SIMONYI ERNŐ.
(Honvéd, bujdosó, kereskedő, történetiró, képviselő, a függetlenségi párt egykori országgyülési vezére, szül. 1821. deczember 18., meghalt 1882. márczius 28.)
I.
Sokat zaklatott élet, próbált jellem, nagy tudománynak és nagy tapasztalatnak bősége, erős hazafiság hunyt el Simonyi Ernőben. Élete két nagy tanulságot állit elénk. Az egyik az, hogy a sorsnak viszontagságai, a pályából kizökkentett életnek keserü küzdelmei még a legnagyobb szellemi erőt s a legjobb erkölcsi tehetséget is sulyos megpróbáltatások alá kényszeritik s kifejlődésének, czélra jutásának utjába hatalmas akadályokat görditenek. A másik tanulság pedig az, hogy az erős jellem, az elszánt akarat s a lankadni nem tudó munkásság és csüggedetlen lélek még a legnehezebb akadályokon is keresztül tör s száz meghiusult kisérlet után is elvégre eléri vagy megközeliti igazi czélját. És még egy tanulság. A valódi hazafi távol honától és nemzetétől a mindennapi kenyérért folytatott verejtékes harczban is lelkének legmagasb ábrándjaiban hazájának törekszik élni s megtesz érte mindent, a mire csak képes.
Simonyi Ernő a barsmegyei és varsányi Simonyi család ivadéka. Ősrégi nemesi család ez, mindkét ágon három-négy felvidéki vármegyében elterjedve. E családból született 1821-ik évi deczember 18-án Nyitra-Zsámbokréten. Iskoláit Nyitrán, Tatán, Váczott, Nagy-Szombatban és Pozsonyban végezte s mint az időben a nemesi ifjak szokása volt, a jogi tudományok hallgatása után ügyvédi oklevél elnyerésére törekedett. Már 1848 előtt, különösen a 47-iki követválasztásoknál a politikai közügyekben mint ifju részt vett s Nyitra, Trencsén és Pozsonyvármegye közgyülésein szót is emelt.
Az ellenzékhez tartozott, melynek ekkor Kossuth és Deák voltak vezérei. Működése már oly figyelemreméltó s neve oly népszerü volt, hogy 1848 juniusban a privigyei kerület őt választá meg az első népképviseleti országgyülésbe képviselőjéül, itt azonban szerepet nem vihetett, mert választását alaki szabálytalanságok miatt megsemmisitették. Később ugyan bejuthatott volna ez országgyülésre, de a bekövetkezett függetlenségi harczban másutt, a parlamenten kivül keresett foglalkozást.
Hurbán ugyanis Jaroszláv társaságában egy a bécsi kormány által titkon fölszerelt 500 főnyi cseh csapattal 1848 szeptember 17-én Szenicze táján betörvén az országba, Trencsén és Nyitra megyékben fölkelést támasztott a nemzeti kormány ellen s tót nyelvü proklamácziókban a népet a feketesárga és szláv zászló alá törekedett összegyüjteni. E mozgalom elnyomására s a pánszláv lázadás elfojtására Simonyi Ernő, mint a nyitrai nemzetőrség egyik tisztje lelkesen közreműködött. Mint ilyen vett részt amaz expediczióban, melyet Knőhr vezérőrnagy a Brezova, Miava és Ó-Tura közti hegységben tanyázó lázadók ellen vezetett s melynek következtében Hurbán csapatai mindenütt szétveretvén, maga a lázadó Hurbán czinkostársaival együtt Morvaországba szökött.
A következő hónapban szintén részt vett a hadjárat fáradalmaiban. Simunics osztrák tábornok október 22-én egy hadtesttel Galicziából betört a csáczai szoroson Trencsénmegyébe s egyenesen Lipótvárat akarta elfoglalni, melyet Ordódy őrnagy csak pár század gyalogsággal védett. A kormány Beniczky és Jeszenák kormánybiztosokat s Justh barsi főispánt utasitá, hogy minden erőt központositsanak, mely kezükön van, Simunics ellen, azonban a nyitrai nemzetőrség s köztük nem utolsó szerepben Simonyi Ernő félvén attól, hogy a vár a segédcsapatok központositása előtt eleshetik, Simunicsnak eléje ment s a mintegy kétezernyi s pusztán kaszával és vasvillával fegyverkezett felkelt nép Kosztolánynál október 28-án elfogadta a csatát. Volt e hevenyészett csapatnak hat ágyuból álló tüzérsége is Wolff kapitány vezénylete alatt. Simonyi itt a tüzérségnél ekkor mint önkénytes működött. Népünk az ellenséges ágyuzásra rögtön megfutott s azt Simunics lovassága eltiporta volna, ha a kis tüzérség helyt nem áll s a lovasságot háromszor-négyszer vissza nem veti. E tüzérség csodálatos hősiességet fejtett ki ez alkalommal és Simonyi katonás hidegvérrel vett részt a kis üteg minden veszedelmes működésében.
Novemberben a minden oldalról előnyomuló osztrák sereg ellen már csak Komárom falai közt lehetett sikerrel működni s ekkor Simonyi ide vonult be – mint önkénytes báró Majthényi vezérlete alá; a vár ostromzárolása alatt minden kirohanásban részt vett s ügyes tájékozása s hideg vére által észrevehetőleg kitünt.
1849 tavaszán ott hagyta a várat, hazament Nyitramegyébe s ott portyászcsapatot toborzott, melylyel Nyitra és Barsmegyékben zaklatta az osztrák sereget. Hadi képessége s tanulmánya azonban nem állván arányban vakmerőségével, csapatja egy összeütközés alkalmával teljesen szétveretett s ő ekkor Debreczenbe ment, hogy ott a nemzeti ügy vezetőivel a nép felfegyverzésére vonatkozó eszméit közölje. Innen nyomban hazament, s a vármegye közönségének bizalma juniusban a központi főbirói állásra emelte. Ez álláson a hadcsapatok szervezésében s az előre majd hátra mozgó hadsereg élelmezésében óriási tevékenységet fejtett ki.
Midőn a hadiszerencse elfordult fegyvereinktől, otthagyta a polgári szolgálatot s ismét mint önkénytes honvéd, fegyvert ragadt s bevonult Komáromba, ekkor már Klapka vezérlete alá. Végig élte és harczolta itt a várvédelemnek és a védő sereg kirohanásainak minden viszontagságait s utolsó perczig egyike volt azoknak, kik föltétlenül ellenzék a vár feladását s az utolsó emberig való harcza állottak készen. Elszántságuk mit sem használt. A feladási szerződés szeptember 27-én megköttetett és Simonyi megtört honfilélekkel ment a menlevél birtokában haza Nyitrába.
Itt azonban nem volt maradása. Nem üldözték ugyan ama pár napig, mig otthon volt, de erős, hajthatatlan, konok lelke nem akarta, nem is tudta tűrni az osztrák zsarnokságot s azért családjával való értekezés után elhatározta, hogy önkénytesen számkivetésbe megy. A komáromi kapituláczió 2-ik pontja szerint útlevelet minden kapituláns kap külföldre, ki ez iránt 30 nap alatt jelentkezik. Simonyi jelentkezett, az útlevelet akadály nélkül megkapta s néhány száz forinttal külföldre ment s egyelőre Hamburgban telepedett meg.
Itt és így kezdődik sokat hányatott életének második és leghosszabb korszaka. A huszonnyolcz éves ifju egy élet előtt áll, melyre nincs semmi előkészülete. Nincs vagyona, hiszen a mennyit magával vihetett, alig elég egy évre. Nincs tanulmánya, hiszen Verbőczy jogászának vagy a magyar függetlenségi harcz hevenyészett önkénytesének mi hasznát veheti a külföld? Nincs elegendő nyelvismerete, hiszen a franczia és angol nyelvet kezdetlegesen és csak könyvből ismeri. S mégis ott hagyja az ősi hajlékot, a rokonokat és jóbarátokat, a kenyéradó hazaföldet, mert érező szive nem tudja nézni nemzetének kínoztatását s kemény lelke nem tudja tűrni a zsarnoki kény paczkázásait. Csak erős, elszánt akarata s éles elméje volt meg az ifjunak s ezzel kellett magának uj sorsot alkotni, uj életpályát teremteni.
Hamburgban eleintén, mig pénzében tartott, kenyérpálya után nem nézett, hanem a nyugati nyelvekben gyakorlá magát s a kereskedelem és hajózás ismereteit törekedett elsajátitani. De olvasással s tudományos elmélkedéssel is sokat foglalkozott s a nagy európai forradalmi iskolához s a szoczializmus tanaihoz ekkor kezdett fordulni elkeseredett lelkülete. Szerencsére ennél nem gyökeresedett meg. Időközben levelezésbe lépett a magyar emigráczió külföldi s kivált Párisban telepedett tagjaival, kik közül itthon keveset ismert személyesen, miután ő az egész függetlenségi harcz alatt, sőt ez előtt is, Pesten és Debreczenben ritkán fordult meg s az ifjabb irodalmi köröktől is távol állott.
