V.
A symphonia elkezdődött: egy mukkanás, egy csoszszanás, egy széktolás nem hangzott; Alasztor még a zenélő óra ingáját is megállította, jól ismerve a hegedűművésznek az ideges fogékonyságát, a mit még az is ingerel, ha a pianissimo flageolet hangjai közé az óra tiktakja közbeketyeg. – S egyszer csak a legáhitatosabban hallgatott andantét egy halálos sikoltás hasítja ketté. – A házi asszony elájult…
Ott feküdt a balzacon, fejét hátraszegve: az arcza holthalavány, ajkai szederjesek, szemei bezárva; egyik kezével görcsösen belemarkol a keblére tűzött jáczint csokorba, másik kezével a felnyitott levelet szorítja a kerevethez.
Egyszerre nagy zűrzavar keveredett; a művész mérgesen dobta a hegedűjét a tokjába s búcsúzatlan eltávozott; a hölgyek ijedten néztek az elájultra: egynek sem volt bátorsága, vagy hirtelen nem jutott eszébe, segítségére sietni. Ott lett volna a sokérdemrendű doktor, de az csak olyan doktor, a ki lepkéket anatomiáz, nem gyógyít, azonfelül is a saját feleségével volt elfoglalva, a ki az ijedségtől sírógörcsöt kapott a királyi tanácsosné előre hátra taszigálta az embereket, a leányát keresve: «Hol van Elvira? hol a báli sortiem? Hol a boád? Menjünk innen, itt botrány lesz! Jaj, hogy berekedtem egyszerre!»
Minden ember csak magára gondolt, meg a hozzátartozóira – akárcsak egy léket kapott hajón.
Csak Alasztornak volt «szive» segítségül menni az elalélt nőnek, de férfi létére az sem tehetett többet, mint hogy az ájult nőnek a fejét, mely a balzac karján hátra volt szegve, a himzett vánkosra igazította s aztán széjjelnézett segélykereső tekintettel, míg szemeivel megtalálta lelkének hasonmását, Amandát. (Ha ugyan van lelke?)
Amanda mindjárt bebizonyítá, hogy «nincs».
Ő is odalépett az elájulthoz, de nem azért, hogy azt életre hozni segítsen, hanem hogy azt a levelet kivegye a kezéből, a mely az ájulást okozhatta. Jogot vett hozzá, hogy azt elolvassa. Hiszen kebelbarátnék voltak.
S a mint elolvasta, az arcza lángveres lett a dühtől, még a rizsporon is keresztül pipacslott a harag szine, a szemei még jobban kidültek.
– Ah! Ah! Förtelem! Gyalázat! Micsoda gazság!
Alasztor meg akarta akadályozni abban, hogy a levelet fenhangon elolvassa az egész társaság előtt, de csak akkor tudta azt a kezéből kikapni, mikor már Amanda belekezdett: «Szerencsétlen nőm! Tudd meg, hogy el vagyok veszve…»
De azt már nem gátolhatta meg, hogy a mit a levélből megértett Amanda, azt rikácsoló hangon ki ne trombitálja.
– Azt irja a gazember, hogy váltókat hamisított az én férjem nevére. Harminczötezer forintig. Perukker követeli a fizetést. S ő maga szökik Amerikába! Ha utólérik, főbe lövi magát!
– Az égre, asszonyom! súgja oda Alasztor.
(«Égre?» Hát már elfeledte, hogy az húsz millió mértföldre van?)
– Eh! Én nem ismerek most sem eget, sem földet. Képes vagyok embert ölni dühömben! Harminczötezer forintot Vigárdy nevére hamisitani! Hát nem tudott más ember nevére hamisítani? Egy zsidó nevére? A legjobb barátjáéra kellett hamisítania?
– Hiszen ha hamisak az aláirások, Vigárdy nem károsodik miattuk, nem kénytelen fizetni, csillapítá a szép fúriát Alasztor.
– Nem is tanácsolnám neki! Egy fillért sem! «Ezek» miatt! De a gyalázat mégis megvan. Jó barátok voltak. Együtt trafikáltak. Mégis meg lesz hurczolva a neve. Esküt kell neki letenni a törvényszék előtt. Még majd hamis esküvel fogják vádolni! Megteszik a prókátorok! Kiadják a váltókat szakértőknek, agnoskálják az aláirásokat. Juj! micsoda gyalázat! A biró, a közvádló keresztkérdésekbe fogják. Valamennyi ujság tele lesz a vallatásával! Bele jön a képe a Volksblattba! Egy országos képviselő! Elveszti a mandátumát!
– Talán mégis legelső dolog volna ezt a szerencsétlen barátnőnket életre hozni, szólt kérlelő hangon Alasztor.
– Önnek lehet barátnője, nekem nem az. Nincs az elájulva, csak tetteti magát. Ismerem én az ilyen tempókat. Ez a legkényelmesebb pose az ilyen catastrophánál. Csak tessék magára hagyni, majd fölébred az magától, ha senki sem lesz mellette. Ő az oka ennek a ruinának! Az ő bolond fényüzése. Tetszett neki, hogy az ő jour fixeiről irnak az ujságok. «Ünnepelt szépségünk. Társadalom csillaga!» Itt van! «Opulens buffet! Franczia pezsgő! Fényes bankettek»: olyan embereknél, a kik hamis váltóval szerzik a pénzt, mások megkárosítására! «Minő izlés! Mennyi chique! Micsoda dekorativ érzés!» – Tessék! Ez lett a vége!
(– Jaj de szeretem, hogy nem ettem abból a fáczánsültből, dörmögi Thurzó Attila úr a felesége fülébe, felsegítve a vállára a hermelines sortie de bált.)
(– Csak legalább ittam volna abból a pezsgőből, a mit kiátkoznak a gyomromból! szól, ellenlábas véleményét nyilvánítva, Kapiczány úr.)
Alasztor a balzac támlányához támaszkodva nézi azt a dühöngő szép asszonyt.
Ez az igazi ősember-nőstény! Crèpe de Chineben és brüsseli csipkében. Az eredeti Éva-anyánk, a ki nemcsak az almáját a fának kóstoltatta meg Ádám apóval, hanem a hajtását is. – Ez a tökéletes asszonyi-állat! Mikor csipkekendőjével megtörli az izzadt arczát, még a puder is lejön róla: egészen igaz, kívül és belül. Nem fest magának se hamis szemöldököt, se hamis erényt.
A szerencsétlenség szinhelye perczek alatt kiürült. Mintha azt kiáltották volna a közönség közé, hogy «ég a szinház».
