IV.
Ha lett volna Vigárdyné lelkületében (ne mondjuk már léleknek: az unalmas dolog) csak egy árnyalata is a sentimentális érzésnek, hát bizony nem fogadta volna el Meritoris Zeno látogatását.
Ezelőtt valami tizenhat esztendővel ez az alak az ő jegyese volt. Még akkor a gigerli szót nem találták fel, lionnak hítták a divathőst. Akkor ez egyike volt a magyar – nem annyira honfoglaló, mint honprédáló hősök hét vezéreinek.
S ez az ember akkor felbontotta a viszonyát, mert nem tudott az arája számára receptiót kivívni a gentrytársaságban. Akkor azután hirtelen behizelegte magát Vigárdy menyasszonyánál, a ki birtokos nemes kisasszony volt: azt hódította el a jó pajtása kezéről. Ezt meg összeszerezte az elhagyott jegyesével. Lett belőle házasság boszúból. Azután elprédálta a saját vagyonát is, meg a nejéét is. Megkárosította Amanda férjét s bekoronázásul itt hagyta neki a szalmaözvegyét, egykori ideálját. S most ez az ember, piszkosan, kopottan, elzüllötten jön Amanda elé ismét: (belül még piszkosabban).
Amandának négyféle jogérvényes oka volt ennek az embernek a látogatási kisérletére legerélyesebb papucsának a sarkával felelni.
Bizonyosan kellett egy még erősebb okának lenni, hogy érintkezésbe jőjjön vele, mely azt a másik négyet legyőzte.
Megelőzte a látogatást még egyszer a Jean.
Bizalmas vigyorgással mondá az úrnőnek:
– Mondtam annak az úrnak, hogy jó lenne kabátot változtatnia, mert nagyon érzik rajta a dohányfüst; de azt felelte, hogy ez az ünneplő-, az utazó- és a látogatókabátja egy személyben.
Amanda megharagudott. Ez nagyon is vastag inastréfa volt. Példálózás az «úrnak» küldött izenetre.
– Tanácslom önnek, hogy az elménczkedéseit másutt értékesítse.
No de legalább elismerte, hogy elménczkedés volt s a Jeannak ez is elég siker.
A látogató végre bejut a szobába. Ugyanaz a koczkás gunya van rajta, kiegészítve egy szürke Castor-kalappal.
Amanda nem állhatja meg, hogy ajkpittyesztésével ki ne fejezze azt a benyomást, melyet hajdani imádójának mostani alakja rákényszerít.
Helyet mutat neki egy karszékben. Maga jó távol leül a causeusere. Kettőjük között a tigrisbőrön ott hever a látogató-jegy. Fatális jelenség. Zeno azonban minden helyzetben fel tudja találni magát. Azt nem teszi, hogy felvegye a névjegyét, mert hátha azt mondják, hogy «csak hagyja ott!» hanem ráteszi a Castor-kalapját. Így be van takarva.
– Minek köszönhetem Meritoris úr látogatását? kérdi az úrnő.
– Bátorkodtam méltóságodnál tiszteletemet tenni.
– Én nem vagyok méltóságos.
– Sőt igen is. Vigárdy úr egy olyan érdemrendnek a birtokosa, melylyel együtt jár a méltóságos czím.
– Ő azt nem vette igénybe.
– De a nejét nem foszthatja meg tőle. Én tehát, hogy látogatásom lényegére térjek: ezt a szivartárczát hoztam haza, melyet méltóságod sajátkezű himzése tesz becsessé. Vigárdy úr ezt a feleségem boudoirjában felejtette tegnap este.
Amanda közönyt tettetett.
– Oh tudom. Elmondta már a férjem. Ő tegnap épen, arról értesülve, hogy önnek a leánya nagy beteg, odament őt meglátogatni.
– Vigárdy úr úgy látszik, hogy nagyon sűrűen szokott értesülni az én családomban lefolyó eseményekről.
– Azt is jól tudom. Önnek a neje gyakran ir levelet a férjemhez.
– S azok legelébb is méltóságod kezébe jutnak?
– Természetesen.
