MÁSODIK RÉSZ.
I.
Négy esztendő mult el e szomorú eset óta.
E négy év alatt Meritoris Zeno hírt sem hallatott magáról. El is felejtette már mindenki, hogy volt valaha ilyen nevű ismerőse.
Meritorisné is azon lények közé tartozott, a kik kimaradtak a világból. Annyit tudtak felőle, hogy valahol pénztárnoknő a fővárosban; voltak, a kik azt állították, hogy látták is a jegykiadó ketreczben. Az ilyen elfelejtett lényekkel nem találkozni is szerencse.
A hajdani szállását megtartotta, de annak a lépcsőre szolgáló főajtaján e név volt kiszegezve: «Dragomirovics Anasztáz.»
Dragomirovics Anasztáz úrról a házmester csak annyit tudott mondani, hogy az egy valósággal létező úri ember. A bevallási íven így van feljegyezve: «horvát-szlavon képviselő». De ő annak az ábrázatját még soha sem látta, pedig négy év óta lakik itten ez az úr. A házmesterné takarítja a szobáját, a miért kap nyolcz forintot havonkint. Az a nyolcz forint minden hónap elsején oda van letéve az asztalra egy névjegygyel, a mire rá van irva: «Házmesternek.» A gyertyája a tartóban reggelre le van égve, a mosdóvize a lavoirban be van szappanozva, a sáros topánja az ágy elé téve, – de őt magát még nem látta a szemfüles házmesteri pár soha. Sokszor el is utazik s olyankor az ajtaját lakattal is bezárja, de azért a havi pénz kijár.
Meritorisné asszony felváltva – a hivatalos rend szerint – hol a nappali, hol az éjjeli órákat tölti otthon; senkit sem fogad a szállásán. Cselédet nem tart. Maga főz és takarít.
Most épen hat heti szabadságot kért, a mit meg is kapott.
Erre pedig azért volt szüksége, mert a Helvila kisasszony megbetegedett, azt haza kellett hozni az intézetből. A betegségét szent Vida-táncznak híják. Rúg, karmol és rángatózik, s a mellett az arczát fintorgatja. Az orvos azt mondja, hogy ez a baj majd elmúlik magától, a meggyógyításához nem kell egyéb, mint teljes nyugalom. Valószinüleg a sok tanulástól kapta azt a bajt; most tette le a tanítónői vizsgát, kitünő eredménynyel, azzal erőtette meg az agyát; most az anyja ápolja, senkit sem bocsátanak hozzá.
Ezt mind a házmesterné beszéli ekként az ágybérlőjének, a napidíjasnak. Ez pedig, mint aféle idealista (a napidíjasok még idealisták) azzal a felfedezett ténynyel szolgál viszont, hogy Meritorisné asszony híres irónő, a ki «Renata» név alatt gyönyörű dolgokat ir a lapokba: minden sorát megfizetik. Hanem ezt nem kell elárulni a háziúrnak, a ki gyülöli az általa «Federvieh»-nek nevezett emberfajt.
Az oldalajtón kopogtatás hangzik: az kulcscsal van bezárva. Camilla előjön a hálószobájából s felnyitja az ajtót.
Vigárdy lép be. Abból a lakosztályból, mely Dragomirovics úré.
Kezet szorítanak, jó estét kivánva egymásnak.
Novemberi délután hat és hét óra közt van az idő. Az asztalon már ég a lámpás.
Leültek egymás mellé. Camilla a pamlagra, Vigárdy a karszékbe.
– Helvila jobban van. Ez az első szava Camillának.
– Tudom, beszéltem az orvossal. Most csak arra kell vigyázni, hogy vissza ne essék a bajba. Óvni kell minden felindulástól. Ilyen idegbajnál a véletlen öröm is visszaidézheti azt a ragályos betegséget.
– Öröm? Hát jöhet be mi hozzánk öröm?
– Már be is jött. Itt van a zsebemben a cultusminister diplomája, melyben Helvilát kinevezi tanítónőnek, hatszáz forint fizetéssel.
– Ah! Ez igazán nagy öröm.
– Kegyednek adom át ez okiratot. Iparkodjék a leányt ovatosan, elébb példálózva, előkészíteni erre a jó hírre, a mi után vágyott. Engedje elébb sejteni, találgatni. Az is meglehet, hogy ez a jó hír egyszerre kigyógyítja. De az is lehet, hogy recidiváz tőle. Dugja el ezt az irást.
– S hová lett kinevezve?
– Pancsovára.
– Ah, olyan messze!
– Mentül messzebb, annál jobb rá nézve. Itt megöli őt az ismerősök ránézése.
– Az igaz. Sokszor mondja: «Anyám, nincs öldöklőbb méreg, mint az embereknek a szeme.»
– Jó derék nép, a hová menni fog. Ismerem őket; nagyobb részt szerbek, aztán németek, magyarok: mind szivélyes, jó érzelmü emberek. Ott szerencsét is csinálhat, ott még van családi élet.
– Hm… Camilla nagyot fohászkodott. Azután azt kérdezte Vigárdytól: – Mit tesz az a latin mondás: «vestigia terrent?»
Vigárdy kitalálta a nő eszejárását.
– Ugyebár ezt a tudós leány mondta kegyednek, mikor egyszer a férjhez menésről példálózott előtte. «A nyomdokok visszariasztanak.»
Kevés idővártatva azt mondá a nő:
– Akkor én is elmegyek a leányommal Pancsovára.
– Hát én belőlem akkor mi lesz?
– Ön megszabadúl egy kínos helyzetből, mely mind a kettőnknek szenvedést okoz.
– De mikor ez a szenvedés rám nézve az élet!
– Milyen élet!
– Őrült világ ez! Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket, mely lelkünk felét kiegészíti.
– De elvesztettük egy bolond szeszélyért, egy dölyfös gondolat miatt, most aztán szenvedjük a büntetésünket.
– Pedig összetörhetnők a békóinkat.
– Az lehetetlen.
– Önt hűtlenűl elhagyta a férje, négy év óta hírét sem hallotta. Ez megsemmisíti a házasságot.
– De önhöz hűséges a felesége.
– Reális felfogásban az.
– S ez a fődolog. Ugyan hány házasság maradna érvényben, ha azt kérdeznék, valjon a nő, midőn férjét megöleli, a behunyt szemével nem lát-e egy harmadik alakot? S azért az ilyen lelki házasságtörés mellett csak lombosodnak a családfák.
– A mi életünk egészen czélját vesztett erőfogyasztás. Nem tehetünk egymással valami jót, hogy az mind a kettőnknek rosszul ne essék. Minek folytatni ezt a kölcsönös martyriumot?
– Ön igazságtalan a neje iránt. Amanda önt igazán szereti. Talán túlságosan is szereti, az a hibája.
– Felszabadítanám ez önkínzás alól.
– Nem! Nem! Arra ön nem gondolhat. A szívétől elragadtatni, meg van engedve húsz éven alóli fiatal rajongóknak; de mi már érett eszű emberek vagyunk, a kiknek a tévedéseit nem menti a tudatlanság. Ön, barátom, az óta, hogy a nejét elvette, rohamosan emelkedő életpályát haladt meg. A saját tehetségein kivül, az a mi elősegítette nem a vakszerencse volt. Abban nagy része van az ön felesége kitartó buzgalmának. Lehetetlen önnek azt elfelejteni, hogyan segített önnek az emelkedésében a neje, vagyona, nagy családi összeköttetései által, még inkább abban az ernyedetlen buzdításban, a melylyel önnek idylli lanyhaságu természetét erélyességre, tettekre, vállalkozásokra ösztönözte. Ön sokszor félrevonult volna az akadályok elől, ha az ön nejének heroinai elhatározottsága előre nem űzte volna. Mikor önt képviselővé megválasztották egy nehéz kerületben, önnek a felesége zálogba vetette minden ékszerét, hogy önt diadalra segítse. Igaz hogy mindezt önzésből, nagyravágyásból cselekszi. De ennek az önzésnek nemes alapja van. Büszkélkedni akar a férjével. Nagy embert, híres államférfit akar belőle csinálni, azért, hogy annak a czímeit viselhesse egykor. Hát lehet-e őt ezért kárhoztatni? – S már most tekintsen ön a válaszútnak a másik ágára. Ha ön ettől a hatalmas akaraterejü nőtől elszakítaná magát, s aztán összekötné a sorsát egy magához hasonló ábrándozó, érzelgő asszonyéval, ön fokról-fokra lesülyedne arról a magas zodiacusról, mely most előtte áll, végezné mint egy elfeledett, scartba tett bukott nagyság. Hát szabad-e énnekem még csak álmodnom is egy olyan boldogságról, melynek ára az ön jövendő dicsősége? Nem! Csak maradjunk mi jó barátok, mint eddig voltunk. Én viselem az én szenvedéseimet s nem akarom azokat még lelki furdalásokkal is sokszorozni.