Csak az inasok téblábtak alá s fel, a kik a távozó vendégek elcserélt kalapjait keresték.
Vigárdyné észrevette közöttük a sárga libériást.
– Georges!» – És aztán még egy párszor: – Georges! S hogy annak nem akart sikere lenni, végre: – «Gyurka! Nem hallod, hogy kiabálok?
– Kérem alássan, a vendég uraknak…
– Neked most nem parancsol senki, csak én! Gyorsan szedd össze a saját ezüstünket és porczellánunkat s szállítsd haza, különben lefoglalják a hitelezők s aztán majd járhatsz a törvényszékre vallatóra. – A japáni vázákért is visszajőjj. A bérkocsist értesítsd, hogy nem kell neki éjfélután két órára visszajönni, a lábpokróczot elhozd tőle. – Ezek a bitangok saját fogatot tartottak, maguk kucsiroztak, míg nekem elég jó volt a számozatlan bérkocsi. Pedig nekem lett volna módom benne. S az én apám nem lopta, nem csalta a vagyonát: becsületes úton kereste. Hanem azért engem csúfoltak «tollszedő leányának».
Ezen aztán sirva fakadt. Azért még sirva is zsémbelt; hanem azt már nem lehetett lestenografálni.
Nem volt már ott más, csak Dobokay.
Alasztor figyelmezteté a haragos hölgyet, hogy kár volt azt a bérkocsit visszarendelni: már most hogy megy haza? Ilyen éjféli órában!
– Gyalog. Ön fog hazáig kísérni.
(Tehát még ezt az egy embert is, a ki ott maradt a szerencsétlenség szinhelyén, elviszi onnan magával.)
– Hát hiszen a tolvajok és az aszfaltbetyárok ellen csak megvédelmezem önt magam is, de a meghülés ellen nem. Hogy megy hazáig ezekben az atlaszczipőkben?
– Ejh! Most egy olyan pokol forr bennem, hogy nem érzem, mi a hideg. Nyujtsa ön a karját!
(Pedig azt is megvárhatta volna, a míg a férje megérkezik. A conferentiának csak vége lesz már egyszer.)
Rosszul tette, hogy nem várta meg.
Hiszen bizonyos, hogy Vigárdy a clubból egyenesen ide fog jönni.
VI.
Az elájult asszony pedig csak nem éledt fel magától. Pedig már egy vendég sem volt a teremben, a kinek a kedvéért tettesse az ájultságot.
A cselédek lótottak-futottak előre-hátra, de azoknak egyéb dolguk volt, mint a balzacon heverő alakkal vesződni. A sárga inas meg a csemegész pinczérje igyekezett kiválogatni a kikölcsönzött tálakat, porczellánokat, ezüstneműket a csődtömeg közül, a mi nem ment vitatkozás nélkül.
A tálak és tálczák azonban még rakva vannak mindenféle ételekkel, a mikhez senki sem nyúlt még. Ott van a rénusi lazacz. Ott van az elitélt és rehabilitált fáczán. Az egyiket a pinczér, a másikat a Georges reklamálja. A szobaleány a közben megtömi a zsebeit a Kugler-bonbonokkal, a mikért megint a czukrászlegény emel óvást: «Ez mind nincs kifizetve még!»
– Ugyan mit parlamenteznek az urak? igazítja el a vitát a Jean. Nem vagyunk mi képviselők, hogy hajbakapjunk. Mit allegálunk, hogy melyik kié? Ez úgy is mind az ördögé már. Csináljunk consortiumot. Vigyünk le mindent a kocsisnéhoz s csapjunk ott magunknak egy murit. Úgy is mind a filiszteusoké lesz ez már! Csupa corruptio ez már! Holnap mindent lepecsételnek!
Az indítvány egyhangú pártolásra talált. Ez az igazság.
– Úgy is benn van egy hónapi bérem, nyelvelt a szobaleány. Soha sem látom én azt, tudom. Legalább leeszem Dobos-tortában.
S aztán elkezdte danolni éles hamis hangon: «Három forint a bérem. Mindig szidnak, ha kérem…» végig valamennyi szobán és folyosón.
A másik három cseléd röhögött hozzá nagyokat.
Azzal siettek az egész lakomát lehordani a kocsisné szobájába. A pezsgős palaczkokat sem felejtették ott. Hanem a szamovárt nem bolygatták. Forró vizet inni uraknak való. A távozó cselédek csapkodták az ajtókat maguk után, hogy csak úgy rengett bele a ház.
Az elájult asszony pedig ott hevert mozdulatlanul, halaványan. Csak a szemei nyíltak fel. De az nem az ébredés volt; hanem egy halottnak a merev nézése, a kinek elmulasztották a szemeit lezárni.
Elcsendesűlt minden. Még az óra sem ketyegett. Meg volt állítva a hegedű-productio kedvéért.
A kis leány felébredt előálmából. Hálószobájának a fala a lépcső felé volt: azon keresztül hallhatá a vendégek szaladáshoz hasonló exodusát. Meglepte, hogy ezzel semmi hintógördülés nem volt kapcsolatban. A kocsiját mindenki későbbre rendelte.
Azután következett a cselédek lótás-futása az ajtaja előtt; a vihánczoló röhögés, a szobaleány csufondáros danolása, majd a kiméletlen ajtócsapkodás. Azután jött a mélységes nagy csend, mely olyan, mintha tele volna zúgással.
Vége volna már az estélynek?
Olyan soká aludt volna?
Várt az ajtónyitásra. Az estély végeztével a mama, mielőtt maga lefeküdnék, bejön a kis leánya szobájába, megcsókolni az alvót s a vánkosa alá dugni egy fényképes bonbonnièret, a mi megmaradt a lakomából.
Miért nem jön már?
Éji asztalkáján volt egy kis ütőóra, mely egy rugó nyomására jelentette az időt.
Tizenkettőt ütött. Kisértetek órája!
A kis leány fejére rántotta a takaróját. Bölcs volt, de a mellett babonás. Az embereket meg tudta kritizálni, de a kisértetekkel nem mert kikötni.
A szív, az a buta izomtömeg, fél!
Hanem az agyvelőnek van akarata.
S lassankint az akarat erőt vesz a félelmen.
Meg akarja tudni, hogy mi történt a szalonban.
Leküzdi a félelmet az éjféli rémek s az engedelmességet az anyai tilalom iránt. Felöltözik, meggyujtja a gyertyáját s reszketve kinyitja az ajtaját.
