HARMADIK RÉSZ.
I.
Néhány napig prózai dolgok foglalták el Camillát és leányát.
Meritorisnénak mindenek előtt a pénztárral kellett beszámolni, a lemondására adandó választ és felmentését bevárni, a letett biztosítékát visszakérni. Mindez, ha gyorsan megy is, lassan megy.
És így az, a mit Helvila Amanda asszonynak mondott: «holnap utazunk anyámmal együtt», bizony csak phrasis maradt. Elég nagy boszúság volt ez Vigárdynénak, a ki a Meritorisék házmesterénél mindennap kérdezősködtetett a szobaleánya által, s megtudta, hogy még mindig itt vannak. «Hazudott a kis kigyó!» Hát vannak szükségbeli hazugságok.
Azután a bútorokkal is kellett valamit csinálni.
Az is csak olyan szükségbeli hazugság volt, a mivel Camilla Zeno urat megnyugasztalta, hogy ezeket a bútorokat mind felvásárolta egy hitelező, s neki csak haszonbérben engedte át. Igaz volt, hogy megvette egy hitelező, de nem kölcsön, hanem tulajdonul adta át a bukott családnak. (Nem is nehéz kitalálni, hogy ki volt az a jámbor hitelező.) A birói pecséteket csak bölcs óvatosságból hagyták továbbra is a bútorokon, hogy mikor egyszer-egyszer jön egy sadduceus Meritorisnak egy viselt váltójával executióra, azt mondhassák neki: – Köszönjük alássan, már biztosítva vannak.
Azoknak nagy részét el kell adni.
Főkérdés volt, hogy mi történjék a zongorával?
Helvila tudakozódott a pancsovai hivatalbeli elődjénél, a kit Temesvárra promoveáltak, az ottani állapotokról. Onnan várta a választ.
Olyan óvatos volt ez a család, hogy minden levelét poste restante czímeztette. Maguk mentek érte a postára: így nem lehetett semmi levelet útközben elfogdosni.
Helvila épen a postára ment.
– Ne menj ki ma, péntek van, mondá az anyja.
Neki, mint idealista irónőnek, természetesen péntekesnek kellett lenni.
– Én nem hiszek a napok signaturáiban, felelte rá az új nemzedék.
(No no gyerekek!)
Camilla épen a szükséges ruhanemüeket csomagolta, midőn Helvila megérkezett.
Nagy sebbel-lobbal nyitott be; az arcza egész piros volt a felhevüléstől. A keze is reszketett, mikor a kapott levelet előhúzta a joppkája zsebéből.
– Látod, jó hírt hozok. A hivatali elődöm igen kedvesen válaszolt minden tudakozódásomra. A tanítónő lakása egy külön házban van, az iskolával összekötve, két szobából, konyhából, kamrából álló. Van hozzá fél hold kert, melyben elődöm komlót termesztett, a miből évenkint két-háromszáz forintot szüretelt: az egész komlótelepet átengedi nekem ingyen, minthogy ő már a költségeit sokszorosan megkapta. Csak azt köti ki, hogy majd én is ingyen engedjem azt át, ha előbbre megyek, az utánam következőnek.
– Áldott teremtés.
– Mind ilyen az, a többi is. A tanítók népe az, a melyre azt mondaná a «Mester», ha most itt járja a földön: «Az én országom ezeknek a világából való.» – Azután arról is tudósít, hogy a zongorát jó lesz magammal vinnem, mert a zongoraleczkékért Pancsován jól fizetnek, ez is jó mellékkereset lesz.
– És te neked is kedves mulatság.
– Azután még ír a brahmaputráiról és cochinjairól: azokat jutányos áron kész átengedni. Én ugyan a tyukokhoz nem értek.
– No én értek. Az az én mulatságom lesz.
Helvila nagyot nézett az anyja szemébe.
– Hát te csakugyan azt hiszed, hogy el fogsz velem jönni, Pancsovára?
Nagyot sóhajtott utána.
– Hát hogy maradnék el tőled? mondá Camilla.
Helvila megölelte az anyját. Megcsókolták egymást.
– Még egy utóirat is van a levélben. Colleganőm azt veti fel, hogy hát minket tanítottak-e a præparandiában fényképezni? mert ő tanulta azt. A fényképezésnek ott igen jó hasznát vehetni. Valahány kis leányt behoznak az iskolába, azt a szülői mind lefényképeztetik a tanítónővel, aztán mikor kiveszik az iskolából, megint lefényképeztetik. Azért, ha értem a módját, jó lesz egy momentfelvételű amateur-gépet vinni magammal, az jól fog jövedelmezni.
– És te tudsz fényképezni?
– Tökéletesen. Az volt a legnagyobb gyönyörűségem az iskolában.
– Hát majd vegyünk egy ilyen amateur-gépet.
– Nem, anyácskám, arra most nincs pénzünk. A mit a butorainkért kapunk, abból ki kell fizetnünk a jövő félévi házbért, mert féléves a felmondási határidőnk.
– Hát a pénzbiztosítékom is itt lesz.
Helvila fejet csóvált.
– Tudod, hogy az szent pénz. Abból semmit sem szabad elkölteni.
(Azért volt az szent pénz, mert az államkötvények hátára mind Vigárdy neve volt irva. Apródonkint kisül, hogy az a sok mennyei manna, a mi erre a bujdosó családra lehullott, mint az ő kezéből került ki. Még talán a pancsovai komlóskert is.)
– Megkisérlem: talán részletfizetésre kaphatok egyet a látszerésznél.
A konyha felőli ajtón csöngettek.
Camilla ment ki az ajtót kinyitni.
A mint visszatért, csak a fejét dugta be elébb a félig nyitott ajtón, az arcza tréfás hamis mosolytól sugárzott.
– Nos? Hát mit hozott a mesebeli tündér? Találd ki! Hát nem a te tulajdonod a «terülj meg abroszkám!» Mi volt a kivánságod?
Azzal kitárta az ajtót. Egy hordár állt mögötte. Csomag volt a vállán.
– Itt van az amateur-gép.
Csakugyan az volt.
Helvilának elszorult a szíve a meglepetéstől.
– Nekem hozták ezt? hebegé.
– Egy nagyságos úr küldi, ezzel a levéllel, szólt a hordár.
Helvila a czímborítékról már tudta, hogy mi van a levélben: Vigárdy irását ismerte meg rajta.
– No ez igazán tündérek játéka! kaczagott örömmel Camilla.
Helvila szomorún bólingatott a fejével. Az volt a cassandrai adománya, hogy minden titkot kitalált egyszerre. Dehogy tündérjáték, dehogy csodatünet. Bizonyosan az az úr is kapott a «saját» levelére választ attól a hivatali elődjétől Helvilának.
Valami borravalót akart adni a hordárnak. Az nem fogadta el: tiltva van, a küldő már kifizette. Hanem névjegyet kért az átadás elismeréseül.
Helvila kivett egyet a tárczájából s odanyújtá a hordárnak.
Az nem volt vele megelégedve.
– A nagyságos asszonytól is kérek névjegyet: két levelet adtam át.
Helvila csak akkor vette észre, hogy két levelet tart a kezében, a másik az anyjának van czímezve.
Azt is ugyanaz a nagyságos úr írta.
Camilla is átadta a névjegyét a közszolgának. Az alászolgáját kivánt és eltávozott.
– Milyen gondatlanság! ez volt Helvilának az első szava. Hát nem tudta a neked szóló levelet is az én hozzám czímzettnek a borítékjába tenni – lezárva?
– Te úgy félsz?
– Régóta tanulom.
– Add ide a levelemet.
– Nem, nem. Majd azután. Együtt olvassuk el mind a kettőt, szépen egymás után. Elébb az enyémet, azután a tiedet.