Midőn pénze Hamburgban fogyni kezdett s ő még mindig nem határozá el, minő uj pályát kezdjen vagy talán sikertelen is volt minden pályakezdési kisérlete, a párisi emigráczió tagjaihoz s ezek közt Csernátonyhoz is fordult, hogy őt Szilágyi Ferencz lapjához külföldi levelezőnek ajánlják. Ez meg is történt s ő valósággal a »Magyar Hirlap«-nak levelezője lett Hamburgból s később Londonból is. Az 1850-ik év nyarán ugyanis végleg elköltözött Londonba.
Itt még akkor kevés magyar emigráns volt, de ezek mindegyikével se sietett Simonyi megismerkedni. Ellenben megismerkedett a világ minden nemzeteinek menekültjeivel s különösen a Louis Blanc vezetése alatt állott szoczialista klubbal állott legjobb viszonyban. Az elkomorodott ifju lélek a maga határtalan tudnivágyával egy pillanatig a kozmopolita szoczializmus tanainak kezdett meghódolni. E körülmény nagyon feszélyes helyzetbe hozta őt egykor Kossuthtal.
A mikor ugyanis Kossuth 1851-ik év szeptember havában Londonba jött: a különböző nemzetek menekültjei testületileg siettek nála tisztelegni. A párisi magyarok is csaknem teljes számban átmentek Londonba, hogy addig, a mig lehet, vezérük és büszkeségük társaságában legyenek. Simonyi azonban csak később, a deczemberi államcsiny után kereste fel Kossuthot és pedig a franczia menekültek társaságában.
A francziák két csapatban voltak ekkor. A tiszta republikánusok Ledru Rollin, a szoczialisták Louis Blanc vezetése alatt. Simonyi ez utóbbiak küldöttségi tagjai közt ment Kossuth elé. Kossuth Louis Blanc üdvözlő szavaira franczia nyelven felelt, de az ünnepélyes szóváltás befejeztével magyar nyelven Simonyi Ernőhöz fordult s azt az óhajtását fejezte ki, hogy a magyarok minden körülmény közt maradjanak magyarok és honfiak, tartsanak együtt s kerüljék a kozmopolitizmust s a szabadelvüség szoczialista túlzásait. Az ifju ezt szemrehányásnak tekinté, a jó tanácsot szótalanul, de némi kedvetlenséggel fogadta s bár azt egész lelkületével helyeslé s később egész életében annak megfelelni törekedett és pedig jelentékeny sikerrel, mindamellett sok év telt el e jelenet után, mig ő valaha elhatározá magát föltétlenül Kossuthhoz csatlakozni. Habozását kétségtelenül Szemere Bertalan epés informácziói idézték elő, kivel egész angolországi tartózkodása alatt legtöbbször volt együtt.
Simonyi ez időtájt nagyon szükes anyagi körülmények között élt. De minden idejét, mely levelezéseiből fenmaradott, tanulmányokra forditá. Mohó lélekkel egymásután és egyszerre tanulmányozá a vegyészetet, a botanikát, a tengeri faunát, a nyelveket, az ipar és kereskedelmi tanulmányokat s különösen a geológiát s szorgalmasan eljárt a nagy világváros intézeteiben és egyleteiben a mindennemü előadásokra, felolvasásokra és tudományos kisérletekre s ezenkivül éjet napot egygyé tett a szakkönyvek olvasásában. Azt a sokoldalu tudományos műveltséget, mely neki később tisztességes jövedelmet biztositott s melynek később politikai szereplésében is nagy hasznát vette, ekkor sajátitá el.
Főtörekvése volt azonban bármily szerény, de állandó és biztos állásra tenni szert s szerencsés véletlen folytán czélját csakhamar el is érte.
II.
Volt ugyanis Bridgewaterben, Sommerset grófságban egy vagyonos kvekker család, mister Payne családja, melynél a gyermekek házi nevelője Nagy Péter magyar emigráns volt. Mikor azonban Kossuth az amerikai útra elszánta magát, Nagy Péter is vele ment s ekként a nevelői állás üresen maradt. Payne – meleg részvéttel a magyar ügy s ennek áldozatai iránt – ujra csak magyar embert óhajtott gyermekei mellé s Nagy Péter Csernátonyt ajánlá, ki akkor Párisban lakott állandóan s ki csakis Kossuth látogatására ment át a csatornán. Csernátony azonban Páristól elszakadni nem akarván, ez állomást nem fogadta el, hanem maga helyett Simonyi Ernőt ajánlá. Simonyi szivesen vállalkozott erre, kiment Bridgewaterbe, a családnak megtetszett s az állomást csakugyan elfoglalta. Később közte s a családfő közt benső barátság fejlődött ki s ő a család lakóházában foglalt el egy lakosztályt. Ide költözött azután Csernátony is, mert Párisból III. Napoleon által az államcsiny után kiüzetvén, neki is Angliában kellett menedéket és kenyeret keresni; annyival inkább, mert Szilágyi Ferencz lapja is, melynek ő szintén külföldi levelezője volt, hivatalos lappá alakulván át, ezzel egyetlen szerény, de biztos jövedelmi forrása is bedugult. Csernátony nyilvános iskola tanára lett Bridgewaterben s ettől kezdve itt a két emigráns állandó barátságban élt egymással több éven át. Simonyi honoráriuma az első időben némi ellátáson kivül mintegy száz fontra (1200 frt o. é.) ment évenkint.
Itt és így élt ő több-kevesebb megszakitással 1862-ig. Más foglalkozási tereken tett sikertelen kisérletei után ide tért vissza ismételve. Payne lelkesült elbukott ügyünk igazságáért, lángolón szerette a magyarokat, hű és jó barátja volt gyermekei nevelőjének, vendégszerető házát Simonyi barátainak is megnyitotta és Simonyit, midőn átszenvedett keserü csalódások után hozzá vissza-visszatért, mindig úgy fogadta, mint családtagot, mint régi, hű barátot. A jó kvekker ma már agg férfiu, tán nem is él. A fiuk férfiakká s a lánykák asszonyokká váltak, de Simonyival ők a gyöngéd baráti viszonyt mind végig, még az utolsó években is fentartották. 1875-ben az egész család eljött Magyarországba az egykori bujdosó szegény emigránst meglátogatni és Simonyi abban a szerencsében részesült, hogy gődi villájában magyaros vendégszeretete mellett háláját is kitüntetheté egykori jótevői iránt. S mikor egy év mulva Simonyi sulyos anyagi körülmények miatt vagyonát elveszité: Payne és családja figyelmes gyöngédséggel hívta meg őt, hogy legyen az ő vendégük élete fogytáig, örökre. A büszke és önérzetes férfiu ezt nem fogadhatá el, de azért megérdemli ez angol, hogy mi is tisztelettel emlékezzünk meg nevéről és családjáról. Nem egyszer mondá Simonyi, mikor már politikai pályájának itthon magaslatán állott, hogy a politika keserü küzdelmei között nagy enyhülést ad lelkének az emlékezet, melylyel külföldi barátainak s kivált a Payne családnak gyöngéd szivességeire visszagondolhat. Igaz, hogy ezeket meg is érdemlette. Lelkiismeretesebb, gondosabb, eszesebb és tanultabb tanitója alig volt valaha angol polgári család gyermekeinek, mint Simonyi Ernő, ki a modern európai államférfi minden képességével gazdagon fel volt ruházva s kit mégis a honát sujtó iszonyu csapás szerény házi tanitó sorsára kárhoztatott annyi éven át.
Mielőtt bridgewateri állását elfoglalta: pár évet töltött Londonban. E pár évi itteni tartózkodásáról egyet s mást meg kell jegyeznünk.
Emlitém már, hogy ő 1850 nyarán vonult Londonba Hamburgból. Szilágyi F. lapjában a »Magyar Hirlap«-ban 1850-ik évi deczember 31-iki kelettel jelent meg első londoni levele. Ettől kezdve két egész éven át, tehát 1853-ig, havonkint nyolcz-tíz levelet írt e lapnak, de levelezését folytatta még 1853-ban is. Igaz, hogy e lap az akkori osztrák kormány hivatalos közleményeit is hozta s e tekintetben hivatalos lapnak volt tekinthető, de nemhivatalos részével épenséggel nem törődtek sem Bécsben a miniszterek, sem Pesten Haynau és a sajtóczenzorok. A nemhivatalos részt Szilágyi Ferencz nagy tárgyilagossággal s nagy tapintattal ugyan, de a reakcziónak ama szomoru éveiben is határozott szabadelvüséggel szerkesztette. Munkatársai voltak itthon legjobb publiczistáink, kik ekkor vidékre vonulva, szabadon lehettek s egyelőre legalább nem üldöztettek, de az emigránsok közül is báró Jósika Miklós, Csernátony Lajos, sőt mások is állandó külföldi levelezői valának. Szemere Bertalan is írt a lapba s ha ma, harmincz év mulva, a hirlapirodalom határtalan kifejlettségének magaslatán e lapot mai hirlapjainkkal összehasonlitjuk: külföldi tudósitások dolgában e lap ma is fölötte áll minden hirlapunknak. Londoni, párisi és berlini levelei mind a jólértesültség, mind az irály, mind a tanulmány, szakavatottság és szellemesség tekintetében valósággal páratlanok. Természetes. Hiszen iróik kitünő irók, kitünő szónokok és státusférfiak valának.