Egy sötét garderobeon keresztül kell menni a salon oldalajtajáig. Itt hallgatózott ő nem rég. Tanulmányozta az okos beszédeket. Félve nyitott be rajta.
Az ajtónyitásnál majd elfujta valami leskelődő szellet a gyertyáját.
Arra pedig nagy szükség volt ott, mert a terem egészen sötét volt. A cselédek a gázt lecsavarták, a gyertyákat elfújták. Csak a kandallóban hamvadozó parázs vetett valami izzó derengést a közel levő tárgyakra.
Senki sincs itt.
A kandalló előtt áll a balzac. Annak a magas támlánya eltakarja a rajta fekvő alakot. Azt nem veszi észre.
A zongorán van egy karos gyertyatartó, annak a gyertyáit meggyujtja s a nagyobb világosságnál bátrabban tekint széjjel.
Nini! A balzacról a szép selyem uszály omlik alá, azokkal a jáczint guirlandokkal. Itt vetette volna le a ruháját a szép mama?
Odalép lábhegyen s a mint odaér, nagyot sikolt.
Az anyját látja ott heverni élettelen.
Először azt hiszi, hogy meghalt, s sírni akar.
Az a gyáva szív! Az sem tud egyebet, mint a könymirigyeket működésbe hozni
Nem tudja kitalálni, hogy mi az, a mit most lát?
Az ő anyja, a ház úrnője itt hever, teljes báli toiletteben és senki sincs kivüle a teremben… Mi ez?
Azt hiszi, hogy ez egy lidérczhozta álom.
A fekvő alaknak a lábainál azonban meglát egy felnyitott levelet. Azt felveszi és elolvassa.
Arra aztán egyszerre eszéhez tér. Mindent tud.
Most már érti az egész helyzetet.
Most már nem kis leány, a ki fél.
Eszébe jut, a mit a Pallas lexikonából olvasott az ájulásról. – Ez az. – A szemek halálmeredése, a lassú pihegés, az arcz halottszíne. Aztán a segélyhozás ilyen esetben: a ruhaderék kibontása. Hideg víznek az arczba fecskendezése. A tenyereibe pipereeczetet tölt s azt szagoltatja az elájulttal. – Ez használ. – A karok megmozdulnak, a száj megnyílik és nagyot ásít. A félholt föléled.
Az első érzése az, hogy a keble nyitva van, s azt siet a két tenyerével betakarni.
Aztán észreveszi, hogy csak a leánya van ott s nagyot bámul rá: mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy ki ez itten?
Helvila felöleli az anyját fektéből.
– Nem mégy a hálószobádba, mamám?
– Hiszen nem birom a lábam.
– Majd én beviszlek.
S azzal felkapja az ölébe az anyját s viszi, mint egy dajka a gyermeket, az ajtó felé: megfordítva a természetadta szerepeket. A kis leány erős. Még is jó az a svéd gymnastika!
– Tégy le. Tudok már menni, suttogja az anya. A zsibbadás elmúlt.
– Ne segítsek levetkőznöd?
– Maradj! Maradj! – Tégy fát a kandallóra. Fázom. Visszajövök.
S azzal bement az öltözőjébe.
Visszajön? De hát minek jön vissza?
A kis leány letérdelt a kandalló elé s megrakta hasábokkal a parázshalmazt. Nehezen akartak meggyulladni. Szétnézett valami papir után, a mivel alágyujtson. Megakadt a tekintete azon a levélen.
Valami homályos ösztön úgy nógatta, hogy ez az a papirrongy, a mi legméltóbb arra, hogy hamuvá legyen; hanem aztán újból meg újból végig olvasva a tartalmát: az okos ész azt diktálta neki, hogy ez nem elégetni való, mert ebben nevek és adatok vannak, a mik másokat is érdekelnek.
Észre sem vette, hogy az anyja visszajött a hálószobájából.
Camilla nem öltözött pongyolába, csak a felkapcsolt ruhaderék fölé kerített a vállára egy báli-kilépőkét. A hattyútollas atlasz lebernyeg a meztelen karjait is takarta.
Olyan nesztelenül jött be, hogy rajtakapta Helvilát a levélolvasáson.
– Olvastad? kérdezé a leánytól.
Helvila ijedten nyujtá a levelet az anyjának, a ki azt szépen összehajtá s eldugta a keblébe.
A leányka félve nézett fel az anyjára, a mint ott térdelt: ha nem csinál-e haragos arczot?
Dehogy csinált: mosolygott. Hanem az még elijesztőbb volt.
Olyan volt ez a mosoly, mint mikor egy szép, ünnepelt hölgyet egy imádója egy rosz hírű házban talál.
Nem! Nem! Olyan mosoly volt ez, mint mikor egy vádlottak padjára kerűlt szép nő ellen a közvádló olyan bizonyítékokat hoz fel, a mikkel az menthetlenűl meg van fogva s érzi a ránéző szemek égetését az arczán. Mit tehet mást, mint hogy mosolyog.
Nem! Nem! Nem is ilyen volt. Hanem olyan volt ez a mosolygás, mint mikor valaki az öngyilkosság eszméjét neveli nagyra a lelkében s azt takargatja az arcza lárvájával.
Ez a pergamenkemény mosoly nem is hagyta el az arczát mind végig, a míg ketten együtt voltak a leányával.
– Gyujts a szamovár alá, theázzunk, monda Helvilának.
A leány tette, a mi mondva volt.
Camilla az öve mellé dugott kis női órát előhúzta és belenézett. Észrevette, hogy a fali óra megállt s félórával kevesebbet mutat az időnél.
Odament, elindította a perczingát s helyére igazította a mutatót.
A zenemű, a tizenkét óra elütése után, ismét elkintornázta a maga Arditi csók-keringőjét.
Helvila nézte a szamovár alatt lobogó kék szeszlángot.
Camilla az alatt elhelyezte a balzac elé húzott kis asztalkára a theáscsészéket. Czukrot is dobált beléjük. (Czukrot?)
Helvila megkérdezé, hogy hány csipettel tegyen a forró vízbe a peccoból.
– Tudod jól. Négygyel.
– Hiszen csak ketten vagyunk.
– Hogy jó erős legyen.
– De ez majd téged nagyon felizgat.
– Ne félj, nem fog felizgatni.
S még merőbben mosolygott.
Az a kis leány pedig nagy lélekbuvár volt!
Tudott az arczvonásokban olvasni. Ilyen kifejezést nem látott az anyja arczán még soha.