– Miért azután?
– Azért, mert én most mindjárt használatba akarom venni az én gépemet, s legelőször is tégedet fényképezlek le.
– Hát azt megteheted azután is, ha a levelet elolvastam.
– Nem tehetem meg. Mert te annak az elolvasása után bizonyosan sírni fogsz, felduzzad az arczod, a szemed, a szád: így nem állhatsz fénykép-masina elé. Nekem a mostani arczod kell: ez a nevető, ez a naiv, ez a bohó kis mama képe.
S nem engedett a capriciosa! eldugta az anyjának szóló levelet a kabátja alá. Ilyen zsarnok volt a háznál. Imponált vele az anyjának. Igazán ő volt a garde de dame.
Akkor aztán hozzáfogott az ajándékcsomag felbontásához.
Az efféle amateurphotograph-apparatus olyan kis terimét foglal el, hogy az ember egy utazótáskában elrejtheti. Hanem aztán, a ki ért hozzá, az mindenféle gólyalábak kihuzgálásával egy olyan tökéletes háromlábú szörnyeteget képes belőle összeállítani, a milyennel csak valaha házasulandó párokat fenyegettek.
Helvila egészen otthon volt a masinájával. Úgy manipulált vele, mint a legelszántabb photographus, a ki előtt az emberélet értéke nem drágább három forintnál.
A kis mama mindenben engedelmeskedett, mint a hogy szokás egészen civilisált, vagy egészen vad embereknek szót fogadni a photograph kommandójára. Ide állni! a fejet kissé jobbra! a kezet leereszteni! a lábat hátrább! Mosolygó arczot csinálni! Most kezdődik! Pislogni szabad! No még egy fölvételt!
Az áldozat végre fölszabadul.
A lemezt kihúzzák.
– Fölségesen sikerült! Tessék idenézni!
A megörökített nem lát a világosság elé tartott üveglapon egyebet, mint egy homályos kisértetet, a kinek fekete a szája, fehérek a szemei. «Kitünően sikerült.»
– No még egy fölvételt en face!
– No nem! Add ide már a levelet, hadd olvasom el.
Helvila előadja a levelet.
Azt szépen a kis hímzésollóval felvágják s aztán együtt olvassák el. Ezt a tartalma:
«Kedves barátnőm.
«A mióta legutóljára találkoztunk, én egy nagy horderejű lépésre szántam el magamat. Tudomásomra esett, hogy önnek a férje ez előtt valami négy évvel folyamodott a földmívelési ministeriumhoz egy kiváló szakférfiui állás elnyerése végett az állami méntelepek egyikénél…»
– Ez akkor volt, tudod, mondá Camilla, a mikor az ékszereimet el kellett adnom, hogy az apád váltótartozásait kifizessem. Én könyörögtem neki akkor, hogy lásson valami hivatal után.
– Menjünk tovább.
A levél így folytatá:
«Akkor a ministeriumtól az a válasz jött a folyamodására, hogy azt az állást elnyerheti, miután az ahoz megkivántató szakképzettséget teljesen bírja; de csak azon föltétel alatt, ha elébb mindenféle összeköttetést megszakít a turffal, a tattersallal, a börzével és lebonyolítja a magánüzleteit. Önnek a férje ezeket a föltételeket teljesíteni vonakodott, s a közben utólérte őt a sajnálatos katasztrófa. Most, hogy ő ismét visszatért Magyarhonba, én közbenjártam a magas ministeriumnál, hogy ezt a régi határozatot előkeressék s önnek a férjét az általa egykor kért hivatalos állásba behelyezzék. Ez az én válaszom az ő invectiváira. A ki engemet meg akar semmisíteni, én az ellen azzal védem magamat, hogy csinálok belőle embert. Ő engem meg akar gyalázni: én visszaadom neki a becsületét. Ez az én vivási modorom. Meg vagyok győződve a felől, hogy önnek a férje, megtalálva az utat a becsületes megélhetéshez, úgy fog azzal lenni, mint a súlyos betegségből kigyógyult a visszanyert egészségével: féltve fogja azt őrizni. Ezzel önnek is örömet és nyugalmat szerzek. Férjének lesz háromezer forint fizetése, lakása, deputatuma és utazási költsége, később nyugdíja, biztosított jövendője. Az én lelkem pedig meg lesz nyugtatva, hogy jót tettem, nem csak azokkal, a kik szeretnek, de még inkább azzal, a ki gyűlöl…»
(Ez volt az a levél, a mit Vigárdy Bertalan megmutatott Dobokay Alasztornak, s a mire a közjegyző azt mondta, hogy még ennél nagyobb bolonddal nem találkozott Európában.)
Camilla a végsorokat már csak zokogástól elfult hangon tudta elolvasni.
És azután is sírva szorongatá a kebléhez a levelet, s szép idő telt bele, a míg a szemeit felszárítgatá s körülnézett.
Helvila a fényképező masinán szöszmötölt hidegvérrel.
– Hát nem magasztos, nem angyali lélek-e ez, a ki így cselekszik?
A leány azt mondta rá: – Nem…
Camilla elbámult.
– Te azt mondod, hogy «nem»?
– És imétlem, hogy «nem». Hisz Vigárdy úr ezzel egy megmérhetetlen nagy hibát követett el, abban a hitben, hogy jót cselekszik.
– Minő hibát? kérdé elképedve Camilla.
– Állami hivatalra ajánlani olyan embert, mint Meritoris Zeno!
– Te elitéled az atyádat? szólt elszörnyedve az anya.
– Nem «én» itélem el az «én atyámat», hanem a kérlelhetlen logika itél egy ismert eset fölött. Van egy ember, a ki váltókat hamisított, a kinél tehát a tulajdonjog iránti érzék hiányzik. És ezt egy országos képviselő beajánjla a kormánynak, hogy felügyelője legyen egy olyan országos vagyonnak, a hol a malversatiónak ezer alkalma kinálkozik.
– Ne beszélj így az atyádról! Ez irtózatos!
– Irtózatos ugy-e, hogy úgy kigyógyultam a gyermeki gyöngeségekből? De hát nem te gyógyítottál ki? Nem a te orvosságoddal? Nem itt ennél az asztalnál keverted-e velem együtt azt a rettenetes gyógyszert, a mi az embert minden érzéstől megszabadítja. Akkor még csak a páráját szíttam be: de a lelkem meghalt tőle.
– Ne ejts kétségbe! Te túlságosan szigorú vagy az atyádhoz. Nem ismered jól. Ő alapjában jó szivű ember. Ha ő egyszer tisztességes, előkelő állásban fog lenni, ismét azzá lesz, a mi elején volt: önmagára büszke, önérzetes ember. Hisz a jóllét megjavítja még a gonosztevőt is.
Helvila nagyot fohászkodott.
– Most már én mondom, hogy ma péntek van…
– Helvila!
– Nem félek a péntektől. Bebizonyítom azzal, hogy még ma elutazom rendeltetésem helyére.
– Még ma?
– Az én utimálhám együtt van.
– Hát én?
– Te nem jösz már én velem az alföldre; te el fogsz menni ő vele.
– Azt nem mondtam.
– De én tudom. Te mentegeted magadban azt, a ki egész életedet elrontotta. És az még jobban el fogja rontani. Te most azt gondolod magadban: milyen jó ember volt az én uram, a míg falun laktunk, tüzes gazda volt, csak a jószágára volt gondja. Lovakat nevelt, a mik híresek voltak messze földön. Szerette a családját; nem játszott mást, csak sakkot. Erre gondolsz most vissza.
