust.
Erős meglepetés volt. Egy hat láb magas némber, félöles vállakkal, széles, csontos arczczal, hatalmas karokkal. Élő mintája annak a kariatidának, a ki az erkélyt tartja a kapu fölött.
Hisz ez nem szobacziczus, hanem szobaoroszlán.
– Magnéta kisasszony komornájához van szerencsém?
Hogy ezt meg kellett neki kérdezni.
– Hát mi az ördög volnék más? dörgé bassus hangon a hölgy. Csak nem néz ön a Magnéta kisasszonynak?
– Annak nem. De nekem úgy tetszik, mintha lett volna már szerencsém bájos nagyságod alakjában gyönyörködhetni.
– Az nagyon valószínű.
– Nem kegyed az a Szamszonina, a ki egy időben a Renz czirkuszában a férfiakat birkózásra hívta föl s egymás után verte a földhöz?
– De én voltam az. Hanem az ostoba rendőrség betiltotta a productiómat, nem tudom, miért? Ha én hagytam volna magamat a férfiaktól legyőzetni, azt elnézték volna.
– És így most kegyed az a szerencsés médium, a kinek egyedül lehető Magnéta kisasszonyt az előadás alatt viselt selyem burkolatától megszabadítani.
– Ön azt is tudja? A férfiaknak mindenbe bele kell ütni az orrukat!
– Már megtörtént az a műtét?
– Arról nem szabad kérdezősködni – a komornától. A Magnétától megkérdezheti ön. Ott várja önt a boudoirban.
Azzal kinyitá előtte az alacsony szőnyegajtót s betolta rajta a látogatót hatalmas tenyerével, mintha egy játékbábot tenne egyik helyről a másikra.
Az otthonos szoba csak gyöngén volt világítva az üvegernyővel árnyékolt villanylámpától, több fényt adott a kandalló ropogó tüze.
A Magnéta a kandalló előtt ült, háttal az ajtónak s épen akkor gyujtott szivarra, mikor Iván belépett a szőnyeg-ajtón. A mint a kandalló fölötti tükörben meglátta az úrfit, fölugrott a karszékből s elkezdett féktelenül kaczagni; eléje futott, a vállára tette a két kezét s úgy kaczagott a szemébe.
– Ön a tegnapi megjelenésemen kaczag, ugy-e?
– Dehogy azon: a main. A tegnapi igen komoly dolog volt. Ön az életét koczkáztatta. Az ilyen merénylet becsülésre méltó. Ön bele fulladhatott volna a pehelyhalomba, mert fejjel le esett belé, ha én hirtelen oda nem ugrom s ki nem rántom a lábánál fogva. Hát nem vette észre?
– Ön? Engem? Hát hogy került ön oda?
– A holdból ugy-e? Oh, de kedvesek az ilyen gyerekek, a kik sokáig megmaradnak ostobának! Hát fél a boszorkányoktól? No ne sírjon. Itt van egy szopogató.
S bedugta a száját a meggyujtott szivarral, mint egy czuczlival s aztán a kezét a karja alá dugva a kandallóhoz vezette.
– Hát azt sem vette ön észre, hogy megfogtam a nyakát, s a visszarepülésnél én ültettem oda a helyére, különben fejtetőre esett volna a publikum közé s egynehány nézőnek betörte volna a fejét. Nem vették észre, mert minden embernek tele volt szeme-szája pihével.
– De hisz ön odafönn volt.
– A levegőben ugy-e? A hol aztán bele estem a holdba. No ne beszéljünk erről; ez arabusul van. Megesett ez már máson is. Minden városban akad ilyen merész vállalkozó. El vagyunk készülve hozzá. Külömben a rendőrséggel gyűlne meg a bajunk, ha valaki kitörné a nyakát én miattam. Ezért egyenesen én vagyok felelős. Hát most csak igen komolyan kérem, hogy máskor ne ugorjék utánam a holdba, mert annak igen tragikus vége lehet; hanem jőjjön az ajtóra. Nem vagyok én boszorkány. Nem fordítom hátrafelé a fejét. Hanem a mai megjelenése, ez az, a mi kaczagásra ingerel.
Iván belenézett a tükörbe, nem talált a külsején semmi felötlőt.
