XV.
Ezentúl minden reggel küldött Demeter Magnétának egy gardénia-csokrot.
Egy inas hozta, a kitől azt sajátkezűleg vette át Magnéta.
Mindannyiszor egy aranyat ajándékozott a bukéthozónak.
Az arany 1848-iki magyar érem volt. Nem pénz az már, hanem érem; a ki kapja, megtartja emlékül. A magyar király álló képe van rajta, koronázási díszben, magyar körirattal.
Az inas feltünően szép fiu volt. Világoskék frakkot viselt, ezüst gombokkal; a gombokon egy kétfejű kigyó volt; bizonyosan a Borodinszkyak nemesi czímere.
Az inas, mikor a bukétot átadta s az ajándékot elfogadta, meghajtá a féltérdét Magnéta előtt, jobb kezét a hölgy lábaihoz hajtá le, baljával pedig a kapott aranyat ajkaihoz szorítá.
«Blahodarju szudarinya.»
Nem blagodarjut mondott, hanem blahodarjut.
Magnétának is megakadt a szeme a csinos legénykén.
– Mi a neved, fiacskám?
– Alexej. Szolgálatodra, szudarinya.
– Talán te is jongleur vagy?
Válasz helyett a fiu hátat fordított Magnétának; de a feje azért arczczal fordulva maradt, úgy bólintott rá. Ennek a feje előre-hátra forgatható, mint a nyaktekercs madárnak.
Ettől fogva nem adott aranyat az inasnak Magnéta, hanem egy kézszorítást. Hisz ez művésztárs. Az inas megcsókolta a nyújtott kezet s jobban örült a kézcsóknak, mint az aranynak.
Nem! Nem! Nem találtuk ki! Ez nem a Fedor. Annak kék szeme van, ezé fekete.
XVI.
Egyik előadás alkalmával egy nagyon előkelő főúr próbára akarta tenni a szemfényvesztőket.
Az volt a kitudandó, hogy az a szivar, a melyet Demeter a levágott fő szájába dug, ugyanaz-e, a melyet Fedor a fogai között tart, mikor ismét a fejéhez kerül?
Ezt igen egyszerű módon lehetett kitudni.
A főúr ott ült az első sorban: a notabilitások számára föntartott dísz-zsöllyében. Mikor a szivarozás jelenetére került a sor, elővett a tárczájából egy ezüsttel borított s piros szalaggal övezett havannát (darabja Londonban három shilling) s azt nyújtá oda Demeternek, hogy kinálja meg ezzel a levágott főt.
Ez még nem nagy veszedelem.
Hasonló szivar bizonyosan van a bohócz zsebében is. El van az készülve az ilyen gáncsvetésre.
Hanem a Danaus-ajándék még más furfangot is rejtett magában. Ebbe a szivarba egy hosszú aranytű volt elrejtve, melynek gombját az ajándékozó monogrammja ékesíté.
A rémjelenet alatt a szivarnak körülbelül fele el szokott hamvadni.
Mikor a hatásos jelenetnek vége volt, a fölszabadított Fedor talpra ugrott, a magasrangú főúr fölszólalt: «szeretném azt a szivart látni».
Fedor kivette a félig elégett szivart a szájából s odanyújtá a főúrnak.
A szivarba dugott arany tűnek a feje már meszsze kiállt az elégett csutakból. – Bizony ugyanaz a szivar volt az, a melyből a levágott fő fujta a füstkarikákat, mely folytatta a pöfékelést, mikor Demeter üstökénél fogva a levegőbe emelve tartotta. Az volt a Fedor szájában. A főúr szivara kézről-kézre járt; mindenki láthatta benne az arany tűt.
Ezzel aztán még kitalálhatlanabbá lett a varázsló mutatvány.
Az a szivar tanuskodott mellette, hogy a levágott és helyretett fő ugyanaz.
XVII.
Iván úr ismét hozott egy névjegyet az ezüst tálczán Magnétának.
«Borodinszky Fedor.»
Hát el mert jönni!
A látogatót bebocsátották.
Ez nem hozott semmi virágcsokrot; üres kézzel jött, üres kézzel! Az istennő templomába! Micsoda vakmerőség!
Minden lépése egy bók volt (mint a mazurkában).
Magnéta büszkén hátravetett fővel ment eléje; mosolygásában kegyetlenkedő diadalérzet volt rejtve.
A hogy megmondta, hogy mit fog tenni Fedorral, ha szeme elé kerül, a profanált fényképeért!
Első üdvözletül adott neki egy olyan igazi pofont, hogy csak úgy csattant.
A másik perczben aztán a nyakába vetette magát s betakarta az ütés foltját egy igazi csókkal. Az is csattant.
(Hja bizony, a pofonütés – egy szép hölgytől – szörnyű uzsorás adósság; attól vérengző nagy kamatot kell fizetni.)
– Tudtad, hogy mit kapsz tőlem, ha idejösz?
– Tudtam.
– Mind a kettőt?
– Mind a kettőt.
– Akkor derék fiu vagy. Ülj ide mellém.
S oda húzta őt maga mellé, a kerevetre. A fejénél fogva.
Meg nem állhatta, hogy ne nevessen.
Hogy ő most kezében tartja azt a fejet, a mit annyiszor levágtak; mégis itt van. Lehetetlen ezen nem kaczagni!
– No hát mondd, mit hoztál?
– Ezt az én fejemet, a mit a kezedben tartasz. A mit már annyiszor levágtak – játékból, most vágd le te igazán, ha neked tetszik.
Magnétának nagyot villant a szeme e szóra.
– Te át akarod adni nekem bűvészetednek a titkát?
– Hogy tégy vele úgy, mint Cleopatra tett a drága igaz gyöngyével, olvaszd föl eczetben.
– Aztán igyam meg azt, mint Cleopatra, az ő Antoniusa egészségére? És aztán cserébe adjam át te neked az én bűvészetem titkát? Volt-e Cleopatra az ő Antoniusával az Isis templomában? Nem volt. Egyenesen az Astarte templomába mentek? Galambot áldozni? Mi kötötte őket egymáshoz? A kölcsönösen egybeolvadt nimbus? Egy királynénak és egy triumvirnek nem lehet szétválni, ha aureoláik egybefonódtak.