– Kitaláltad. És aztán arra, hogy ezt a nagy változást a rossz társaság okozta nála, mikor a fővárosba jöttünk telelni. Itt keveredett a sport piratái közé, a kik között elvesztegette a lelkét és vagyonát.
– Annak a rosz társaságnak minden tagja azt mondja, hogy őt a többiek rontották el. De hát miért kell abba a társaságba belépni?
– De most már nem keresheti fel többé.
– Nem, azt a rossz társaságot, a mely a tagjaitól a külső tisztességet megköveteli. Nem járhat jockey-clubba, a turfra, a börzére. De hát a coulissák közé?
– Ha volna neki egy őrangyala, a ki visszatartaná.
– Most arra gondolsz, hogy te lehetnél ilyen őrangyal rá nézve.
– Bár hamarább gondoltam volna rá!
– De hát lehet egy fővárosi üzérnek, egy sportsmannek a felesége valamiféle őrangyal? mehet vele az asszonya a börzére, a casinoba, a titkos comptoirokba, a bettinghouseba, hogy veszélyes koczkázatok, hazard játékok, őrült fogadások, szédelgő vállalatok elől visszatartsa? Megfoghatja-e a kezét? Adhat-e neki tanácsot?
– Nem teheti a fővárosban; de egy pusztán, a hol nincs alkalom, nincs csábítás.
– Eredj! Eredj vele! Téged elkápráztat az az ábrándkép, hogy valaha ismét visszatérnek a boldog idylli napok, a miken teheneket fejettél, s örültél a vasárnapnak, a mikor felveheted az ünneplő ruhádat. Gyermek maradsz teljes életedben. Látod, én hogy megvénültem már?
Camilla még egyszer átolvasta Vigárdy levelét.
– De hát minek neked ez a gyémánt? Eldobtad régen, eldobod most is.
– De ő ragyogni fog.
– S te azt csak a távolból fogod nézni. Ha én valaha szeretnék, én csak egész szívvel tudnék szeretni.
– A sziveink így is egyetértenek.
– Az is önámítás. A ti szerelmetek csak két gyöngeségnek a találkozása. Kölcsönös szánalom egymás iránt. Én pedig szánlak mind a kettőtöket.
– Helvila! Te tudod jól, mi a mi helyzetünk? Én Vigárdyt nem ránthatom magammal az örvénybe. Ha mind a ketten a szenvedélyünkre hallgatnánk, belerohannánk. Nekem futnom kell valamerre, hogy ne találkozzam vele többé. Az ő életpályája követeli ezt tőlem. Tudod jól, hogy egy féltő dühében irgalmat nem ismerő asszony gyűlölete üldöz nyomról-nyomra, mint az árnyékom; Vigárdyt pedig üldözi ez az ember. Ha én őt ettől az üldöző rémétől megszabadíthatnám!
– Hát nem férfi Vigárdy?
– Ne adj szót ennek a gondolatnak! Ő bizony meg tudná magát védni, nem szorulna asszonyvédelemre. Hisz rettegett párbajvivó. De az egy olyan ürt támasztana közöttünk, hogy még a lelkeink sem találkozhatnának egymással többé. Ő ezt a fegyvert választotta. Igy teszi harczképtelenné az ellenfelét.
– Nem vitázok veled. Azonban egyre kérlek. Ha találkozol az atyámmal, ne szólj neki erről a levélről semmit. Ha megkapja a kineveztetését arra a hivatalra: ne tudja meg soha, ki volt az, a ki őtet ebbe belesegítette.
– Hogy ezt nem tudva, tovább is haragudjék Vigárdyra.
– Ha megtudja, még jobban fog rá haragudni. Az apró jótéteményeket elfelejtik az emberek; de a nagy jótéteményt nem bocsátják meg soha. Annak az elkövetőjét halálba gyűlölik. Add ide nekem azt a levelet.
– Miért?
– Nálam jobb helyen lesz; majd én megőrzöm.
Helvila elvette az anyjától Vigárdy levelét s azt négyrét összehajtva, elrejté a zsebébe.
– No hát most gratuláljunk egymásnak. Én utazom, te itt maradsz. Nem adod el a bútoraidat, hanem elviszed magaddal a pusztai kastélyba.
Helvila szomorúan nézett szét a teremben.
– Kedves kis otthonom! Milyen sokszor fogok rád visszaemlékezni. Legalább lefényképezlek.
Azzal a gépet odaállítá egy sarokba, beigazítva, hogy a termet legelőnyösebb részletében fölvehesse.
A míg Helvila a fekete posztó alatt játszotta a bujósdit, a mellékszobában léptek hangja hallatszott. Abban a bizonyos Dragomirovics-féle szállásban.
– Ki jön most ide? kérdezé Camilla.
Az ám a furcsa, mikor az embernek a szíve egyszerre örömtől és ijedségtől kezd sebesen dobogni: nem tudja mitől?
Melyik jön ide most, a kettő közül?
A kulcs elfordult a zárban, az ajtó kinyilt. Bizony csak Zeno úr jött be rajta.
Egész arcza affectált haragot hazudott. S hogy annál jobban imponáljon a fellépésével, a kalapot is fentartá a fején.
Szinpadi pathoszszal és távgyalogló léptekkel közeledett Camilla felé, rögtön előadva idejöttének okait.
– Asszonyom! önnek ez órában egy hordár levelet hozott. Én követelem, hogy azt a levelet adja a kezembe. Férji jogomnál fogva követelem, parancsolom.
Camilla egy szót sem tudott szólni, úgy meg volt ijedve.
Hanem Helvila előjött a fekete posztó alól s egy photographus vakmerőségével rohant Zeno úrra, megragadva a kabátja melledzőjét.
– Uram! ön elrontotta egy lemezemet a berohanásával, ezért fizet nekem két forintot.
– Hagyj nekem békét az ostobaságoddal.
– Nem ér semmit. Ide a két forinttal. Ez photographműhely.
Olyan jól adta a durczás, naiv kis leányt.
– Nem arról van szó, mamselle! Hanem arról a levélről, a mit egy hordár hozott ide.
– No hát azért kell úgy a fejedbe nyomnod a kalapot? Hát itt van a levél. A keresztapám küldte nekem ezzel a momentgéppel együtt ajándékba.
– Ne tessék komédiázni kisasszonykám! Ez a naiva szerep nem illik a maga tragikus pofácskájához.
– No hát komédiázz te! Majd én hallgatom.
– Hallgass is, nem hozzád beszélek. Hanem az asszonyhoz. Engem nem lehet hazugságokkal elámítani. Az a hordár két levelet hozott ide.
E lesujtó invectivánál összefonta a karjait a mellén Zeno.
Camilla még mindig nem találta meg a lelkét. Nem tudott szólni.
Helvila aztán abba hagyta a naivát: elővette a hidegvérét s a két kezét a kabátkája zsebeibe dugva, azt mondá Zenonak:
– Igen is. Két levelet hozott ide a hordár; de azok közül egy sem szólt Meritoris Zeno úr nevére. S a ki idegen levelet letartóztat, az a büntető codex 128-ik paragraphusába ütközik. (Talán nem is helyesen idézett.)
– Hát az melyik paragraphus, a mely a backfischeknek jogot ád, hogy az apjukat leczkéztessék?
– Azt is meg tudnám mondani; de felnőttek oktatására nem vállalkozom.
Zeno vette észre, hogy ennek a fruzsinkának az a finesse, hogy az ő betanult tragikus szerepét a burlesque comicumba öltöztesse. Fordítani kellett a dolgon. Valami drastikus kitöréssel.
– Takarodj az utamból! rivallt Zeno a leányára. Én atyai hatalmamnál fogva parancsolom, hogy eredj át a másik szobába. Itt olyan tárgyakról folyik a szó, a miket egy fiatal leánynak nem illik meghallani. Én! az atyád, parancsolom!