Felnyitotta a szamovár tetejét. A felcsapó illat tudatá vele, hogy tökéletes a thea. Megtöltötte belőle a csészéket szinültig s letette az asztalkára, egymással szembe. Magának egy kis selyem guggonkát hozott, a mi olyan, mintha két vánkos volna keresztbetéve.
– Ide mellém tedd a csészédet, mondá Camilla.
– Én szemközt szeretek veled űlni.
– De én azt akarom, hogy mellém űlj! parancsolá Camilla.
Attól tartott, hogy ha szemközt űl a leánya, akkor nem lesz képes azt megölni…
A leányka egyszerre elértette az anyja gondolatját.
Megragadta a kezét hevesen mind a két kezével:
– Te meg akarsz engemet és magadat ölni!
Az az őrületes mosolylárva még erősebb kifejezést nyert Camilla arczán.
Mosolyogva kevergeté a kanálkával a csészében a theát.
– Hát mit tehetek egyebet?
– Te azt akarod, hogy meghaljunk mind a ketten? lihegé a leány.
– Hát mi van hátra egyéb? Olvastad azt a levelet?
– Elolvastam.
– Megértetted a tartalmát?
– Rettenetes volt! monda a leány fuldokló hangon.
– Hát akkor tudod, hogy mi ért bennünket? Meg vagyunk gyalázva. Kigyógyíthatlanúl, helyrehozhatlanúl meggyalázva. Apád elfutott. A férfi elfuthat a gyalázat elől; de a nő, a leány magával viszi a gyalázatot, akárhová fut. – Mentül jobban fut, annál jobban bele sülyed. Hát lehet egy nőnek, egy leánynak becsület nélkül élni? olyan nőnek, mint én, olyan leánynak, mint te?
– Anyám! Ne gondolj ilyen rettenetesre! Én nem tudok meghalni. Én szeretek élni. Hiszen még nem is tudom, mi az élet? Ne kényszeríts meghalni, szerelmes jó anyám! Most rögtön meghalni! Hiszen még azt sem tudom, mi a a világ? Még az álmomat sem hagyták végig álmodnom: abból is felzavartak. Még nem láttam egy bált, egy színházat. Még nem volt egy piros ruhám, a mi után úgy vágytam mindíg. Még egy piros ruhám sem volt!
Camilla arczán még keserűbb mosolyra vált az a hyppokratesi álarcz.
– Hm! Hát majd elmondom, hogy mi vár reád, ha élve maradsz? Az utczáról fölszed egy asszony, a ki az ilyen élni szerető kis leányokra vadászik. Az aztán majd ád neked piros ruhát is, az arczodat is kifesti pirosra, hogy ne legyen ilyen halvány; el is visz színházba, bálba is. Víg életed lesz! De én azt már nem fogom megérni!
A leány füleire tapasztotta a tenyereit, hogy ne hallja ezt mind.
– Nem! Nem! Te nem hagysz itt: én nem megyek el tőled! Nem ugy akarok élni! Nem kell se mulatság, se czifra ruha. Dolgozni akarok. Veled együtt dolgozni!
– Dolgozni? Haha! Mit? Hát tanítottak bennünket valaha valami munkára?
– Tudunk himezni.
– Azzal a száraz kenyeret sem keressük meg.
– Hiszen annyi ismerősünk van! Lehetetlen, hogy valamelyik szolgálatába ne fogadjon bennünket!
– Az ismerősök? Hisz azok mind bezárják előttünk az ajtajaikat. S eltagadják, hogy otthon vannak. – Hisz a pestis jár együtt velünk! – Tolvajnak fog bennünket nézni minden ember s bezárja a szekrényét, mikor az ajtaját rányitjuk.
– Nem lehet! Nem lehet az! Imádkozni fogunk! Anyám.
– Hahaha! (Most már kaczagott is a lárva.) Hát nem hallottad, hogy az ég ezer millió mérföldre van innen: mire az ima odáig eljut, akkorra megfagyott a föld!…
– Oh az a hideg föld! Én félek abba a hideg földbe lefeküdni! Anyám! Én rettegek az örök éjszakától!
A leány csak dadogva tudott beszélni: reszketett minden tagja, a fogai vaczogtak.
– Jó. Monda az anya, száraz hangon. Hát te maradj itt: majd elmegyek a magam útjára magam egyedül.
Erre aztán Helvila jajgatni, zokogni kezdett, a haját tépte a két kezével.
– Ilyen rosz leány vagyok én? A ki az anyját egyedül hagyja meghalni? Nem! Nem! Te kedves! Te édes! Mi nem válunk el egymástól soha!
S a nyakába borult: ölelte, csókolta. Elkezdte a szemein a csókot, a nyakán az ölelést; aztán végig az egész termetén, le egész a lába hegyéig és folyvást sírt és kiáltozott:
– Nem válok el tőled!
– Hát mit akarsz akkor? Minek sírsz?
– Csak egy napot kérek. Csak egy napig várjunk. Csak még egyszer lássam a napot feljönni. A nap jó tanácsot ád, ki tudja, mit hozhat az új nap? Az éjszaka tele van rémekkel!
Az anya lesimogatta a kis leány szétkuszált haját, térdein feküdt a feje.
– Jól van, monda neki nyugodt hangon. Tehát várunk ezzel a dologgal holnap reggelig. Most eredj a szobádba, fekügyél le. Alugyál csendesen. Majd reggel felköltelek.
A leány felemelte a fejét az anyja térdéről s felnézett az arczába. Azon még most is ott vonaglott az a fájó mosoly. A leány kitalálta a gondolatját.
– Ah te engemet most ki akarsz játszani. Azt akarod, hogy én elmenjek innen, s te azalatt, a míg én alszom, megszököl tőlem. Ah így nem teszik bolonddá a kis leányokat anyácskám. Nekem is van annyi eszem. Ohó! így nem hagyok magammal tréfálni…
Most már a leány arczán is ott volt az a haláltgúnyoló mosoly.
Leült az anyja mellé, maga elé húzta azt a másik csészét s ő is elkezdte abban az ezüst kanálkával kavargatni azt a nehezen olvadó halálczukrot.
Erre Camilla odavonta az ölébe a leányát s elkezdte azt dönczölgetni, ringatni mint egy hároméves kis babát, az pedig hizelkedett, kedveskedett neki, mint egy hároméves kis baba.