– Édes Camilla! Ha ön tudná, hogy mi az ára annak az úgynevezett dicsőségnek? Mennyi megalázkodás, mennyi megtagadása a jobb érzéseknek, mennyi embergyűlölet jár azzal együtt. Sokszor eszembe jut Napoleon mondása Szent Ilona szigetén: «Oh mint szeretnék még egyszer visszatérni a nagy világba, hogy ott krumplit kapálhassak s jóllakhassam lencsével és szalonnával, mint egy paraszt!»
– De mink már parasztok nem lehetünk, nem úgy lett nevelve a lelkünk. A két kezem nekem is megbirná a kapálást, legfeljebb megkérgesedne tőle; de a lelkemet nem tudom incrustálni. S még ha magam volnék! Hát én bele találnám magamat a sorsomba, ha mint mosónőnek a teknő mellett kellene is megszolgálnom a napi falatomat. De a lelkem, az idegeim visszaszörnyednek attól az eszmétől, hogy én önt, a mai nap hősét, ott lássam magam mellett, szurtosan, elzüllve, elpusztúlva! Most én kéjelgek abban a fényben, a mi önt körülsugározza, bámulom nagy sikereit, parlamenti diadalait. Titokban, lelkem csendjében kiveszem a magam részét belőlük. Hadd tartson tovább ez az én boldogságom.
– De ez elvégre is egy tantalusi kín.
– Hát nem lehet-e az, hogy legyenek emberek a világon, a kikben nem az állat képezi az őslényt?
– Nők lehetnek. Női angyalok vannak a világon. De hogy férfi angyalok volnának, azt csak a khaldei mythologia állítja. Én ember vagyok. Az is akarok maradni. Engem kínoz a hypocrita szerepe. Én önt az egész világ szeme láttára akarnám a karomon elővezetni, s büszke arczczal hirdetni: ez a gyémánt szív az enyém.
– Ha ön így beszél, én az ajtómra tolózárt csináltatok és soha egymással nem beszélünk többet. – No, jőjjön, nézze meg a szegény beteg leányomat.
Camilla előbb óvatosan felnyitá a hálószoba ajtaját s valami szót hallatott nagy halkan, bizonyosan, a látogatót jelenté be a beteg leánynak, azután nyájasan inte Vigárdynak, hogy bejöhet. Azzal bementek mind a ketten a szobába.
Egy dolgot elfelejtettek. Bezárni az ajtót, mely Camilla lakosztályát elválasztja Dragomirovics úr szállásától – s Dragomirovics úrnak lehetnek rossz szokásai.
Ott van ni! Az a közbenső ajtó nagy csendesen felnyilik, s elébb a fejét bedugja, széttekint, aztán belép rajta egy férfi, a kit még nem láttunk e háznál.
Minden öltözete csupa koczka: a kabátja szélesebb koczka, à l’écoissaise, a mellénye apróbb koczka, à la Pepita; alacsony, finom termetű emberke, kissé affektáltan kifeszített mellkassal, karjai kifelé fordított könyökkel, fejét magasan tartja, a mit rövid nyaka tesz ajánlatossá: a feje aránytalanul nagy a termetéhez s abból is sok jut a kiülő homlokra. Szemöldökei veresek, szintúgy a körszakálla is, melynek egy része még viseli a nyomait a melanogénenek, a mivel feketére volt festve. A bajusza ellenben le van borotválva, a szája olyan furcsán van összecsücsörödve, mintha mókázna, villogó szemei egy perczig sincsenek nyugton. Az arczszine rezes.
A mint belép, lábhegyen, elébb kiváncsian széttekint, azután megelégedéssel bólongat, körüllépked a szobában, megnézi a zongorán a hangjegyeket, kihúzza a japáni asztalka fiókját, belenéz, megint visszatolja; a hálószoba ajtaja előtt megáll, kerekre nyitott szemekkel, tenyerével segített füllel hallgatózik, az ajkai még gömbölyűbbre csücsörödnek, mintha fütyülne, azután kivesz az oldalzsebéből egy szivarkát, rágyujt, egy karszéket odahúz az ajtó elé, melyen bejött, arra leül, a bal lábát a jobb térdére vetve, s fújja a füstöt a plafond felé.
Ráér várakozni.
Azok odabenn ugyancsak alaposan el lehetnek foglalva a beteg leány diagnosisával, mert soká kerülnek elő.
Végre mégis nyilik az ajtó s kilépnek rajta: az úr és az asszonyság.
Camilla «Jézus Máriát!» rebeg, a mint ez alakot meglátja, s siet az ajtót betenni maga után; Bertalan is meg van ütődve.
Az új ember pedig gúnyosan mosolyogva áll föl a székből s nyefegő éles hangon üdvözli őket:
– Good bye, drágáim! No ugye szép meglepetést szereztem a számotokra, mikor egyszerre csak ide cseppentem közétek az égből – vagy a pokolból, már nem tudom bizonyosan. Kérem, ne takargassa el az arczát mistress, azért hogy egy gentlemannel láttam kilépni a hálószobájából. Én az ilyesmire készen voltam.
– Hogy jösz te ide? kérdezi Vigárdy, az első meglepetéséből felocsúdva.
– Hát igen egyszerűen. Nagyon okosan teszi az ember, ha Amerikába elutazva, nem dobja a tengerbe a szobája kulcsát. Visszajövet ismét előveheti. Az ajtómon ugyan Dragomirovics Anasztáz úr neve van kifüggesztve, de a felől egészen megnyugtattam a lelkiismeretemet, a mint az előszobában felakasztott hawelock zsebébe belenyúltam, s megtaláltam benne az én tisztelt barátom szivartárczáját, a névjegyeivel és a cigarettáival. Mindjárt meg is tartottam emlékül. Pompás cigaretták. Valódi «Sultan fleur».
Camilla elvesztette egész lelki erejét, sírva fakadt.
– Kérem, mistress, ne sírjon. Semmi oka sincsen rá. Hiszen nem vagyok én Othello. Nézze, nincs nálam se revolver, se bowieknife. Hát hiszen, hogy az én hosszas távollétem alatt kellett valakinek engem helyettesíteni, az egészen normális helyzet. S sokkal jobban tudom méltányolni, hogy ön e czélra az én Vigárdy barátomat választotta, mintha valami Perukker-féle seladont fogadott volna el. A ki, mint e szép butorzat bizonyítja, egész gentlemanlike gondoskodott az ön szükségleteiről.
Vigárdy közel volt hozzá, hogy ezt az embert nyakon fogja és kidobja a szobából, de Camilla könyörgő tekintete lecsillapítá, a ki néma rémülettel mutatott a hálószoba ajtaja felé: «meg ne hallja a beteg leány! mert újra vissza esik». Tehát nyugodtan iparkodott beszélni.
– Uram. Önnek a neje becsületes, erényes asszony. Magát tisztességes munkával tartja fenn: senkitől semmi szégyenletes segélyt el nem fogad. Az államvasutaknál pénztárnoknői alkalmazása van, s üres óráiban a hírlapokba ir elbeszéléseket.
– Igen. Ez van beirva a bejelentési ürlapba: pénztárnoknő és irónő. De a salláriumot és a honoráriumot ön hordja neki.
– Nem hiszem, hogy találjon ön bolondot, a ki elhigyje önnek, hogy a vasutigazgatóság tőlem fogad el pénzt, a mivel egy hivatalnokát fizeti, vagy egy lapkiadó, hogy a munkákat honorálja.
– De ezt a szállást csak fizeti valaki.