S megfelelő taglejtésekkel kisérte akaratnyilvánítását.
– Már most hát még is kell felnőttek oktatásával foglalkoznom, szólt Helvila. Hát tudod te, kedves aranyos kis papa. Van egy úgynevezett gyámsági törvény, melynek 84-ik paragraphusa azt mondja, hogy ha egy apa elhagyja a gyermekét s holléte ki nem tudható, akkor az elhagyott árva számára a gyámhatóság rendel ki hivatalból gyámatyát. Ez történt velem is. Ennek volt atyai hatalma fölöttem, egész a tegnapi napig, a mikor kineveztettem okleveles tanítónőnek, a mely minőségemben ismét csak a tanfelügyelőt ismerem el közvetlen hatalomnak. És ezek szerint már most kedves szép apuskám, czukros kis tátikám, szeretlek, ölellek, csókollak: de szót nem fogadok neked.
Zeno vette észre a leány ravasz practikáját, hogy az őtet ezzel a tüntető ölelgetéssel mind jobban a Dragomirovicsék ajtaja felé tologatja («Ez engem ki akar csókolgatni az ajtón!») s egyszerre nyers erőszakkal tépte le a nyakáról az ölelő karokat, miközben a kalapja is leesett a fejéről, s eltaszítva magától Helvilát, dühtől sápadtan kiálta:
– No majd megkeresem én azt a levelet magam!
S azzal odarohant a szekrényhez, melynek ajtajában benne volt a kulcs, azt felszakítá s elkezdett a felesége levelei között turkálni.
– Ah! Haha! Nevetett Helvila, a hogy a gyermekleány szokott nevetni, két kezét két térde közé szorítva: Te strinkszet akarsz játszani, apuska? Nagyon jó lesz! Tudod, mi az a strinksz? Mikor a gyerekek egy zsebkendőt összefonnak korbácsnak, aztán eldugják a szobában. Egynek az alatt sunyni kell, hogy ne lássa hová dugták a strinkszet. Akkor aztán azt mondják neki «keresd». Ha nem közelít a rejtek felé, azt kiabálják neki: «víz, víz, víz!» ha közel találja, akkor «tűz, tűz, tűz!» s ha megtalálta a strinkszet, akkor futnak előle; a kit utólér, ütheti a hátát. Keresd papa, keresd! Víz, víz, víz!
Mind ez csak színjáték volt. A dévaj gyermekeskedés közben odasúgott az anyjának.
– Fuss a hálószobádba, s zárd magadra az ajtót.
Camilla azonban nem akarta eltűrni, hogy Zeno az ő levelei közt kutasson, s egy titkait védő asszony oroszlánbátorságával rohant oda Zenóhoz, megragadva a kezét.
– Hagyjon ön békét a leveleimnek. Ott nincs az, a mit ön keres.
Ezzel Camilla elvesztette az eddig előnyös hadállását, hogy a leánya mindig közte és a férje között állt.
Zeno rögtön fel is használta a megváltozott positio előnyét. Hirtelen kirántott egy revolvert a zsebéből s azt Camilla arczának szegezve, kiáltá.
– No hát add elő azt a levelet, vagy meghalsz!
Camilla nagyott sikoltva tántorodott vissza, mindkét karját az arcza elé emelve.
– Azt a levelet, asszonyom! dühöngött Zeno.
Camilla irtózott attól a forgópisztolytól.
De ugyan nem félt a veszedelmes szerszámtól Helvila.
Megint oda tolakodott kettőjük közé.
– Ugyan, ugyan! Édes kis apuskám! Nem szégyenled magad, ilyen ócska szinpadi fogásokhoz nyulni? Revolverrel fenyegetni a feleségét? Friseurlegényhez illő tréfa! Gondold meg, hogy première-közönség előtt játszol! Bizony kifütyülnek.
De már Zeno úr benne volt a szerepében.
– A poklok minden ördögeire! Vért fogok ma ontani!
S a közben a leányán keresztül is czélozgatott a pisztolylyal a feleségére.
Helvilának most valami új ötlete támadt.
– Ejh! De pompás poseokat csinálsz most apuskám! Ezt csakugyan meg kell örökítenem. Csak egy perczig maradj a momentgépem előtt.
Azzal odafutott a photographgéphez, a fekete posztó alá, onnan beszélt kifelé.
– Nagyon jó! Nagyon jó!
– Szemtelen teremtés! rikácsolt Zeno. Most mindjárt téged lőlek le, mint egy macskát.
– Igen jó! Ugy ugy! Én felém tartsd a pisztolyt. Ez nagyszerű kép lesz.
– Abba hagyod? ordított Zeno.
– De ne toporzékolj úgy! mert hét lábad lesz a photographián.
Zeno úr most már valósággal dühös lett.
– Te Jezabel! Te Goneril!
Camilla nem türhette tovább. Odarohant Helvilához s elrántotta a photographgép mellől.
– Helvila! Én nem engedem, hogy az atyádból gúnyt üzz! Menj! Te neked nincs szived.
A leány szomorú gúnynyal mondta rá:
– Ez a legnagyobb bizonyiték arra, hogy az atyám leánya vagyok.
Zeno urat e nem várt hitvesi nagylelküség végképen elkeserítette, a mit még nevelhetett nála ez a kegyetlen részvétlenség egyetlen leánya részéről.
– Minő elfajultság! kiálta föl, szemeit fölfelé meregetve. Hát nem kell-e megszakadni egy atya szívének, mikor az egyetlen gyermeke így megtagadja legszentebb érzelmeit? Minek is nekem ez a nyomorult élet! Pusztulj el, te elátkozott világ!
Azzal végső elkeseredésében a saját halántéka felé fordítá a pisztoly csövének a száját.
Camilla a kétségbeesés bátorságával rohant oda a férjéhez, megragadva annak halálos ténykedésre emelt kezét, s elkezdett vele küzdeni, hogy a pisztolyt kicsavarja belőle. Nem birt vele. Ekkor aztán odakiálta Helvilának:
– Add elő a levelet! Nálad van!
– No hát «tűz», monda Helvila. Itt a strinksz!
S odanyujtá a zsebéből előhúzott levelet.
– Legyen hát önnek az a büntetése, hogy tudja meg mi van a levélben.
Akkor aztán Zeno ki hagyta a kezéből vétetni a revolvert könnyü szerrel. Helvila belenézett a forgópisztoly kamarájába. Látta, hogy egy töltény sincs benne. A mi eddig is gyér tiszteletét Zeno iránt a minimumra szállította le.
Zeno elkezdte olvasni Vigárdy levelét.
Camilla és Helvila két oldalról figyelemmel nézték az arczvonásait. Milyen furcsa optikai szerszám az az emberszem! Camilla azt látta ez arczon, hogy az elérzékenyülés vesz rajta erőt; feltámadnak a szívben, ott ragyognak az arczon a nemes indulatok: a hála, a barátság, a becsületvágy, a boldogság! Ezt ő mind látta. És ugyan azon az arczon e pillanatok alatt látta Helvila a dæmoni vad indulatok lobbanásait: a boszút, a kárörömöt, a vakszerencse villanyozó hatását. Az egyik nő örült, a másik borzadozott.
Mire végig olvasta a levelet Zeno, már akkor teljesen ura volt a szerepének. Kitünő szinész lett volna belőle, ha arra adja magát. Készen volt a maszkjával. Új szakállt sem kellett magának ragasztania, még is át tudta a képét alakítani.
Mikor azt az elolvasott levelet a szivéhez szorítá s arczát az ég felé emelte, egy a sok esőt megsokalt mormon patriarcha hálálkodó kifejezését reprodukálta vele.