– Méltóságod pedig nagyon jól ismeri azt a methodust, mely szerint a lepecsételt leveleket fel szokás nyitni és ismét lepecsételni.
– Olvastam – valami regényben. Mondhatom önnek, hogy azok a levelek egészen közönyös tartalmúak.
– A levelek! De hát a levelek borítékjába szokott-e méltóságod beletekinteni?
– Oh igen. De azokban nincs semmi.
– Vajh-igen. A borítékba van írva az igazi értesítés.
– Én soha sem láttam egy betűt sem.
– Nem ám. Mert sympathetica tintával vannak írva, a mely láthatatlan irást szolgáltat; de ha az, a kinek a levél szól, egy ecsettel, mely a reagens folyadékba mártatott, végig húz a sorokon, akkor azok egy percz mulva láthatókká lesznek s előtűnik a levél érdemleges magva: «Ekkor meg ekkor otthon leszek: várlak. Ezer csókot.»
Amanda most már kezdett kijönni erőtetett nyugalmából.
– Mi az a sympathetika tinta?
– Hát a Sacré coeurben nem tanították erre a növendékeket? Pedig ez az élet chémiájához tartozik. De van olyan láthatlan tinta is (cobaltból készül), a mit nem ellenszerrel tesznek láthatóvá, hanem megmelegítenek. A melegtől a betűk szép kék vonásokban előtámadnak s aztán, ha kihültek, ismét eltűnnek. Az ilyen tintával szokás a rendes sorok közé is irni. Csak egy meleg vasalóval kell rajtuk végig menni.
(No ti szegény levelek! ki lesztek most vasalva!)
– Hát az ilyen correspondentia mellett nagyon biztosan intézhetők az összejövetelek, s a mi hiveink ezt teljes mértékben kihasználják. Én nem panaszképen mondom, mert rám nézve teljesen közönyös ez a dolog.
– Rám nézve még közönyösebb, szólt Amanda, ledobva a legyezőjét, nehogy azt higyjék, hogy felhevült. Én Vigárdynak minden lépéséről értesítve vagyok. Újat nem tud ön nekem mondani.
Zeno ravaszul mosolygott.
– Méltóságos asszonyom. Sok új dolog van még a nap alatt. Hát még a lámpás alatt? Méltóságod Vigárdy urat minden lépten-nyomon kisérteti. Van egy biztosa, mondjuk: magándetektiv, a kinek az a feladata, hogy reggeltől estig nyomában járjon Vigárdy úrnak. Ha az kocsiba ül, ő felkap a kerékpárra s utána vasparipázik. Szabadalma van rá. A sipkáján viseli a 32-ős számot.
(Ahá! Ezért nem szabad a 32-es hordárnak leányokkal fecsegni az utczán!)
Amanda kényelmetlenül kezdett feszengni.
– Ez a bizonyos rendesen elkiséri Vigárdy urat a club ajtajáig is. Rendesen este 6 órakor szokott Vigárdy úr oda vetődni. A megbizott állást foglal a club ajtaja előtt. Szabadalma van ott ácsorogni. A kerékpárját ott hagyja a szögletben. Utasításához híven koronkint fel is megy a club előszobájába s megkérdi a szolgáktól, hogy itt van-e Vigárdy képviselő úr? Azok megmutatják neki, hogy itt lóg a fogason a felöltője: tehát itt kell neki lenni. Azt azonban kevés ember tudja (a mit én), hogy a clubnak a helyiségeit összeköti valami, csak az intimusok által használt sötét sikátor a Pester Lloyd szerkesztőségével. Vigárdy úr azon szépen keresztül sétál. Onnan egy lépcső levezet egy férfiruha-kereskedésbe. Ott felvesz egy másik felöltőt, az utczai ajtón kimegy, a nélkül hogy maga Argus észrevenné. Ott egy bérkocsiba vágja magát s elhajtat a körútra. Ott hátrahagyja a bérkocsit, a mint a czélhoz közel ért. Itt ismét beleütközik a méltóságos asszony elővigyázati rendszabályaiba, mert a házmester és a felesége számára præmium van kitűzve a figyelmeskedésért.