– Az albérlő.
– Az a bizonyos Dragomirovics Anasztáz, a kit senki sem ismer.
– Én ismerem.
– De én minden szorgos kutatás után sem voltam képes ezt az «ananász» urat a képviselők lajstromában felfedezni.
– Az csak azt bizonyítja, hogy nem képviselő.
– De annak van czímezve a házmester ívén, a mit az a rendőrségnek beadott.
– Hát ez lehet hamis czímzés miatti kihágás, a mit ha ön feljelent a rendőrségnél, hát akkor megbüntetik az ön feleségét öt forint birságra. Ha ugyan nagy kedve van önnek a rendőrséggel személyes érintkezésbe jönni.
– Én nekem? Hát mi félelmem lehetne én nekem a rendőrségtől? Currentált engem valaki? Csaltam én? Loptam én? Nincsen-e kiegyenlítve minden tartozásom Budapesten? Ezt te magad tudod legjobban kedves barátom.
– Ez az emlék valami más indulatot is költhetne önben, mint a gúnyolódást.
– Érted alatta a háladatosságot ugy-e, kedves barátom? Hát hisz az igaz, hogy te én helyettem harminczötezer forint értékü váltót kifizettél, a mikről az a véleménykülönbség volt közöttünk, hogy én azokon az aláirásokat hamisaknak hittem, te pedig igazaknak vallottad. – No hát ezt a javadra irom. Ezért négy esztendeig voltál haszonélvezője az én birtokomnak. Mi az ördög? Jut egy esztendőre nyolczezer hétszáz ötven forint. Hát mi az egy ilyen szép asszonyért? valóságos «Bettel».
– Megfojtsam ezt az embert? mormogá Camillához Bertalan. Az asszony két kezével tartá vissza a férfi összeszorított öklét.
Zenó pedig újabb szivarkára gyújtott és folytatá mekegő hangon:
– Hanem a nagy jótékonysági raptusodban egy dolgot elmulasztottál «drága» barátom. Azt ugyanis, hogy egy new-yorki lapba beiktattad volna ezt a néhány sort: «Mister Meritoris Zeno ügyei rendezve vannak, bizton hazatérhet.» Punktum.
– A hazai lapokban benne volt ez az értesítés.
– No lám! Én vagyok a hibás. Azért, hogy szökés közben hátra nem hagytam a Ferencziek bazárjában az adressemet, hogy hová küldjék utánam a Pesti Naplót?
– Hát tudhattam én, hogy te hol kóborolsz széles e világban?
– Ecce ni! Megint te neked van igazad. Hát persze hogy nem tudhattad. Voltam én az alatt az amerikai prairieken buccanier, a ki sótalan eszi a nyers bikahust, – jártam, mint pedlar, fésűket, bicsakokat árulni, – voltam aranyásó rowdie Ausztráliában, voltam czethalász a grönlandi vizeken, oda bizony újság nem jár. Míg egyszer a jó Buddha (én buddhista vagyok) ismét visszavezérelt New-Yorkba. Ott találkoztam egy tiszteletreméltó hazámfiával, a ki valami posztkisztlit, vagy micsodát szerencsésen elemelt egy pár százezer forinttal, ez a lovagias férfiu értesített felőle, hogy hiszen nincsen nekem semmi okom a világ szemei elől bujdokolnom. «Ab ovo» ki van egyenlítve az én fatális tévedésem, egy nemeskeblű barátom jószívűsége által. Ekkor érett meg bennem az az elhatározás, hogy én ennek a jó barátomnak alkalmat szerzek keresztyéni jóltevő indulatainak tökéletesítésére az által, hogy hazajövök, s már most a viszonyosság elvéből kiindulva, én rendezem az ő ügyeit.
– Mit fogok most hallani?
– A legkellemesebbet. Legelőször is vessünk fátyolt a multakra. Az a harminczötezer forint, meg az a négy esztendő – egymást kiegyenlíti. C’est signé: – «pour acquit.» Kezdjünk új rubrikát: «Soll und haben.»
– Ön megbolondult.
– Nem én. Teljesen megokosodtam.
– Ez az, a mit úgy hívnak, hogy «őrültség, a miben systema van». Ennek azonban a legjobb antidotuma az, a mit úgy hínak, hogy «házi ész». Ezzel meg én vagyok ellátva. Te, ujvilági lovag, arra alapítod a spekulatiódat, hogy itt van most egy őrült szerelmes férfi, a kit a vak szenvedélye kapiczánjánál fogva oda lehet vezetni, a hol «a rákok telelnek», a hogy az orosz közmondás tarja. Én azonban majd mindjárt kiábrándítalak egy alternativával. Én vagy egy önzetlen, minden érdek nélküli pártfogója vagyok a te hitetlenül elhagyott családodnak, a ki lelki örömét találja benne, hogy egy pár szerencsétlen teremtésben fentartsa az életkedvet, a kikhez régi emlékek varázsa vonzza; vagy pedig az vagyok, a minek te tartasz: heves vérü imádója a te nevedet viselő nőnek. Hát akkor az első esetben veszem a kalapomat, s azt mondom, hogy «alászolgája», a családfő hazaérkezett, többé az én gondozásomra senkinek semmi szüksége, s többet nem kérdezősködöm se rólad, se a hozzád tartozókról egy szóval sem. A második esetben pedig megindítjuk a kettős válópert: nődnek erős oka van erre veled szemben, én is csak majd találok valami jogczímet; elválunk csendesen, s aztán rajtunk függ, hogy mit tegyünk? Te mindenesetre kimaradsz a partieból.
– Nem úgy van az, kedves barátom. Ne kezdj te én velem háborút. Mi egyenlőtlen fegyverekkel küzdünk. Te jó ember vagy, nagy hazafi, országos hírű celebritás, én pedig egy bukott ficzkó vagyok, a kinek nincs mit elveszíteni.
Egy szót ejtettél el: «elválunk csendesen». Hát ezt a «csendesen» szót hiusíthatom én meg. De ha én most lármát csapok: én, a hazatért férj, a ki a feleségem hálószobájában egy férfit találtam, összecsődítem a szomszédokat, rendőrért kiabálok: akkor te, mint nagy ember, el vagy veszve, megbuktál az ország előtt, le vagy gázolva a politikai ellenfeleid lába alá; de a mi még annál több a feleséged lába alá.
– Nyomorult gazember! kiálta Bertalan, elragadtatva indulatai által.
– No hát ez jó nekem. «Nyomorult gazember.» Bizony olcsó vitézkedés. Tudod jól, hogy én párbajra nem híhatlak, akármilyen verbal injuriet kövess is el velem. Nem kapnék secundansokat. Hát ez közöttünk a nagy különbség. Te vagy a dicső hazafi, a nagy ember. Én pedig vagyok a nyomorult ficzkó. A nyomorult ficzkó észreveszi, hogy a dicső nagy férfiu az ő kazlából húzza a szénát. Azt mondja neki: «barátom, nagyságos tolvaj úr, ne lopd a szénámat, hanem vedd meg az egész kazalt». S erre a nagy férfiu azt kiáltja: «gazember!» De engem ezzel a szóval nem ráztál le magadról. Én beléd haraptam, mint egy bulldog s nem engedlek a sövényen kiugrani – édes barátom.
– Én kezemben tartottam a nyakadat, s szabadon bocsátottalak.
– Nagy hiba volt tőled. Most én tartom a kezemben a te nyakadat s nem foglak elbocsátani.
– Mit kivánsz tőlem?
– Bagatelle dolog! Igazán pirul az arczom, mikor ilyen aprólékosságokkal állok elő. Hát miről van szó? Tulajdonképen semmiről. Te megtartod a jus acquisitumot, hogy is mondják csak: a «servitust». Mi jogtudósok értjük ezt már. Én viselem a «procurát», mi üzletemberek értjük ezt. Te pedig maradsz a «stiller Co». Én viselem az obligót, te pedig azt irsz, a mit akarsz a «giro in bianco»-ba.
Bertalan olyat ütött az öklével a zongorára, a melyhez támaszkodott, hogy az a szerencsétlen hangszörnyeteg megzendült bele. Camilla pedig csak bámult: az ő lelkében nem volt fogalom ennek a csúf jargonnak a megértésére.