– Mennybéli Jehova! (még a Buddhát is megtagadta) bocsáss meg, hogy nem biztam benned! Te ma engemet újjá teremtél. Nem! Nem! A régi jó emberként támasztál fel újra! Mert hisz én jó ember voltam valaha! Jó férj, jó apa. Ugye kedveseim? Nőm! Leányom! És ismét az fogok lenni. Jó apa, jó férj! Becsületes polgár!
S itt kifeszítette a mellét és nagyot fújt.
– De hát nem álom ez? Valósággal irva van az, a mit most olvastam? Szólj! Te angyal! Te szent! Te oltárkép! Te hozzád volt irva ez a levél? Ti olvastátok ezt? Én állami hivatalt kapok? Hatodik osztályú rangfokozattal? Álom ez? Ha valóság, hogy tudtátok ezt előlem eltitkolni? Mért kínoztatok így meg? Oh ti kegyetlenek vagytok. Szeretnélek ezért benneteket egy öleléssel agyonszorítani.
S karjait utánuk terjeszté.
Camilla engedte is a vállát átkaroltatni; de Helvila kisiklott az ölelés alól.
– No papa, már most add vissza azt a levelet.
Zeno hallatlanná tette ezt a szót. A helyett sírásra fogta a dolgot.
– Engedd meg, hogy könyeimmel áztassam ez idvezítő levelet. Ezt az evangeliumot! Ezt az amnestiát!
Olyanformán tett.
– No, ne gyűrd úgy össze azt a levelet! nyügösködék Helvila, ki minden módon birtokába akarta keríteni az iratot.
Zeno figyelme azonban egészen a felesége felé volt fordulva.
– És én tégedet mint félreismertelek! Te mintaképe a hű Penelopéknek. Hogy elitéltelek, hogy megsértettelek! Oh engedd, hogy térdreborulva kérjek tőled bocsánatot, hogy négykézláb csuszszak utánad, mint a nőrágalmazó troubadour! Engedd, hogy a lábaidat csókoljam.
S meg kellett neki engedni.
Ekkor aztán féltérdre állt.
– És most semmi sem szakít el tőletek többé! Esküszöm az égre, s annak minden boldogságos szenteire, hogy hűséges családapa leszek ezután. Férj és apa. Büszkén fogjátok viselhetni a nevemet. Kettőtök között fogom megosztani a szeretetemet.
– Köszönöm papa. Én a magam részét itt hagyom: nem fér már az utitáskámba.
– Leányom! szólt felháborodva Zeno. Te nem szeretsz? Te visszautasítod az én szeretetemet?
– Helvila! inté az anya is leányát.
– Jól van, hát szeretlek. Hanem ha valamit akarsz adni, hát add ide azt a levelet.
A leány érezte, tudta jól, hogy az a levél rosz helyen van Zeno kezében. Zenonak pedig épen arra a levélre volt actualis szüksége.
Nem is vitázott a zaklató leánynyal, hanem a feleségéhez fordult.
– Oh ne foszszatok meg ettől az én drága kincsemtől! Ez az én talizmánom, az én bűnbocsátó levelem. Ezt én éjjel-nappal a keblemen fogom viselni. Ez fog engemet megőrizni a gonosz indulatoktól. Ez lesz az a bűbájos vért, melyről a csábító bűnök nyilai lepattognak. Ennek az elolvasása lesz az én mindennapi reggeli, esteli imádságom.
Azzal szétterjeszté két kezével a levelet, extasissal beszélve hozzá:
– Te angyali lélek! Te arany ember! Te gyémánt szív! hogy tudtalak én tégedet oly keserüen megbántani! Te voltál jóltevője szegény családomnak! És én téged aljas gyanusítással sértettelek! Én tégedet meg akartalak rontani, s te engem ujjáteremtettél. Te vagy az én megváltóm, az én messiásom.
S azzal öszsze-vissza csókolta Vigárdy nevét.
Camillát egészen elkábítá ez az ömlengés.
– Jól van! Tartsd magadnál azt a levelet, mondá Zenónak.
A miért aztán Zeno mind a két kezét megcsókolta a nejének.
Aztán még a boritékot is felszedte a padlóról, a mit eldobott, még azt is kiengesztelte, oly módon, hogy a szakállához törülte, úgy kefélte le róla a port. A levelet úgy tette el a borítékba sülyesztve.
Helvila ingerülten fordult el, s aztán hátra ment az amateur-gépet szétszedni s összecsomagolni, mint a kinek ebben az egész jelenetben nincs semmi dolga többé.
Igen érzékeny kibékülési jelenet következett – férj és feleség között: oly hosszú elválás után.
– Mit szólsz hozzá, te drágám? Mit tanácsolsz? rebegé Zeno. Ugy-e jó lesz, ha én most egyenesen oda megyek Vigárdyhoz? Ezzel a szóval: «Bertalan barátom!» Mondhatom neki azt, hogy «barátom»? Ezzel a levéllel kezemben. Csak azt a szót fogom neki mondani: «Bocsáss meg!»
– Nagyon jó lesz.
– S ha akkor ő kezét nyujtja felém, én hirtelen megcsókolom a kezét…
– Teheted azt.
– És ha a kölcsönös félreértések kimagyarázása után ismét összekötjük a régi jó barátság arany lánczát, mondhatom neki azt: «Most jöjj velem, az én kedves családom fészkébe. Jöjj velem karöltve: egész világ láttára. Tudja meg az egész romlott világ, hogy az én nőm egy szent. S az én barátom a másik. Kettőjük között én magam az idvezült! Mondhatom ezt?
– Mondhatod.
Erre aztán a kitörő öröm teljességével kaczagott fel Zeno.
– Nincs ma boldogabb ember nálamnál a földön!
Camilla egészen el volt bódítva.
Bizalmaskodni kezdett vele.
– Tudod mit Zeno? Ebben a nagyon is megviselt öltözetben ne mutogasd már magadat.
– Hát hol vegyek mást?
– Megmondom. Itt ebben a Dragomirovics-féle szobában van egy ruhásszekrény.
– Ah! Az én hajdani garderobe-chiffonom.
– Abban megtalálod minden ruhádat, a mit elutazásod előtt itt hagytál.
– Ah! S te nem adtad el azokat az ószereseknek?
– Hogy adtam volna el? A férjem ruháit.
– Te hitted, hogy visszatérek? Mennyei asszony.
– No hát, eredj a szobádba és öltözzél át.
– Az én szobámba? Hát Dragomirovics úr?
– Az nem fog idejönni, a míg mi el nem utazunk! mondá Camilla, s egy kis mosolyt is engedett meg az arczának.
Helvila alig várta, hogy Zeno átlépjen a másik szobába, azonnal szemrehányásokat tett az anyjának. Lenyomott hangon beszélt, hogy a szomszéd szobában meg ne hallják.
– Nagyon rosszul tetted, hogy azt a levelet ott hagytad a kezében.
– Mire gondolsz, Helvila?
– Arra, hogy az a levél egyedül te neked volt irva: azt nem szabad profanálni.
– Azt ő nem fogja tenni. Láttad, hogy megváltozott e levél olvasása után.
– Láttam. És az volt a hatása rám ennek a jelenetnek, hogy visszaemlékeztem egy hasonlóra. Egyszer elvittek a szinházba, mikor bohózatot adtak. Azt szabad leánykáknak is megnézni. Hát ott épen így játszott a szinész, a ki jellemkomikusokat szokott adni.
– Te igazságtalan vagy.