Simonyi levelei mindenről szólanak, mik akkor a művelt világ elméit foglalkoztatá, vagy a mik kiválólag a magyar nemzetet érdekelheték. Az általános politika, az angol parlament dolgai, a magyar menekültek ügye, az Amerikába való kivándorlás kérdése, nemzetgazdasági ügyek, a londoni világkiállitás, az orvostani fölfedezések, az angol könyvtárak, a vallásbeli téritgetések, a készülődő keleti bonyodalmak – – mind, mind kiváló alapossággal valának tárgyalva e levelekben. Ama bámulatos sokoldaluság, melyben Simonyi később a politikai téren kitünt, már e levelekben előttünk áll. El lehet képzelni, mily sokat kellett Simonyinak tanulni, hogy mind e kérdésekben oly szigoru és lelkiismeretes férfiu, mint ő, magát annyira tájékozottnak tekinthesse, hogy ezekről még írni is merészeljen.
De a sok tanulmány s a sok szükséges utánjárás aztán nem is engedett időt arra, hogy minden tehetségét a magyar emigrácziónak szentelhesse. Sőt ez időben tán akkor sem szentelte kizárólag ennek, ha ez módjában állhat. Az ő magasan szárnyaló lelke előtt akkor nemcsak az oly gyászosan elbukott magyar ügy állott egyedül. Ott, Londonban, hol a fejlődés nagy kérdései oly roppant embertömegek és szenvedélyek által vannak képviselve, hol a franczia, német, olasz, orosz és lengyel menekültek között a magyar menekültek csak egy részt képeztek s a nemzetek fájdalmai közt a magyar nemzet gyásza sem legnagyobbnak, sem legmélyebbnek nem látszott: ott az eszmékkel küzködő ifju elme, mint Simonyié, könnyen átcsuszamlik, legalább egy időre, azon a vonalon, mely Magyarországot a világtól, a magyar nemzetet az emberiségtől elválasztja s hamarosan hajlandó lehet arra, hogy szivében a honfiérzelem helyét az emberbaráti érzelemnek engedje át. S aztán oly ifju és tekintélytelen férfiunak, mint akkor Simonyi volt, alig lehetett kitérni oly nagy szellemek hatalma elől, mint Hugo Viktor, Louis Blanc, Mazzini és a többiek. Ezek pedig nem a hazafiság szűkkörü álláspontját, hanem a világforradalom eszméit képviselték. S képviselték oly szenvedélyességgel, hogy magát Kossuthot nyiltan kiátkozák maguk közül, midőn ez honának és nemzetének szabadságáért III. Napoleonnal tárgyalásokba bocsátkozott.
Simonyi ekkor a magyar emigránsok közül legtöbbnyire Szemerével érintkezett, de gyakran találkozott Pulszkyval, valamint a többi londoni emigránssal is. Ezek pedig mindinkább szaporodtak.
Az 1851-ik év első napjaiban osztrák csapatok vonultak Holsteinba Hamburgon keresztül. E körülmény veszélyezteté hamburgi menekültjeink biztosságát s azért ezek seregestül fölkerekedtek s 1851 január 14-én Londonba érkeztek. Májusban Madarász László és báró Majthényi József érkezett oda, hogy mindkettő Amerikába bujdossék Ujházyhoz, Jowa állam területére. Mindezeket Simonyi fölkereste s ügyükben, a mennyire lehetett, segiteni iparkodott.
Junius 5-én Southamptonbe ment, hol akkor kötött ki Mészáros Lázár kilenczven bujdosó társával. Az őszszel megjött Kossuth, kiutahiai kisérőivel s a deczemberi államcsiny után átjöttek a párisi menekültek is. Simonyi mindezekkel fentartá ugyan az érintkezést esetről-esetre, de azért a nagy forradalmárok klubjainak állandó tagja s ezek tanácskozásainak állandó részese lett. Azt hitte, inkább ezek közt van helye, mint a magyar bujdosók közt. S midőn a nagy forradalmárok és magyar bujdosók közt véleményösszeütközés támadt: Simonyi a nélkül, hogy magyar voltát megtagadná, a forradalmárokkal tartott. Legbensőbb meggyőződése volt ekkor, hogy a magyar nemzet csak úgy vívhatja ki függetlenségét, ha a világforradalom hőseivel tart föltétlenül. S azért, midőn Bem halálának gyászünnepélye 1851 február 11-én megtartatott: Simonyi Ernő elment ez ünnepélyre, noha rajta kivül egyetlen magyar se jelent ott meg. Mert ez ünnepélyt a világforradalmárok rendezék: Louis Blanc, Sawaskiewicz, Berthélemy, Teggia és a többi, a kikkel pedig a magyar emigránsok együtt járni nem akartak. Bemnek, a magyar szabadsághősök egyik legnagyobbikának halála ünnepén tehát csak egyetlen magyar ember volt jelen Londonban, 1851-ik évi február 11-én.
III.
Simonyi mindjárt az első hónapokban bizonyos tekintélyre tett szert az idegen nemzetek menekültjei és forradalmárai közt. Kitünik ez ama jubiláris lakoma lefolyásából, melylyel Londonban 1851 február 24-én a párisi februári forradalom emléke ünnepeltetett meg.
Ez ünnepet a francziák inditványozták, noha ők maguk is két ellenséges táborra voltak – mint emlitém már – oszolva. Louis Blanc tábora sokkal népesebb volt, mint Ledru Rollin-é, mert a németek, lengyelek, olaszok nagyobb tömege is amahhoz tartozott. Ledru Rollinék csak egyszerü meghivót bocsátottak ki a lakomára, ellenben Blanc-ék meghivója hatalmas forradalmi manifesztum volt. Ezek nagy konferencziát tartottak s a manifesztum készitésére s a lakoma vezetésére igazgató komitét választottak. E bizottság tagjai valának: Loudolphe, Mihalóczy, Barthélemy, Schopper, Rouchi, Teggia, Louis Blanc, Sawaskiewicz, Waszkovszky, Vidil, Simonyi Ernő és Willich. Ők írták alá azt a manifesztumot, mely Simonyi forditásában magyarul is megjelent s itthon a hirlapokban tétetett közzé. A lakoma megtartatott. 960 forradalmár és menekült jelent meg rajta s köztük többen magyarok is. A világ minden nyelvén mondattak itt tüzes felköszöntő szónoklatok. Magyarul Simonyi Ernő beszélt és Xántus János. Ledru Rollinék lakomája szűk körben tartatott meg, de magyarok, köztük Pulszky, ebben is vettek részt.
Simonyi világforradalmi működése körülbelül csak ilynemü élményekből állott. Nem vett ő részt sem Mazzini, sem Blanqui és Louis Blanc összeesküvéseiben, nem írt lázitó kiáltványokat és röpiratokat, de nem is engedé magával elhitetni, hogy a reakcziónak mindinkább elsötétedő napjaiban honának felszabadulása közellévő dolog volna. Külső jelenségekből nekem úgy tetszik, hogy Simonyi minél több időt töltött a nagy tettek, nagy eszmék és nagy szavak világforradalmi hősei közt s minél többször volt alkalma közelről szemlélni a magyar emigráczió szomoru belviszályait s keserü személyeskedéseit: annyival inkább magába vonult s tettvágygyal terhes lelkét annyival inkább tudományos buvárlatoknak engedé át. Már 1851-ben és még inkább 1852-ben kezdé látogatni a British Muzeum könyvtárait s nagy szorgalommal tökéletesité magát az angol és franczia nyelvek ismeretében. A pezsgő és rajongó forradalmi szellem a tudományok néma buvárlatát s a könyvtárak dohos levegőjét nem igen szereti és Simonyi Ernővel forradalmi téren 1859-ig nem is találkozunk. Nem, még csak a magyar emigráczió kebelében sem.