– No hát beszéljünk kerek számokban, monda Zeno, hüvelykujjának a körmét a fogába akasztva. Te adsz én nekem, pro rata temporis, húszezer forintot, én pedig azért odaadom neked – a Dragomirovics Athanáz úr szobája kulcsának a másodlatát, s mikor ezt a kulcsot a zárban találom: megfordulok a sarkamon és odább megyek. Clara pacta, boni amici.
Camilla csak most értette meg a gyalázatos ajánlatot.
Kitört belőle az indulat. A női gyöngeség egyszerre átlobbant, mint füstből a tűz, lángoló asszonyi haraggá.
Odarohant a férjéhez, megragadta annak a vállát.
– Micsoda? Te engem el akarsz adni, mint egy rabnőt!
Zeno furcsa arczfintorgatással mondá:
– Hát azt adja el az ember, a mije van. Szivesebben adnám el a Haris-bazárt; de az nem az enyém.
– No hát ha te el akarsz adni engem, lihegé a szerencsétlen asszony, majd eladlak én téged!
Azzal odarohant az intarsiaturákkal diszített szekrényéhez, felnyitá annak a tetejét, egy titkos rugót megnyomva, előugratta a rejtett fiókocskát s abból kivett egy négyszeresen összehajtott irást, azzal odasietett a két férfihoz, Vigárdy mellett foglalva helyet s Meritorishoz beszélve.
– Hát te azt mondtad ugy-e, hogy neked semmi bűnöd sincs a világon, a miért téged a büntető igazság keze előfogjon. Te kaczagva mondtad a megszabadítód szemébe, hogy bolond volt, a mikor nyakadat kieresztette a kezéből? No hát essél kétségbe! Itt van a leveled, melyet amaz átkozott éjszakán küldtél hozzám. Ebben elismered, hogy váltókat hamisítottál Vigárdy nevére. Én megtartottam ezt a leveledet s most odaadom Vigárdy úrnak, hadd kerüljön a te fejed ismét az ő sarka alá s hadd taposson rá, mint egy hálátlan kigyó fejére! Most én adlak el téged – fél-pénzért, – egy babkáért! Kiálts egyet! S téged fognak a rendőrök a börtönbe hurczolni! Csaló! Hamisító! Kerítő!
Meritóris Zeno kezét-lábát eleresztve rogyott le a karszékbe.
– Átkozott levél! motyogá. Erről egész megfeledkeztem. Ezzel agyon vagyok ütve. Vegyen rólam példát minden becsületes férj, hogy mikor szökni akar, ne irjon levelet a feleségéhez.
Camilla Bertalannak adta a levelet.
Zeno egyet fordított a szerepén. Az impertinens kérkedő modor helyett áttért a megtért, meghunyászkodottba.
Odatérdelt Bertalan elé.
– Rabod vagyok: elismerem. Azt tehetsz velem, a mit akarsz. Elveszíthetsz, becsukathatsz. Appellálok a te nemes szívedre. Légy tekintettel nyomorult állapotomra. Ne szégyenítsd meg a családomat. Irgalmazz szegény leányomnak, ha engem nem tekintesz. Hűséges kutyád leszek mindenkor, kutyább a kutyánál. Megelégszem a kegyelmed morzsáival! Soha a szemed elé nem kerülök.
Undorító volt! Egy férfi, a ki sír, csúszik, mászik.
Vigárdy négyfelé szakítá azt a levelet s oda dobta a rimánkodó szeme közé.
– Nyomorult! Én nem tudlak eltaposni!
Azzal eltávozott a szobából.
Zeno mohón kapkodta fel a szőnyegről az összetépett levél rongyait s a zsebébe gyűrte.
– Figyelmeztetem önt, mondá neki Camilla, hogy ez a levél egy egész társaság előtt lett felolvasva, a míg én ájultan hevertem itten.
– Jó helyen van már, döczögteté a szót Zeno, begombolva a kabátját.
– Hát mit akar ön még itten?
– Mit akarok? Itt akarok maradni. Élvezni akarom az édes itthon örömeit. Ah drága «sweet home!»
– Itt nincs önnek helye. A tulsó két szoba ki van adva.
– Dragomirovics Anasztáz úrnak.
– Akárkinek! Itt pedig nincs az ön számára való kényelem.
– Áh! Ez nevezetes. Az én salonomban, a hol az én saját butoraim vannak!
– Itt nincs önnek még csak egy hamutartója sem. A hitelezői mindent lefoglaltak az ön megszökése után s rövid időn elárvereztek mindent. Egy közülök felvásárolta az egészet s aztán átengedte nekem használatra méltányos bérért.
Azzal megmutogatta Camilla Zenonak a székek, pamlag, zongora hátára ragasztott hivatalos pecséteket. Még a szivarhamutartó fenekére is oda volt ragasztva az elkobzó billog. – «Nincs itt önnek semmi ingóbingója».
– Hát akkor maradok a fekvőségemnél… szólt cynikus mosolylyal Zeno.
– Mit akar ön az alatt érteni?
– Hát a feleségemnek a nyoszolyáját. Törvénytudó ember vagyok. Jól tudom, hogy a csődbejutott férj adósságáért a hitvestárs nyoszolyáját, fehérneműit nem szabad lefoglalni.
– Abban a nyoszolyában önnek a leánya fekszik, sulyos betegségben.
– Annál nagyobb kötelességem, hogy fölötte virraszszak. Atyai kötelesség.
– Ön nem fog az én szobám ajtaján belépni.
Camilla elállta az ajtót Zeno előtt.
Zeno erőszakoskodni kezdett.
– Majd meglátom, ki akadályoz meg engem abban, hogy családfői jogaimat gyakoroljam.
– Ön azt mondja, hogy törvénytudó: akkor ismernie kell azt a törvényt is, mely kimondja, hogy a ki hűtlenül elhagyja a feleségét s egy évig nem tudatja hollétét, elvesztette férji jogait.
– Majd visszafoglalom én azokat!
Durván megragadta a feleségének a kezét.
A legjobb útban voltak, hogy összeverekedjenek.
E perczben felnyilt a hálószoba ajtaja s kilépett rajta a leány.
Úgy, a hogy az ágyából kikelt: hálóköntösben, mezítláb, papucs a lábán, a haja kuszáltan szétszórva a vállain, a csipőin. Az arcza csupa tűzláng volt, a szemei lázasan ragyogtak. Máskor oly piros ajkai kékek voltak és cserepesek. Egyenesen neki ment Zenónak. Magasabb volt az apjánál. A mint a karját fölemelte, hogy a szemébe csüggő haját hátravesse, a visszaomló ingújj egy olyan megfeszült bicepset engedett láttatni a karján, mely egy akrobatanőnek is diszére válhatott. Eleinte tompán, asthmatikus lihegéssel beszélt, hanem aztán egyre élesebb lett a hangja. Zeno hüledezve hátrált meg előtte.
– Meritoris ur! kezdé a leány. Ön sok év előtt elhagyott bennünket, nyomorban, gyalázatban, kétségbeesésben. Mi meg akartuk magunkat ölni. Itt ezen az asztalon olvasztgattuk a halálos mérget a theás csészében az anyámmal. Készen voltunk a halálra. Ekkor az Isten egy szabadítót küldött hozzánk, a ki visszaadta nekünk az életet, megmentette a becsületet: – az ön becsületét, Meritoris Zeno úr. És azután szerzett az anyámnak tisztességes munkakört, a miben éjjeli-nappali szolgálattal megéljen; engem kitanítatott iskolamesternőnek; gondossággal, jó tanácscsal, részvéttel segített bennünket a víz színén fenmaradni, a kiket ön odadobott a fertőbe!… És most ön idejön és elüzi tőlünk az egyetlen védő angyalunkat! Bemocskolja őt rút rágalmakkal, a miknek a szennye az én anyám arczát szeplőzi be! S még azután helyet követel magának itt, ebben a mi Gecsemáne kertünkben, ebben a mi Golgothánkban.
A leánynak a hangja egyre élesebb lett, átcsapott a rikácsolásba.