– Nem, anyám. A ki érez, az nem fecseg. A ki férfi, az nem sír. Egy néma fohász, egy hallgatag magába szállás meggyőzött volna, hogy ilyen változáson ment keresztül a lelke. Ha szótlan leül az asztal mellé, fejét tenyerébe hajtva, végig gondolva azon a fertőn, a melyen keresztül most partra vergődött. Ha keresi és nem találja a szót, a mivel a beszédet ily nagy meglepetés után megkezdje: én ebből a néma belső küzdelemből sokat megtudtam volna és elhittem volna. Hanem a frázisoknak, a gesticulatióknak nem hiszek. Egyátaljában nem kellett volna neki a levelet átadatnod, hogy olvassa el.
– De hát elnézhettem-e azt, hogy a pisztolyt a halántékának szegzi?
Helvila durczásan rántott egyet a vállán s aztán felvette az asztalról a revolvert, a mit Zeno kezéből kicsavartak.
– Ugyan nézzed: hiszen nincs megtöltve.
Camilla szemügyre vette a fegyvert. Biz abban egy töltény sem volt.
Az arcza elpirult a szégyentől. Hogy üres pisztolylyal engedte magát agyonrémíttetni.
– Komédiát játszik az én apám mindig, mondá a leány. S jó, ha még megmarad a komédiánál. De én attól tartok, hogy ebből tragœdia lesz.
– Hova gondolsz?
– Arra a szerencsétlen levélre. Te most, a fölötti álörömödben, hogy a férjedet visszanyerted, elfelejtkezel arról, hogy még egy másik ember is van a világon, a kinek tartozol legalább annyival, hogy le ne buktasd a háztető párkányáról, a hová holdkóros szenvedélyében te miattad felhágott.
– Vigárdyról beszélsz?
– Igen! ő róla. Mit gondolsz, milyen jó tréfa lenne az, ha most Meritoris Zeno azt a hozzád irt levelet, a helyett hogy Vigárdyhoz vinné, ezzel a szóval: «Barátom, megbocsáss!» – egy kis ajtóeltévesztéssel Amandához vinné el és annak mutatná meg?
– Ah! Te ilyen ördögi jellemnek csak nem hiszed az atyádat?
– Én nem hiszek, hanem kombinálok. Mikor Amandánál voltam búcsulátogatáson, a minek az eredményét neked elmondtam, még hallottam tőle valamit, a mit nem akartam veled közölni, hogy el ne rontsam a jó kedvedet. Most már azt is elmondom. A mint beléptem Amandához, e szavakkal fogadott: «Én azt hallottam, hogy kegyed nagy beteg volt.»
– Ezt mondtad. Vigárdytól hallotta.
– Igy mondtam. De ő hozzá tette: «és önnek az atyjától is hallottam».
– Ah! Camilla összerezzent.
– Tehát az atyám ott volt már Vigárdy feleségénél. Mit keresett ő ottan?
Camilla dühbe jött erre a szóra.
– Zeno Amandánál járt? Képtelenség.
Épen nyitotta az ajtót és belépett.
Át volt már öltözve. Tökéletes fesh gavallér volt. Ugyan négy év előtti divat szerint; de azt nálunk nem veszik olyan szigorúan. Négy év előtt rövid felső kabátot hordtak a vácziutczai gommeux-k, a mi alul a salonkabát szárnyai kilógtak. Piros zsebkendő is volt a mellső zsebében. Egészen kicsipte magát.
– Nos? hát ráismersz-e a régi Meritorisz Zenóra? kérdé öntetszelgő mórikálással Camillától.
– Szép vagy, szép, monda Camilla, türtőztetve a haragját. Csak belül is lennél a régi.
– Hát nem hiszed, hogy az leszek?
– Engedd meg, hogy kérdezzek tőled valamit. Te másnap mindjárt, hogy hazaérkeztél, ellátogattál Vigárdynéhoz? Igaz ez?
Most már Camilla kezében volt a revolver. Csakhogy az ő kezében is üres volt az.
Nem lehet Zeno urat olyan könnyen megfogni!
– Hát természetes, hogy ellátogattam hozzá. De a férje jelenlétében beszéltem vele. Hogy miért mentem oda: annak igen világos magyarázata van. Elejét akartam venni azoknak a mendemondáknak, melyek a köztünk lefolyt találkozás következtében támadhatnának. Én magamra vállaltam a felelősséget mindazon viszonyért, melyet Vigárdy az én családom irányában fentartott. Becsületszavammal kezeskedtem érte. Nagyszerű kibékülési jelenet volt közöttünk. Úgy váltunk el, mint régi jó barátok.
Ez már csak mégis vastag hazugság volt.
– Hát akkor mért rohantál ma rám, Vigárdynak a levelét követelni?
Zeno nagyot nyelt. Aztán készen volt a felelettel.
Hamiskásan hunyorított a félszemével.
– Hát már azt is csak ki kell vallanom egy ilyen vizsgálóbiró előtt. Hát mikor elváltunk Bertalannal egymástól, azt mondá a barátom: «No bruder, majd szerzek én neked egy olyan meglepetést, hogy a szemed-szád eláll tőle; de azt nem tudod meg elébb, csak egy hét mulva, a mikor a dolog perfektté lesz. Hanem Camillának majd megirom, nehogy valami elhamarkodott lépésre határozza el magát. No hát engemet szurkált a kiváncsiság, hogy mi lehet az a meglepetés, a mit Bertalan számomra készít: azért csináltam ezt az egész scénát, hogy kicsikarjam a jövendő méhéből azt a titkot, a mi rám nézve csak egy hét mulva készül megszületni.
Ez már úgy hajaz az igazsághoz. Első minőségű hazugságnak vehető.
– De mikor úgy rám ijesztettél!
– Ezzel a revolverrel? Hiszen nincs megtöltve. Hahaha!
Itt aztán elkezdte tréfára fogni a dolgot. Kaczagott, ugrált, mint a ki a legjobb capitaljuxot találta ki a kedvesei megtréfálására.
– Hahaha! Ez jó volt! Üres revolverrel! Milyet sikoltottál tőle! Hahaha! Hanem ez a fruska csak tréfára vette! Gonosz szeme van! A mint felé fordítottam a revolvert, bele nézett, mindjárt meglátta, hogy nincs benne golyó. Még mókázott velem! Jaj de átkozott dolog az, mikor az embernek ilyen okos leánya van! – Elkezdett kergetőzni Helvilával.
Most már Camilla elhitte, hogy csakugyan tréfa volt az egész. Igy volt alkotva a természettől. Egyike azoknak a kedélyeknek, a kik a regényt úgy olvassák, mint igaz történetet.
Helvila el hagyta fogni magát.
– No most megfogtalak.
– Igen. Törököt fogtál. Már most add vissza azt a levelet. Tudod a tartalmát. Nincs szükség magadnál tartanod. Ide vele! Az a mienk!
Zeno folytatta a kaczagást.
– No hát keresd meg nálam.
S azzal szétgombolta a kabátját.
Ez már izléstelenség volt.
Helvila nem is vállalkozott a zsebek motozására, hanem könyörgésre fogta a dolgot.
– Látod, aranyos kis papuskám: azt a levelet a mama én nekem adta, hogy nekem is legyen egy talizmánom, mely sok bajtól, csábtól megőriz. Egy szegény leánynak, a ki messze elszakad a szülőitől, távol idegen földön sokkal több szüksége van egy ilyen amuletre, mint te neked.
Most aztán Zeno is fordított a szerep hangulatán. Úgy tett, mintha egyszerre felfortyanna.
– Micsoda? Az én leányom el akarja hagyni a szülőit?
– Hiszen mondtam már az imént, hogy kineveztettem tanítónőnek.
– Akkor átfutott a fülemen. Te tanítónőnek?