Magnéta helyet mutatott neki egy japáni, két keresztbetett vánkosból alakított guggonkán, maga pedig fölkuporodott a kerevetre, maga alá szedve a lábait, a miknek egyikéről lerántotta azt a parányi, gyöngyhimzésű papucsot s azt úgy forgatta a kezében, mintha jelképezni akarná vele azt az alkotmányt, amelylyel a nők országában kormányoznak. A thea ott párolgott előttük egy ezüst és arany intarziaturás asztalkán, a mit két bronz krokodilus tartott a fölkunkorított farkával.
A Magnétán sima, ráncztalan nyers selyemruha volt a nyakától az aljáig rubingombokkal; bő ujjai a könyökhajlásig fölcsiptetve szintén rubinboglárral. Aligha volt rajta más gúnya is.
– De hát mi nevetnivaló van rajtam ma? kérdé Iván.
– Az, a miért ön idejött. Hogy engemet feleségül vegyen.
– Hát ez valami nevetséges állapot?
– Az adott viszonyok között igen. Ön egy ötszázezer rubeles checkket hozott magával, a mely egy szibériai nábobnak a tulajdona.
– De a mely rögtön enyim – tied lesz, a mint Magnéta istennő rá engedi irni a nevét. Jogos tulajdonom, a mit «gentlemanlike» szereztem gavalléros fogadásban s a mit önnek csak egy kézszorításába kerül magáévá tenni.
– Hát ez a nevetni való. Önök azt hiszik, hogy én tőlem meg lehet venni az eget. Önök kisajátíthatónak tartják azt az én uradalmamat, a minek a határát a föld és a hold képezi? Ugyan, kérem, lapozza ön végig azt a bagariába kötött albumot az asztalon, a miben a különféle városokban teljesített adófizetéseim nyugtái vannak. Azokból meg fog ön győződhetni, hogy nekem több jövedelmem van, mint a pénzkirályoknak. Tizenhárom éves koromban kezdtem, mint Magnéta, most húsz éves vagyok. Vagyont szereztem. Minden fővárosban van házam; ott vagyok honn, a hol akarok. Fényt űzhetek, dobzódhatok, én vehetem az élvezetet. De nekem az mind nem kell. Sem a luxus, sem a luxuries. (A mi két szót az önök irói állandóan egynek vesznek.) Önöknek az a fogalmuk felőlünk, légben járó komédiásnőkről, hogy a mi életünk egy folytonos dorbézolás. Persze az ismeretségüket azoknál a deszkán ugrándozó szépségeknél szerezték, a kikről egy geniális magyar úr azt mondta: hogy a «szivük a valóságos góthai almanach». De én mondhatom önnek, hogy az a kötéltánczoló nő, a ki a művészetét igazán szereti, szigorúbb askétai életrendet tart, mint egy karmelita apácza. Nekem egész nap nem szabad egy falatot ennem, bort innom soha. Csak az előadás után kapok egy darab félig sült hust, hozzá kenyérhajat és teát. Másoknak az ágya gyönyörtanya, vagy ébren vagy álomban, nekem kinzópad; vizes lepedőkbe, pokróczokba burkolva, eleven mumia vagyok. Aztán kibontanak, jeges vízbe dobnak, ledörzsölnek, hogy más jajgatna bele. Akkor következnek a testgyakorlatok, kötélen, trapézon, nyujtón, a tagficzamításig s ezt mindennap meg kell tennem, mert ha egy-két nap elmulasztom, másnap minden izületem fáj s az izmaim nem szolgálnak jól. Rám nézve nincs ünnepnap. Ezt az életrendet még a vasuton is meg kell tartanom.
– De hát akkor mi gyönyörüsége van önnek az életben? Miért keres annyi pénzt?