– Azt mondod, a mit én mondok magamban, suttogá Fedor.
– De tudod-e azt, hogy mikor Antoniusnak meg kellett halni, akkor Cleopatrának is meg kellett halni?
– Vagy megfordítva történt?
– Mi megölhetjük egymást, ha eláruljuk egymásnak a titkát.
– Hát nem fölséges gondolat az, hogy az ember a halál angyalát ölelheti?
– S mikor a léptei hangját hallja, azt mondja szívdobogva: «itt jön az én halálom!» Kezdj hozzá. Elébb te fegyverezd le magadat. Vesd le a bűvpánczélt, a mi sérthetlenné tesz. Aztán majd én adom át a nyilat, a mi megölhet, ha ellenem fordítod.
Fedor hozzá kezdett.
Csak akkor, a mikor beszélt, tünt föl Magnétának a nagy külömbség a két testvér között.
Első tekintetre hasonlók voltak egymáshoz; ugyanaz a hosszukás arcz, nyúlt vonásaival, a boltozatos homlok, kiálló szemöldök-csontokkal, sűrű szemöldökkel, az a finom egyenes orr, a csigametszésű száj, a kettős áll, még a barna és kék szem is hasonlított a világosság ellenében, akkor zöld színt játszott mind a kettő. Hanem a beszéd egyszerre előidézte az ellentétet. Demeternek a szemei szenvedélytől villogtak, szája határozott jellemet, kegyetlen, boszúálló természetet árult el, míg Fedor szemei ábrándozó, méla kifejezést vettek föl, sötét karikáktól körülvéve, mélyen bennülőknek látszottak. Demeter arczának olajfakó színe alatt lobogott a rejtett láng, míg Fedor arcza lelkesedésében még halványabbá szellemült át s az az egyetlen redő a homlokon a két szemöld között Demeternél fenyegetően mélyedt be, Fedornál pedig hizelgően törekedett elsimulni. Ha a beszédben szünetet tartott, Demeter összeszorítá az ajkát, Fedor pedig nyitva feledte a száját.
– Tehát legelőször is azon kezdem rejtélyünk fölfedezését, hogy a Borodinszky testvérek nem ketten vannak, Demeter és Fedor, hanem hárman. A harmadik Alexej.
– Ezt már kitaláltam. Ez az inas.
– Semmit sem találhattál ki. Az Alexej a főszereplő közöttünk. Ő a levágott fejű. A mutatványnál őt híják Fedornak. A világi társaságokban én járok Demeterrel, Alexej szerepel, mint közös inasunk, de a bűvészszinpadon ő a «star». Ezt nem sejtheti senki, mert a bohócz-álarcz minden arczot ismeretlenné tesz.
– Hát e szerint azzal a neked adott pofonnal ő neki tartoztam?
– Ne fecsegj közbe; hanem figyelj arra, a mit én neked beszélek. A pofon jó helyre került; én mutogatom az arczképet, a mi fölött a két bohócz osztozik. De fogd be a szádat. Vagy én csukom be! (Fenyegető mozdulattal.)
A Magnéta kihúzta a hajából a mérgezett hegyű nyilat s keresztül fogta a szájában. («Most próbáld becsukni!»)
A haj leomlott a vállára.
(Hát ez nem közbeszólás?)
– Apánk szintén hírhedett bűvész volt, a ki valamikor Boscóval és Filadelfiával versenyezett. Utazásai közben minket is magával hordott az anyámmal. Demeter öt éves volt, én négy, Alexej szopós baba. Az anyánk fiatal asszony.
– Szép lehetett, ha hozzá hasonlítatok.
– Reménylem, hogy az apánkhoz hasonlítunk. – Egyszer Déloroszországban utaztunk, Odesszába törekedve. Útközben tatárok rohanták meg a vendéglőt, a melyben szállásoltunk. A csárdás elrejtett bennünket a magtárba. Ott lapultunk meg több utassal együtt, a kik között volt egy asztrakáni prémkereskedő is. Csendesen kellett magunkat viselnünk, hogy a tatárok észre ne vegyék ottlétünket. A csárdás esküvel állította a tatárok előtt, hogy elfutottunk. A rablók aztán szorgosabb dolognak tartották a bőröndjeinket kizsákmányolni, mint keresésünkkel tölteni az időt. Ez alatt a kis Alexej elkezdett sírni. Anyánk mindent elkövetett vele, hogy elcsitítsa, de a gyerek annál jobban ordított. Az elbujt utasok Istenre kérték anyánkat suttogva, hogy hallgattassa el a gyereket, mert annak a sírása elárulja a tatárok előtt a rejtekünket. Utoljára az asztrakáni bőrkupecz kirántotta az anyánk öléből a csecsemőt, megfogta a fejét s kitekerte a nyakát. A hátunk mögött volt egy garmada búza, abba beledugta a gyerek fejét. Akkor aztán csendesség lett.
Magnéta összeborzadt.
– Hát az apja?
– Annak három kést szegeztek a mellére, leszúrják, ha meg mer mozdulni. Anyámnak is vissza kellett fojtani a könyeit.
Annál inkább elővette a sírás a Magnétát.
– Szegény, szegény kicsi poronty! Kitekerték a nyakát! Irtózatos!
Aztán egyszer csak átcsapott a nagy zokogásból a nevetésbe.
– Hahaha! De milyen bolond vagyok én, hogy siratom a kis Alexejt, mikor most is él… hahaha! Hiszen ő az.
– Az ám. Ez a csoda. A mint a tatárok elrobogtak az összeharácsolt prédával, az utasok is előkeczmelegtek. Szegény anyánk akkor kezdett el csak sírni, épen úgy mint te most s aztán ő is egyszerre csak átcsapott a nevetésbe, épen úgy, mint te most. Hát ugyan min nevetett? Azon, hogy a mint a kis Alexejt kihúzta a búzából, hát annak a feje már szépen vissza volt egyenesedve, a szájából köpködte a búzát és enni kért.
