RÉVÉSZ IMRE HARAGJA.
(Révész Imre debreczeni pap és tanár s nagy kálvinista iró a történet és jogtörténet hazai mezején. Szül. 1826 jan. 26-án, meghalt, 1881 febr. 13-án. Képviselő az 1861-iki országgyülésen. Nagy és becses művei láttak napvilágot.)
Révész Imre az ötvenes és hatvanas évtizedek legkiválóbb, legnagyobb irodalmi alakjainak egyike volt. Ha Budapesten székel és nem Debreczenben; ha irodalmunk és hazánk általános történetének ép oly figyelmet szentel, mint a protestáns egyház ügyeinek; ha az ország központjának szellemi életével s a fővárosi időszaki sajtóval gyakoribb és állandóbb érintkezésbe lép: köre, hatása, iskolája nagyobb s jótékonyabb lett volna, mint irodalmi férfiaink bármelyikéé, kiknek neve negyven év óta, a függetlenségi harcz lezajlása óta fölmerült.
Egyénisége hatalmas volt. Esze, tudása, erkölcsi fönsége rányomakodott mindenkire s ellenállhatlan szeretetet és bizalmat gerjesztett mégis mindenkiben. Jó ember volt, mint igaz próféta; komoly volt és lelkiismeretes, mint őskori bölcs; tudott lelkesülni az igazságért, mint a világforradalmak legnagyobb hősei; szerény volt, mint maga Kálvin, kihez hasonlóvá lenni vagy legalább hasonlóságra törekedni volt lelkének legmagasabb eszménye. És mindezeken felül magyar volt egyéniségében és irodalmi műveiben ugy, mint tudósaink és költőink közül igen kevés.
A magyar protestáns egyház publiczistái közt a 16-ik és 17-ik század nagy alakjai óta hozzá hasonló nem volt senki. Ez egyház történeti alkotmányának s közjogi állásának ép oly nagy és ép oly tekintélyes buvára volt ő, mint a minőnek Deák Ferenczet tekintettük a hazai közjogban. És csodálatos véletlene a sorsnak, hogy neki épen Deákkal kellett összeütközni s épen jogtörténeti kérdésben ama rövid, de dicsőséges politikai pályán, mely neki saját vasakaratából részül jutott.
Ép e rövid politikai szereplésről akarok én most megemlékezni. Erről és egyuttal arról a „szavazás“-ról, melyről 1881. évi február 19-én a képviselőházban megemlékeztem s melyre nézve Tisza Kálmán felvilágositó nyilatkozatot tett. Nekem ugy tetszik, hogy a kettő között valóságos, noha titkos s eddig tudtomra föl nem fedezett összeköttetés létezik. Révész életének s müködésének ez ugyan csak legkisebb része, de nem legérdektelenebb.
Az 1861-iki országgyülésnek csak háromszázhuszonöt tagja volt a képviselőházban. Sem Erdély, sem Horvátország, sem Fiume nem volt benne képviselve, miután ez országrészek meg nem hivattak.
Két párt állott szemközt egymással. A határozati párt, mely a főszavazás előtti napokban százhatvannyolcz főre becsültetett és a felirati párt, melyről ugyanakkor azt hitték, hogy csak százötvennégy tagból áll. Amannak elismert és föltétlen tekintélyü vezére volt, mig élt, gr. Teleky László, emennek vezére volt Deák Ferencz.
Teleky elhunyt május 8-án, ép azon a napon, melyen Deák akarta fölirati javaslatát előterjeszteni. Az ő elhunytával hozzá hasonló tekintélyü pártvezér nem találkozott a határozati pártban. Az akkor még csak harminczegy éves Tisza Kálmán pártvezérsége azonban már előre veté fényét vagy árnyékát, noha mellette Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Bónis Samu sőt Révész Imre is legalább hasonló tekintélyben állottak. Annyi bizonyos, hogy az ország nagy közönsége Révész Imrét nagy beszéde után határozottan a párt első rangu vezérének tekinté s benne jövendőnk nagy tényezőjét szemlélte.