Amanda megint hozzá nyúlt a legyezőhöz: égett az arcza a szégyentől. Zeno folytatá:
– Vigárdy úr azonban nem kerül a kapura, hanem bemegy a dohánytőzsdébe. A trafikás az ő lekötelezettje, mert ő szerezte meg neki a ministertől a trafikát. Ennek az üzletnek a hátulsó ajtaja az udvari lépcsőre szolgál, a hová a házmester páholyából nem lehet látni. Ezen a lépcsőn Vigárdy úr felrobog. Zsebében van Dragomirovics Anasztáz képviselőnek a kulcsa. Bemegy a lépcsőre nyíló ajtón s akkor aztán – otthon találja magát. Kettecskén vannak s négy szoba áll a rendelkezésükre. Hogy mi képezi a tárgyát az értekezésüknek, azt én nem vellikálom. Bizonyosan a magasabb philosophia. Nehány óra múlva aztán Vigárdy úr, ugyanazon az úton, a melyen idejött, visszatér a klubba, felveszi az otthagyott kabátját s kijön a klub csapó-ajtaján. És méltóságod jól fizetett hadi kéme esküvel állítja, hogy Vigárdy úr este 6 órától 9-ig valósággal ott tarokkozott vagy konspirált a klubban. Vacsoránál elmondja Vigárdy úr, mit beszéltek a ministerek. Ez így megy minden nap.
Amandának minden erében lobogott a méreg. Az a szív még is csak van valami befolyással a lélekre! Mikor az elkezdi a vért kergetni az erekben, aztán fel az agyba, az arczba. Ez több, mint mechanismus.
Mégis a közönyt akarta tettetni.
– De hát minek ez a komédiajátszás? Hiszen ha úgy szereti Vigárdy önnek a nejét: czélt érhet. Kezdhet válópert minden órában.
Zeno ravaszul hunyorított.
– Méltóságod még nem ismeri Vigárdyt. Az egy minden kenőcscsel megkent férfiu. Tud spekulálni. Ismeri az előnyöket és a hátrányokat, a mik abból származnak, hogy melyik fél szolgáltat okot a házasság felbontására.
– Mit nevez ön ilyen oknak?
– A mit angolul úgy neveznek, hogy «criminal-conversation», ez a jurista kifejezés. Az a kérdés, hogy kire bizonyodik be? Mert a kit ezen, eltagadhatlanul, rajta kapnak: annak először is nem szabad új házasságot kötni azzal a személylyel, a kivel azt a házasságfelbontó tényt elkövette. Másodszor pedig őtet marasztalja el a törvényszék az elvált házastársnak teljesítendő kárpótlásban.
– Pfuj! Zeno úr!
– Hja, méltsás asszonyom. Az ember csak ember. Nem is jól mondtam: «az úr csak úr». A ki «úr», attól minden kitelik. Az ember védelmezi a vagyonát.
Amanda odalépett Zeno elé.
– Ön nagyon gyűlöli Vigárdyt úgy-e?
Zeno elkezdte a szemeit forgatni s poseokat csinált.
– Hogy gyűlölöm-e azt az embert? Hát lehet-e őt nem gyűlölnöm, a ki bitorolja azt a kincset, melyet a sors egykor az én számomra rendelt; a ki lábbal tapossa azt az oltárt, a melyhez én csak imádkozni járok! (Ez már declaratio volt.)
Amanda cholerikus nevetéssel szakítá félbe.
– Hagyja el, Zeno úr. Én premier-közönség vagyok, a kit az ál-pathos csak megnevettet. Másért gyűlöli ön Vigárdyt. Azért, mert önnel igen sok jót tett, s most nem akar még többet tenni. Ön Vigárdytól húszezer forintot követelt, a mit ha ő megadna önnek, hát ön kész volna minden botrányt fedezni a saját köpenyével.
Zeno érezte, hogy meg van fogva. Vigárdy mindent elmondott a feleségének. Itt csak az arczátlanság segít.
Elkezdte a szemeit meregetni fölfelé, tenyerét a keblére tette.