– Inni! Te golyhó! Úgy mondják.
– Az apánk meg tánczolt, danolt örömében. Az anyám földobta az Alexejt a levegőbe magasra, az apám meg elkapta, úgy lapdáztak vele. A gyerek ordított, a hogy a száján kifért, azok meg össze-vissza csókolták, mi gyerekek is csókoltuk. – «Ebből lesz a csodakölyök» – mondá apám, az öt ujja hegyén balancirozva a ficzkót. Huh, mit fogok én ebből teremteni? Már akkor támadt az apámnak az az eszméje, a mivel most az egész világot bámulatba ejtjük.
– A beszélő levágott fő szinpada?
– Egész életünkben erre idomított bennünket; de különösen Alexejt, a kinek szopós gyerek kora óta megmaradt az a virtusa, hogy a fejét előre-hátra tudja tekergetni s úgy hátra tudja szegni, hogy tarkójával megüti a háta gerinczét.
– Már most aztán érteni kezdem a többit. Engedd, hogy hadd találgassam én. Az a vastag fatörzs belül üres s van egy szellentyű, a melyen Alexej a fejét hátraszegheti?
– Én pedig abban az üregben vagyok elrejtve. Én vetítem a képeket a laterna magikával egy nagy tükörre. Mikor Alexej aláhajtja a fejét, én hirtelen helyébe tolom a mesterséges gépfejet s nyakára illesztem a levágott nyak kaucsuk utánzatát.
– De hogy nem veszi észre a néző közönség, hogy ott mozog valami a kendő alatt?
– Ez a Demeter ügyességétől függ. Abba a kendőbe, melyet ő Alexej fejére dob, vékony sodronyok vannak húzva, melyek annak olyan formát kölcsönöznek, mintha egy fej volna alatta. Mikor Alexej azt mondja «amen», én egy percz alatt megcsinálom a fejcserét; akárhogy figyeljen valaki, nem veheti észre. A bűvészetben az a titok, hogy harmadpercznyi pontossággal dolgozik két vagy több egyetértő ember s a bűvész kézmozdulata gyorsabb, mint a nézőnek a szeme.
– Tudom. – Hiszen magam is szemfényvesztő vagyok.
– A többi aztán egyszerű escamotage és gépjáték. A levágott fő amerikai technikus remekműve. Szemeit úgy forgatja, nyelvét úgy mozgatja, mint egy igazi lenyaktilózott ember; a vért szivacs csepegteti az arteriából. Demeter oda helyezi azt az aranytálra. Annak a feneke is egy szellentyűt képez. Ez nyeli el a vadászzsákmányt, a mit a bohóczok el akarnak költeni; ez tölti meg helyette körömfaladékkal az abroszra emelt tálat. Demeter ismét letakarja a főt egy kendővel, melynek ránczai a fő ottlétét mimelik. Én az alatt, a míg Demeter a publicumot harangirozza, átveszem a szellentyűn a gépfejet s kitolom helyette a magamét, nyakam körül a levágott nyak utánzatával. Az arczom épen úgy van álczázva, kifestve, hármas üstökkel földíszítve, mint a gépfejé és mint az Alexejé. Mikor aztán a kendő alatt megszólalok «Demeter»! az a jel, hogy a cselfogás végre van hajtva.
Magnéta a tenyereibe tapsolt:
– Remek gondolat! A közönség azt hiszi, hogy a levágott fő beszél.
Magnéta régen eldobta a földre a szájából azt a mérgezett nyilat; külömben attól nem beszélhetett volna. Az arcza egész pirosra volt kigyulladva.
– Mondjad tovább, mondjad!
– Ekkor következik a borzalmas jelenet azzal a szivarral. A nézők ájuldoznak, mikor azt látják, hogy a levágott fő billegteti alá s föl a bokkot, a nyelvével a szája szegletébe igazítja s fujja a füstkarikákat maga elé; majd meg az orrlikain ereszti ki a füstöt s mondogatja «jó bokk, pompás bokk!» de néha zsörtölődik: «hej de komisz Glimmstengl! hisz ez patkányfark! valóságos szabadkőműves szivar».1)
Magnéta kaczagott, mintha csiklandoznák. Most már a mérgezett hegyű tőrt is eldobta a szőnyegre. Valahogy elő tudta húzni szépen, észrevétlenül a jarrettièrje mellől.
– Neked ez persze mind nevetni való; a publikumhoz tartozol – most. De ha elővennéd a művészi érzékedet, hát akkor éreznéd majd azt a borzongatást, a mit éreznek a jongleurök minden mutatvány előtt, mikor nyaktörő tréfáikhoz kezdenek, a mikben egyik a másiknak az életével játszik. Játék előtt keresztet vetnek magukra, megcsókolják egymás száját, azt a görbére festett szájat: «Isten segíts!» S mikor lemossák a festéket arczukról, látnád, milyen halálsápadt az arczszínük! Alexejnek félóra hosszat kell fejét természetellenesen hátraszegve dugni, a lélekzetét az észrevehetlenségig visszatartani, egész testét megmerevíteni. Demeternek a takaró alatt kell az éles pallosával egy metszést tenni, melylyel a gépfejet a nyaktól elválasztja; mert a gépfejnek nyaka van, a mit le kell vágni. S Demeternek a pallossal egy olyan harántos karélyvágást kell tenni, mely egy milliméternyire ki van számítva, mert ha elhibitja, hát akkor ketté vágja Alexejnek a torkán a kiálló gégefejet.
Magnéta nem nevetett már. A két kezét vállaira tapasztá keresztbe téve. Borzongott.