Az akkori hirlapok egyáltalán nem képesek visszatükrözni az akkori hangulatot. A két főlapban, a „Pesti Napló“-ban és „Magyarország“-ban közöltettek a parlamenti beszédek, de azokon kivül ugyszólván semmi. Az országgyülésről, a korridor élczeiről és észrevételeiről, az egyes beszédek külső hatásáról, a parlament esetleges külalakjáról, egyes szónokok plasztikájáról a hirlapok meg nem emlékeztek. A Pesti Naplót báró Kemény Zsigmond szerkeszté, a Magyarországot Pompéry János. Egyik sem akart vagy egyik sem tudott részletes krónikát irni parlamenti személyekről és eseményekről. Mindkét lap lapja volt egyuttal mindkét pártnak. A pártklubbok benső életéről, a Tigris-ben, Aranysas-ban, vármegyeházban, Deák lakásán tartott értekezletekről alig maradt valami számbavehető dolog följegyezve. Legalább a nagyközönség hirlapok utján édes keveset tudhatott meg mindezekről.
De Révész Imre szerepének nagyságát tudta, sejtette az egész ország.
Annál kinosabb volt a meglepetés, midőn meghallottuk, hogy Révész lemondott a képviselőségről, szó nélkül haza ment Debreczenbe s örökre letett a politikai szereplésről.
Nagyon emlékezem az akkori időkre. A nemzet nagy tömege sokkal izgatottabb volt, mintsem hangulatának az országgyülési pártok bármelyike is megfelelhetett volna. Gyászoltuk a nemzet halottjait. Széchenyiért, Telekyért, Palóczyért száz meg száz requiem tartatott. Számitgattuk az időt, mikor tör ki a háboru, mikor jön hozzánk Napoleon és Garibaldi, mikor jönnek haza Kossuth és társai. Ugy tetszik, mintha a nemzet akkor minden pillanatban kész lett volna a forradalomra.
És a mikor ilyen hangulatban volt a nemzet, akkor az országgyülés a pragmatica sanctióról beszélt s egy hónapon át kilenczven szónok azt fejtegette, vajjon mit jelent a pragmatica sanctió s mennyiben egyez vagy nem egyez meg ezzel mindaz, mi 1848 márczius 15-től kezdve 1861 április 2-ig történt.
Ekkor állott elő Révész Imre a felirati vitának huszadik napján s dörgő hangon belekiáltott a zsivajba: »Mit vitatkozunk mi a pragmatica sanctió fölött? Ilyen szörnyeteget nem ismer a magyar közjog, tiszta ettől a corpus juris; van örökösödési törvényünk ugyan, de annak neve nem pragmatica sanctió; van ugyan pragmatica sanctió is, de az Magyarországnak nem törvénye; könnyelmü volt még a 48-iki törvényhozás is, mely e fatális szót legelőször igtatta törvénybe. Mi állunk a népfölségi jogoknak s a történeti alkotmánynak alapján.«
Ez volt az igazi hang, mely akkor tetszett az ország nagy közönségének. Révész Imre ebben a pillanatban az ország előtt ünnepeltebb férfiuvá vált, mint a két parlamenti pártnak bármely tagja. Elképzelhető: minő kinos benyomást tett, midőn pár nap mulva hire futamodott, hogy Révész örökre lemondott a politikáról.
Sokan ma azt hiszik, hogy Deák Ferencz hatalmas czáfolata kényszerité Révészt a visszavonulásra. De ez tévedés. Révész Imre május 31-én tartá nagy beszédét, junius 2-án irta meg s küldte el Ghyczy Kálmánhoz, a parlament elnökéhez lemondó levelét, junius 3-án olvasták ezt fel a parlamentben s 4-én, következő napon tartá Deák zárbeszédét, melyben kizárólag Révész érveivel foglalkozott.
E zárbeszéd tehát nem üzte el Révész Imrét. Nem is üzheté. Deák maga mély meghatottsággal fejezte ki a házban sajnálatát Révész eltávozása fölött. »Révésznek végképi távozását – ugymond – fölötte sajnálom. Nem szokásom üres szavakat mondani, bókokat még kevésbbé, de tisztelem észtehetségét s jellemének szilárdságát s azért ismétlem, hogy távozását veszteségnek tartom.« – Ily szavakat Deák ritkán ejtett ki egész életében.
Révész Imre visszavonulását én másutt látom indokolva. Az ő vasjelleme és puritán gondolkozása a politikában nem müködési ügyességet s alkudozási szerencsét, hanem mélységes hitet és rendithetlen kötelességérzetet keresett. És épen ezt nem találta meg a határozati párt több tagjában.