– Méltóságos asszonyom! Hát elhihetne én felőlem ilyen aljasságot?
Amanda hátat fordított neki.
– Hát tudja mit, Meritoris úr? Én nem sokallom a húszezer forintot öntől, ha ön én nekem megszerzi azt a csalhatatlan bizonyítékot, a mi alapjául szolgálhat egy válópernek, melyben én vagyok a felperes.
Zeno naiv kezdett lenni.
Olyan mórikálást vitt végbe, mint egy falusi kisasszony, a kit azzal kinálnak meg, hogy ő kezdje meg a «kútba estem»-et. Mosolygott és apróra nevetett.
– Méltsád engemet próbára akar tenni.
Amanda odament a Wertheim-szekrényhez, felnyitotta, kivette belőle a takarékpénztári könyvet az általános takarékpénztártól.
– Itt van. Nézze. Húszezer forint az én nevemre betéve. A mikor akarom, kivehetem. Át is adhatom: au porteur. «C’est à prendre, ou à laisser.»
Az éhes farkas étvágya látszott Meritoris arczán. Jobb lábával azt a taposó mozdulatot tette, a mivel a köszörűs hajtja a köszörű-kereket.
– Nem adná méltóságod ezt az ajánlatot nekem irásban?
Amanda a vállát vonogatta.
– Irásban nem adok önnek semmit, Zeno úr. Hanem ha önnek úgy tetszik: egy közjegyző előtt ismételhetem szóbelileg ezt az ajánlatot, a ki ezt hiteles alakban tudomásul veszi.
– Az nekem kellemetes lesz.
– Talán conveniálni fog önnek e czélra Dobokay Alasztor úr.
– Sőt elsőbbséget adok neki.
Amanda visszatette az általános takarékpénztár-könyvecskéjét a Wertheim-cassába s becsapta a szekrény ajtaját.
Ezenközben úgy tetszett neki, mintha az ajtócsapásnak visszhangja támadna. Az alcovenben levő szőnyegajtó csapódott.
– Ki az? Nem szabad bejönni! kiálta Amanda souverain haraggal.
A brocat kárpit azonban heves rándítással félrevonult s belépett a boudoirba – Vigárdy Bertalan úr.
– Talán nekem mégis szabad bejönnöm? mondá Amandához fordulva.
Azután, mintha épen csak most venné észre Meritoris Zeno urat, egyenesen feléje tartott s ott állt meg az orra előtt.
– Hallja ön, Meritoris úr! Ha én még egyszer itt találom önt a feleségem szobájában, hát akkor én önt az ablakon fogom kidobni. – Most még eltávozhatik ön azon az úton, a melyen bejött.
Nagyon tiszta a helyzet…
Zeno úr felszedi a kalapját a tigrisbőrről; az eldobott névjegyét is. (Ki tudhassa, mire jó az?) S egy világfi jártasságával üdvözli a ház úrnőjét.
– E szerint, ha méltóságod még óhajt velem érintkezésbe jönni, akkor kénytelen lesz engemet felkeresni. Pannonia, 22. szám. – Magamat ajánlom.
Azzal megfordult a sarkán s eltávozott.
Bertalan becsapta utána a nyitva hagyott ajtót.
Aztán visszajött s megállt a felesége előtt.
Egészen más ember volt, mint a ki egy órával előbb innen eltávozott.
Talán, ha mindig ilyen lett volna a képe, még most is uralkodnék.
Magasan hordta a fejét s a melle kifeszült.
– Ha pedig ön meg találná tenni azt, a mit ez az ember most mondott, lihegé a feleségéhez fordulva, akkor aztán mindjárt ott is maradhat nála, mert ide többet be nem jön.
Amanda elszörnyedve kiálta ellent:
– Ez a ház az enyém!
– Ez a ház az öné, a vízokádó sárkányától kezdve a csatornájáig; de azon az ajtón belől, melyre az én nevem van feljegyezve, én vagyok önnek az ura és birája!
Azzal rögtönösen eltávozott a kárpiton és a szőnyegajtón keresztül, a hogy jött.
– Ah! Hát ez egy nyilt hadizenés! rebegé Amanda. Jól van. Én elfogadom.
