UGRON LÁZÁR.
(Ugron Lázár, udvarhelyszéki birtokos, ősrégi előkelő székely nemzetség, a mult század huszas éveiben született, 1885 szeptemberben halt meg. Ugron Gábor és Ákos képviselők apja, a főrendiház tagja volt 1848 óta, mint erdélyi regálista. 1875-ben meglátogattam udvarhelyi udvarházában.)
A legelső és legbüszkébb székely feküdött le az örökké való álomnak hideg ágyába, mikor Ugron Lázár örökre behunyta szemeit. Őseinek földjén, őseinek öröklött birtokán költözött el tőlünk, hogy hamvai egyesüljenek annak a földnek porával, mely az ő ősapjáé volt már akkor, midőn Árpáddal napkelet ifjainak dobogó paripái elindultak Etelközről, hogy a hősök soha el nem pusztuló hazát alapitsanak a bujdosó magyarnak.
Ott élt és ott áldozott Budavár ormán a magyarok istenének Zandirhám, mikor Árpád bejött e földre. És ott éltek már az ő ősei Attila óta, kinek világbirodalmát összedönté az idő és az ellenség, de székely népét nem ronthatá meg se idő, se ellenség soha. Ennek a Zandirhámnak volt egyik gyermeke Ugron, a ki látta szemeivel Árpádot és a megszületendő hazát és ennek nemzedéke volt az az Ugron, a ki most feküdt le örök álomra.
És míg le nem feküdt: birta és művelte azt a földet, melyet Attila óta száz őse birt és művelt. A meddig irott betü és iratlan hagyomány felhatolhat a rég mult századok és ezredek ködébe: attól kezdve az Ugronok birtoka mindig az volt, a mi mostan. A bretagnei gróf, a ki ősét és családi nevét a keresztes háboruból származtatja; az angol lord, kinek őse ott ült a hóditónak asztalkörénél s a magyarországi nemes, ki büszkén mondja, hogy az ő birtoka nem királyi adomány, hanem »foglalás«: mind, mind csak ujdonság az Ugronok családjához és családi birtokához.
E családnak volt a mostan élők közt legkiválóbb tagja Ugron Lázár, kinek szivén az ősi erény, kinek kezén az ősi birtok meg nem fogyatkozott, hanem inkább megsokasult.
Minden tisztességnek részese volt, melyet a népnek szeretete és a királynak bizodalma nyujthat. Volt képviselő, volt főkirálybiró, volt főispán, volt a főrendek táblájának tagja, de minden állásában, mindig igazi székely volt. Komoly, munkás, takarékos, szigoru és büszke.
Eleven, piros arcza, kemény, szilárd, komoly vonásai, korom-fekete bajusza, hatalmas szemöldökei és villámló szemei tették őt büszkévé, nem lelke, mely telve volt gyöngédséggel és emberszeretettel. Oly arcz és oly alak volt, mely uralkodott némán is, s mely mellett fiai: Gábor és Ákos ugy tünnek elénk, mintha most is édes tejjel élnének. Az én emlékezetemben legalább tíz év előtti időről ez az alakja maradt.
A politikában nem volt barátja a rohamos haladásnak. A szabadságharcz előtt a konzervativekhez, a szabadságharcz alatt a hazafiakhoz, a kiegyezés után a Deák-párthoz tartozott. Sokan, sokszor a lángoló hazafiak közül szemrehányást tettek neki ezért, kivált ha nem hallá.
De lehetett volna-e ő más, mint nyugodtan haladó? Hiszen el kellene már akkor veszni a világnak, ha az is rohamos ujitó volna a politikában, kinek ősei másfél ezer éven át meg tudták tartani családjukat, tekintélyüket, birtokjukat, befolyásukat száz világháboru és forradalom közepette is.
Birtokánál, állásánál fogva lehetett volna báró is, gróf is s lehettek volna ősei is már századok előtt. De minő megalázkodás lett volna az egy Ugrontól: gróffá lenni! Mintha a bércznek szüksége volna arra, hogy valaki egy virágcserépben egy marok virágzó füvet ültessen az oldalára. Hiszen az ő ősei országnagyok voltak már akkor, a mikor a pusztaszeri országgyülésen letették az alkotmánynak alapkövét s ő maga is tagja volt az országnagyok táblájának s meghivót kapott a királytól pusztán azért, mert Ugronnak született. A székely nép így volt büszke ő rá. És ő maga is így volt megelégedve önmagával.
Mennyire ragaszkodott a röghöz, melyet őseinek vére öntözött! Mily kegyelettel őrzé a multnak hagyományos intézményeit lelkében! Mily kis véleménynyel volt a rajongók, a lázas ujitók, a nagy szavak barátai iránt! Mily sajátságos volt véleménye mozgalmas korának embereiről és eseményeiről! Mily bölcs és nyugalmas lélekkel nézte a világnak változásait szombatfalvi egyszerű udvarházából! Mintaképe az igazi magyar nemesnek, az igazi székely primornak.
Budapesten nem érezte jól magát. Ha állásának feladatai ide vonzották: sietett haza innen. Itt már annak a szellemnek hullámcsapásait vette észre, mely nem ismer hazát, hanem csak hasznot; nem ismer nemzetet, hanem csak társaságot; az ősökben nem az erényeket keresi, hanem az örökséget s az örökséget nem kötelességek teljesitésére, hanem mulatságra és élvezetre használja.
Most már igazán haza tért. Az ősi sírbolt fogadja be egyikét e nemzet legjobb fiainak. Akkor hunyt el, midőn a fák hullatni kezdik elsárgult levelüket s a bérczek ormán támadni kezd az őszi köd.
Budvár romjai közt üdén tenyészik az ifju erdő s ennek hervadó lombja oda hull az Ugronok sírboltjára és oda küldi ködeit és hideg szelét a Hargita is. Oda, a hol patak öblén vagy bércznek fokán, vagy barlang mélyén aluszik Zandirhám, az Ugronok őse. Aluszik ezer éve. Lesz Budvárnak egy falevele, lesz Hargitának egy szellősuhanása, mely tudtul adja neki, hogy aludjék békén tovább; egy unokája feküdt mellé most is, a ki méltó volt hozzá, de hazája és népe azért ujabb ezredig fog virágozni, mert az unokák száma, kik hozzá méltók, nem fog elfogyni soha.