Levelezéseit a »Magyar Hirlap«-nál 1853-ik év folyamán már megszüntette. E lapra napról-napra jobban ügyelt a rendőrség s Szilágyinak nagyon sok baja volt párisi, londoni, brüszszeli és berlini levelei miatt, melyet bujdosók küldtek neki. Hogy a kormányt kiengesztelje, ilyenkor egy-egy ellenséges czikket közölt Kossuth ellen, vagy lenyomatá a »Times«-nak egy-egy Kossuthot piszkoló vezérczikkét. Természetes, hogy ily előzmények után lapjában a függetlenségi harcz férfiai többé nem írhattak. A lap 1854 elején különben is egészen hivatalos lappá alakult át.
A bridgewateri állomást 1853-ban foglalta el s itt egész lélekkel neki feküdt növendékei oktatásának. Üres ideje e mellett természetesen elég maradt. De ő ez időt kitünően használta fel. Sétái gyakran a tengerpartra vezették. A bristoli öböl igen szép itt s a tenger faunája gazdag. Simonyi tanulmányozá e faunát s ez időben gyönyörü tengeri kagyló-gyüjteményt állitott össze, mely ugyan még most is Angliában van, de a melyet kár volna haza nem hozatni. Bármely vidéki nagyobb tanintézet nagy nyereségnek tarthatná ennek birtokát. Ezen kivül tüzetesen foglalkozott földtannal és vegyészettel s e tudományoknak csakhamar gyakorlati hasznát is látta. Ugyanitt kezdé olvasni az angol és német remekirók műveit s politikusaink közt alig van egy is, ki a klasszikus római, az angol, a német és a spanyol költészeti irodalomban járatosabb volna, mint volt Simonyi. A spanyol és olasz nyelvet később 1859 után sajátitá el.
Ötödfél évig, 1857 végeig volt Payne családjánál. Ez idő alatt fölnevelte a legidősb fiut s e közben jelentékeny utazásokat is tett. Növendékével átment Párisba is s ott az École des mines, Collége de France, Jardin des Plantes és a Sorbonne elődásaira rendesen bejárt s különösen a geológiában alapos készültségre tett szert. Csinos geológiai gyüjteményt is szerzett, melyet azonban hazajövetelekor szintén nem hozott magával. Kagylógyüjteményével együtt most is útra készen van becsomagolva Shetfieldben.
Már első londoni tartózkodása alatt bejárt a brit muzeumba, melynek könyv- és kézirattári gyüjteményeit különösen hazánk története szempontjából alapos vizsgálat alá vette. E könyvtárról érdekes tanulmányt is írt, mely magyar történelmi okmánytára első kötetében van közölve. Kutatásait kiterjesztette Edinburgra is s ott az egyetemi könyvtárt s az Advocates Libraryt vizsgálta át.
Magának természetesen nem volt ideje a másolatokat végezni, tartott tehát jelentékeny költséggel másolókat. Az angol és franczia szövegü diplomákat leforditotta magyarra s úgy vette fel gyüjteményébe két nyelven. Minden gyüjteményt bibliografikailag is leírt úgy, a miként találta. Gyüjteményének I. kötete a Magyar akadémia kiadásában 1859-ben jelent meg s nagyérdekü közleményeket tartalmaz 1521 és 1717 közti időből.
A második kötet 1875-ben jelent meg. Vagyis ez voltaképen meg sem jelent. Ez is kiszedetett az akadémia kiadásában, de sok másolási és sajtóhibával levén tele, gondos korrektura nélkül kiadható nem volt. Ám e korrekturát már bokros politikai teendői miatt nem teljesitheté, az akadémia pedig a helyett, hogy segitségére sietett volna, a szedés széthányatását rendelte el mintegy öt évi heverés után. Szerencsére néhány történészünk, nehogy a becses anyag, mely szakférfiak által így is használható, végkép elveszszen, hatvan példány kefelevonatot megőrzött, s ezekből néhány könyvtárnak adott egy-egy példányt.
Ugyanezen időben gyüjté Rákóczi kora okmánytárát is. Ez két kötetben s pedig vaskos kötetben jelent meg: Angol diplomácziai iratok II. Rákóczi Ferencz korából czímmel. Az első kötet 1871-ben előbeszéddel, a második kötet 1873-ban előbeszéd nélkül. E gyüjteményekkel a magyar történelem kutató irodalmában megörökité nevét.
Midőn Payne családjánál betölté feladatát: akkor ugyan Bridgewaterben mister Browne czementgyárában keresett és talált foglalkozást, és pedig mint a gyár vegyésze. Ez állásban azonban nem sokáig maradt. A vegyészetben ugyan oly mértékben, mint a czementgyárhoz szükséges, teljesen jártas, sőt ügyes volt, de ő mechanikus munkánál már sokkal többre érezte magát képesnek és méltán s azért csakhamar Board czementgyárához ment át művezetőnek.
Itt s így foglalkozott az 1858-ik év tavaszáig. Elképzelhetjük, hogy a magas műveltségü férfiu lelkét e foglalkozás ki nem elégitheté. A ki honának multjával, a politikának és nemzetgazdaságnak legnehezebb elméleti kérdéseivel már előszeretettel s komoly alapossággal tudott foglalkozni, a ki a művelt világ legmagasb költészeti irodalmaiban kereste és találta élveit: annak czementgyár igazgatása, gépszerü munkások százaival való vesződség, gyárgépek zakatolása nem lehetett oly foglalkozás, mely lelkének minden vágyát betöltötte volna. Kivált mikor állása még a teljes függetlenséget is nélkülözte. Felhasználta tehát a legelső alkalmat az ettől való szabadulásra s a mint elég tőkét gyüjtött, átment Bristolba s ott magának fényképészeti műtermet rendezett be, ez iparág elég jövedelmezőnek mutatkozván az időben.
Itt sem maradhatott sok ideig. Egy sajátságos eset, mely kedélyére óriási hatással volt, arra kényszerité, hogy Bristolt hagyja el. S azért műtermét feloszlatá s másutt keresett és talált alkalmazást. Olyat, mely neki tisztes jövedelmet biztositott s mely utazási vágyát is kielégitheté. Volt Londonban egy gazdag gyáros és kereskedő czég, Mapin háza, melynek Sheffieldben volt óriási aczélgyára. E gyárnál fogadott el utazó ügynöki állomást Angliára és a kontinensre s később 1862-ben e gyárnak lett párisi főügynöke, üzleti köre kiterjedvén e minőségben Franczia-, Spanyol- és Olaszországra.
Mint utazó ügynök több gyárat és czéget is képviselt, a mennyiben ez főnöke üzleti érdekeivel nem ellenkezett. Nagy utazásokat tett. Talán egyetlen magyar ember se barangolta be Európát annyira, mint ő. Szigoru lelkiismeretessége is készteté erre, hogy megbizójának érdekét minél jobban előmozditsa, de tudományszomja is folyton hajtotta előre. Ő maga írja egy polemiájában, hogy Lisszabontól Szentpétervárig mindenütt járt ama gyárak érdekében, melyeket képviselt. S hozzá teszi, hogy e foglalkozás tekintélyes jövedelmet s kényelmes állást biztositott neki.
Mindenütt, a hol járt, az üzleti érdekek előmozditása mellett törekedett a történelmi, néprajzi, művészeti s kivált közgazdasági és kivált művelődéstörténeti momentumokkal s a nevezetesebb személyiségekkel megismerkedni. Ha beszélgettünk vele s ha kedélye megnyilt: gazdag tapasztalatainak, mély észleleteinek bősége meglepett. Mindenkivel anyanyelvén beszélt. A magyaron kívül a latin, német, tót, franczia, olasz, angol, spanyol nyelveket beszélte. Mindent látott, mindent tudott, minden nevezetesebb várost jól ismert; – mint gazdag könyvtár: akként tudott mindenről felvilágositani. S nemcsak utazási tapasztalatok, hanem a politikai és közgazdasági téren, mély tanulmány alapján is. Az angol parlament tárgyalásait Magyarországon senki se ismerte oly jól, miként ő. Minden törvényhozási kérdésnek ismerte modern-kori történetét s nyilvánosságra jutott úti vázlatja igazolja, hogy ő minden kérdésnek egyszersmind multjával is foglalkozott.
Utazásaiból egyetlen kicsike részt írt meg.
IV.
1859-ben mint házának utazó ügynöke Olaszországban járt. Ekkor ismerkedett meg Helfy Ignáczczal is kihez haláláig a legbensőbb barátság érzelmei kapcsolák. Ekkor jelentkezett ujra Kossuthnál, 1851 óta először s ekkor már erős hajlamot érzett magában Kossuth terveihez csatlakozni, noha a Magyarország felszabadítására mutatkozó esélyek mérlegelésében még aligha tudott erősen bonczoló elméje végleg megállapodni.
A magyar emigráczió köreiben kezdettől fogva három irány létezett e kérdésben.