V.
Amanda érzé, hogy e jelenet által nagyon ferde helyzetbe jutott.
Az a tény, hogy Zenót elfogadta, azok után, a miket a férje elmondott felőle, világos felmondása volt a hitvesi szeretetnek. Még hozzá az a cynicus meghivás Zeno részéről, mely egy complott továbbszövését árulta el. Bertalannak teljes joga volt azon a hangon szólni ő hozzá.
Ekkor aztán azt tette, a mit ilyen esetben szoktak tenni az asszonyok, hogy mikor valami hiba elkövetésén meglepetnek, ők játszszák a megsértett félt.
Jól járt a szobaleány, hogy nem mutatta magát a láthatáron, mert bizony megkapta volna a pénteki illetményét csattanós pofonokban, a miket azután szombaton fényes aranyakkal szoktak beváltani. (Így hát tulajdonképen még sem járt jól.)
A helyett a komornyik alkalmatlankodott megint. Esmeg névjegyet hozott a tálczán.
Amandának már a nyelve hegyén volt a szó, hogy «nem fogadok el senkit!» a midőn megpillantva a látogatójegy nevét, a bámulat és boszúság hangján kiálta fel:
– Áh! Áh! úgy látszik, hogy ma minden ördög elszabadult! Soha jobbkor! Bocsásd be a kisasszonyt.
Helvila volt a látogató.
Egyszerű fekete ruha volt rajta, saját készítménye.
Tiszteletteljes bókot csinált: mintha egészen idegen volna e háznál. Pedig de sokszor futkosott ennek a szobáin keresztül-kasul lármázva. Igaz, hogy az már régen volt.
Amanda helyet mutatott neki egy vékonylábu japáni széken. Maga nyájas büszkeséggel ült le a kerevetre.
– Nekem azt mondták, hogy ön nagy beteg, kezdé Amanda. A férjem is mondta, meg önnek az édes atyja is.
Nem hozta vele zavarba a leányt.
– Igen beteg voltam. Az a rejtélyes idegbaj kínzott, a mit Vida-táncznak neveznek, a mit gyógyítani sem lehet: magától szokott elmulni. De elmulik egyszerre egy véletlen kedélyfordulattól is, mint a minő engemet ért tegnap.
– Ah! Az ön édes atyjának váratlan hazaérkezése…
– Nem épen az; hanem tanítónővé lett kineveztetésem. Tegnap kaptam meg a minister úrtól a diplomámat.
– Ah! A diplomáját?
Amanda arczán elárulta a mosoly a kétkedést. Helvila észrevette azt s erre a karján csüggő ridiculejéből elővette az összehajtott irást s átnyujtá Amandának megtekintés végett, a közben is folytatva a beszédet.
– Pancsovára lettem kinevezve, a hová pár nap mulva el fogunk utazni kedves anyámmal együtt; búcsúlátogatást jöttem tenni.
Amanda elővette a lorgnettejét s a szeméhez tartá. Úgy tett, mintha a kezében tartott irásba nézne, de nem oda nézett, hanem folyvást az előtte ülő leányt szemszegezte (fixirozta).
– És önnek a mamája nem tesz önnel együtt búcsúlátogatásokat?
– Nagyságos asszonyom jól fogja ismerni az okokat, melyek anyámat a világtól visszavonulásra kényszerítik. Én azonban a közönség szolgája vagyok.
Amanda folyvást úgy tett, mintha a kinevezési okirat kalligraphiáját tanulmányozná a kettős szemüvegen keresztül; pedig bele sem nézett, hanem a gyanú sárga szemüvegén keresztül vizsgálta a dolgot, magában tépelődve…
«Mi van ennek a háta mögött? Ez valami ravasz cselszövény lesz. Azt mondják, hogy elmennek Pancsovára. Akkor az asszony bizonyosan itt fog maradni valahol a közelben: Czegléden, vagy hol? A hol nincs a világnak se szeme, se szája…»
Még jobban erőtetett nyájassággal fordult a leányhoz.
– Hát kedves atyja szintén önökkel fog menni Pancsovára?