– Ugy-e kedveském, mamácskám, engem hagysz előre menni: csak azután gondolsz magadra? Ugy-e felöltöztetsz majd tiszta ruhába? abba a szép kék ruhámba, a mi csak egyszer volt rajtam. Ugy-e összeteszed majd a két kezemet a keblemen, körülcsavarod az olvasóval? Kis mamácskám. Angyalkám. Aztán fonsz a számomra koszorút – eleven virágból, azt teszed a fejemre? Lásd, ezek a jáczintok a kebleden milyen jól fognak illeni hozzá. Én mindig szerettem a jáczintokat…
Ezt már Camilla sem állhatta meg, hogy hangos sirásra ne fakadjon. Kebléhez ölelte, összecsókolta a gyermeket.
Aztán egyszerre összerázkódott, megmerevítette a karjait. Mintha a lelke le akarná rázni magáról ezt a megutált testet. Rideg, kemény hangon szólt:
– Hát minek ez az érzékenykedés? Hát van nekünk okunk arra, hogy egymást keserítsük? ülj oda szépen, velem szemben. Aztán beszéljünk okosan, nyugodtan. – Hiszen te olyan okos leány vagy. – Olyan helyes eszed van: a világot, a helyzetet, az embereket megitélni. Látod, hogyan magunkra hagyott minden ember? Még a cselédeink is elfutottak. Nincs innen kitérés. A sors vas következetessége ez… Én életemben elkövettem egy hibát, most azért megbünhődöm. Te is vétettél azzal, hogy születtél: elloptál egy szikrát az égből, most azt visszafizeted. A sors kérlelhetetlen biró. Hát hajtsuk végre az itéletét. – Nyugodt vagy-e?
– Az vagyok anyám.
Most azután mind a kettőnek az arcza mosolygott.
Úgy csevegtek, mintha valami közönséges házi dologról beszélnének: konyháról.
– Olyan nehezen olvadnak el ezek a koczkák a theában, mondá Camilla.
– Az én csészémben már mind elolvadt.
– Mert kevesebb volt bele téve.
– Hát akkor adj ide a magadéból.
Arra aztán Camilla kihalászott egyet azokból a fehér koczkákból a kanalával, Helvila a maga kanalát eléje nyujtotta. Igy aztán szépen megosztoztak.
Azok a fehér koczkák azonban olyan rátartók voltak, nem akartak elég gyorsan elolvadni.
– Nem volna jó rhumot tölteni a theába, hogy hamarább elolvadjon? mondá Helvila.
– Azzal épen az ellenkezőt érnők el. Ha alkohol vegyül e szer közé, attól az egyszerre kristályozódik, a fenékre száll s többé el nem olvad.
– Ah! Akkor az olyan embert, a ki ezzel van megmérgezve, könnyen meg lehetne menteni azzal, ha egy pohár rhumot itatnának meg vele?
– Minden bizonynyal. Csakhogy ez a szer nem enged ám magával alkudni. Ez abban a pillanatban megöl…
– Abban a pillanatban? szólt a leány ragyogó szemeit anyjára meresztve. Hisz akkor ez a szer egy angyal!
És az anyának a szemei épen úgy tündököltek, mint a leányáé. Ezek a halál holdfényében ragyogó szemek nem láttak már semmit, csak azt a fényes fehér angyalt, a ki kettőjük között állt.
Mert ha lett volna még a világon egyébre is fogékony érzékük, észre kellett volna venniök, hogy a szalon-ajtón egy férfialak lép be, báliasan öltözve, kalapja, keztyüje a kezében, a ki csodálkozva tekint szét.
Ugyan ki jöhet ide most?
Egy elkésett vendég, a ki most szabadult a clubból conferentiáról, vagy tarokkasztaltól.
Megszólal:
– Senkit sem találtam az előszobában. Jó estét!
A jó este kivánásra feléje fordul a két mosolygó arcz. Ráismernek, de azért nem hagyják abba sem a theakeverést, sem a mosolygást, sem az ülve maradást.
– Nem mára szólt a meghivó? kérdi a vendég úr.
Magas, délczegtermetű, szőke férfi, hegyes szakállal, mely lehajló bajuszával összevegyül, szemei ábrándosan kékek
– De igen, felel a kérdésre Camilla.
– Amanda nem volt itten? Ez a második kérdés.
– Itt volt. Már elment.
Ez tehát Vigárdy Bertalan.
Megdöbbenve néz körül.
Látja, hogy a háziasszony báli toiletteben van. Együtt ül a leányával a kandalló előtt.
– Mi történt itt? kérdezi a férfi.
Camilla minden válasz helyett előveszi a keblébe dugott levelet s odanyujtja a késői látogatónak.
Vigárdy végig olvassa a levelet, mely az olvasás után kihull a kezéből.
– Szerencsétlen ember… Ezt rebegi halkan.
– Most már tudja ön, hogy mi történt velünk? El vagyunk temetve! mondja Camilla.
– Ejh dehogy vannak eltemetve! Micsoda beszéd!
– Gondolja ön, hogy ilyen meggyaláztatás után még lehet járni az Isten napja alatt?
– De még nincs semmi meggyaláztatás! szól kemény hangon Vigárdy. Ebben a dologban első helyen én vagyok érdekelve. S én csak nem hagyom önöket meggyalázni.
Annál a szónál «önöket» úgy vibrált a hangja, mint a rezgő húr.
– Hogy tehetné ön azt?
– A legegyszerűbben. Elismerem a váltókon levő aláirásokat sajátomnak.
– De hisz akkor önön veszik meg azt az összeget.
– Azt tudom. Kifizetem.
– És a felesége? Mit fog ön Amandának mondani?
Vigárdy Bertalan egyszer-kétszer végig húzta az ujjait a hegyes szakállán s készen volt a válaszszal.
– Az asszonynak azt fogom mondani, hogy volt egy közös vasuti engedélyünk, a mit egy vállalkozó magához váltott hetvenezer forintért. Ennek fele Meritorist illeti. Nem tudott várni, a míg liquiddé lesz a kikötött összeg: kissé inkorrekt módon anticipálta a maga részét. De én teljesen fedezve vagyok a szerződés által.
– De ez nem igaz!
– Hát ki nézhet bele az én tárczámba? Hasonló alkuk mindig négyszem között köttetnek. Egy névjegy helyettesíti a nyugtát. Az a vasut létrejön. Nekem részem van benne. A többiről ki tud? Meritoris elfutott Amerikába, de nem a váltói miatt, hanem a málégyűrűben kötött börzekülömbözetek miatt, a mik százezrekre rúgnak. Ez nem gyalázat, csak balszerencse.
– De ezzel ön mégis hazudni fog a feleségének.
