LŐW TÓBIÁS.
(A leghiresebb magyar rabbinak, Lőw Lipótnak fia. Szül: 1844 jun. 5-én, meghalt 1880 junius 7-én. Hirlapiró, jogtudós, legutóbb Kozma Sándor kir. főügyész oldalán kir. főügyész helyettes. Kiváló tehetség és jellem.)
Szép tavaszi nap volt márczius 24-én. Föl a budai várba, a »Fortuna« épületbe ballagtunk fel védők, közvádlók, hirlaptudósitók, vádlottak, kiváncsi közönség, gyalog, siklón, fiakkeren, bele-beleütközve egy-egy esküdt urba, ki komoly arczczal mászta a hegyet, hogy itéljen ma elevenek és holtak felett.
Az az, hogy nagyon is elevenek felett. Az »Egyetértés«-nek két ifju munkatársa, László és Rudnyánszky barátaink voltak megidézve a haragos közvádló panaszára biróságnak pöcsétes végzésével, hogy Váczra sétáljanak, a miért a kaszinó előtti zavargásról lelkes czikkeket irtak lapunkba.
Kora reggel, pontosan a kitüzött órában siettem meglátogatni a királyi ügyészt, Séllyei barátomat. Azt hittem, megint ő lesz közvádló ellenfelem s megint egész erővel akarja védenczeim nyakát kitekerni. Előre is szép szóval, tréfaszóval akartam őt ifju barátaim iránt kiengesztelni, noha tudtam, hogy törekvésem hiában való lészen.
Szobájában Löw Tóbiást találtam.
Régóta nem láttam már. Tán hat éve mult, hogy utoljára találkoztunk. Régi ismerősöm volt már, de utaink nem haladtak együtt s a véletlen találkozásra Budapest mégis nagy erdő. Most, hogy láttam, első pillanatra őt is csak hallgató közönségnek véltem. Tudtam, hogy beteges s nem hittem, hogy az esküdtszéki párviadal izgalmainak neki menjen.
Tévedtem. Első szava mindjárt az volt: »Együtt fogunk ma megfürödni az esküdtszéki fürdőkádban«. Értette alatta azt a rettenetes izzadást, melyet a szűk terem, a nagy publikum s a szónoklás nehéz mestersége fog belőlünk kisajtolni.
Arcza halvány volt. Szine hervadt, mintha hosszu halálos betegségből kelt volna fel. Sem ő, sem én nem hittem, hogy ilyen betegségben csak ez után, csak néhány nap mulva fog lefeküdni. Pedig tán mindketten hihettük volna. Arczbőre már akkor oly fényes volt, mint szokott lenni azoké, a kik már többé nem vádolnak és nem védelmeznek senkit, még önmagukat sem.
Politizálni kezdtünk. Mig az esküdt urak összeszedkőznek: van a politizálásra elég idő. Ő nem volt politikus, hanem igazságügyi szakember. A miből természetesen következik, hogy szidta az igazságügyi politikát, kormányzatot és igazgatást, mint a bokrot. Minden szakember ezt cselekszi mai napság. Még maga az igazságügyminiszter is ezt cselekedné, ha szólni merne.
Aztán áttértünk az esküdt urakra. Komoly arczczal fejeztem ki azon reményemet, hogy Helfy Ignáczot, Ráth Károlyt, és Kovács Gyulát meghagyja az esküdtek közt.
– Csak épen ezt a hármat nem hagyom meg, – ugymond. – Helfy nagyon lágyszivü, Ráth nagyon keményszivü, Kovács Gyula pedig teljesen szivtelen s azon felül még jogász is. Én esküdtnek csak a hausherrt szeretem.
Csakugyan visszavetette mind a hármat.