– De az én helyzetem a legborzalmasabb. Mikor a fejemet az aranytál fölnyiló szellentyűjén földugom, ha annak a szellentyűnek a nyilása úgy maradna, minden ember észrevenné, hogy ott egy üreg van s a hézagon túl egy eleven ember következik. Mikor megszólalok a takaró alatt: «Demeter», akkor a bátyám odalép a fatörzshöz s a lábával megnyom egy gépet, mely az aranytál fenekének a széleit odaszorítja a nyakamhoz, úgy hogy belemélyednek a húsomba. Úgy érzem magamat, mint a kinek a nyakát a garottba szorították s ott tartják az akasztófán félig megfojtva. Ha Demeter jobban megnyomná a sarkával a gép pedálját, igazán megfojthatna.
– Nem! Nem! Az nem szabad! sikoltozott Magnéta, a hajában dulva a két kezével s minthogy a garottból nem szabadíthatá ki Fedor nyakát, a selyem nyakravalóját oldozta föl: «Ti nagy bolondok vagytok! Ez czudar mesterség!»
– Soha sem tudom megszokni. Minden előadás előtt megátkozom apámat és testvéreimet s a hideg lel, mikor rám kerül a sor. Hanem hát ez a művészpálya s mikor vége az előadásnak, akkor megint azt a kéjt érzem, a mit érezhet egy megkegyelmezett rab, a kit az akasztófáról vettek le. Az sem mindennapi gyönyörűség! Visszatérés a vesztőhelyről.
– Szegény, szegény Fedor!
– Aztán tovább foly a szemfényvesztés. A mint a kendőt ismét a fejemre vetik, a gép elbocsátja a nyakamat, én a fejemet visszahúzom az oduba, az égő szivart a gépfej szájába dugom; abban van egy mesterséges szívó és fújtató elrejtve, a mely az égő szivart tovább hamvasztja s a füstöt a fej száján és orrlikain kitaszítja. Ezt mutatja föl Demeter a közönségnek. Utoljára aztán a gépfej odakerül ismét letakartan Alexej nyakához; én gyorsabban, mint a gondolat, végzem a fejcserét; a szivart az ál-Fedor szájába dugom s az egyszerre szivarozva ugrik föl halálos fektéből. A közönség nem tudja, hogy három különböző fejet látott: két elevent, meg egy csináltat; azt hiszi, hogy egy és ugyanaz volt. És tapsol.
Tapsolt a Magnéta is, hogy piros lett bele a két tenyere.
Aztán megragadta Fedor két kezét.
– És már most ezzel a titokkal kezembe vagy adva testestől, lelkestől.
– A megsemmisítésig. Ha kibeszéled, a mit tőlem hallottál, a Borodinszky-szinpad lesülyed közönséges komédia-bódévá s mi mind a ketten (az öcsénk nem jön szóba), a kik most az elegáns világ kegyenczei vagyunk, a fejedelmi udvarok elfogadottjai, a kik lánczfüzéren hordjuk a kapott ordókat a mellünkön, egyszerre alászállunk a csepűfalók kategoriájába.
– Épen mint én, ha bűvészetem titkát elárulja valaki.
– De te ne áruld el azt nekem, szólt Fedor, fölállva Magnéta mellől. Én kezedbe adtam magamat, hogy megsemmisíthetsz. Nem kívánok tőled hasonlót. Rabod akarok lenni, nem urad.
– Ezzel a szóval fogtál meg. Én pedig nem fogadok el tőled semmit ingyen, csupán cserébe. Fejet fejért, lelket lélekért. Titkot titokért.
– Ne tedd azt! Ne avass be engem a te bűvészeted rejtélyeibe. Én romlottszivű ember vagyok. Ismerem magamat. Én nem tudom utánozni a názáretbeli Jézust. Ha engem fölvisz az ördög a magas hegyre s megmutatja a világ gazdagságait, azt mondva: «én ezt mind neked adom, ha előttem leborulsz», én nem tudom neki azt mondani: «távozz tőlem sátán».
– Akkor én jobban ismerlek, mint te saját magadat. Azt akarom, hogy láss te is annak, a mi vagyok. Neked nem akarok tündér lenni. Tudd meg, hogy ember vagyok, asszony-ember. Aztán legyen meg mind a kettőnknek az az érzése, a mi keverve van üdvből és kárhozatból; pokoli gyönyör és mennyországi irtózat együtt, hogy én most ennek az embernek az életét itt tartom egy lúdtollban, egy tintacseppben; ha ez a csepp tinta ki lesz irva, az az ember meghal! Ülj vissza mellém. Hadd mondjam el neked az én bűvészetem titkát.
XVIII.
Magnéta ismét odavonta maga mellé Fedort s megkötötte nyakravalóját, a mit az imént ijedezésében fölbontott, aztán a két összetett kezét a vállára helyezé, arczát a kezére nyugtatta.
– Az én bűvészetem titka az optikai csalódás. Ez nagy apparátussal jár és saját ház kell hozzá, mely ahhoz van eleve berendezve. Apám gazdag látszerész és tükörgyáros volt Amerikában. Ő készítette a legnagyobb refraktorokat és reflektorokat; az ő találmánya ez a bűvészi mutatvány. Van egy terem, tulajdonképen atelier, mely három kontignációt foglal el. A földszint a gépezet, az első emeleten a szinpad, a másodikon az égbolt; a szélessége a teremnek megfelel a magasságának.
Fedornak az arczát csiklandozta Magnétának a fölbomlott haja; ez kellő alkalom volt arra, hogy fejét magához szorítsa.
– Most ide figyelj! A bűvészet gépezete áll négy óriási tükör-üveglapból, a mik közül kettő egymás fölött jár szabadon, horizontálisan, gép által mozgatva; a harmadik, mely tükörré van amalgamázva, szögletbe hajlítva áll fölötte; a negyedik a szinpad hátterét képezi.
– Értem.
– Ne fecsegj! Most én mondom azt. Fogd be a szádat. Mert becsukom.
– Tedd azt.
– A tenyeremmel! – Az alsó tükör-üveglap adja ki az északfényt, a hajnalvilágot, a csillagos eget, az elvonuló felhőket. A felső üveglap egyik végén van a földteke, másik végén a holdgömb; sárgás-veres similorból készült. E kettő között fekszem én: így ni!