Bertalan ernyedten veté le magát egy karszékbe.
– Hazudni a feleségemnek! – Hát nem mindennap hazudom-e neki azt, hogy boldog vagyok, szóval, tettel és érzelemmel?
– Kérem uram, ne beszéljen így egy leány előtt.
– Higyje el, édes Camilla, hogy a hazugság az egyetlen kötszer, a mi a társadalmat összetartja. Szünjünk meg hazudni, s egymást fogja felfalni az emberiség.
– Ez irtóztató igazság. De legalább mi ne hazudjunk egymásnak, a kiket nem tart össze semmi kötszere a társadalomnak. Ön tehát megmentheti oktalan nagylelkűséggel egykori barátjának a jó hirnevét, megreparálhatja a becsületét, de azért mi mégis csak földönfutó koldusokká vagyunk téve. Mind én, mind a leányom.
Vigárdy nagyon is sietett a felelettel.
– Én nem fogom engedni, hogy önök szükséget szenvedjenek!
Ezzel nagyon gyanuba keverte magát.
– Ú–úgy? monda a delnő, azt a veszedelmes mosolygást még azzal is élesítve, hogy a fogait összeszorította, s e közben annál sebesebben kavarta a kanállal a theát a csészében.
A férfi megértette mind a hangot, mind az arczkifejezést.
– Ugyan, édes Camilla, hagyja abba azt a habarást azzal a theás kanállal! Én úgy olvasok önnek az arczában, mint a kitárt könyvben. Ön ebben a rossz pillanatban így gondolkozik: «No lám! Mikor a víz fenekére elértem, akkor előugrik, mint a «Deus ex machina», a mesebeli megszabadító: kihúz a vízből, megtörülget, megszárítgat – és aztán megesz. Itt van ez a Vigárdy, a kinek mindegy, akár a piqueten nyeret el magától a jó barátjával harminczezer forintot, akár hamis váltók útján. A fedezet kezében van. A világgá futottnak van egy fiatal felesége, a kibe egykor szerelmes volt. Ha nem csinálhatott belőle feleséget, csinál belőle élettársnőt, a hogy szokás. Most már asszony, nem kell őt elvenni. A férj megvan, valahol az ellenlábasoknál. Haza nem jöhet, mert itthon börtönbe fut. Igy lesz szép az élet! A gazdag feleségnek a vagyonából – eltartjuk a tönkrejutott asszonyt!» Ugy-e hogy így gondolkozik ön felőlem?
Camilla meglepetve nézett rá. Valóban kitalálta az eszmejárását.
– No hát csak tolja ön félre azt a theásfindzsát maga elől. Az a penetráns keserűmandula-illat elárulja előttem a tartalmát. Hát hiszen igaz, hogy én is csak állat vagyok, mint más, de hiena még sem vagyok. Mindenféle bűnre megvan a hajlandóságom, mint a többi embereknek, s ha önnek kedve volna elbukni, bizony nem állnék elő erényt prédikálni, hanem liczitálnék a kegyeire. Hanem hát ön nem az a nő! Ön inkább fejére borítja a szemfödelet, mint a Thámár fátyolát. Ezt én jól tudom. Nem jövök önt kisérteni. Én nem fogok önnek semmit adni: egy elátkozott fillért sem. Hanem nyitok önnek útat tisztességes munkához, a miből megélhet.
– Hallod anyám? sugá Helvila. Nem mondtam?
– Mi munkához értenék én? rebegé Camilla.
– Hát a mivel annyi derék becsületes nő fenntartja magát. Nekem vannak összeköttetéseim a kormányzati köröknél. Én könnyű szerrel ki tudom eszközölni, hogy önnek adjanak egy biztos állomást vagy a vasutaknál, vagy a postánál, mint pénztárosnőnek, a mihez nem kell egyéb, mint tiszta fej és tiszta kéz. Ön abba nagy gyorsan beletanul. Egyik nap éjjel, a másikon nappal lesz tizenkét órán szolgálata: a többi idejével szabadon rendelkezik. Biz az szerény fizetéssel fog járni. De hát a megelégedés nem tart lépést a jövedelem nagyságával. Én ismertem egy nőt, a kit milliomos létére, esztelen pazarlásáért gyámság alá helyeztek s a ki öngyilkossá akart lenni, mert abból a kétezer forintból, a mit havi pénzül rendeltek a számára, nem volt képes a szükségeit fedezni. Én pedig mondhatom, hogy akkor voltam életemben a legboldogabb, a mikor harmincz forint volt a havi fizetésem. A megelégedés egészen relativ dolog. Ön nem fogja ezentúl Párisból hozatni a toilettejeit, hanem kiszabja és megvarrja maga a ruháját s meg lesz vele elégedve. A vasúti vendéglősnél tizenöt forintért kap kosztot, igen jót.
– Hát a leányomat hová teszem?
– Majd a kis Helviláról is gondoskodunk. Őt beadjuk a preparandiába. Ott most van épen egy ingyen hely üresedésben. Csak egy szavamba kerül. Kitanulja az iskolamesternőséget s annak idején kap becsületes állást, valamelyik fővárosi iskolában.
– Igen! Igen! Az nagyon jó lesz! szólt közbe Helvila. Én tanulni fogok. Igen szorgalmas leszek. Már taníthatok is másoknak zongorát, angol nyelvet. Én szeretek tanítani. Köszönöm, nagyon köszönöm!
Azzal odarohant Vigárdyhoz, elkapta a kezét, csókjaival halmozta el, s egyre zokogta: «Köszönöm, nagyon köszönöm.»
Camilla arczáról ezalatt elmult az a halálhirdető mosolygás.
Olyan volt ez a változás az arczán, mint mikor a széljosló veres égbolt egyszerre visszanyeri a kék színét. Lelkének elveszett az az öngyilkos energiája: egészen a hatalmába került ennek az embernek, a ki meg akarja szabadítani.
– Nos? hát szabad kérnem, hogy nyújtsa a kezét? kérlelé Bertalan.
Tétovázott.
Akkor aztán odaugrott hozzá a leánya, az kényszeríté, hogy a kezét Vigárdy keze elé nyújtsa: – Ne azt a balt! Ezt a jobbot!