– Először is az utóbbira hadd feleljek. Nekem a nagy jövedelmemhez a kiadásom is tetemes. Bűvészetem igen nagy apparátussal jár. Az impresárión kívül kell gépészeket magammal hordanom s egy sereg betanult segédet. Ezek az inasok, a kiket ön livréeban lát az előszobámban, mind jól fizetett bűvészsegédek, a kiknek ügyességétől, hajszálra kimért pontosságától függ az én bűvészetemnek a sikere. Én az életemet, a tagjaim épségét koczkáztatom, ha valamelyik elhibázza a rábizott teendőt. S aztán annyifelé igénybe veszik a jótékonyságomat. Mert hát azt mindenki természetesnek találja, hogy egy földesúrnak, egy börzefejedelemnek nagy jövedelme legyen; senki sem panaszolja föl neki: de ha egy komédiásnak hull az ölébe a pénz, ahoz minden inséges ember igényt tart, s nagyon helyes a logika. Mert annak a földes úrnak, bankárnak épen semmi gyönyörüsége sincs abban, hogy a jövedelmét inségesek között szétoszsza, de annak a komédiásnőnek bolond nagy öröme telik benne.
Ez alatt theát töltött Iván csészéjébe. Rumot is hozzá.
– Valódi rio-de-janeiroi ananasz-rum.
– Ön rum nélkül iszsza a theát? kérdé Iván.
– Mondtam, hogy semmi szeszes italt nem szabad innom.
– Ezt is a bűvészet parancsolja?
– Igen. Józan gyomor, józan szív.
– A szív is? Hát a gyönyörök themájára nem tér ön vissza?
– De igen. Nem felejtettem el. Nekem a más ember gyönyöre az élvezet. Szeretem elnézni, mikor egy kiéhezett ember mohón falja az ételt. Én nem laktam jól soha. Szeretem látni, mikor a beteg embert ápolják, mikor lábbadozik, fölüdül. Én beteg nem lehetek soha. Az életmódom olyan, mint a vadállaté; azért nem ismerem az emberek közt divó nyavalyákat, mint a hogy az őz, a szarvas nem ismeri. Csak a mások bajából tudom, hogy mi az? Látom, hogy jól esik nekik, mikor megszabadultak tőle. – Aztán tudok gyönyörködni abban, mikor egy szegény leány odahozza a vőlegényét elém, s aztán örül a kapott kelengyének, csinosítja magát a fölvett menyasszonyruhában. Ilyen costume az én garderobeomban nincs.
– Hát miért nincs?
– Azért, mert én vagyok a Magnéta. Azt tartják rólam, hogy az én csodatetteimnek a föltétele a virginitas.
– De hát szükséges önnek örökké az égben lakni?
– Én bizony nem tudom, hogy miért szállnék le a földre?
– Soha sem olvasott ön meséket églakók és halandók közötti szerelemről?
– Olvastam biz én s nem is megyek érte Dione és Aeneasig, vagy Artemis és Endymionig vissza; itt vannak előttem a modern világ «divái», a kik művészetükkel szerzett millióikon vettek maguknak egy grófot, marquist, celebritást, egy férjet. Hahaha! Az a bolond, hogy az őzeknél a hím viseli a szarvakat, a művészek vadaskertjében pedig rendesen az asszony. Nem biztat az istennők példája.
– De ez a legnemesebb emberi hivatás: asszonynyá lenni.
– A hány nagy művésznőt híréből ismerek, valamennyinek csak egy gyermeke volt életében. Annak a születésénél kezdődött a válópör. Hűséget a párjukhoz csak a nagy dúvadak ismernek: az oroszlán, meg a medve. Az őrzi és félti nőstényét, az védelmezi a kölykét; a háziállatok mind csapodárok, első sorban az «animal implume, bipes».
– Hát hisz én már voltam ön előtt nem implumis.
– De azért nem eléggé medve.
– Bizony mondom, hogy az. Én nem jöttem önhöz azzal az alázatos kéréssel, hogy vegyen föl engemet a diadalszekerére, mint czímadó férjet; én majd járok önnel városról-városra; sorba szaladgálom a szerkesztőségeket, reklámot követelve, ha kell, megfizetve; odaállok a prosceniumhoz, kezdem a tapsot, ájuldozom, ha kell; birkózom az ellenkező kritikai véleménynyel, megtámasztom a hátammal az ajtót, ha valami nagy befolyású protektor van önnek a budoirjában látogatáson. – Nem. Én azzal a követeléssel jövök, hogy hagyja ön el a működése színterét s aztán legyünk együtt boldog földlakók.