S megmutatta, hogy miként fekszik, a széles kereveten.
– Tehát érted? Én horizontális helyzetben vagyok. A haránt dülő tükör aztán az alsó üvegen át megvilágított alakomat a szinpad tükörlapjára vetve, ott függélyes állásban tünik föl az alakom.
– Értem már.
– A bajadér így van átvetve rajtam; – látod? Semmi sem köti hozzám. A lábammal ellököm magamtól a földtekét, mint a hogy most téged eltaszítalak s azzal alám csúszik a tükörlap. A szinpadon úgy tetszik, hogy repülök fölfelé. A hajamba van tűzve egy csillag. Ez egy remek gyémánt-utánzat, melyre villanysugárt irányoznak fölülről. Akarod látni?
– Majd később.
– Hogy bebizonyítsam, miszerint semmi vonzereje sincs rám többé a földnek, fölszórom a hajamat a fejem fölé s úgy marad. Látod? Így, a hogy most van. A tükörlapon nyugszik. A szinpadon azt látják, hogy fölfelé száll. No, de ne máshová figyelj, hanem a hajamra!
Pedig ez azt szerette volna kérdezni, hogy hát az alme-öv? – Magnéta gondolatolvasó volt.
– Hát hisz azt könnyen megértheted azzal a csepp észszel is, hogy az alme-öv sem jöhet rendetlenségbe rajtam, miután az is fekten nyugszik, hozzám tapadva, mint ez a klámisz. Aztán kezd előtünni a hold. A hálót képezi egy kerek mélyedés a tükör üveglapján. Mikor a csillagot letépem a fejemről, az belegurul ebbe a körbarázdába s attól kereng aztán a hold körül, mint egy égi drabant. Erre aztán a Magnéta, a földanya sírásától megszontyolítva, megfordul az égen, hanyattfekve a felhőn (most te vagy a felhő) s aztán fejjel lefelé ereszkedik; az alme-öv még sem csúszhatik le róla. Már most érted, ugy-e?
Mindent értett.
– Mikor a szalagos alme-övet viseli a Magnéta, olyankor egy nagy fujtató géppel lebegtetik a szalagokat; az tünteti úgy föl, mintha a hold vonzaná magához a selyempántlikákat.
– De hát az az Iván herczeggel megesett előadás hogy ment végbe? Mikor az tiszta meglepetés volt.
– Nálunk nincsenek meglepetések. Házunk el van látva Dionis-fülekkel. Azokat most telefonnak híják. Megbizottaim folyvást ott ülnek a hallgatózó gép előtt. Az afféle vakmerő beugrásokra pedig teljesen be van rendezve a szinpadunk. Majd odavezetlek és megmutatom neked a stratagémánkat. Azt már gondolhatod, hogy az a félbolond, a ki a szinpadi korláton átugrik.
– A villanyos hidon?
– Nincs ott semmiféle villanyos hid; ezt csak az impresario hiteti el a gyöngébb szívűek távoltartására. No, hát az, a ki a szinpadra beugrik, azzal a szándékkal, hogy majd az én szalagos övemet megkapja: ott semmit sem kap, mint a tükörképemet, a mit az optikai csalódás egész közel visz hozzá, hanem a helyett lezuhan oda a földszintre, a hol én valósággal vagyok. Én ugyanabból a tükörből meglátom az ő ugrását s abban a perczben gömbölyűre összekuporodva, a hold udvarába gurítom magamat s a hold mögött leugrom az üveglapról.
– Az impresario improvisal a holdba esett Magnétáról.
– Az ilyen malapropókra nekünk el kell készülve lennünk. Mert az a vakmerő, a ki ezt a salto-mortalet koczkáztatja, négy méternyi magasból lebukfenczezve, kezét, lábát, nyakát törheti s abban az esetben rajtunk ront a rendőrség, vizsgálatot tartanak s az egész bűvészi rejtélyünket apróra kikutatják s azzal tönkre vagyunk téve. Nekünk e végett, elővigyázatból, egy sajátszerű gépezetünk van beállítva. Az egész proscenium mentében elvonuló nagy hombár, mely vékony Davy-lámpaféle sodronyból s azon belül asbest-szövetből készült. Ez pedig szinültig van töltve pehelylyel. A vakmerő, a ki beugrott, nem törheti össze magát, hanem az megtörténhetik vele, hogy belefullad a tolltengerbe. – Ezért kell nekem gyorsan utána ugranom s kirántanom a pehely közül a levegőre. Az akkor se élő, se halott; nem lát, nem hall; nem tudja, mi történik vele. De ennek a gépfurfangnak még egyéb föladata is van. Alatta egy gázmotor van, mely abban a perczben, a mint én a csavart elfordítom, a föllobbanó gáz erejével fölhajítja az egész hombárt a szinpad rámázatáig. A Davy-sodronyháló és az asbest-szövet megóvja, hogy a láng meggyujtsa a pehely-halmazt, de keresztül bocsátja az erős légnyomást, úgy, hogy a pehelytömeg egyszerre elborítja a nézőtért, mint egy hólavina. Ebben a zürzavarban én kiczipelem az emberemet nyalábra fogva s odaültetem az elhagyott zártszékre; azzal magam eltünök a szinfal mögött. A merénylő, mire magához tér, azt látja, hogy hóemberré változott.
Fedor kaczagott.
– Szegény Iván herczeg! Pelyhek között volt veled, meg is ölelgetted, még sincs megelégedve.
XIX.
Úgy néztek egymás szemébe, mint mikor a fekete panthera összetalálkozik a bozótban a korallkigyóval. A hüllő gyönyörű egy állat; pikkelyes bőre fekete és vérpiros karikákkal pompázik; a fekete panthera is legszebb a macskák között és legvakmerőbb. De a korallkigyónak méregfoga van!