– Meritoris úr. Ön nagyon rossz órában jött ehez a házhoz. Én egy rettenetes betegséggel vagyok szövetkezve. Mikor engem a szent Vida-táncz dæmona megszáll, akkor én megszüntem ember lenni: csoda leszek! Akkor engem három férfi nem bir megfékezni! Akkor velem van az ördög! – Akkor én azt, a ki a kezem közé kerül, összetépem, szétmarczangolom, megfojtogatom.
De már ekkor eltorzult az arcza, a szája négyszegletűvé lett, az orrczimpái fújtattak, a szemei keresztbe álltak, a kezeit saskarmokká görbítette s a féltérdét felemelte.
– Szent Sakjamuni!3) hebegé megrémülve Zeno s egy karszék mögé hátrált.
– Helvila! Leányom! Az égre kérlek! rimánkodék Camilla, leányát átölelve és visszatartva. Ne jőjj indulatba! Hisz rád jön a bajod újra.
– Távolítsd el innen ezt az embert! lihegé a leány. Mert apagyilkos leszek. Megölöm e perczben!
– Az atyádat! Isten elleni vétek!
– Ejh, az őrültek számára nincs beszámítás. S engemet csak egy vékony fátyol választ el az őrültségtől.
– De az a fátyol mindig be fog téged takarni: az anyád szeretete. Eredj a hálószobába. Eredj drágám! Ne tégy így! Ne tégy így.
Addig-addig – míg betuszkolta a leányt a hálószobába, s rázárta az ajtót.
Ekkor aztán Zeno elő mert jönni a karszék mögül.
– No ezt a leányt jól megnevelték, mondhatom.
Camilla a kezeit tördelte kétségbeestében.
– A Krisztus kínszenvedéseire kérem önt, hagyjon el bennünket.
– Azokra a kínszenvedésekre én nem reflektálok, mert én a Nirwánát követem.
– Menjen ön vendéglőbe: fogadjon magának szállást.
Zeno kifelé forgatta a zsebeit.
– Egy veszekedett sixpencenek sem vagyok ura.
– Itt van pénz! lihegé a nő, a szekrényéhez futva s kivette a fiókból a megtakarított pénzecskéjét, odaadta Zenónak. Harmicz forint volt.
Zenónak dióformára ültek ki a szemei annyi pénz láttára. Régen látott ennyit egy rakáson.
– Hol vettél te ennyi pénzt egyszerre? ez a bizonyos jóltevő hozta?
– Most kaptam a kiadótól egy novellámért, a mi a lapjában megjelent.
Ekkor aztán az ellenkező véleményre tért át Zeno.
– Micsoda? Harmincz forintot adnak egy novelláért a kiadók? – A tolvajok!
Azzal zsebrevágta a pénzt: Kezdetnek ez is jó.
S aztán felcsapta a kalapját s ment a Folies capricesbe.
Elébb azonban rágyujtott egy új szivarkára az égő lámpásnál.
Camilla bezárta utána az ajtót.
A hálószobája ajtaján dörömböztek.
Odafutott, hogy kinyissa azt.
A leány feldúltan rohant ki rajta.
– Megfulladok! lihegé, a balzacra vetve magát. Onnan is felugrott és szaladni akart.
Az anyja átölelte. Csillapítá.
– Engedj a földön henteregnem!
– Nem! nem! Édes!
– Engedd, hogy a fejemet a kandallóhoz verjem.
– Nem, nem! Angyalom!
– Vért kell ontanom! Meleg vért akarok! Adj nekem valami élő állatot: egy macskát, egy nyulat, hogy összetépjem. Be akarom az arczomat mázolni vérrel, meg a hajamat.
S majd a karja, majd a lába rándult egyet; az arczvonásai minden perczben más torzképpé fintorodtak.
Itt volt az a rettenetes dæmon, a tizenhat éves leányok megkinzója: a szent Vida-táncz. Ugyant miért szent?
Camillának valami jutott most eszébe.
A «nagy öröm».
Az meglehet, hogy visszaidézi az ideges görcsrohamot; de meglehet, hogy az ellenkező hatást míveli. Lehet csodaszer. Lehet méreg. Koczkáztatni kell.
Elővonta a kebléből azt a kinevezési okmányt, kitárta, oda tartá Helvila szeme elé:
– Nézd! Ő hozta azt. A keresztapa. Kinevezési diplomád. Tanítónő vagy. Pancsován. Hatszáz forint fizetéssel.
Erre a leánynak az idegrohama egyszerre megváltozott, nem szünt meg, csak más alakot öltött.
Nagyot sikoltott s aztán elkezdett kaczagni. Tánczolt, szilajon, nevetve, vihánczolva. A hogy a mænádok tánczolnak, a corybantok vagy a tarantálpóktól megmart leányok, egyre danolva: «Diploma! Pancsova! Hatszáz, hatszáz, hatszáz!»
Camilla meg volt meredve a rémülettől.
Azt hitte, a leánya megőrült.
Egyszerre aztán csak a legszilajabb kaczagás, tombolás közepett, lecsapta a két tenyerét a czombjaihoz a leány, karjait feszesen a derekához szorítva, s állt mereven, mint egy szobor.
– Hát ki vagyok én? mormogá. Ki–va–gyok–én? kiáltá szótagolva.
Aztán a lábával dobbantott.
Látszott minden ízén, hogy küzd az akaraterő az idegek szellemével.
Ámde az a szent dæmon nem engedi magát olyan könnyen elűzni.
Ha nem kényszerítheté az arczát fintorgatásra, a lábait tánczra, előfogta csuklás alakban.
Azzal is megküzdött. Elfojtotta a lélegzetét. Oly hosszasan, hogy majd a tüdeje szakadt meg bele. De győzött vele. A csuklás is elmaradt. Nagyot lélekzett utána.
Elkezdett dörmögni az összeszorított fogai közül.
– Hát ki itt az úr? Én-e? vagy te, nyomorult idegháló? Nem te parancsolsz én nekem; hanem én te neked. Nem mozdulsz! én foglak!
S mintha valami ficzánkoló szörnynek a zabláját fogná a kezében, úgy merevíté meg a két karját, összeszorított ökleivel.
– Nem akarok beteg lenni! Érted? Nem akarok megőrülni! Nem! Nem!
Egy-egy rándulás, egy arczficzam még elárulá, hogy a dæmon makacskodik. Rámordult. A hogy a párducz kurrog a letepert kajmánra. Lassan, lassan elmúlt az arczáról a lázas veresség: visszatért rá az átlátszó halaványság, míg egyszer aztán odaveté magát az anyja keblére, s kisírta magát Istenigazában.
– Elmúlt ez anyám! Nem leszek többé beteg. Ez kigyógyított. Ez! Ez!
És aztán egyik a másiknak a kezébe adta azt a drága irást; össze-vissza csókolták. Az aláirt neveket, a pecsétet, Pancsova várost, a bélyeget, a czímzést. Újra elolvasták. Kettősben olvasták. Utóljára aztán az egész ív papirost kiterjesztve borítá a keblére a leány:
– Ez az én palladiumom! Ez az én panaceám! Ez az én talizmánom! Nem vagyok beteg! De hogy is lehetett az? hogy én őrjöngtem, tomboltam? Mikor semmi bajom sincsen. Törtem, zúztam.
– Az apádat is meg akartad ölni.
– Hahaha! Azt a kis japáni porczellánfigurát, a ki úgy hasonlít hozzá. A falhoz vágtam. De nem törött össze.
– Nem a japáni figurát, hanem az igazi Meritoris Zenót.
– Hát itt volt? Nem is tudok róla.
– Jó, ha nem tudsz.
– Add elő a fekete ruhámat, anyácskám.
– Minek az most?
– Felveszem és kimegyek.
– Hová mennél?
– Hát megköszönő látogatásokat tenni: a miniszter úrhoz, a tanfelügyelőhöz, az igazgatónőhöz. Aztán búcsúzni az ismerősöktől. Ahoz fekete öltözet kell.
– Hová mennél most, angyalkám? Hiszen késő este van már.
– Késő este. Én hajnalkaczagást látok magam körül. Minden olyan fényes! Hát este szoktam én fölkelni az ágyból? – Ha este van, akkor vacsora ideje van. Igen bizony. Én éhes vagyok, nagyon éhes. Adj nekem enni anyám: akármit, kenyeret, szalonnát; de sokat! Falni akarok, mint egy farkas! Van-e valami?