– Ez elég becsületes ajánlat, de én nem állok rá.
– No, hát akkor fordítsuk meg a dolgot. Maradjon ön Magnéta. Folytassa megmagyarázhatatlan bűvészetét. Én nem leszek önre nézve senki és semmi. Nem mutatom magamat sehol. Nem dicsekedem vele, hogy én vagyok a Magnétának a férje. Hanem, a mikor ön a mutatványai után kifáradtan hazatér: ott fog önnek a lábai előtt ülni egy hűséges házi állat, a ki önnek a lábait megnyalja, a ki önben nem látja a művésznőt; – de tiszteli az asszonyt.
– Ez szép volna, de képtelenség. Még a drámaiművésznőnek a férje is kiábrándul a feleségéből. A művészi előkészület egy rettenetes próza. Még az olyan istenihlette művésznőknél is, mint egy Rachel, egy Ristori, egy Sarah Bernhard, egy Duse, egy Patti. A férj látja a stereotyp mesterséggé vált lelkesedést, a befűtött poklot, az illuminált mennyországot. Hát még az olyan művésznőnél, mint a Magnéta, a kinek az egész bűbája egy nagy ámításon alapszik. – Hogy kivánhatná az, a ki az egész világot elbolondította, hogy ő hozzá igaz legyen az, a ki ő neki az egész világa? Hiszen, a mint valaki az én titkomat megtudja, az engem kinevet, kicsúfol, lenéz. Pedig annak, a ki férj, meg kell azt tudni. A sphinx megöli a jövevényt, a ki a rejtélyét ki nem találja, de ha ki tudta találni, akkor a sphinx hal meg.
– De hát elvégre is, örökké csak nem akar ön Magnéta maradni? A szív érzelmeit lehet sokáig megfagyasztani, de nem végkép. Az elfojtott érzések boszút fognak magukért állni. S mentől később, annál rosszabb önre nézve. Az lehetetlen, hogy ön ne ábrándozott volna soha.
A Magnéta hanyatt veté magát a duzzadó selyemvánkosokra, hosszan elnyulva a kereveten.
– Ábrándjaim voltak. Mondá, magasra fujva a szivarfüstöt. Vannak most is. Van egy negativ, meg egy pozitiv ábrándképem. Az első az az ember, a ki megbánatta Éva anyánkkal – halálba, – hogy megkóstoltatta vele a mindenttudás fájának almáját; a kit összekötött vele a szent szakramentum is s a kigyó sugallta polgári házasság is s a ki csak gúnynyal viszonozza az ő gyöngédségeit. Ellenben positiv ideálom tudna lenni, a ki hasonlón hirhedett bűvész, mint én vagyok; épen úgy kitalálhatatlan rejtélyű, mint én. Ha kölcsönösen egymás kezébe letennők a titkainkat, akkor azután össze volnánk egymással kötve, elválaszthatatlanul; a kinek a titkát a másik elárulja, az semmivé van téve s a megsemmisítés kölcsönbe esik. Ilyenről szoktam én álmodozni.
– Hát már ilyen bűvész én nem leszek soha.
– Akkor csak stornirozza ön a vállalatát. Láthatja, hogy «a házasságok az égben nem köttetnek».
– Már most aztán szép istennőm, én ezt az ön kosarát egyúttal koldustarisznyának is viselhetem, mert nemcsak ezt az ötszázezer rubelt kell visszaadnom meg nem nyert fogadásban, hanem saját vagyonomat is elveszítem rajta.
– «Man versuche die Götter nicht».
– Hát már most, miután ön mindenemből kifosztott s a nagy lépcsőn ledobott, én is azoknak a mezitlábasoknak a kategoriájába tartozom, a kik önnél a kis ajtón kopogtatnak s a kiket fölsegíteni önnek olyan tündéri gyönyörüség.
– Hogyan segíthetek önön? Mit gondol?
– Hát ha nem fogadott el férjének, fogadjon föl komornyikjának.
Magnéta sivított a kaczagástól. A két tenyerével fogta a fejét, úgy nevetett.
– Hahaha! Ez igazán eredeti ötlet. Ha nem lehet férjem: beáll hozzám komornyiknak!
– Külömböző csak a nevük.