– No hát! Eddig megvolnánk. Már most nézzünk körül, szólt Vigárdy. Önnek szállásról is kell gondoskodni. Várjon csak! valami jutott eszembe. Azt tanácsolom, hogy ne adja el a bútorait. Azokért potom árt szoktak adni. Más ötletem van. A nagy szállásnak azt a részét, mely külön szakítható, mondja fel a házi úrnak: épen most van a negyed. Hanem ezt a nehány díszesebb szobát tartsa meg. Ezt megint kétfelé lehet osztani. Ezt a szobát, meg az öltözőjét tartsa meg a saját használatára, a konyha felőli kijárattal; a másik két szobát pedig, a lépcsőre nyíló ajtóval adja ki. Én ismerek egy derék horvát képviselőt, a ki épen ilyen bútorozott szállást keres, egész évre, mert néha a leányait is fel szokta hozni Budapestre. Az igen nyugodalmas lakó lesz. S a mit az fog fizetni albérletben, abból ön az egész lakásbért fedezheti s a saját lakása ingyenben marad.
Helvila nógatta az anyját:
– Mondd hát, hogy jó lesz: jó lesz úgy.
Camilla rábólintott a fejével.
– Jó lesz.
(No hát! van már mit enni, van hol lakni és van becsület. A kis leánynak is lesz jó helye. Hát mi kell még az élethez?)
Vigárdy szétnézett a szobában. Mit lehetne még találni?
Hát csakugyan talált valamit.
Meglátta azt a japáni asztalkán heverő kéziratot.
– No lám, még itt is van valami! Hisz ön irónő is. Itt is hever egy munkája, a mit bizonyosan ma akart felolvasni. Ezt megvétetjük egy szerkesztővel.
– Ah, hagyja ön azt! szólt Camilla. Az egy haszontalan ostobaság.
– Ki mondta azt?
– A ki nagyon érti.
– Talán Alasztor?
– Igen.
– Ah! Mit? Ne hallgasson ön rá. Mit értenek az okos emberek a poézishez? A kik alkoholometerrel mérik az indulatot s bonczolókéssel vizsgálják az érzést.
– De igaza volt! Azt mondta, hogy boldog nő nem lehet irónő. Ahoz a szenvedések iskoláján keresztül kell eljutni.
– No hát már most keresztül esett ön ezen az iskolán. Ezt még mint boldog nő irta ön. Képzelem, hogy tele van édes idealismus chylusával. Hát majd a mit ezután fog irni, azt felvegyítheti keserű tapasztalatok ichorjával. Azért ezt is csak kiadjuk. Engedje meg, hogy magammal vigyem. Van némi befolyásom a lapszerkesztőkre. Lesz közöttük olyan nobel ember, a ki honoráriumot fog érte adni. Nem sokat; de eleinte a kevés is biztató. Apróbb, egy tárczára való rajzokat meg épen szívesen fognak venni. Ezekért kaphat ön havonkint harmincz–negyven forintot. Nem sok; de jelenben számot vet.
– Oh az nekem tetemes összeg lesz, szólt, mohón kapva Camilla. Csak meg tudjam érdemelni.
– Bizzék magában. A közönség előszeretettel van a nő-irók iránt. Önnek határozott tehetsége van. Csak fejleszteni kell. Majd küldök önnek műveket angol és franczia íróktól, a mikből tanulmányozhat. Ön egy év alatt meghódítja a közönséget, a kritikát. Két év mulva a kiadók lábtót támasztanak az ablakához, úgy törnek be a kéziratáért. Ön egy irói nevet választ magának s ez a név magasztalva, becsülve lesz. Ezen az önérdemelte néven fogják önt szólítani…
Camillának az arcza már derülni kezdett; ez nem a halált előérző mosoly volt: ez a visszatérő életkedv hajnalodása volt már.
– No hát válaszszunk önnek egy irói álnevet, a mi alatt ezt a legelső munkáját kiadjuk. Talán «Renata» (újjászületett). Jó lesz.
– Nagyon jó lesz! szólt felmelegedve Camilla.
Helvila átölelte az anyját s gyöngéden súgá a fülébe: «Renata».
Most már önként nyújtá a kezét Camilla Vigárdynak.
– Látod, kis mamám, fecsegett a lányka, most már megtaláltuk a czímet, a melyen Vigárdy urat híni fogjuk: «keresztapa».
A lányka nevetett az ötletén: a nevetés az anyjára is elragadt. Együtt nevettek. Milyen furcsa az! Keresztapa lesz a neve!
Aztán nagyot fohászkodott Camilla, kezeit keblére téve.
– Én Istenem! Mi még nevetünk is ezen a napon!
S aztán kereste a szemeivel azt az embert, a ki visszaadta nekik ezt az éltető nevetést. A halottaknak!
Az pedig félrefordítá az arczát s a szemeit törülte.
– Igen. Nevettem.
(Az sem volt igaz: zokogását fojtotta el. Olyan sírnivaló is volt ennek a két nyomorult teremtésnek a pillanatnyi öröme!)
– No de már most sietek innen. Önök pihenjenek le. Nekem ez órában még sok utam van. Legelőször is Perukkerhez vágtatok: azt kihuzom az ágyából s rendezem vele az ügyemet, nehogy holnap beperelje a váltókat; azután sorba veszem a szerkesztőségeket, kiigazíttatom velük a szenzácziós újdonságot, mielőtt sajtó alá adnák a lapot. Isten önnel Camilla! Jó éjt kis Helvila.
S azzal minden érzékeny búcsúvétel nélkül elsietett.
Az ajtóból még egyszer visszafordult.
– Kérem, Camilla, majd ha elmentem, zárja be utánam az ajtót. Cselédjei nincsenek itt. Jó lesz, ha a többi ajtókat is bezárja, mert mindannyit nyitva hagyták.
Azzal eltávozott.
Camilla várt, a míg a külső ajtót csukódni hallá, akkor kiment az ajtókat bezárni.
Helvila egyedül maradt.
A mint az anyja kiment a szobából, a lányka elővette a rhumos palaczkot. Az félig volt kiürülve.
És aztán fogta azokat a theás csészéket s azoknak a tartalmát beletöltögeté a rhumos palaczkba. Jól bele szorítá a dugaszt.
Aztán szétnézett, hová rejthetné azt el?
Az óra egyet ütött – éjfél után.
A zenemű rákezdte a Serenade-walzert.
Ahá! Megvan.
Helvila oda sietett az órához, felnyitotta a zenegép tokját s oda rejté el a palaczkot a zenélő henger mellé.
Ott nem talál rá senki.
Mire az óramű tokját ismét bekapcsolta, visszajött az anyja. Eléje sietett; az is tárt karokkal jött feléje. Megölelték egymást. Kisírták magukat jól.
– Tehát ismét élünk! sóhajta fel Camilla.