– Van! van minden, szerelmem! Itt vár rád készen. Puha czipó, sonka, parizer. Melyik kell?
– Mind a kettő.
– Liptai turó!
– Ah, az én ideálom. Bor van-e?
– Egész palaczk veres bor. Az orvos ezt ajánlotta.
– Derék orvos! De nem evőkanállal két óránként?
– Nem! Nem! Tele pohárral.
– Azzal a nagy pohárral.
Camilla szaladt a kredenczből előhordani a vacsorához valókat, odarakva mindent arra az emlékezetes asztalkára.
A leánynak nem kellett kinálás: neki ült a gazdag vacsorának, fölrakva a két könyökét az asztalra s átölelve a karjaival a tányérokat, bödönt, czipót, palaczkot. Úgy falt, mint egy kiszabadult rab. Aztán ivott. Nem várhatott, míg a pohár megtelik: elébb a palaczkból húzott nagyot. Csettentett a szájával.
Camilla ott ült mellette. A könyeit törülgeté.
Örömkönyek voltak.
Az orvos mindig azt beszélte, hogy ennek a csodálatos betegségnek az a válsága, ha egyszer a patiensnek megjön az ételhez való kedve. A szent Vida-táncz választottai nem eszik a rendes ételeket, hanem krétát, szenet, pörkölt kávészemeket. A ki egyszer falni kezd, az már megszabadult a dæmonától.
Csak akkor kérdezte már a leány, mikor volt is nem is valami a tányérokon, az anyjától:
– Hát te nem vacsorálsz velem?
… Jól volt az már lakva örömmel.
… Még egyszer hozott ez az ember igaz örömet ebbe a Gecsemáne kertbe, ebbe a Golgothába. A miért meg kell majd neki lakolni.
Miért olyan bolond idealista, hogy a más bajával törődik?
II.
Némely asszonynak nincs szerencséje abban a nevezetes themában, a mi a nőknél különben varázshatalom: az izlésben. Vigárdyné nem tudott öltözködni. Minden asszony megszólta a toilettejeiért. Pedig nagy gondot fordított ő arra: órákig cziczomázta magát a tükör előtt, felszedett mindent, a mi drága: brüsszeli csipkét, gyöngyhímzést, szalagcsokrot, virágokat; csináltatott a hajából csodahurkákat, nem kimélt strucztollat, kócsagot; de abban mind nem volt harmonia. Hiába: nem volt izlése.
Ugyanennek a hiányát éreztette a társalgásban is. Helyes esze volt, sokat tanult, olvasott minden európai nyelven, de azt mind nem alkalmazta a maga helyén, s minden műveltsége daczára egy levelet nem tudott megfogalmazni, vagy egy társalgást vezetni.
Igy volt a butorzatával is. Minden szobája, salonja valódi kirakata volt a műkincseknek, de azokban nem volt összhangzás: velenczei, japáni, rococo össze-vissza, egymás mellett. Az öltözőjét egyúttal elfogadó-szobának is tartotta, s ott állt az egyik oldalon a toilettasztal tükröttartó faragott angyallal, a másikon a Wertheim-szekrény, a mire a férjének volt szüksége. No ebben volt taktika. Hogy valahányszor a férj a pénztárát kinyitja, mindig meg lehessen tőle kérdeni, hogy mit tesz be, mit vesz ki? Csakhogy ez a butordarab sehogy sem illett egy boudoirba. Épen úgy nem illett, hogy a látogatók ott szemléljék, hogy miféle tégelyek, flaconok vannak a fésülködő-asztalon elhelyezve. Ezek különben csak az intim látogatók voltak; a Staatsvisiteket a salonjában fogadta 12 és 2 óra között. S a tökéletesség végett a boudoir hátterét elzárta egy lebocsátott nehéz brocat kárpit, sejtetve, hogy ott még egy hálófülke (alcoven) következik.
Épen a piperéző-asztala előtt ül, drága pálmavirágos kashmir-pongyolában; komornája most végzi a haja feltüzését, a nyak froufroui már fel vannak kunkorítva.
– Susanne! menjen át az úrhoz, s mondja meg neki, hogy készen vagyok az elfogadására.
A komorna eltávozik az alcoven kárpitja mögött: ott van a szőnyegajtó, melyen át közelebb lehet érni az «úr» szobáját.
Ez a komorna ugyanaz, a ki hajdanában Meritorisnénál szobaleány volt: akkor még Zsuzskának hitták. Az úrnő még utána kiáltott a komornának: – Kérje meg szépen az urat, hogy ne abban a kabátjában jöjjön át hozzám, a melyikben a clubba jár, nem türhetem a dohányfüstöt.
Ez alatt belép az oldalajtón Jean, a komornyik, sárga livréeben. Mikor legutóljára volt szerencsénk vele találkozni, akkor kék frakkja volt, Meritoriséknál szolgált, «inas úr» volt a czíme.
Abban, hogy Amanda a hajdani Meritoris-cselédeket fogadta magához, világosan lehet sejteni a tendentiát.
Nem könyörületességből történik. Ezeknek a révén sok pletykát meg lehet tudni a múltból s fentartani az összeköttetést a jelen viszonyok között.
Amandának az a különössége, hogy szeret bizalmaskodni a cselédeivel. (Egyébiránt miért volna ez különösség? mondjuk inkább, csatlakozás a normalis viszonyokhoz.)
A Jean ezüst tálczán hoz egy látogatójegyet úrnőjének.
Az úrhölgy kezébe veszi azt, s egyszerre, mintha pókot érintett volna a kezével, eldobja a lába alá terített tigrisbőrre.
– Micsoda szemtelenség! Még ide meri tolni a pofáját! Dobja ki ezt az embert a nyakánál fogva!
Azon a jegyen Meritoris Zeno neve van felirva.
A komornyik elégülten hunyorít a félszemével s kabátja újjait felgyűrve, azt mondja magában: – Ez nekem különös élvezet fog lenni.
Az úrnő azonban a következő pillanatban mást gondol. A Jean még át sem mehetett a salonon, utána csenget.
Jean visszatér.
Már ekkor az úrnő nyugodtan ül a causeuse egyik oldalán, s kegyesen szól:
– Kérem Jean. Vezesse azt az urat a téli kertbe. Kérje fel, hogy várjon egy kissé. Kinálja meg szivarral. Adjon neki egy reggeli lapot olvasni.
Jean úr furcsa torzpofát fintorít, fejét válla közé húzva. «Dobja ki! ültesse le! Dugjon a szájába cabanost!» A tatár tud elmenni ezeknek a nagyságos asszonyoknak az eszejárásán.
Az alcoven kárpitja megmozdul, a szőnyegnyiláson belép az «úr».
Kimenéshez van öltözve. Salonkabátja fölé öltve a mencsikoff, a mi azt jelzi, hogy nem soká akar itt időzni. Csak aféle kimeneti látogatás, a mit minden normalis férj meg szokott tenni, mikor hazulról elmegy; megmondja, hogy hová megy. Elhiszik neki. Talán igaz is. Azzal megcsókolják egymást. Aztán «pá kedvesem».
Ezúttal azonban máskép indult a scéna. Bertalan leült a causeusenek a másik oldalára. Ez az ~ forma ülőke azért remek gondolat, hogy a két beszélgető folyvást hátat fordíthat egymásnak.
– Van önnek valami közlendője velem? kérdi Amanda.
– Van. Meritoris Zeno haza érkezett.
– Mit tartozik az rám? Nekem nem adósom semmivel.
(Mit tartozik ez ő rá? Pedig itt szíja az ő havannáit a téli kertben!)
– Tegnap érkezett haza a szállására, a mikor én épen ott voltam a családját meglátogatni.
Erre a szóra egyszerre veres lett a szeme Amandának. Felugrott a helyéből.
– Mit keresett ön annál az asszonynál?
– A leánya nagy beteg, azt látogattam meg.
– Hazugság! Ön abba az asszonyba szerelmes! Ön engemet megcsal. Négy esztendő óta csal azzal a nővel.
– Mondhatom neked, hogy az a nő én felőlem egészen ártatlan.