Beszéde kitünő beszéd volt. Mind alakja, mind tartalma beillett azon mesterművek közé, melyek nálunk, a mi szakférfiaink között s a mi szóbeli eljárásunk liliputi birodalmában eddig szokásosak voltak. Nagy bátorsággal, nagyobbal tán, mint kellett volna, fejtegette az esküdtszéki intézmény czélját, rendeltetését, feladatát s az esküdtek kötelességeit. Angliából idézett példát. Azt a példát, midőn a világhóditó Napoleon sajtó utján elkövetett sértésért bepörölt és esküdtszék elé állittatott egy angol irót. »Akkor – ugymond – Angliában nem volt gyülöltebb ország, mint a franczia köztársaság s nem volt gyülöltebb egyén, mint Napoleon. A vádlottat Mackintosch, a legkitünőbb szónok védelmezte, kinek beszédei mind maig a törvényszéki szónoklatok legelső remekei közé tartoznak. Az esküdtekben a politikai szenvedély, a nemzeti gyűlölet s a védelem hatalma küzdött a vádlott iró mellett s ők mégis elitélték a vádlottat, mert – igy végzé – az igazság utjáról sem a multban szenvedett sérelmek, sem a jövőben bekövetkezhető sérelmek gondolata által eltántorittatni nem szabad.«
Beszédét nyugodtan, csaknem bágyadt erővel, száraz, tompa, lassu hangon kezdé. Később a beszéd folyamában neki hevült. Halvány arcza lázasan kipirult, fekete szemei lángban égtek, ajkáról csodálatos folyékonysággal, tiszta, elegáns kiejtéssel folytak a lelkesült és lelkesitő szavak árjai. Tudtam – hiszen ismertem jól, – tudtam, hogy nagy tehetség, bevégzett szakember, kitünő jogász, de szónoki képességét még nem ismertem. E képesség meglepett s bámulatomat költé fel. Néha majdnem elfeledtem szavait feljegyezni. László és Rudnyánszky barátaink ott a vádlottak padján lélekzetöket visszatartva hallgatták a hatalmas támadást s aggódó pillantással néztek rám és az esküdt urakra, hogy vajjon mi lesz már ő belőlük.
Bizony magam sem tudtam azt. Csak annyit tudtam hogy ama nagy és nemes pathosz ellen nem tanácsos hasonló fegyverrel küzdenem s tanácsosabb lesz a humor.
A vádlottakat felmentették. Kilencz szóval három ellen. Nem az ő hibája volt s nem az én érdemem volt ez eredmény.
Mig az esküdtek tanácskoztak: mi ujra a királyi ügyész szobájába vonultunk vissza.
Hevült, izgatott volt. Kabátját kigombolá s én akkor vettem észre, hogy a mell és gyomor táján rendkivül fel van dagadva, mintha igen erős hizásnak indult volna. Hervadt, sovány arczához sehogy sem illet ez a vastag termet.
– Beteg vagyok – mondá. – Évek óta vesződöm már mindenféle gyomorbajjal és vízkórral. A mai volt egyelőre utolsó nyilvános szereplésem. A mint kitavaszodik: megyek utazni és fürdőkre. Most már nem hanyagolom el többé magam, gyökeresen ki akarok gyógyulni.
A fiatal tudósnak és jelentékeny szónoknak e reményére ma egy nyitott sír a felelet.
Apját is ismertem kis gyermekkoromban.
Apja pápai rabbi volt a negyvenes években. Mikor mint kis diák Pápára mentem: az ó-szövetség pátriárchája elevenedett fel előttünk, ha tisztes, komoly, tekintélyes alakjára tekintettünk.
Nagyhirü rabbi volt már akkor és országosan ismert szónok. Az első rabbi, ki kimondá, hogy a magyarországi zsidóságnak magyarrá és hazafivá kell lenni. E szent eszmének szentelte hosszú és nemes életét.
Pápán a reformátusok kollégiumában egy időben tanitotta a héber nyelvet. A zsidó ifjaknak és öregeknek pedig tanitotta a magyar nyelvet. Mikor egyházi beszédeket tartott: a nagy és fényes zsinagóga gyakran annyi keresztyén hallgatót látott falai között, mint zsidót.
Midőn az első honvéd zászlóaljakat ki kellett állítani: összehivta a zsidó ifjakat s felszólitá őket, hogy menjenek honvédnek s védelmezzék a hazát. Beszédét kéziratban, rejtve, titkon olvastuk a gyász napjaiban.
Minő beszéd volt az!
»Jeruzsálem falai összedőltek s istennek választott népe elveszté hazáját.«
»Azóta mi erényekben szegények valánk, mert a legnagyobb erényt, a hazaszeretetet nem ismertük.«
»Oh népem, légy te méltó nagy őseidhez, a szent prófétákhoz és ragadj fegyvert és siess védelmezni a magyarok hazáját, mely a te hazád is.«
»Ha meg nem tudsz halni e hazáért: nem vagy méltó, hogy élj ennek földjén.«
Igy beszélt az öreg, ősz rabbi Pápán, a függetlenségi harcz napjaiban.
Aztán őt is üldözték és sanyargatták, mig végre Szeged adott neki tanyát.
Széchenyi és Teleky László halálakor mondott beszédei az egyházi gyász-szónoklat felül nem mult remekei.
Ilyen apa oldalánál, ilyen szellemben növekedett fel Löw Tóbiás.
Utoljára velem állott szemközt s velem küzdte utolsó nemes párbaját. E pert ő veszité el.
Aztán a halállal állt szemközt s vele állott perbe. E pert mi veszitők el – mi barátai. Mi és a tudomány és a haza, mert mind sokat vesztett ő benne.
Emléke áldott s példája legyen lelkesitő örökre.