A leány az ajtó felé mutatott kinyujtott karjával:
– Ő az én igazi atyám!
Camilla rosszul magyarázta a gyermek öntudatlan szavát.
– Ne mondd ki ezt a szót, mert halálra sértesz vele.
– De mondom! Az a másik csak akkor adta nekem az életet, a mikor nem tudtam róla; de ez akkor adta az életemet, a mikor már szeretek élni.
– Előttem mondhatod, de más előtt ki ne ejtsd, mert megitélnek érte. Mikor úgy hasonlít az arczod az övéhez. Pedig Isten a tanum, hogy nem tettem egyebet, mint hogy naponta elővettem az arczképét s elbámultam rá, hosszan, hosszan.
– Szeretted őt? Mért nem mentél hozzá?
– Játszottam a szívével. Megvert érte az Isten!
Camilla figyelmét most egyszerre megkapta valami. Az üres theás findzsák.
– Hová lett az a «thea»? kérdezé ijedten a leányától.
– Azt én eltettem emlékül erre a mai szent napra.
– Hová tetted?
– Az az én titkom.
A zenemű utolsó accordját pengette annak a szép spanyol dallamú keringőnek. És azután is mindennap tizenkétszer elmondta a mit tudott. De hogy mit tud? azt csak a kis leány értette meg, senki más. Ajka elé tette a mutató ujját: – Csitt! Játszó óra: ki ne beszéld!
VII.
Vigárdy, a pálczájával előretapogatózva, botorkált le a lépcsőn. A gáz el volt már oltva, sötét volt.
Mikor a fele lépcsőn lejutott, a házmester ajtaja kinyílt, ő maga lámpással a kezében csoszogott elő, kaput nyitott. Négy férfialak jött be. Azok közül három odalenn maradt a kapubejárat alatt a házmesterrel dödörögve, a negyedik felsietett a lépcsőn.
Szinte egymásba ütötték az orrukat Vigárdyval. A házmester lámpafényénél egymásra ismertek.
– Ah! te vagy? Bertalan!
– Te vagy? Alasztor! Hol jársz?
– Én a feleségedet kisértem haza, a nagy katasztrófa után. Tudsz már mindent?
– És még azonfelül valamit.
– Életre hoztad Camillát az ájultából?
– Én már élve találtam. Épen theázni készült a leányával.
– Természetesen: egy kis cyankálival czukrozva meg a theát?
– Természetes.
– No és te életben tartottad őket?
– Igen.
– Miféle antitoxiconnal?
– Az az én arcanumom. De hát te mit keressz itten?
– Hát én, a mint menekülhettem Amandától, jó ürügygyel, ide siettem vissza, hogy megnézzem, mi történt ezzel a szerencsétlen asszonynyal. Már most látom, hogy nincs rám szüksége, hát visszamegyek.
– Úgy sem mehetnél be hozzá, mert bezárta az ajtókat, s nincs cseléd, a ki kinyissa.
– Nincs ám. Azok idelenn mulatnak a kocsisnénál a nekünk szánt lakoma közprédáján: épen ez volt az ürügy, a mivel idebocsátottak. Amanda ideges volt, hogy a Georges nem jön a kikölcsönzött ezüst tálakkal és gyümölcstartókkal haza, a hogy ő parancsolta neki; én azt a véleményemet suggeráltam neki, hogy az bizonyosan megszökött az ezüsttel. Erre a nagyságos asszony rám parancsolt, hogy rögtön menjek konstáblerekért, fogassam el a sikkasztó cselédet. Negyedmagammal jöttem: két konstábler, meg egy biztos.
– Hát már most mit csinálsz?
– Hát egy kicsit elrontom a mulatságát a díszes társaságnak s felkisértetem őket a kapitányságra, csődtömeghez tartozó vagyon elsikkasztása miatt.
– Ugyan hagyj békét szegény cselédeknek!
– Nem, pajtás! Hogy az inasok, szobaleányok dáridózzanak akkor, a mikor a gazdáik a falba verik a fejüket: így még is nagyon szép volna az élet! Hadd contempláljanak reggelig a dutyiban, akkor majd kieresztik őket.
– No hát servus. Én megyek dolgomra.
– Tudod mit? Ne menj le addig, a míg én magammal nem viszem a Szent Hermandad éber tagjait. Nem szükséges, hogy a rendőrbiztos rapportjába a te neved is bele kerüljön. Nem az országos rendőrség miatt, hanem, tudod, a házi rendőrség miatt.
– Gondolod, hogy elhazudjam a feleségem előtt, hogy itt voltam?
– Tanácsolnám.
– Hogy aztán te mondhasd el neki?
– Hát persze.
– Én azonban reggelig nem is megyek haza.
– S mit fogsz bevallani?
– Azt, hogy valamelyik orfeumban voltam, korhely pajtások társaságában.
– Okosan: azért csak össze fog gazemberezni, más baj nem ér. Egész éjet az orfeumban! ezért reggel összeszid az asszony; de estére megbocsát. Hanem egy órát az öngyilkos nő mellett: azért a lelkeden megy keresztül.
– Magam fogom neki elmondani.
– Akkor még valami rosszabb helyre is akarsz menni, a mit ezzel eltitkolsz.
Azzal jó mulatást kivántak egymásnak; a kézszorítás közben azt sugta Alasztor Bertalannak:
– Tudod pajtás: te képviselő vagy, én meg ügyvéd vagyok. Nehéz nekünk egymást hazugsággal kifizetni. Jobb lesz kölcsönösen igazat mondanunk.
– De olyan bolond nem leszek.
Másnap reggel, mikor Alasztor a kávéházban kezébe vette a hírlapot, mindjárt a ritkított betűst kereste a napi hírek között, egyszerre rátalált:
«… börzejátékban szenvedett differentiák miatt, melyek százezrekre rúgnak, megszökött Amerikába, itt hagyva feleségét és leányát a legnagyobb nyomorban. Az a hír, mintha tetemes összegű váltókat hamisított volna egy vele baráti viszonyban élt képviselő nevére, minden tényleges alapot nélkülöz.»
Most már tudta, hogy mi volt az a «rosszabb hely», a mit Vigárdy az orfeummal, sőt Camilla boudoirjával palástolt: Perukker úr comptoirja.
A mint délután összetalálkozott Bertalannal a kaszinóban, azt mondá neki:
– No most már tudom, hogy mi volt az arcanumod, a mivel kigyógyítottad az öngyilkosságból a szép asszonyt! Drága orvosság!
Tehát vannak még bolond idealisták a világon.