Magnéta odasimult Fedorhoz s azt kérdé tőle suttogva:
– Akarsz-e velem odajönni a gépterembe?… Hogy meglásd szemeiddel, a mit most előtted elbeszéltem?… A Magnétát, mikor igaz?…
– Csakugyan el akarod venni a fejemet?
Magnéta gondolatolvasó volt.
Kitalálta, hogy a deli legény fél.
Csendesen lehúzta az ujjáról azt a gyűrűt, a minek rejtett fulánkjával meg lehet ölni egy embert s áttolta azt Fedor kis ujjára.
Most már nincs a korallkigyónak méregfoga.
– Akarsz a varázsműhelyembe jönni velem?
Egy alacsony szőnyegajtó vezetett Magnéta szobájából a szinpad alatti gépterembe. Annak minden más kijárása zárva volt, ha az előadások szüneteltek; ablaka nem volt sehol; villanyfény világított benne.
XX.
E naptól kezdve Magnéta nem fogadta el többé Demeter virágcsokrát. Nem is bocsátá maga elé Alexejt, a ki azt hozta.
Kiadta a rendeletet Iván úrnak, hogy minden látogatót utasítson el. Senki számára sincs itthon. – Boldog volt…
Később Demeternek a névjegyét hozta be Iván úr Magnétához.
Nem fogadta el a látogatását.
Másnap, harmadnap újra kisérletet tőn Demeter – sikertelenül.
Akkor aztán levelet irt Magnétának.
Azt mégis megszánta, fölbontotta. Ez volt benne:
«A Jehova Istenre kérem önt, bocsásson maga elé. Üdvösség vagy elkárhozás a kérdés. – Menny vagy pokol forog a koczkán!»
Milyen bolond!
A levél elébb ezekkel a szavakkal kezdődött:
«A szentháromság Istenre kérem önt…»
A levéliró észrevette tévedését, kitörülte a szentháromságot s Jehovát irt helyébe. Tökéletesen meg kellett bolondulva lennie. Keresztül húzni tintával a szentháromság nevét!
Magnéta eltépte a levelet.
Menny vagy pokol?
Tudta ő már jól, hogy mi az a mennyország?
Fedornál volt az a kis aranyozott kulcs, mely a szobája rejtakajtaját fölnyitá, a hova a gépház csigalépcsőjén lehetett eljutni.
Jött az várva és váratlanul.
A napnak minden szakában eljött.
Künn a komorna szobájában a cselédek összedugták a fejüket s azon tanakodtak, hogy mivel él a Magnéta? Minden étel érintetlenül kerül ki az asztaláról, talán éhséggel akarja magát elölni, szinpada bukása fölötti bánatában.
Magnéta kihallgatta a telefonon a beszédjüket s nagyokat nevetett rajta.
Azt mondta a komornának: «aludni akarok», aztán bezárkózott.
A rejtekajtóban nyikorgott a kulcs: jött a tündértárs. Hozott magával egy kis kézitáskát, abban volt mindenféle körömfaladék; boros palaczk. Volt lakoma és játék. Hogyan eteti a galamb a fiát? Ivott már bort is Magnéta. Megtanulta, hogy mogyorót kell enni a borivás után, akkor az nem árt meg. Sok mogyorót megettek.
Oh még sok egyebet is megtanult. Ennek a bűvészetnek a titkai kifogyhatatlanok. Az okos emberek azt nem tanulhatják meg; bolondnak kell lenni elébb, hogy az ember rátaláljon.
Ezekkel a titkokkal a klasszikus istenségeket is le lehetett csalogatni az égből.
Egy valódi igaz van a világtörténetben: az a mythologia.
S a ki ezt egyszer fölfedezte, mind azt hiszi, hogy ő az első, a ki erre rátalált.
Pedig már az első emberpár is rátalált.
Ki vezette rá? A kigyó?
Azóta kétezer millióra fölszaporodtunk. De átkozott sok kigyónak kell lenni már a világon.
Mindnyájan rátalálunk egyszer a paradicsomra – s mindnyájunkat kikergetnek egyszer belőle. – Kit később, kit hamarább.
Bolond az, a ki ezt meg nem gondolja!
De még nagyobb bolond, a ki meggondolja.
XXI.
A Magnéta éhes volt már.
A trattoriából fölhozott ebédjét fitymálta, visszaküdte. A szakács kétségbe volt esve, nem tudta, mit kellene a tündér számára kitalálnia?
Mit hát? Szalvonádlit, szalámit, mortadellát, meg rozskenyeret!
Arra éhes!
Alig várja, hogy hozzák.
Türelmetlenül jár alá s föl a szobájában.
Le-leveti magát a kerevetre s idegesen hentereg, mint a játszó macska.
Milyen soká jön ma!
Ezért meg fogják tépázni, fölpofozni és összeharapdálni – a gazembert!
Éhezni hagyni egy istennőt!
És szomjazni! – És…
No de nesz közelít; a rejtekajtóban fordul a kulcs.
Magnéta duzzogó helyzetben készül őt fogadni. Háttal fordul az ajtónak s az ablakfüggönynyel takarja el magát.
A míg aztán megszólítják:
«Istennőm!»
Ez a hang! Fölijed rá.
Prokopin úr áll előtte.
A lélekzete elfullad. Alig bir szót kiejteni.
– Hogy jött ön ide be?
– Ennek a kulcsnak a segélyével.
S fölmutatja a baziliszkfogantyus kulcsot.
– Hogy jutott ön ehhez a kulcshoz? kérdi Magnéta elképedve.
– Megvettem. Épen úgy, mint a hogy megvettem ezt a tőrt, ezt a hajtűt, meg ezt a gyűrűt.
S egyenkint fölmutogatja Magnétának a veszedelmes gyilkos tárgyakat, a miket ő szerelmesének elajándékozott.
Magnéta sápadtan, kerekre nyílt szemekkel bámul a nábobra. Ezentúl egy szót sem fog szólani. A gazdag úr felelhet neki el nem mondott kérdésekre, miket tekintetéből kitalálni vél.