– Mindig csak annak a nőnek az ártatlanságát allegálja. De arra nem felel, hogy maga milyen lator.
– Mert az egyik kizárja a másikat. Csak a te szenvedélyed láttat veled rémeket.
– Oh ne higyje, hogy féltékeny vagyok! Van is mit félteni? De megöl a szégyen. Az emberek suttognak, nevetnek. Engemet megcsalni – egy olyan nőért, mint Meritorisné! Egy kassziros némberért!
– Ne bántsa maga azt a nyomorult teremtést, a ki magát tiszteli, imádja.
Amanda megmondta, hogy mit csinál a tiszteletével.
– Hát akkor mi köti önt hozzá? Mi hordja önt oda, ha nem a bűne?
– Elmondom igazán. Rég el akartam mindent mondani, most itt az ideje. Nekem az a nő valamikor menyasszonyom volt. Mikor az a nagy csapás érte: nem birtam a lelkemen elviselni azt a gondolatot, hogy el hagyjam őt veszni nyomorban, gyermekével együtt. Én segítettem neki fölemelkedni, én szereztem neki életmódot, én eszközöltem ki a leánya számára ingyen oktatást, ellátást, hogy a kenyerét tisztességes pályán megszerezhesse. De nekem ezért semmi egyéb jutalmam nem volt, mint két szerencsétlen teremtésnek a hálakönyje. Ezt számítod-e bűnömnek?
– Hát ne mondja, hogy szívtelen vagyok. Hogy nem esik meg a szívem a nyomorultakon. Adhatott nekik miattam ezereket a saját vagyonából. De nem lehetett-e azt levélben küldeni? Személyesen kellett önnek ezért ő hozzá menni? Miért önnek? Ha az asszonynak volt szüksége az ön pártfogására, nem tudott az ide jönni? Hisz önnek saját külön lakosztálya van. S talán én sem haraptam volna le az orrát, ha hozzám betéved. De félt tőlem ugy-e? Bántotta a rossz lelkiismeret. Otthon ült, játszotta a szentet. És ön nem járt hozzá nyiltan soha. Titokban járt oda. Megfoghatatlan úton-módon. Miért volt ez a titkolózás? Ha semmi bűnös viszonyuk nem volt.
– Kénytelen vagyok megmondani az igazat. Én ezt a nőt becsülöm. Lelki nemességének tisztelője vagyok. Jól esik az eszmecsere, a mit vele válthatok. Élvezetet találok a körében, a mibe semmi érzékiség nem vegyül.
Amanda összetépett haragjában egy zsebkendőt.
– Ne gyilkoljon ezzel a szavával. Én nem bánom. Tegye azt a nőt nyilvános szeretőjévé. Sokkal szeretetreméltóbb, mint én, elismerem. Hiszen divat az előkelő világban, még a polgároknál is, hogy az urak szeretőt tartsanak, külön háztartással. Hozzátartozik a bon-tonhoz. S inkább legyen az Meritorisné, mint egy orfeumi bachans. Hisz ez a fin du siècle. Csak azzal ne mérgezze meg a lelkemet, hogy ön nem a szép asszonyt keresi a házon kívül, hanem a szép szellemet, a mit itthon meg nem talál; nem a testi gyönyört, hanem a lelki élvezetet, a mit ön nálam meg nem talál. Ez megöl, ez megőrjít. Tegye ön bevallott szeretőjévé azt a nőt – s csendes, békességes házastársak maradunk.
– Hát ennek épen az ellenkezőjére határoztam el magamat. Tegnaptól fogva soha többet Meritorisnéval összejönni nem fogok.
– Ah! S mi indította önt erre a rendkívüli elhatározásra?
– Azért jöttem épen ide, hogy azt elmondjam. Tegnap este oda mentem hozzájuk, azért, hogy örömhírt vihessek nekik. A minister kinevezte a leányt tanítónőnek. A leány az anyja szobájában feküdt betegen. A míg én az anyjával nála voltam: hazaérkezett Meritoris, a ki négy év óta hírhallatlan kóborolt a világban. Mikor engem meglátott a neje szobájában, a gazember…
– Hát «gazember».
– Az. Gazember. Megragadta az alkalmat, hogy az én látogatásomból kelepczét csináljon a számomra. Azzal fenyegetőzött, hogy ide fog jönni hozzád s el fogja árulni, hogy a feleségénél talált. Ellenben hogy ha fizetek neki húszezer forintot, hát akkor nemcsak hogy elhallgat, hanem átengedi nekem teljesen minden férji jogait.
– És ön sokallta azt a húszezer forintot?
– Én azt mondtam neki, a mit neked is mondok: Meritorisné nem vásárra vihető rabszolga. Én többet ehez a házhoz vissza nem jövök, hanem majd elmondom én a feleségemnek azt, a mi közöttünk történt. S hogy nem a húszezer forint fáj, azt bebizonyítom azzal, hogy ezt az összeget odaajándékozom a feleségemnek. Ime itt van egy takarékpénztári könyvben.
Bertalan elővette a zsebéből a könyvecskét.
– Ime nézd. Én ezt egy vállalaton nyertem. Egy nappal elébb, mint az idei névnapod volt, betettem a takarékpénztárba a te nevedre. Tudod, mikor szemrehányást tettél nekem, hogy elfeledkeztem rólad: semmi ajándékkal sem leptelek meg az ünnepeden. Ez volt a névnapi ajándékom. Most általadom.
– Adott volna ön nekem akkor egy rózsacsokrot, az kedvesebb lett volna! Azt hiszi ön, hogy a feleség szerelmét is meg lehet venni pénzen, mint a kedvesét? Vigye ön előlem ezt a pénzt! Ne adja nekem! Ne hagyja itt nálam! Mert, az égre! most rosz gondolataim vannak! Valami rosszat fogok vele tenni!
– Én ide teszem ezt a pénztárba. A pénz az ön nevére van bejegyezve. Elveheti, a mikor akarja.
Bertalan elővette a Wertheim-pénztár kulcsát s a trésorba elzárta a könyvecskét.
Amandának reszkettek a kezei a dühtől; az arcza pipacsveres volt.
Mikor Bertalan visszatért hozzá a pénztártól, a két öklét felemelve kiálta:
– Én önt gyűlölöm, mint a bűnömet!
Bertalan meghajtá a fejét s nyugodt mosolylyal monda:
– Én pedig téged szeretlek és tisztellek.
Amanda toporzékolt.
– Ezt is csak azért mondja, mert tudja, hogy kétségbeejt vele.
Bertalan még gyilkosabb módon mosolygott.
– Az is meglehet.
Azzal fogta a kalapját s eltávozott: – Az országházba megyek.
Amanda könyekre fakadt.
(Hát persze! Ha a házastársak közül az egyik azt mondja: «én nem gyűlölök, én szeretek», akkor ezen a tituluson nincs válóper.)
III.
Bertalan a nejével való szóváltásban nem méltatta figyelmére azt a földre dobott névjegyet. Rá is lépett egyszer s rajta hagyta a csizmasarkának az önlenyomatát. Még sem vette észre.
Amanda, férje eltávozása után az ablakhoz lépett s figyelmesen nézett ki az utczára. Aztán boszúsan csengetett. A komornyik bejött.
– Kiáltson le annak a 32-ős hordárnak, hogy ne fecsegjen azzal az asszonyszemélylyel, hanem lásson a dolga után.
– Értem.
A Jean értette, hogy mi baja van a nagyságos asszonynak azzal, hogy a numero 32 egy leánynyal beszélget az utczán.
Megtörtént a rendreutasítás.
A hintó kigördült a kapu alól, mely Vigárdy urat az országházba vitte. Amanda eljött az ablakból, ismét csengetett a komornyiknak.
– Már most felvezetheti azt az urat.
– Még nem vezethetem föl, mert egy elébbvaló úr van az előszobában: az, a ki nem szokott névjegyet beküldeni.
Amandának tűrni kellett az inas impertinentiáját: ő maga adott neki jogot hozzá.
– Bocsássa be. Amanda a toilette-tükör előtt egy párszor végig tapintá az arczán a hajporos pamacsot s a körme lapjával lesimítá a szemöldeit.
Vannak látogatók, a kiktől nem szoktak névjegyet kérni.