Az egyik irány, melynek gróf Andrássy, Bittó, Gorove, gróf Eszterházy Pál s többen állottak élén, az uralkodóházzal való föltétlen kibékülés alapján belső alkuval törekedett az ország alkotmányos önállását visszaszerezni. Ezek Kossuthtal hamar megszakiták az összeköttetést, haza jöttek még az ötvenes években s Deák mögött kerestek állást, szerepkört. Simonyi ezt az irányt föltétlenül kárhoztatá.
A második irány, melyhez Simonyi s az Amerikába kibujdosottak nagy része tartozott, a magyar nemzetet az általános vagy forradalmi iskola hívei közé óhajtotta besorozni. Ez iskola föltétlenül antimonarchikus volt s vezetői tiszta republikánusok, sőt szoczialisták is valának. A magyar ügyet ők a szabadság és emberi haladás egyik kérdésének tekintették, belőle a történeti jogot kizárták s benne a nemzeti ügyről nem vettek tudomást. Kossuth ez iránynyal nem tartott egy pillanatig sem.
A harmadik irány Kossuth iránya volt, mely a dinasztia kérdésében forradalmi, Magyarország szabadsága és integritása kérdésében történelmi és legitim volt, s mely az európai hatalmakkal való szövetkezés utján, mint egykor Bethlen és II. Rákóczi Ferencz, törekedett a nemzet állami függetlenségét visszavívni.
Simonyi kételyeket táplált ez irány sikere iránt és sem a franczia, sem az olasz, sem a porosz fejedelemben nem tudott bízni teljesen. Azonban Kossuthtal szemben nem is akart, nem is tudott volna propagandát csinálni személyesen s azért 1859-ben fölvetette azt az eszmét, hogy a magyar emigráczió tagjai Keletről, Amerikából s Európából jöjjenek össze egy nagy kongresszusra Angliában, állapitsák meg közösen politikájuk irányát s erről ünnepélyes manifesztumban értesitsék mind a magyar nemzetet, mind Európa hatalmait.
Kossuthtal magával megbeszélte-e nézetét személyesen, nem tudom. Sok emigránssal közölte ezt. De e nézet nem jutott érvényre, valószinüleg Kossuth nem akarta. Letett tehát róla Simonyi is, sőt ez eszméjének elhangzása után föltétlenül hozzá csatlakozott Kossuth irányához s maga is beállott az olaszországi magyar légióba, melynek tagja is maradt 1860-ig. Nem oly tagja azonban, hogy benne maradt volna a tétlenség és pihenés napjaiban is. Fentartá gyárának kereskedelmi képviseletét. Jelszava volt: harczolni, mikor kell, de azonkivül dolgozni és megélni saját emberségéből. Demokratának s oly önérzetes férfiunak, mint ő, más életprogrammja nem is lehetett.
1860-ban ujra tett egy utazást Spanyol- és Francziaországban s 61 elején ez utóbbi helyen kapta azt a tudósitást, hogy a 61-iki országgyülésre a privigyei nyitramegyei kerület őt megválasztotta képviselőjének. Nem bizott ugyan ez országgyülés működésének sikerében, mindamellett agyában megfordult a hazatérés gondolata s ezt több emigráns társával közölte is.
Közölte Pulszkyval is, kit e végből személyesen felkeresett 1861 ápril havában Florenczben, kérdezvén tőle, miként lehetne salvus conductust szerezni a hazamenetelre. Pulszky, szintén megválasztott képviselő, mutatá neki báró Vay Miklós kanczellárnak levelét, melyet ez Bécsből hozzá ép e kérdésben feleletül intézett. Báró Vay azt irá, hogy a bécsi kormány nézete szerint a képviselőknek a magyar alkotmány alapján megvan ugyan salvus conductusuk az országgyülésen s ezt megelőzőleg és ennek bezárása után 30 napig, de csakis Magyarországon; miután pedig Ausztriát sem a magyar alkotmány, sem a képviselők immunitási joga nem kötelezi: ám lássák az emigránsok, miként őrizhetik meg személyes biztosságukat az osztrák hatóságokkal szemben.
E felelet természetesen nem volt egyéb, mint kelepcze. Teleki László drezdai elfogatása élénk intő példa volt.
Igaz, hogy Törökországon s Románián át az osztrák határ kikerülésével be lehetett volna jutni: ámde ki bizhatott volna Couzának, sőt a bécsi kormánynak is jóhiszemüségében, s miként történhetett volna a visszatérés? Simonyi nem is gondolkodott tovább a dolgon, letett egészen a hazajövetelről.
Ez év végén ujra Bridgewaterben találjuk őt Payne vendégszerető házában. Itt és ekkor fejezte be magyar történeti okmánytárának második kötetét.
A következő évnek, 1862-nek folyamán Párisba tette át lakását állandóan, a mennyiben ez volt főügynökségi telepe. Utazásait innen is folytatta, noha főügynöki minőségében már voltak vidéki ügynökei is tetemes számmal. Ez állás már tekintélyes évi jövedelmet: 25–40 ezer frankot biztositott neki 1868-ig. Addig tudniillik, mig haza nem jött, hogy törvényhozói állását elfoglalja.
E helyzetet nem zavarta meg az 1866-iki porosz-osztrák háboru sem, noha ő akkor elhagyta Párist s Kossuthhoz, majd a Klapka-légióhoz csatlakozott. Érdekesen jellemzi erős elhatározását s gyakorlati gondolkozását, de egyuttal hazafiasságát is ekkor egy kis esemény.
A königgrätzi csata után a fegyverszünet pár nap mulva megköttetett. Ennek daczára azonban Klapka légiója, mely már akkor a határon állott, nem szüntette meg működését, hanem vonult előre s részben be is jött a határokon. Simonyi a seregnél volt, de a mint a fegyverszünet megkötéséről értesült, rögtön kijelenté, hogy ő nem megy tovább egy lépéssel sem előre. »A legnagyobb bűnnek tartanám – úgymond – e kalandot. A fegyverszünetet béke követi, az osztrák túlnyomó erőt küld ellenünk, a porosz cserben hagy s embereink haszon nélküli áldozatokká válnak az osztrák kezében.« E felvidéki betörésben természetesen nagy hasznát vették volna az ő helyi ismereteinek, kecsegtették is Klapka környezetében mindennel, ő megfordult, ott hagyta a csapatot s Berlinbe ment, hol ezt maga beszélte el Irányi Dánielnek. A következő napokban Klapkáék is belátták Simonyi elhatározásának helyességét.
Az a körülmény, hogy a prágai béke után mind a porosz, mind a franczia, mind az olasz udvar cserben hagyta a magyar ügyet, továbbá az 1867-ben létrejött kiegyezés, megsemmisitő hatást idézett elő az emigráczióban. Ennek minden szervezete felbomlott, miután fennállásának közeli és konkrét czélja nem volt többé, a távol fekvő és bizonytalan jövőnek reményei pedig többé a bujdosók társaságát nem voltak képesek együtt tartani. Haza jöttek tehát mindazok, kik társadalmilag nem vertek gyökeret külföldön. Haza jöttek és részben föltétlenül elfogadták a kiegyezést s a Deák-párthoz csatlakoztak, mint Klapka, Pulszky, Türr, Horváth Mihály stb.; részben a balközépen foglaltak helyet, hogy a kiegyezést lassankint fogadják el, de mégis elfogadják úgy, a hogy van, mint Perczel Mór, Ludvigh, Csernátony s még néhányan.
Három férfiu volt köztük, kik a kiegyezés által alkotott uj alkotmányos állapotra ráléptek ugyan, de nem azért, hogy azt elfogadják, hanem azért, hogy legyen működési alapjuk, melyen állva épen ezen állapot gyökeres megváltoztatásával az ország államjogi önállóságát kivívják. Ezek: Irányi Dániel, Helfy Ignácz és Simonyi Ernő.
Kossuth, mindannyiak vezére egykor s az eszményi függetlenségnek jelképe mindenha, egyedül maradt, mint az uj állapotnak élő tagadása.
Kezdetben Simonyi se akart bejönni. Vagy ha akart is, nem kizárólag politikai működés volt czélja. Sőt sokan azt hitték és hiszik ma is, hogy ő is hajlandó volt kezdetben a 67-iki kiegyezést elfogadni s hogy ettől csakis az első kormány rideg, visszautasitó magaviselete riasztotta el.
Tizennégy év óta folytatott egész működése ellenkezik e feltevéssel. Beszédeiben és irataiban én kerestem nyomát annak, mi igazolhatná e feltevést. Nem találtam sehol. Lapjában, a »Szombati Lapok«-ban, Deákról jelent ugyan meg egy biráló tanulmány név nélkül, melyben azt mondja az iró, hogy kezdetben ő is híve volt Deáknak, de e névtelen közleménynek, mint illetékes férfiak mondják, nem is a szerkesztő Simonyi Ernő, hanem Pétery Károly volt irója, egy korán elhunyt tehetséges publiczista és képviselő.