– Ha az atyámnak tetszeni fog bennünket meglátogatni, nálunk bizonynyal mindenkor szívesen látott vendég fog lenni.
– Csak vendég? Hát állandó ottmaradásra nem?
– Nem hiszem, hogy atyám igényeit kielégíthesse egy olyan messze eső alföldi városban található élet. Azt gondolom, hogy ő a fővárosban kíván új hatáskört keresni.
Nagyon óvatos feleletek! Amanda rá akarta szorítani a leányt, hogy színt valljon.
– Szereti kegyed nagyon az édes atyját? Kérdezé szirupédes hangon.
– Vallásunk törvényei azt parancsolják, hogy tiszteljem.
– Csak a vallás tízparancsolatja? Hát a szív törvényei nem?
– Nagyságos asszonyom! Én az atyámat négy év óta nem láttam. Hollétét sem tudtam. Ez idő alatt volt egy gyámatyám, a kit a törvényes gyámhatóság rendelt a számomra hivatalból. Ez gondoskodott taníttatásomról; buzgón, lelkiismeretesen ügyelt rám; jó tanácsaival gyámolított: atyám helyett valódi atyám volt. Nem természetes-e, hogy én azt az egész gyermeki szeretetet, mely ösztönszerűen támad a szívben: erre a nemes, tiszteletre méltó alakra vittem át.
Amandának az orrczimpái lüktettek a felindulástól: alig birta visszatartani szenvedélyes kitörését. Helvila jól figyelt szavainak hatására, a mi meglátszott Amanda arczán. Hiszen nem azért jött ő az oroszlán barlangjába mintha nem tudná, hogy az vérivó dúvad, hanem azért, mert hítte hogy megszelidíti.
Folytatá.
– Ezért az indulatomért bizonyára senki sem fog engemet megítélni. S nagysád nemesen érző nagy szíve legjobban fel fog e miatt menteni.
Amanda fogait összeszorítva nevetett. («Nemesen érző nagy szíve!»)
Féloldalról bántó tekintettel nézve Helvilára, csipős gúnynyal mondá a leánynak (visszaemlékezve arra a kezében tartott legyezőre, melyen most is ott volt amaz emlékmondás):
– Kisasszony!… A tengerszemben még mindig nem teremnek halak.
Helvila megütődve állt föl ülőhelyéről.
– Nagyságos asszonyom! Én nem jöttem ide halászni, hanem búcsút venni – soha viszont nem látásra.
Azzal meghajtá magát s távozni készült.
– Maradjon még Meritoris kisasszony. Én szándékozom önnek még útravalót ajándékozni. Meg ne döbbenjen. Nem olyan ajándékot értek, a mely az ön büszkeségét megsértené. Én meg akarom önt ajándékozni azzal, a mi önnek legkedvesebb. Én megengedem önnek, hogy tartsa meg ezentúlra is azt a híven ápoló gyámatyját, a ki önnek atyja helyett atyja lett, s a kire ön átruházta egész gyermeki szeretetét. Én átengedem önnek továbbra is mindvégig gyámatyául – Vigárdy urat…
Helvila nagyot bámult azokkal a szokatlan nagyságú éjtündéri kék szemeivel.
– Nagyságos asszonyom! Ön nagy tévedésben van. Nekem nem Vigárdy úr volt a gyámatyám…
– Hát kicsoda?
– Ha kegyeskedett volna nagyságod a kinevezési okmányomba belepillantani, láthatta volna, hogy gyámatyám, a ki beleegyezését aláirta, hogy e kinevezést elfogadhatom: Dobokay Alasztor úr.
S nagyobb igazság kedveért szétnyitotta az okiratot s oda mutatott Dobokay Alasztornak zöld tintával irott nevére. (Alasztor zöld tintával szokott irni: ez nem hamisítható photographia útján.)
Amanda bálványnyá volt meredve.
– Isten önnel, nagyságos asszonyom!
Helvila köszönt és eltávozott.
A mint az ajtó becsukódott utána, Amandából kitört a szenvedély.