A nagy szavazás junius 5-én történt. A határozati párt vezéreinek egy része már május utolsó napjain azon gondolkodott, miként lehetne kivinni, – hogy százhatvannyolcz kevesebb legyen – mint százötvennégy, s hogy a többségben levő határozati párt a szavazásnál kisebbségben maradjon a felirati párt mellett.
Azt az alattomos, vakandok munkát, melynek ide kellett vezetni, kétségkivül észre kellett vennie Révésznek is. Nekem ugy tetszik, hogy a vita előhaladott stádiumában, midőn az emberek már kezdtek elállani a szótól, ő a maga példás szerénysége mellett csakis azért szólalt fel, hogy elejét venni törekedjék az árulásnak. Legalább megmondá beszédében, hogy inkább haza megy, mintsem ilyenre gondoljon is.
»Ha ő felségéhez – úgymond – sem mint koronás királyhoz, sem mint törvényes trónörököshöz fel nem irhatunk: nem irhatunk hozzá másként, mint meghóditottak a hóditóhoz. Ezt pedig mi, kik népfölségi jogoknak és történelmi alkotmánynak vagyunk képviselői, őrei és védelmezői, semmiképen nem tehetjük, mert ez nem egyéb lenne, mint az alkotmányos és jogi álláspontnak tettleges elhagyása vagy legalább ignorálása. A mit én ugyan részemről, mint hazámnak egyik képviselője, soha nem teszek s készebb vagyok inkább hazamenni, mintsem hogy a népfölségi jogoknak s a történeti alkotmányok álláspontját csak egy perczre is elhagyjam.«
Igy beszélt Révész. És a hogy beszélt: úgy cselekedett. A mint vette észre, hogy határozati párti férfiak alkuba bocsátkoznak: rettentő harag és bánat ülte meg lelkét, fogta utazó-táskáját, vasutra ült, nem szólt még barátainak sem s otthagyta az országgyülést, mint szent Pál az oláhokat. Lelke, mely fenséges volt, nem tűrheté a vásárt, mely piszkos volt.
Junius 5-én háromszázhuszonkét élő tagja volt a képviselőháznak. Ezek közül jelen volt a házban háromszázkilencz. Ghyczy az elnök nem szavazott, Zsarnay Imre tornamegyei követ, midőn felhivatott a szavazásra, harsányan kijelenté: »Nem szavazok.« A feliratra szavazott százötvenöt, ellene pedig százötvenkettő. Igy bukott meg a határozati párt, nagy többsége daczára is. Mert Almássy Pál és gróf Szapáry Gyula hevesmegyei, Hajnik Pál pestmegyei és Kálóczy Lajos győrmegyei követek, noha a határozati párthoz számittattak, a feliratra adták szavazatukat s ezen kivül távol volt tizenhárom képviselő, köztük tíz határozati párti. A távollevők közt volt Prónay József, Domahidy Ferencz és két bihari követ is, Tisza Kálmánnak mindannyian benső hivei.
A szavazás alatt Deák Ferencz ott szivarozott a muzeumi nagy előteremben. Hajnik Pál, szintén konvertita, mosolyogva ment hozzá s látván Deák haragos arczát, kérlelni akarta s halkan mondá neki:
– Bátyám, győz a felirat!
– Kurvák vagytok, nem férfiak, – mondá Deák fékezhetlen haraggal s elfordult Hajniktól.
Van tanu, ki hallotta e rettentő szavakat.
Juraszek Ferencz, a képviselőház titkára, később Székesfehérvár polgármestere s országgyülési követe épen ott állott Deák közelében. Ő ma is élő tanubizonyság.
Hejh mennyi szavazási alku folyt azóta a törvényhozás palotáiban! De Révész és Deák szent haragja még se lobbant fel senki szivében azóta.
Egyszer előhoztam Deáknak ezt a jelenetet. Ő azt felelte, a szavazás idején már nyilvánvaló volt, hogy Bécsben nem boldogulunk se a felirattal se a határozattal. Az országgyülés méltóságát tehát jobban emelte volna, ha a határozati többség nem hátrál meg önmagától.
De Révész előtt többé a képviselőséget még csak elő se lehetett hozni.