Ilyen Dobokay Alasztor.
Szürkéskék gömbölyűszárnyú kabát van rajta, dinnyehéj-alakú kalap a kezében, bordeauxveres a nyakravalója, a melltűje egy morettofejjel díszítve.
Szívesen fogadják. Kezet csókol. Leültetik: szemben az úrnővel.
– Épen most volt egy válságos jelenetem Vigárdyval, kezdi Amanda.
– Volt benne valami nevezetes mozzanat, a mit érdemes feljegyezni?
– A régi nóta. Igyekezik angyaltisztára mosni azt az asszonyt.
– Ez a legjobb methodusa az «önvédelemnek».
– Én végül a szemébe mondtam, hogy gyűlölöm.
– S erre ő azt felelte: «Én pedig téged szeretlek és tisztellek.»
– Hogy találta ezt ki?
– Jogász volnék s ne tudnám? Ez stereotyp.
– Olvasta ön azokat a leveleket?
– Olvastam és visszahoztam. Alasztor előhúzta a zsebéből a selyemszalaggal átkötött csomagot.
– Hát nem irtózatos dolgok?
– Nem biz azok. Meglehet, hogy kegyed talál bennük felségsértést, de a biró szemüvege nem fogja azt felfedezni. Csupa hálálkodás. Idealizáló ábrándok. Plátói szerelem. Határozatlan óhajtások. Aláirva «Renata».
– Ez az ő irói neve. Köztudomású. De hát a név fölött ez a jelzés: ő. sz. barátnéja: hát ez mit tesz? Ez az ő. sz.
– Bizonyosan nem azt, hogy «ősz», hanem rövidítve azt, hogy «őszinte».
– Maga Gelbschnabel! Ez annyit tesz, hogy «örökre szerető».
– Ah!
– No ezt már a nevelőintézetben tudtuk, mikor még «Backfischek» voltunk. Ezek szerelmeslevelek.
– Nehéz a tartalmukból bebizonyítani.
– Hát akkor mért tartja ezeket a leveleket a Wertheim trésorjában elzárva?
– Kegyed a Wertheim-pénztárból szedte ezeket elő? Hogy jutott hozzájuk?
– A magam kulcsával.
– Hát van hozzá kulcsa?
– Az már csak természetes.
– Mi mindent fogok én még itt tanulni! De hát a mikor ezeket a leveleket kivette kegyed a trésorból, nem tartott tőle, hogy a férje keresni fogja azokat?
– Hát, ha keresi, ott találja.
– Hogyan?
– Hű másolatban.
– Hű másolatban? Ki másolta le őket?
– Én magam.
– Nagyszerű! Kegyed még hamisítani is tud? Utánozta Camilla irását?
– Dehogy hamisítottam! Nem én utánoztam a drága hölgy irását, hanem ő ír Vigárdynak elváltoztatott irással: az enyimet utánozva. Ezek a szarkalábak az én eredetiségeim. Ő utánozza ezeket, már akár ravaszkodásból, akár csúfondároskodásból. Hiszen ön ismeri Camilla irását elég jól.
– Igaz, hogy ez nem az ő irása.
– Hát ez nem bűntanújel?
– Talán csak «superflua cautela» (fölösleges óvatosság.)
Azzal minden tartózkodás nélkül odament a vasszekrényhez, felnyitotta annak a nehéz ajtaját, meg a trésor kis ajtaját s kivette belőle a másik levélcsomagot. Odahítta Alasztort.
– No hát tessék összehasonlítani a két levelet! Nem szakasztott mássa-e ez amannak? Ő utánozza az én irásomat! Ebben a családban hagyományos a falsificálás. A férje az uram irását hamisította, ő meg az enyémet. Ez kriminalitás! Ezért tíz esztendőre be kellene őt csukni Mária-Nostrába!
– Nem! Ezért nem csukják be.
– Hát nincs ez ellen védelem? Hogy egy némber, mikor szerelmeslevelet ir a férjemnek, ne utánozza az én irásomat?
– Csak egy mód van. Ha kegyed megváltoztatja a kalligrafiáját.
Amanda durczásan veté magát a kerevetre.
– Eh! ön is csak tréfát űz az én érzelmeimből. Pedig azt hittem, hogy ön az egyetlen ember, a ki az én lelkemet megérti.
Ekkor aztán Alasztor engesztelni kezdé. Odaült melléje.
– Teljesen meg tudom kegyedet érteni, higyje el nekem.
– Hát akkor mért nem akar megszabadítani? Ebből a kinzó helyzetből, a mely engem megöl. Lassú méreggel öl meg. Nem merek már a tükörbe nézni: ránczokat látok támadni az arczomon. E négy év alatt tíz évet vénültem.
– Hát beszéljünk erről a dologról komolyan: úgy, a hogy jogtanácsosnak feladata beszélni. Kegyednek elhatározott szándéka a férje ellen válópert indítani. Tőlem kér tanácsot. Azt tudja kegyed, hogy a házasság felbontásához még mind a két fél beleegyezése mellett is minő elhatározások szükségesek. Meg kell tagadni a vallását, mely lelki nyugalmának oltalma volt és kitérni; világi és egyházi hatóságok előtt békéltetési kisérleteket kiállani. S mikor mindezen átesett, akkor elég az egyik félnek megbánni a dolgát, s azzal meghiúsult minden törekvés.
– Hát nincsenek a törvényben olyan dolgok mikért a biró az elválást kimondja a bele nem egyező fél akarata ellenére is?
– Vannak ilyen okok.
– Ismertesse meg azokat velem.
Alasztor csóválgatta a fejét, szítta a levegőt a fogain keresztül, végre csak előállt a skrupulusaival.
– Kedves nagysád. Azok annyira szép dolgok, hogy igazán megvallom, pirulok azokat egy hölgy előtt elmondani.
– No hát irja le. Itt az iróasztalom; itt a toll, papir. Tessék.
S hogy annál jobban lekötelezze, azt mondá neki.
– Gyújtson rá, kérem. Tudta tapasztalatból, hogy a férfiak csak akkor tudnak irni, ha a szájukban füstöl a kanócz.
– Egy czigarettára, ha megengedi.
Amanda maga tartotta neki a fellobbantott viaszgyufát.
Alasztor irt, törült, megint irt, ismét törült, fújta a füstöt, utóljára ledobta a tollat, letette a félig kiszítt szivarkát a hamufogó kagylóra. Felállt.
– Nem jut eszembe teljes pontossággal a szöveg. Mindjárt haza sietek s kiirom a hiteles szövegből. Aztán majd elküldöm kegyednek levélben.
– De megbizható ember kezébe adja kérem. Mert meglehet, hogy a cselédeimet valaki még jobban fizeti, mint én, azért, hogy ellenem kémkedjenek.
– Egészen biztos kézből fogja kegyed megkapni. Most sietek.
Alasztor megcsókolta Amanda kezét. A hölgy forró, mindent kifejező kézszorítással viszonozta azt. Ez az ember az egyedül, a ki képes megérteni az ő lelkét.
A Jean megint belépett.
– Az a bizonyos úr azt kérdezi, hogy várjon-e még?
Amanda dühös volt a zavarásért.
– Az ördögbe is! várjon! Hát mi dolga egyéb?
A komornyik közellépett a nagyságos asszonyhoz, hogy halkan mormoghassa el a véleményét.
– Én annak az úrnak a szeméből azt nézem ki, hogy nagyon megnyugtatva érezné magát, ha egy pohár cognackal megkinálnám.
– No hát kinálja meg.
Alasztor a bizalmas értekezés alatt megpillantá azt a tigrisbőrön heverő névjegyet. Öreg betűkkel volt nyomtatva: el tudta olvasni.
– Aha! Az a bizonyos úr, a ki odalenn vár! gondolá magában. Jó lesz erről értesíteni azt a «szegény fiút!»…
Meghajtotta magát és eltávozott. Jean sietett utána.
… A mint Alasztor és utána a komornyik kiment az ajtón, Amanda felvette azt a szivarkát, a mit Alasztor a hamus csészén hagyott; még égett. A szájába vette azt és tovább szítta, tenyerével a felszálló füstöt az arcza felé hirgálva, egész gyönyörrel.