– Még is megharapott a vipera! Pedig kezemben volt a nyaka! Ott harapott meg, a hol legjobban fáj! – Hát még Alasztor is!
Indulatosan járt fel s alá.
Megpillantá az asztalkán azt a hamuscsészét, melyben az Alasztor által megkezdett s ő általa folytatott bűzös cigarettacsutak hevert, azt földhöz vágta, hogy széttörött a porczellán.
– Mind gazember, valahány férfi van a világon!
(Nem mernénk szavazat alá bocsátani a kérdést.)
Aztán a kandalló elé állt s belebámult a hamvadó tűzbe.
Észre sem vette, hogy ott áll a férje megint a háta mögött. Csak mikor az megszólítá: – Asszonyom!
– Nos, uram? Felejtett itt valamit?
– Igen is. Elébb, szokatlan felindulásomban, egészen elfeledtem, a miért haza kellett jönnöm. Alasztor keresett fel az országházban, s azt mondta, hogy egy igen sürgős levele van önnek a számára. Maga nem hozhatja el, mert tárgyalása van. Küldönczre nem bizhatja, mert kényes tartalmú: engem kért fel, hogy adjam át magának.
Amandának a lélekzete elfulladt a dühtől. Bertalan a kezébe adta a levelet.
Az asszony az egész levelet – felbontatlanul – a kandallóba dobta. Elégett.
– Mondja meg Dobokay úrnak, hogy már válaszoltam a levelére.
Bertalan vállat vont s ment vissza az országházba.
Amanda sírt. Minden könycseppje egy csepp aqua toffana volt.
VI.
Mikor Dobokay Alasztor Vigárdy Bertalant felkereste a sándor-utczai országgunyhóban, elmondva neki a tapasztalt fölfedezését azzal a «bizonyos úr» névjegyével: Bertalan azt mondá:
– Most mit csináljak én ezzel az emberrel?
– Én tudnék neked tanácsot adni, hogy mit csinálj vele? Hídd ki és lődd fejbe, mint a tököt.
– Ah!
– Te úgy lősz, mint egy galambvadász. Vedd hasznát a tudományodnak. Minden ember azt fogja mondani, hogy derék gavallér módra cselekedtél.
Azzal otthagyta a barátját.
Délután fölkereste Bertalan Alasztort a bureaujában.
Alasztor ez idő szerint közjegyző volt.
– Nos? Párbaj-segédre van szükséged? kérdé Bertalantól.
– Dehogy van.
– Azt gondoltam, arra szólítasz fel. A normalis világi rendszer nyomán, ha az embert egy pribék meglepi a felesége boudoirjában s másnap az ember ugyanazt a pribéket ott szorítja a saját felesége öltözőjében, hát azt csak fejbe kell lőni.
Bertalan egy levelet húzott elő a zsebéből s átnyujtá Alasztornak. – Az én methodusom más úton jár.
Alasztor elolvasta a levelet s visszaadá Bertalannak.
– No hát, czimborám, annyit mondhatok neked, hogy én végig jártam Európa minden bolondokházát, tanulmányozás végett, de akkora bolondot, mint te vagy, nem fedeztem fel sehol. Tedd, a mit akarsz. Te nem erre a planétára való ember vagy. Ott fekszel már a Duna fenekén. S én nem húzlak ki. Hát mi a mennykőnek jöttél most hozzám? Testamentomot jösz tenni? Mint közjegyzőhöz.
– Én? Testamentomot tenni?
– No igen. Miután öngyilkos akarsz lenni.
– Eszemben sincsen.
– De útban vagy felé. Ott vagy már. A cyankalis theacsésze előtt. Nagyon sajnállak. De nem segíthetek rajtad. Gondom lesz rá, hogy szép temetésed legyen. Hanem már most csak egyre kérlek. Ha végrendeletet csinálsz, nekem semmit ne testálj, a mi a birtokodat képezi.
Bertalan tréfára vette a dolgot, nevetett.
– A feleségemet se?
– Én csak azt mondtam, hogy semmit se, a mit a tiednek tartasz.
Azzal kezet szorítottak egymással. S aztán elváltak, folyvást nevetve.