– Igen is, Pancsovára. Hatszáz forint fizetéssel.
– Mit? Az én egyetlen leányom.
– Igen is. Egyetlen apám.
– Mit? Rongyos hatszáz forintért rácz gyereket, sváb gyereket ábcabra tanítani? Nem! ily szégyent nem tűr meg a Meritoris-czimer. Ez ellen én atyai tiltakozásommal lépek fel.
– Gyámatyám beleegyezésével történt.
– A te gyámatyád Alasztor. Tudom. Beszéltem már vele. Neki is megmondtam. Tiltakozom ellene. Pedig még akkor csak in petto volt a sors kedvező fordulata nálam. Büszkeségem mégis fellázadt ellene. Dobokay kapaczitálva lett. Nem engedem, hogy te elmenj Schulmeiszternőnek. Mi együtt maradunk. Te ott, a hol az anyád és az atyád. Hova gondolsz? Hisz az egész carriéremet elrontanád vele. Az egész világ tudja, hogy Meritoriséknak van egy leányuk; szép, mívelt, lángeszű gyermek. Mindenki azt fogja tőlünk kérdeni, a ki minket látogat meg, vagy a kit mi látogatunk, hogy hát Helvila kisasszony hol van? S arra mi pironkodással, szemlesütéssel feleljük azt, hogy a mi kisasszonyunk bizony a pancsovai elemi iskolában tanítja a kétszer kettőt. Hát hogy lehet az? Olyan koldusok vagyunk? Egy állami hivatalnok, egy nagyságos úr, nem tudja eltartani a felnőtt leányát? Az anya nem visel gondot a leányára? Keresni fogják az okát. A világ nem türi a titkolózást. Azt fogják mondani: a szülőkben van a hiba. A leány erényes, tiszta erkölcsü. Tehát kell, hogy a szülői legyenek bűnösek: a miért megveti őket, a miért elfut a körükből. Talán az apa a vétkes? Talán az anya a példás? Keresni fogják mit vétettünk? Alá lesz ásva a jó renomménk. Az anyádat fogják elitélni! Őtet kiáltják ki rossz anyának, rossz feleségnek.
Ugy folyott a szájából a prédikáczió, mintha csak be lett volna tanulva. Még Helvilát is megakasztotta. Az okoskodás olyan nagyon közel járt az igazsághoz.
Az anya és a leány összenézett, mintha egymás szemétől kérnének tanácsot.
Zeno vette észre, hogy felülkerült.
– No, vagy hát az ellenkezőt akarod rejtélyes eltünésed okául kitaláltatni. Hogy a világ azt kutassa: miért szökött el a szülői háztól a szép Helvilácska? Kinek a kedvéért szökött el?
– Ah, hagyd el apa!
– No de azt fogják mondani! Te nem ismered a világot. «Les absents ont tort.» Ez legjobban áll egy fiatal leányra nézve, a ki távollétével tünik fel.
– De már elfogadtam ez állást.
– Akkor még nem tudtad, hogy az atyád tekintélyes, jövedelmes hivatalba jutott. Kimentheted magadat. Ne is gondolj rá! Az anyád nem fog elereszteni. Jöjj ide csak mellém, kedves kis feleségecském. Hadd mondjam el neked, hogy micsoda ötletem van. Mi egész éclatval fogunk belépni újból a világba. Ott veszszük fel a fonalat, a hol elszakadt. Mit gondolsz gyémántom. Ezelőtt négy évvel itt ebben a teremben volt az a fényes estély, melyen a társaság éliteje volt együtt. Képzelem, hogy megzavarta a társaságot az a hir, hogy Meritoris Zeno eltűnt a világ szinpadáról. No hát most, mielőtt a fővárosból eltávoznánk az én hivatalos állomásomra; ujból összehívjuk ugyanezekbe a termekbe ugyanazokat az előkelő urakat és asszonyságokat a búcsúlakomára.
– Ah! Apa! Ez drasztikus gondolat! szólt Helvila.
– De genialis!
– Senki sem fog a meghivástokra ide jönni.
– Senki sem? Mind eljönnek. Oh te nem ismered a társaságot. Egy sem fog elmaradni. Hogy közelről rágalmazhassanak. Még Vigárdyék is itt lesznek.
De ezt már Camilla sem akarta elhinni.
– No én garantirozom te neked, hogy Bertalan is eljön, karöltve az ő méltóságteljes Amandájával. A fejemet teszem föl egy fületlen gombra!
Zenonak sikerült egy olyan új themát adni fel, mely egészen lekötötte a figyelmet.
– No de uram, veté közbe Camilla, gondolja meg ön, hogy ennek a tréfának a legfőbb akadálya az, hogy nekünk nincs hozzá való pénzünk. Az volt az utolsó pénzem, a mit én önnek legközelebbi találkozásunk alkalmával odaadtam.
Azt az öntudatos mosolyragyogást kellett volna látni, a mivel e prózai ellenvetésre Zeno úr arcza megfelelt.
– Hát azt a pénzt én teneked visszahoztam, szólt a nemes gavallér, kabátja belső zsebéből egy sárgabőr bugyillárist kiemelve. Igenis: valóságos bugyilláris volt. Ujdonat új. Felkantározott lófej jelvénynyel.
És azt felnyitva, a négy szakasz egyikéből előhúzott három darab tizforintost:
– Köszönettel visszaadom. Szerencse-pénz volt. Nekem disznószerencsét hozott. Itt van, kedvesem, tegye el. Jó sorsunknak ez volt az alapja. És már most még kamatot is fizetek érte.
S a pénztárcza szélső szakaszából kihúzott egy százast; volt benne még több is. Azt is letette – az alaptőkével együtt – az asztalra.
– Itt van a theaestély költségeire való. Ha nem lesz elég: több is jön. A pezsgőről én gondoskodom.
S engedett a tárcza belsejébe pillantani.
No! Ez már csak csalhatatlan bizonyítványa a férji hűségnek!
Egy százforintos az estély költségeire, s azontúl indemnity a túlkiadásokra.
– De hát hogy jutottál te ehez a pénzhez? kérdezé Camilla.
Zeno úr megczirógatta a pofaszakállát s azzal a cynikus hidegséggel, a mely olyan jól illik a férfiarcznak, historizálta el, hogy ő bizony azzal a kapott harmincz forinttal amaz emlékezetes estén egyenesen vágtatott a Korona kávéházba. Ott talált egy kártya-kompániát. Leült a tolvajok közé, bizva a közmondásban, s a közmondás be is vált. Elnyert a rablóktól valami három-négyszáz forintot.
De hisz ez olyan dolog, a mivel minden tisztességes ember, mint valami hőstettel szokott dicsekedni. Ezt már az argonauták elkezdték, mikor a colchysi aranygyapjut ellopták.
És pedig a férji hűségnek a superlativusául tekinthető, mikor a családapa elmondja a hites feleségének: «Nézd! az éjjel elvettem a rablóktól háromszáz forintot: százat neked adok belőle!» Ez többet mond, mint egy kötet szerelmes vers. Ebben van metrum, assonance, cadentia!
Camilla nem is ütődött meg rajta. Bizonyosan korábbi időkben is hallott már ilyen dicsekedést Zenótól.
De Helvila még egészen tapasztalatlan volt ebben az ethicában. Az ő kedélyét kellemetlenül zavarta ez a bevallás.
Felkapta az asztalról a százas bankót s oda rohant vele Zenóhoz.
– Vedd vissza a pénzedet. A mi kezünket be nem szennyezte soha kártyán rabolt pénz!
S azon törekedett, hogy a százas bankót Zenónak valamelyik kabátzsebébe visszagyűrje.
Zenónak egész harcza volt a leányával a zsebei védelmezésében.