Irányitól tudom azt, hogy a kiegyezés megtörténte után 1867-ben ő összejött Simonyival Párisban és Simonyi kifejezte azt az óhajtást, vajha Kossuth személyesen nyilatkoznék a kiegyezés tényéről s világositaná fel a nemzetet az álláspontról, melyet a kiegyezéssel szemben elfoglal. Irányi megjegyzé, hogy ez kissé késő, noha nézete szerint is czélszerü volna. Együtt elmentek Kossuthhoz s ott Simonyi ismétlé nézetét és óhajtását. Első pillanatban maga Kossuth is későnek tartott ilynemü nyilatkozatot s megjegyzé azt is, hogy az ő álláspontját mindenki ismeri a hazában. Mindamellett Simonyi és Irányi érveire elhatározá, hogy nyilatkozni fog és pedig Deák Ferenczhez intézendő nyilt levél alakjában. Igy és ekkor jött létre ama páratlan manifesztum, mely oly óriási hatást keltett akkor a nemzetben a kiegyezésnek mind hivei, mind ellenzői közt.
Az emlitett feltevés egyébiránt valószinüleg onnan eredt, hogy Simonyi hazajötte után is kereskedelmi megbizottja akart az angol háznak maradni s ezért mindent elkövetett, hogy házának gyártmányaira Magyarországon, sőt a magyar kormánynál is vevőket keressen. Sineket s egyéb vasuti felszerelvényeket ajánlott eladásra Lónyay pénzügyminiszternek, Hollán közlekedési államtitkárnak s egyebeknek. Az emberek e tényből frivol erkölcsérzettel úgy okoskodtak, hogy Simonyi értékesiteni akarja politikai pártállását.
Silány felfogás, melynek alaptalanságát maga Simonyi Ernő mutatja ki egy 1872-ik évi augusztus 31-én kelt nyilatkozatában. Kifejté itt, hogy a tisztességes kereskedelmi üzlet nem ellenkezik a politikai pártállással s hogy ő felajánlott áruczikkeivel nem magának és nem megbizójának, hanem az országnak akart jó üzletet csinálni. Úgy vélekedett – mondá – hogy a mit idegenek idegen országban megtettek vele, hogy tudniillik saját hasznukra vele üzleti viszonyba léptek: azt itthon saját honfitársai, sőt épen a kormány férfiai sokkal inkább megteszik, ha meggyőződnek arról, hogy az angol gyártmányok olcsóbbak is, jobbak is, mint az osztrákok.
Csalódott.
A magyar társadalom messze van még a demokracziától s aztán némely államférfi Magyarországon az üzletben politikát s a politikában üzletet szokott csinálni. Ez az, a mit Simonyi Ernő a külföldön meg nem tanult.
V.
1868-ik év május hó közepén jött haza Párisból már mint megválasztott képviselő. Baranya vármegyének német-üröghi vagy később úgynevezett szalántai kerülete tisztelte meg mint távollevőt bizalmával. Megbizó levele ápril 22-én adatott be, választása ugyane hó 29-én igazoltatott s május hó 28-án már felszólalt a képviselőházban.
Napirenden volt a Poroszországgal kötött vám- és kereskedelmi szerződés beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslat. Az ülésszaknak vége felé járt már az idő, képviselők nem voltak jelen nagy számmal, a szónokokat nem hallgatták figyelemmel. Hozzá épen nem kötöttek az ellenkező pártok nagy várakozást, alig ismerték névről is, személyesen pedig egyáltalán nem. S aztán szélsőbali képviselőtől épenséggel nem várták, hogy oly kérdésről, melynek tárgya nemzetközi vám- és kereskedelmi szerződés, szakavatottan, tüzetesen tudna szólani. Az akkori szélsőbal főleg csak államjogi és közjogi természetü tárgyaknál szokott felszólalni, felszólalásai rendszerint általánosságok körében mozogtak s bizonyos stereotip szólamokkal voltak teletömve. A beszédeket, ha bennük személyekre vonatkozó erőteljes kifejezések hiányoztak, nem igen szokták figyelemmel meghallgatni. Nem lehet tehát csodálni, ha Simonyi Ernő első beszédét általános figyelmetlenség és zajongás közt volt kénytelen megtartani.
S e beszéd mégis megmutatá, hogy a szónok nem közönséges tehetség, hogy a kérdéshez tüzetesen és szakavatottan szól, s hogy benne a szélsőbal uj és nagy erőt nyert, mely e pártnak parlamenti működésére elhatározó befolyást fog gyakorolni.
Pártján kivül talán csak maga Deák Ferencz hallgatta egész figyelemmel. Jellemző, hogy a mikor a beszéd végével Gorove szakminiszter oda lépett Deákhoz s ennek mondá: »Milyen bolondságokat beszél ez az ember«, Deák hidegen mondá neki:
– Én pedig azt mondom, hogy ettől az embertől valamennyien sokat tanulhattok.
Ettől kezdve tagja volt minden országgyülésnek. Az 1869-iki és 1872-iki országgyülésre szintén a német-üröghi, az 1875-ikire a szentesi kerület választá meg. Népszerüsége oly nagy lett lassankint, hogy az 1878-iki országgyülésre három kerületben is megválasztották, úgymint Szentesen, Szegeden és Debreczenben. Utóbbi helyen épen magát a miniszterelnököt Tisza Kálmánt buktatta meg s azért e kerületet képviselte ez országgyülésen, valamint a most folyó 1881-ikin is haláláig.
Már az 1865-iki országgyülés utolsó idejében pártját uj parlamenti eljárásra bírta. Eddig e párt, mint főleg a balközép is, rendszeresen negativ álláspontot foglalt el a Deák-párttal szemközt. Eszmék nem hiányoztak ugyan nála, de megelégedett azzal, hogy ezeket a kormány javaslatainak birálata közben töredékesen rendszertelenül adta elő. Simonyi nem helyeslé e taktikát. Ő azt mondá s nem egyszer mondá, hogy puszta tagadással többséget szerezni soha nem lehet, s hogy a pártnak nem szabad pusztán az államjogi és közjogi kérdések általánosságaira szoritkozni, hanem az állami élet mindennapi kérdéseiben is folyton állást kell foglalni. És pedig határozottan formulázott eszmékkel, rendszeresen kidolgozott javaslatokkal. Nem elég – szerinte – a nemzetnek azt tudni, hogy a szélsőbal mit nem akar, hanem tudni kell azt is, hogy valósággal mit akar, hogy tájékozva legyen az iránt, vajjon a belpolitikai szerves kérdésekben, pénzügy, adópolitika, közigazgatás, kulturális ügyekben, nemzetiségi, egyházi és közoktatási téren minő politikát követne a szélsőbal, ha többségre jutva, a korona által az ország kormányzatával megbizatnék.
Uj hang, eddig szokatlan eszmeáramlat volt ez a régi szélsőbalnál, de Simonyi nem minden vita és nehézség nélkül, diadalra tudta juttatni eszméit.
Ő maga csakhamar még az 1868-ik év nyarán rendszeresen dolgozott ki törvényjavaslatot a katonai biróságokról s ezt még ez országgyülésen benyujtá. A következő országgyülésen s 75-ig folytonosan ő terjeszté elő a párt válaszfelirati javaslatait s ezekben a párt részéről folyton határozott, részletes pozitiv programmot adott elő nemcsak az államjogi, hanem a belpolitikai kérdésekről is. Sőt Helfy Ignáczczal együtt 1872-ben a következő évre óriási munkával részletesen kidolgozott költségvetési javaslatot is terjesztett elő a pénzügyi bizottságban. Ily szakadatlan munkássággal jelentékeny tehetségnek s gazdag törvényhozási ismereteknek birtokában csakhamar pártjának mindenki által elismert vezérévé vált.
A 69-iki országgyülésen mindjárt az első ülésszakban megválasztatott a vasuti és jegybankügyi bizottságnak valamint a közalapok és alapítványok jogi természetének megvizsgálására kiküldött bizottságnak tagjává. Később a képviselőház pénzügyi bizottságának lett állandó tagja. Mind e bizottságok, valamint a Deákpárt idejében rendszeresen működő osztályok tanácskozásaiban folytonosan részt vett s tanulságos, néha nyomatékos szavát mindenütt fölemelte. Nagy szellemi erők voltak akkor a Deák-párton, de a legnagyobbak is tisztelték s egész figyelmükre méltatták észrevételeit. Éles, bonczoló elmére, nagy kritikai tehetségre, sokoldalu tanulmányra mutattak ezek folyton. Ezen kivül a parlamenti tárgyalásokon is mindig részt vett s 1868 óta alig merült fel 1880-ig nagy kérdés, melyhez kimeritőleg, gyakran a képviselőház osztatlan figyelme közt, ne szólott volna.