– Hát bizony, istennőm, mindent meg lehet venni a világon, csak az ember az árát találja el. Én ezt mind kincsek árán vettem meg; – épen úgy, mint ezt a fényképet, mely önt, mint az istennők legszebbikét mutatja föl olympi kecseinek egész pazar pompájában.
Prokopin úr azt várta, hogy Magnéta erre föl fog sikoltani, hogy dühbe jön; convulsiókba esik.
Meg sem mozdult. Arczát nem lobogtatta át a szégyen pírja. Fehér volt az. – Nem. – Zöld, mint egy halotté. Csak a szeme mondta, hogy él. Alig lélekzett.
Prokopin úr eldugta a kabátja belső zsebébe drágán vásárolt kincseit s a másik zsebéből kihúzott egy hajlós táblájú könyvecskét.
– Hát, drága tündérnőm, most elmondom önnek, hogy miért jöttem ide. – Ön elhagyta az eget; leszállt a földre, vissza nem is mehet, itt kell maradnia. Ez nagyon jól van. – Én megengedem önnek, hogy engem ruináljon. Átadom önnek ezt a checkes könyvet; számlálja meg, hány millió van benne. Én nem tudom. Ez az öné. Elverheti ön tetszése szerint, pompára, fényüzésre, őrjöngő mulatságra; tehet vele jótékony alapítványokat, szétoszthatja szegények közt; vagy kamatoztathatja s élhet a jövedékéből úriasszony módra; én nem kívánok egyebet, mint hogy fogadjon el leghűségesebb rabszolgájának.
Magnéta nem szólt, nem mozdult.
Ismét csak Prokopin úrnak kellett egy nem tett kérdésre felelni.
– Én ezzel nem leszek ám azért tönkre téve. Nekem vannak óriási terjedelmű gabonatermő birtokaim; gazdag aranybányáim az Uralban, grafitbányáim. Elpusztíthatlan vagyonom van. Aztán vannak jóbarátaim a kormánynál. Ha elbuknám, fölfelé tudnék esni.
Így szólt a Sátán arról a magas hegyről. Az a másik már leborult előtte, hogy imádja.
A Magnéta szobor maradt.
Kis vártatva Prokopin úr ismét megszólalt, most azután megmutatta a magas hegynek a másik oldalát; hát ott mi van? Prokopin úr tökéletesebb ember volt, mint Sátán, mert ő a magas hegyről a Golgothát is megmutatta.
– Ha pedig ön visszautasítja ezt az én lovagias ajánlatomat, akkor a ma esteli bűvészelőadáson «ez a kép» fog közlátványra megjelenni; s azzal mindenféle ég be lesz ön előtt zárva.
Magnéta a halált érzé szivében.
Prokopin úr elbízta magát föltétlen hatalmában.
– Önnek tetszésére van bízva, hogy válaszszon a kettő közül, madame.
Erre fölrezzent a Magnéta, odalépett a villanycsengetyűhöz, megnyomta a gombot. – Iván úr belépett; közelben volt.
Magnéta odamutatott parancsoló kézzel a nábobra.
– Iván úr! Ha ez a paraszt még egyszer beteszi ide a lábát, dobja ön le a grádicson!…
– Akár mindjárt azon kezdjem!…
XXII.
Mikor Magnéta magára maradt, végig vágta magát arczczal a szőnyegre. Szép, hosszú haja a fején túl omlott.
Zokogott hosszan, keservesen.
A bukott angyal…
Milyen magasról esett le! A paradicsomból. A szív paradicsomából.
Vége mindennek.
Művészetnek, ábrándnak, boldogságnak.
Megcsalták, elárulták, eladták…
Mikor aztán jól kisírta magát, fölczihelődött, a haját összebogozta, fölállt.
Akkor aztán a két öklével fenyegetőzött az ég felé.
Olyan volt, mint egy boszúállásra felgyürkőzött sorsnemtő.
Odament az iróasztalhoz, kezébe vette a lúdtollat.
Milyen gyönyör! Azt tudni, hogy ebben a csöpp tintában tartjuk annak az életét, a kit szeretünk!
Az a csöpp tinta az utolsó gondolatjegyig ki lett irva.
XXIII.
A Borodinszky-szinházban búcsú-előadás volt hirdetve.
A belépti jegyeket csak agiotage mellett lehetett kapni fölliczitált áron.
A gömbölyű asztal habituéi között már előre el volt terjedve a nesze, hogy ez az utolsó előadás valami rendkívüli sensatiós látványt fog nyújtani, mely okot ád a szemfüles rendőrségnek is a további előadások betiltására. Prokopin úr engedé ezt sejtetni.
Az előadás ment a maga szokott vágásában. Az előkelő nézők már tartották készen az Uppmann-szivart, mely a levágott fő szájában ereklyévé válni prædestináltatott.
Minden komédia ment rendén odáig, a hol a bohóczok a szép delnők fényképeit vettetik a laterna magikával a felhőre. A faodúban rejtőző Fedorra volt bízva gondoskodni e tárgyban a változatosságról. Minden napra került valami meglepetés, valami újdonság. Tegnap Lurline kisasszony volt a versengés pályadíja: a víz alatt lakomázó sellő. Fedor a testvéreinek sem mondta meg előre, hogy mi lesz ma a napi renden?
Egyszer aztán jött a meglepetés.
A bűvlámpa szivárvány-udvarából elővillant – a Magnéta.
Az alme-öv nélkül.
A hogy a tengertajtékból előtámadt Aphrodite!
Csak a Venus-öv volt a derekán. Egy két ujjnyi széles rószaszín selyemszalag. Semmi más.
«Ah! Ah!» hangzott minden ajkról a nézőseregben. Mintha száz csók hangzanék egyszerre, száz kéjéhes ajknak a czuppanása.
Ez már igazi meglepetés.
Olympi látvány.
Csak egy dühös ordítás hangzott a fölpezsdült luxuries tetszés-czuppogásain keresztül. A Demeter ordítása.
Neki is meglepetés volt ez!