– Jaj de bolondos egy leány vagy te! Micsoda nevelést adtak neked azok a preparandinák! Superplus morál! Jól van no! Ne járj a zsebemben. Csiklandós vagyok. Hát nem kártyán nyertem ezt a pénzt, no! Becsületemre, nem kártyán nyertem.
– Hát akkor hol vetted?
Helvila odaállt az apjával szemben, mint egy vallató biró.
– Jól van no! Te kis Torquemada. Azért csak ne mártogass forró olajba. Vallok benevolenter.
– No hát hogy jutottál a pénzhez?
– Igen egyszerüen. Ebben a felső kabátban volt, a mit most felvettem. Ennek van egy titkos zsebe, a bársony gallérja alatt. Én azt a pénzt, mikor útra készültem, ide dugtam el, hogy holmi non putarem esetén segítsek vele magamon. A gaz Perukker azonban nem adott időt, hogy hazajőjjek a kabátomért, alig tudtam tőle egérútat nyerni azon a szomorú éjszakán, «quod mihi supremum tempus in Urbe fuit». Így maradt itt az útra szánt pénz ebben a kabátban: a mit most intacte megtaláltam.
Helvila a fejét ingatta, nagy kétkedve.
– Ugyan papa, nem érted te azt a kunststikklit: hogyan lehet egy kalapból tizenkétféle kalapot csinálni?
Zeno nagy kaczagást kezdett.
– Te fruska. Hát te nem acceptálod, hogy ezt a pénzt a galléromban találtam?
– Akkor mégis inkább acceptálom azt, hogy a kártyán nyerted.
(Ki tudja, az is igaz-e? Nincs-e még rosszabb termőföldje?)
Azzal visszatette a százast a kis asztalra.
Zeno felhasználta ezt a réstámasztó pillanatot, s hirtelen kiugrott az ajtón, a Dragomirovics-szobába. Be is zárta az ajtót kulcscsal. Azzal elmenekült.
Camilla utána bámult. Helvila megfogta az anyja kezét.
– Most már nem utazom el. Itt maradok veled. Sorsunknak vége van. Veszszünk el együtt.
Camilla nem értette az okát ennek a nagy felindulásnak.
– Micsoda rémlátásaid vannak, Helvila?
– Nem rémlátások. Ez az ember el fog bennünket veszteni! S ha még csak minket rontana meg: a magunk baját viselni könnyű, de el fogja veszteni azt az embert, a kit jobban szeretünk saját magunknál; te jobban szereted, mint a férjedet, én jobban, mint az apámat.
– Hogyan ronthatná meg? Azzal a levéllel? Hát mi van abban a levélben? Egy örvendetes hír, a mit egy régi jó barát egy visszatért jó barátja családtagjaival előre tudat. Hát mi rosszat követett el ezzel Vigárdy?
– Én nem tudom megmondani. Fogalmam sincs a politikai világról. De érzem, sejtem, minden idegem tudja előre, hogy itt ég valami kanócz a lábunk alatt: tűzakna fölött állunk, a mi fel fog robbanni. Elárulta ezt előttem ennek az embernek dæmoni színjátszása. Miért futott el? Hát hiszen itthon van már. Megvan a sweet home. – Szeretnék utána futni s az utczán végig kiabálni: «Fogjátok el! Tolvaj! Meglopott bennünket!»
– Helvila! Gondolj a betegségedre!
– Nyomorult dæmon! Ez a betegség. Akkor hagy el, a mikor itt kellene lennie. Hogy nem tudott rám jönni a roham elébb. Akkor, a mikor itt állt még! – Most már késő! – Nevetek minden betegséget. Bánom is én, miben halok meg? Teher az élet. De kétségbeesem a fölött, hogy mi lesz te belőled és mi lesz Vigárdyból. Ti még szeretnétek élni, ragyogni, boldogok lenni.
– No hát azok leszünk.
– Szerencsétlenek lesztek. A gyalázatnak olyan fertőjébe fogtok belesülyedni, a melyből nincs kiszabadulás. Egymást fogjátok átkozni!
– Helvila! Te félrebeszélsz!
– Mert te nem értesz meg. Azt mondtad az elébb nekem: «nincs szived». Visszamondom. Te vagy az, a kinek nincs szive. Te kezedet tudtad nyujtani annak az embernek, a ki miatt meg akartál halni! Annak az embernek, a ki téged el akart adni! A ki téged elárult! Te kész vagy vele menni és osztozni abban a sorsban, a mit ő készít a számodra s még engemet is magaddal vinni. Miért? Mert ő az én atyám! Hazugság! Nem igaz! Minden csepp vérem tagadja! A mivel te magadat mented, azzal engem elkárhoztatsz. Én azt a másik embert szeretem, imádom, a hogy csak magzat imádja szülőjét. S ha ez nem igaz, úgy engem két Isten teremtett, az egyik a testemet adta, a másik a lelket hozzá. Hát bűnöm, hogy születtem? Miért nem adtál oda egy angyalcsinálónak? Még most is csinálhatsz belőlem angyalt! Még gyermek vagyok. De ne kényszeríts, hogy veletek menjek, mert akkor kifestem az arczomat pirosra, felveszem a piros ruhát, kifutok a sugárútra s odavetem magam a legelső úr kocsija elé: gázoljon el, vagy vegyen föl, a hogy jobban tetszik. De Meritoris leánya nem leszek.
– Helvila! Az Istenért! Ne vedd el az eszemet az ilyen beszéddel! Hisz úgyis közel vagyok a megtébolyodáshoz.
– Úgy? Hát közel vagy a megtébolyodáshoz? Ez már jó! Az őrültségben van jellem. Van bátorság. No hát fordítsunk a dolgon. Eddig te voltál az okos, én voltam az őrült. Most én leszek a hidegvérű tanácsadó. Még van huszonnégy órai időtök a menekülésre. A mai nap és a jövő éjjel. Te most rögtön irsz Vigárdynak s ide hivod. És akkor azt mondod neki: «Uram! Barátom! Ön ezelőtt nehány nappal itt, ezen a helyen így szólt hozzám: «Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket, mely a mi lelkünket kiegészíti.» – Azután így: «Mi összetörhetjük a békóinkat.» «Minek folytatni a kölcsönös martyriumot.» És aztán ezt: «Oh mint szeretnék még egyszer visszatérni a világba, hogy krumplit kapálhassak, s boldog lehessek, mint egy paraszt.» – No hát uram, itt van a nap, a melyen megnyilik az út ebbe a szép világba. Van valahol egy rejtett völgy a hegyek között, a hova hír sem jár. Megyek veled oda. Eltemetkezünk és élünk. S ha te azt mondod: «én ember vagyok s az akarok lenni»: hát én meg asszony vagyok, a te párod! asszonyi állat, a hogy a biblia nevez: becsületes őszinte fenevad, a ki nem tanult hazudni; a kit szeret, azt szereti, a kit gyűlöl, azt gyűlöli igazán. S nem tud semmit a világról és arról a dicsőségről, a mit annyi megalázkodás, annyi megtagadása a jobb érzéseknek, annyi embergyűlölet árán szereznek. Menjünk oda! Legyünk boldog parasztok! Felejtsük el ez átkozott ragyogó világot! – Anyám! Anyám!
Camilla a szivéhez kapott. Fuldokolt.
– Leányom. – Meghalok! – Csak egy napot! Csak egy napot.
S azzal oda rogyott Helvila lábához, két kezével belékapaszkodva.
– Jó! Te is engedtél nekem akkor egy napot, mikor azt kivántad, hogy meghaljak: én is engedek neked egy napot, – hogy elszánd magad az életre.
Camilla ájultan rogyott össze.