Erkölcsi bátorsága a vakmerőséggel volt határos. A korrupcziót minden jelenségében engesztelhetlenül üldözé s e miatt nem egyszer keserü személyes összeütközései valának, melyek pár esetben lovagias uton voltak csak elintézhetők. A Lónyay-kabinetet gyakran hevesen megtámadta parlamentben, sajtóban, választási népgyüléseken egyaránt. 1873-ban a keleti vasut visszaéléseinek kérdésében Szlávy miniszterelnökkel volt keserü összeszólalkozása. Midőn Deák meghalt s a nemzetben a részvétnek eddig még soha nem tapasztalt demonstrácziói támadtak: ő ez áramlat ellenére nem hallgatá el a legkeményebb kritikát, mely valaha államférfi és működése fölött elhangzott. S midőn Bosznia okkupácziója végrehajtatott s ez az 1878-iki országgyülés elején szóba jött, harsány hangon mondá, hogy Andrássy grófot ezért fel kell akasztani.
Mindezt erkölcsi bátorságának jelzésére hozom fel, a nélkül, hogy minden felszólalását helyeseltem vagy minden nézetét osztottam volna. Működésének jellemzését különben is utolsó czikkemre hagyom.
Parlamenti szereplése mellett jelentékeny publiczistikai működése is volt. Az 1870-ik évben kevés ideig szerkesztője volt a »Magyar Ujság«-nak, de folyton írt, noha később betegsége sulyosodtával mind ritkábban, pártjának többi közlönyében is.
1872 elején maga adott ki s szerkesztett egy heti lapot »Szombati Lapok« név alatt. Angol minta állott szeme előtt, feledvén, hogy nálunk angol irói kar és angol olvasó közönség nincs. E lapnál Mende Bódog, Pétery Károly, Mezei Ernő, a szépirodalmi részben Degré Alajos voltak munkatársai. Czikkei névtelenül közöltettek. Volt egy rovata »Szabad a vásár« czím alatt, melyben különösen a korrupcziót s annak egyes eseteit és személyeit ostorozá szakadatlanul, éveken át. E lap névleges szerkesztését 1772 október elején Mende Bódogra bízta, de czikkeivel azontúl is támogatá. 1874-ben szünt meg, vagyis alakult át e lap Mende lapjává és tulajdonává.
1874 tavaszán belső alakulás s uj szervezkedés jött létre a szélsőbal kebelében. Eddig egy pártot képezett mindenki, ki a szélsőbalhoz tartozott, bár némi nézeteltérések miatt gyakran élénk viták fejlődtek ki a pártkör tanácskozásaiban. Egyik árnyalatot Irányi képviselé barátaival együtt, mely pozitive hangsulyozá programmjában a perszonális-unió elvét s mely magát negyvennyolczas pártnak nevezé. A másik árnyalat élén Simonyi Ernő állott, mely a perszonális-unió elvét ugyan nem zárta ki, de elengedhetlen föltételül sem köté ki. 74-ben uj elemek, uj férfiak jöttek a párthoz, az úgynevezett elvhű balközépiek: Gubody, Ugron, Csávolszky, Duka Ferencz, Szluha stb. Élénk viták után ekkor alakult mai nevén és alakjában a függetlenségi párt s egy 1874 május 17-én tartott országos népgyülés helyeslé azt. Irányi és barátai kezdetben s néhány éven át külön klubbot tartottak fenn s a függetlenségi párt vezérlete most már egészen Simonyi Ernőre maradt, melynek fáradalmait azonban különösen Helfy Ignácz osztá meg vele.
A közérzületnek amaz óriási föllendülését, melyet a legutóbbi török-orosz háboru alatt 1876-tól 1878-ig átéltünk, ez uj alakjában vezette már a függetlenségi párt s illetőleg Simonyi Ernő. Bár hanyatló egészséggel s mindinkább elkomoruló kedélylyel, mégis lankadatlanul megállott a mozgalom élén. Ama nagy, a külföldön is feltünt népgyülések, melyek 1877-ben és 1878-ban úgy felvillanyozták a közvéleményt, mind közreműködésével, sőt részben vezetésével tartattak. Tudtával, tanácsával, közreműködésével készittetett elő ama székely vállalat is, melynek czélja lett volna Romániába rontani s az oroszok szállitó vasutvonalát megsemmisiteni s ekként a plevnai hősöknek közvetve segitségül jönni. Ő vezette pártja részéről a 78-iki választásokat is, melyek az addig oly kisded függetlenségi pártnak tagjait megkétszerezék.
Ezek voltak utolsó nagyobb politikai cselekményei. A 78-iki országgyülésen még felszólalt néhányszor s bár szelleme erős, de hangja és alakja már megtört. Akaratereje még a régi, de idegeit már halálos kór zsibbasztá el!
VI.
Abból, a mi Simonyi élettörténetének nevezhető, e rövid vázlatban már csak keveset kell megérintenem.
Nagyon szerény vagyonnal jött ő be az országba. Lassan gyűjtögetett tőkepénzét a gödi nyári lakba fektette, mely Váczon innen, a budapest–bécsi vasut egyik állomásán fekszik, gyönyörű kilátással a Dunára s az átellenben fekvő szentendrei hegyekre. Ide hozta könyvtárát s tudományos gyűjteményeit is. Könyvtára, melyet szintén külföldön gyűjtött, hét ezer forintba került. Itt élt ő mintegy hét éven keresztül. Innen járt be a képviselőházi ülésekre s itt keresték őt fel gyakran barátai, kiket mindig gazdag vendégszeretettel fogadott.
Lakása és háztartása nem állott arányban sem vagyoni állásával, sem jövedelmeivel, melyek túlnyomó része képviselői napdijaiból állott. De nem könnyelműség, hanem a hazai viszonyok nem ismerése vezette őt félre. Angol kereskedelmi házának franczia és olasz képviseletét barátjának, Helfy Ignácznak adta át, ki 1868-ban még kinn maradt s csak két év mulva jött haza, mint szintén már megválasztott képviselő s ő maga megtartá ama sheffieldi gyárnak magyarországi és ausztriai képviseletét. Azt hitte, hogy a politikai pártállással összeférhető e tisztes foglalkozás hoz neki évenkint akkora jövedelmet, a mekkora külföldön is megszokott háztartásának igényeit teljesen fedezendi.
Nem ugy történt. 1872-ben maga irja meg egyik nyilatkozatában, hogy a magyar kormány s az ennek befolyása alatt álló vállalatok visszautasítólag bántak vele s inkább drága és selejtes árúczikkeket rendeltek, mintsem az ő ajánlatát, mint szélsőbali politikusét, elfogadták volna. A osztrák vasutak nagy megrendeléseket tettek nála, a magyarországiak nem. Sőt megtörtént, hogy itt Budapesten a svájczi vaggongyár és a belga gépgyár tetemes értéket rendeltek nála, de a mint ezek az állam kezére kerűltek, azontúl nála minden megrendelést megszüntettek, természetesen kárával magának az államnak is.
Mindez őt rendkívül elkedvetleníté. Anyagi zavarok kezdék őt fenyegetni. Egyik alapitója s igazgatója lett a pesti cottage építő-társaságnak. A pesti munkás osztálynak s szegényebb kézműiparosoknak szándékozott olcsó lakásokat építeni. Ez volt e társaság czélja. Az 1873-ban bekövetkezett óriási hitelválság ezt a vállalatot is megrendíté vagy legalább a virágzásban megakadályozá.
Ezekhez járúlt régóta meggyökeresedett betegségének mindinkább előre való fejlődése. A különben is komoly férfiúnak kedélye lassankint elborúlt. Anyagi baj s betegség-roncsolta idegzet szövetkezett lelkének derűltsége ellen. Anyag és szellem, test és lélek nem függetlenek egymástól. Egyiknek ereje a másiknak erejét fokozza, egyiknek bénúlása megbénítja a másikat. Elméjének ereje nem gyöngűlt, ez áll ellent legtovább a sors viszontagságinak s a test gyarlóságának, de hangúlata komorrá változott. Az 1875-ik év végén kezdett arról gondolkozni, hogy nyomasztó bajai ellen ismét a külföldre fog menekűlni. S e gondolat annyival inkább kínozá őt, mert a 75-iki fuzióval eszméinek győzelme is a kietlen távolba taszíttatott. Ő legalább azt hivé, s mindig mély keserűséggel nyilatkozott arról a tényről, hogy a mikor a Deákpárt kész volt már lemondani s a tért a közjogi ellenzéknek átadni: akkor a közjogi ellenzék hatalmasabb árnyalata, a balközép mondott le elveiről szükség nélkül és föltétlenűl, sőt csak azért, hogy sokkal rosszabb kiadásban, benső hit és külső eredmény nélkül folytassa a régi kormányok politikáját.