Látni a bálványozott alakot, a kit ő magáévá akart tenni, a kinek kezét ajánlotta föl, profanálva, leleplezve szájtátó faunok és egipánok kecskelábú csordája előtt!
Ordított, mint egy behemóth.
Szitkozódott – oroszul. Olyan hatalmas idioma az orosz a fenyegetőzésre! Ököllel ütötte fejbe a másik bohóczot. Az meghunyászkodva húzta a válla közé a fejét, mutatva, hogy ő nem tud semmiről. A lábával rugdalta a fatörzset.
A közönség tapsolt.
Drasztikus jelenet volt. A szavakat nem értették, a miket a bohócz kiabált, a festett maszk eltakart minden indulatkifejezést az arczon; annak vigyorognia kellett; csak a tomboló toporzékolás, a dühös hadonázás volt érthető, furcsa ellentétben a nevető arczczal.
Ki gondolhatná azt, hogy a bohócznak is van szíve?
Az egyik bohócz ugyan a szívét is meg hagyta vásárolni, mert hát okos ember volt, de ez a másik bohócz igazán bolond volt, a ki valóban szerelmes volt a tündérnőjébe, a ki azt a világ minden drága kincseért el nem adta volna másnak, ha az övé lett volna.
Az ifjabb Borodinszky összetett kézzel könyörgött a bátyjának, letérdelt előtte, szívéhez szorongatta a kezét. Mind a ketten kiestek a szerepükből. A közönség tapsolt; azt hitte, hogy most valami improvisált parodiát producálnak: Othello és Jágó közti jelenet parodiáját.
– Épen úgy játszik, mint Ira Aldridge. Mondá Prokopin úr a szomszédjának, Sonnenfeger lovagnak.
– Csakhogy annak fekete volt az arcza.
– Nem az! Othelloban az is fehérre volt festve.
Végre az öcsnek sikerült rábirni a bátyát, hogy folytassák a bűvelőadást. Elkezdtek kártyázni.
Folyott a cseh párbeszéd a kártyázók között, de közbe dörmögött Demeternek egy-egy mérges mordulása – oroszul. Bizonyosan az üregben elbujt Fedornak szólt oda: «tüntesd el azt a képet onnan!»
(Nem lehetett. Ez volt az ára a Judás-csóknak: vagy az igazi tündér viszoncsókja, vagy a Golgotha! Ezért fizetik a félmilliót.)
A Magnétának (a tündér-szűznek!) ott kell lebegni – ilyen alakban – a fölfaló szemek előtt. Ez a keresztrefeszítés!
A mutatvány tovább folyt.
A fejlevágás is végbement – minden baj nélkül. Pedig ezuttal ugyan reszketett a keze Demeternek.
A gépfej megtette a magáét. El lett helyezve az arany tálra, leborítva a mesterséges kendővel.
Demeter megtöltötte a poharát a megfúrt fatörzs veres borából s aztán a proscenium szélére lépett, szerep szerint áldomást mondani a lebegő tündérre.
De mielőtt az áldomást elköszönthette volna, valami közbe jött, a mi megzavarta az előadást.
(A habitüéknak protekcziós kulcsuk volt a prosceniumajtóhoz, a melylyel bejárhattak időközben.)
Iván úr jött be a nézőtérre, s egy levelet tartva a kezében magasra, erőszakosan keresztül törte magát a közönségen.
«Egy levél Magnétától Demeter úrnak! Igen sürgős!»
S fölnyujtotta a levelet a szinpadra Demeternek.
A bohócz letette a kezéből a poharat, hogy balkezével a levelet elfogadhassa. Jobbjában volt a pallos.
A levél le sem volt ragasztva; nyitott borítékban hozták.
A tartalma nem volt irás, hanem nyomtatvány.
A világváros legolvasottabb lapjának, a «Tagblatt»-nak holnap reggeli tárczája volt benne – kefelevonatban.
Ez volt a czíme:
«A Borodinszky-szinpad beszélő levágott fejének titka.»
S abban elejétől végig érdekes részletezéssel leirva mindaz, a mit Fedor Magnétának elmondott. Az egész mechanikus bohózat.
A nyomtatvány alá veres plajbászszal odairva: «revanche! Magnéta!»
Demeter kifestett arczának nem lehetett elsápadni.
El van árulva a titok, mely bűvészetének nimbusát képezte!
Kihirdetve az egész városnak, hogy miből áll az egész szemfényvesztés!
A csodaemberek közönséges csepüfaló komédiások!
Holnap olvasni fogja egy világváros… napok mulva a kerek föld minden közönsége.
Magnéta elől el van zárva az ég, de a Borodinszkyak előtt be van deszkázva a világ!
A takarókendő alatt megszólal a fő:
«Demeter!»
«Ahó! Itt vagy?» kiáltja Demeter. Fogcsikorgatása hallik.
Most jön a szivarozási jelenet.
A gazdag protektor, Prokopin úr, föláll a zsöllyéből s oda kinálja a drága szivarját Demeternek.
«Tessék ez az Uppman.»
Demeter, a helyett, hogy elvette volna, odamondott a nábobnak egy szót oroszul.
Az valami nagy gorombaság lehetett, mert Prokopin úr ijedten ült vissza a helyére.
Aztán nem is gyujtott szivarra Demeter.
Hanem odament a beszélő főhöz azzal a nyomtatványnyal a kezében.
Levette róla a kendőt; lábával megnyomta a torokszorító gépnek a pedálját.
Akkor aztán odatartá az aranytálon nyugvó fej elé azt a nyomtatott czikket.
«Olvasd!»
Fedornak a fejét fogvatartá a garott.
A szemei kidülledtek. Nagyon is természetes volt.
A fogai összeverődtek; nehéz hörgése hallatszott.
Demeter várt, a míg Fedor elolvashatja az áruló tárczaczikket. Azzal egy csapással leüté a fejét a pallosával.
Aztán üstökénél fogva fölemelé magasra a levágott főt; ezuttal az igazi főt.
«Most beszéld már ki a titkainkat!»