– Igy is együtt lakhatik aztán velem.
– Szépen egy födél alatt.
– Azt mondhatja rólam: «az asszonyom».
– A mi francziául épen nagyon jól hangzik.
– Föladhatja a köpenyemet s kisérhet az utczán.
– S keresztül járhatok minden szobáin.
– Sőt még az a javadalma is megvan, hogy ha vetélytársa akad, a ki nekem udvarol, azt nem köteles párbajra kényszeríteni, hanem ledobhatja a lépcsőn. Hahaha!
– Hahaha.
Nevettek rajta duettben.
– Elfogadom az ajánlatot; mondá Magnéta folyvást kaczagva, mint valami nagy tréfán. A fizetés megszabását rám bízza ön?
– «Nem annyira a fizetésre nézetik, mint a jó bánásra».
– Rangbeli fensőbbség a cselédek fölött «Iván úr» czímmel.
– És szalonöltöny viselés joga.
– Bevett szokás szerint. Három havi felmondás.
– Alá van irva.
Iván fölkelt a taburettről, mélyen meghajtotta magát.
Magnéta ismerte a föladatát; kegyosztó mozdulattal nyujtá eléje a kezét, a mit Ivánnak tartozó kötelessége volt megcsókolni.
(Csakugyan villanyterhes a keze: az ember megégeti rajta a száját! Hát még ha egy pofont lehetne tőle kapni! Az lenne a villanyütés!)
Azzal fölvette Iván a theáscsészéjét s indult vele a szőnyegajtó felé.
– Hehe! Hát azzal mi lesz? szólt utána Magnéta.
– Kiviszem a komorna szobájába, annak a társaságában folytatom a theázást. A komornyik csak nem theázhat egy asztalnál az úrnőjével.
– Nagyon helyes. Akkor vigye ki édes Iván az egész edényt is, a szamovárral együtt, nem iszom több theát.
Iván szépen rárakta az ezüst tálczára a csészéket, czukorszelenczét, ibrikeket, fiolákat s vitte egész hivatalos aplombbal az ajtó felé.
Magnéta utána kiáltott:
– Aztán mondja meg a komornának, hogy nincs rá ma több szükségem; ágyba megyek.
S abban a perczben egy csapfordítással eloltá a villanylámpákat.
Csak egy sor apró csillag pislogott az alkóvenben, az ágymennyezet körül, mint egy miniatür zodiakus.
Aztán meg a kandallóban lobogott a láng; a tűznyelvek fütyültek az égő hasábokból.
Fütyülni! átkozott egy hang. Fütyülni szokás az inasnak, aztán meg a bukott komédiásnak.
Iván visszatekintett. A Magnéta a kandalló előtt állt s a haját lefekvéshez fonta – három ágra osztott tömött egy tekercsbe.
A kandalló lángja a háta mögött világított szétlövellve s attól az a selyem öltöny átlátszóvá lett.
Ivánt valami olyan hevület fogta elő, a milyent érzett Asmodái (a nősz-örömök dæmona), mikor Szárah, a rágeszi szép menyasszony vőlegényeit egymásután megöldöste; vagy az éhes farkas, mikor egy gödölyét mutatnak neki csalétkül. Közel volt hozzá, hogy földhöz csapjon tálczát, porczellánt, szamovárt s visszarohanjon, mint trónkövetelő.
Magnéta észrevette ezt a kéjéhes tekintetet.
Azzal csendesen fölhuzta a selyem köntösét térdig. Csipkeszerű selyemharisnya volt a lábán, áttört virágokkal; a térd fölött átszorítva széles selyem jarretiérrel; annak is rubintos csattja volt.
Abba a harisnyakötőbe volt dugva egy korall markolatú tőr.
A Magnéta kihúzta azt szép csendesen.
Annak a tőrnek a hegye villám-gyorsan ölő méreggel van zománczozva.
Azok közül a szétnyiló tulipánajkak közül két sor gyöngyfehér fog villogott elő, fenyegetően összeszorítva; a tőr markolata az alsó ajkhoz értetve.
A gödölye harap!
Asmodái kurrogva csapta össze a denevérszárnyait, fejét fülei közé huzva s elkotródott.
Az istennőknek nyilaik vannak!