Ekkor álltak össze barátai, hogy az anyagi zavartól megmentsék őt. Mocsáry Lajos buzgó fáradalmainak, de egyúttal áldozatkészségének is sikerűlt ez. Az áldozatban vele egyenlő részt vettek Sembery István, Fornszek Sándor, Ragályi Nándor saját pártjából. De a készség nemcsak saját pártjában nyilatkozott erre. Voltak barátai, jellemének s elméjének tisztelői a vele szemközt álló pártban is, kik szintén tiszteletreméltó előzékenységgel siettek a kiváló férfiú nyugalmát visszaszerezni. Hosszú a névsor, melyből Somssich Pál, Samassa érsek, Szitányi, Andaházy nevei jutnak eszembe. Megérdemlik a jók hálás elismerését. Nemcsak nálunk fordúlt elő ilyen eset. Angliában Foxot kétszer is kisegíték hasonló bajból barátai. Lamartinenak a nemzet adott nagy összeget s e tény egyik államférfi jellemére se vetett homályt soha. Én elhallgathattam volna e tényt, a nemzet ugy se tudta, mert nyilvánosságra soha nem jött. De nem akartam elhallgatni. Élettörténetéhez tartozik a megboldogúltnak s aztán a barátságnak oly ritkán előfordúló nemes ténye ez, hogy semmi okot se láttam arra, miért hallgassam el.
Ezzel befejeztem a kis vázlatot, melyet Simonyi életéről akartam közleni. Még csak írói és szónoki működéséről s működésének jelleméről akarok pár megjegyzést tenni.
Simonyi Ernő szoros értelemben vett írónak nem tekinthető, vagy legalább nálunk nem tekintetik. Írói működése főleg hirlapi czikkekben nyilvánúlt. Ám hirlapi czikkek irása nálunk iróvá nem kvalifikál senkit. Irodalmi társaságainknak, az akadémiának, a Kisfaludy társaságnak hivatalos nézete ez. Másod, harmadrangú költő egy kis kötetnyi verssel vagy novellával vagy pár, többé-kevésbbé sikerűlt színművel rögtön hivatalosan fölvétetik a Parnasszusra. De a ki csak politikai publiczista: annak ott helye nincs. B. Kemény, Falk, Török János, báró Kaas s 48 előtt Kossuth, gróf Dessewffy Aurél pusztán politikai czikkekkel is jobban fejleszték a nyelvet, jobban gazdagíták annak szépségeit s hatalmasabban növeszték a nemzet értelmi erejét, mint legtöbb költőnk vagy beszélyírónk. Lángész, tanúlmány, munkaszeretet, gondolatok gazdagsága több volt bennük, mint belletrisztikai iróink legtöbbjében. S mégis mindezek publiczistikai működése, a mennyiben az politikai czikkek írására szorítkozott, éltükben alig ismertetett el hivatalosan s holtuk után alig jegyeztetett s jegyeztetik föl az irodalomtörténet örök táblájára. E sorsot megosztja velük Simonyi Ernő is. Őt a nevezettek egyikével se akarom összemérni, de jelentékeny publiczistának tartom.
Hogy a politikai czikkirást nálunk csak igy veszik vagyis inkább igy nem veszik számba, annak egyik oka ugynevezett irodalmi köreink léhaságában keresendő. Francziaországban is napi-érdekü a napi-czikk s ott az irodalmi körök a kitünő hirlapirókat mégis másként méltányolják. Másrészről sajátságos sorsa van a publiczistának, akár politikai czikkiró, akár parlamenti szónok legyen bár. Hatása hasonlit a szinészéhez. Mig a szinpadon, a szószéken, a hirlap élén van: addig él, hat, eszméket támaszt, érzelmeket fakaszt, tettekre hí, foglalkoztatja egész nemzetének elméit és kedélyét. A mint ott hagyta a szinpadot, a szószéket, a hirlapot: vége a szerepnek, vége a hatásnak, gyakran neve is nyomban elenyészik.
Simonyi czikkeiben különös egyéniség nem domborodik ki s irmodora a hangulatkeltés sajátságos eszközeivel nem rendelkezik. Sem erős humora, sem erős szatirája nincs, sem a személyek egyéni gyöngeségeinek ostorozásában nem mester. Őt mindig a tárgy vezeti, annak mélyéről szedi az érveket s ha valamely kérdésről szól: mindig csak azt az igazságot törekszik kideriteni, mely arra a kérdésre tartozik. Szónoklata is ilyen. S mert a politikai kérdések rendszerint vagy jogiak, vagy pénzügyiek, vagy közgazdaságiak, sőt az ugynevezett alkotmányi kérdésekben is gyakran az ily természetű elemek a tulnyomók: tehát érvei is vagy a jogtan, vagy a számtan, vagy a statisztika mezejéről szedvék. Keleti fantáziáju népünk előtt száraz dolog ez mind. Nem izgató szónok ő, hanem érvelő. S ilyen mint iró is. Az észhez ir és beszél, a szivről nem vesz tudomást.
S aztán egyénisége nem egészen illett ama küzdelemhez, melyben 1868 óta részt vett. A 67-iki kiegyezés hatalmas hullámokat vert a nemzet kedélyében. Erős forradalmi szellem volt akkor még a nemzetben. A függetlenségi harcz szomoru, de dicsőséges emlékein elborongott, de föl is lelkesült a nép mindenütt, a hol szónokai és irói ezeket fölidézték. Kossuth levelei folyton jöttek és mindig gyujtó hatással voltak. Az ő irmodorát tekinték a publiczistikai irmodor eszményének. S jöttek irók, kiknek rikoltozó hangja közt veszély fenyegeté az igaz érvek hatalmát s a nagy emlékek valódi dicsőségét is. Évekig tartott ez a hangulat. Hogy ily hangulatban Simonyi mint hirlapiró feltünő nem lehetett: természetes. Akkor bizonyos lázas lelkesedés tartá fenn a függetlenségi pártot, most igazságainak meggyőző ereje nemcsak fentartja, hanem folyton szaporitja. Simonyi egyénisége, irói és szónoki modora most nagyobb hatásu volna, mint tizennégy év előtt.
Történeti okmánytárának első kötetében van egy hosszabb tanulmánya a londoni és edinburgi könyvtárakról s a brit muzeum könyvtári gyüjteményeiről. Ez tanulságos mű. Utazásainak egy részéről is irt és pedig igen érdekesen. 1860-ban épen akkor utazta be Spanyolország keleti részét, Barcelona, Tarragona és Tortosa vidékeit, midőn Don Carlos a baleári szigetek kormányzójával, Ostegával együtt a tortosai kikötőben kiszállt, magát királynak kiáltatá s a karlista forradalmak egyikét rendezé. Ez utazását szépen és érdekesen irta le. Különösen érdekes benne Lady Franklinnal, ama gyászos végü hires északsarki utazó még akkor is bájos özvegyével való megismerkedése.
Irodalmi becsü több és nagyobb művéről nincs tudomásom. Iratai közt azonban – ugy hiszem – több becses jegyzet lesz található.
Tiz év előtt már képviselőtársa voltam, de ritkán váltottunk szót egymással. Nagy nézetkülönbség választott akkor el bennünket egymástól s távolról azt hittem: egyénisége is oly rideg, mint hatalmasan, de szárazon érvelő beszéde. Csalódtam. Az utóbbi években többször volt alkalmam vele találkozni s a benső bizalom, mely köztünk kifejlődött, megnyitá előttem nemcsak ismereteinek bámulatos gazdagságát, hanem egyuttal kedélyének gyöngédségét is s egész lényének szeretetreméltóságát. Meggyőződtem ekkor, hogy keserü támadásait, melyeket egyesek és kormányok ellen intézett s melyekkel igen gyakran egyet nem érthettem, sohasem féltékenység vagy személyi gyülöség, hanem mindig az ügy iránti mély lelkesedés vezérelte. Még akkor is, midőn a sirjában nyugvó Deákot oly engesztelhetlen keserüséggel támadta meg s midőn előre tudta, mert barátai is figyelmeztették, hogy e támadással saját tekintélyének fog ártani: még akkor is mély kötelességérzet volt az, melynek eleget tenni törekedett.
Ez esztendőnek, az 1882-ikinek tizedik napján láttam őt utoljára. Élt még, szenvedett már, halálnak fuvalma lengett fürtei körül, de hazájának ügyén csüngött egész lelke. Elmondám neki a parlament fontosabb ügyeit s közlém vele különösen, hogy pártunk derék, uj erőkkel s ifju erőkkel szaporodott. Áldott mosoly reszketett szemein, a mint azok az isztriai tenger azurjában elmerültek. Percznyi hallgatás után mondá: »Igen örülök, hogy boldogultok, a tavaszra én is haza megyek közétek.«
Haza jött. Itthon van a temetőben.