TARCZY LAJOS.
(Született 1807 deczember 6-án, meghalt 1881 május 1-én. Bölcselő és természettudós, gyakorlati magyar nyelvtudós s kitünő mezei gazda. A reformátusok pápai kollégiumában ötven éven át tanár s hazai felsőbb közoktatásunk dicsősége. Nekem tanárom s később nemes barátom.)
Kis termet, egyenes testtartás, hátraszegzett fő; élénk, piros, magyar jellegű kerek arcz; hatalmas homlok s nagy, okos és kedélyes szemek; sötét szinü öltönyök, kissé hanyag öltözködés: ime ez volt e kiváló szellemnek, egykor kedves tanáromnak külseje.
Kiváló szellem volt.
Ifju korában kedvencz tanitványa Márton István tanárnak, a pápai kollegium refundátorának, kinek emléke ép oly állandó s hagyományokkal ép oly teljes Dunán tul, mint Hatvanié a Tiszának mindkét partján. Csak hogy Hatvani emléke az alchymia misztikus kalandjaiban, Márton Istváné pedig a korra és annak tudományos szereplőire szórt voltairei hatalmas élczekben és adomákban bővelkedék. Élczes szellemét a tudományos alaposság mellett összes tanitványai közül legnagyobb mérvben Tarczy Lajos örökölte.
Tarczy már 1830 körül az ujabb kornak, a tudomány, az irodalom s a politika ujabb szellemének volt bajnoka. Beutazta Németországot s megjárta annak egyetemeit. Onnan hozá haza a hegeli bölcsészetet, mely akkor uj dolog volt nálunk. Beutazta Francziaországot is s onnan hozá haza a modern demokráczia szellemét, mely ép annyira uj dolog volt a vidéki nemesség, a vármegyék kortesei s az agg táblabirák köreiben.
Három jelentékeny férfiu állt vele együtt és egyidejüleg vagy csaknem egyidejüleg a pápai kollégium élére. Az egyik ő, a másik Zádor György, a harmadik Bocsor István. Ő fizikus, Zádor jurista, Bocsor historikus. Zádor Györgyöt Deák Ferencz hozta el a kathedráról s ültette a birói székbe. Bocsor most is él és tanít, a híres triumvirátusnak utolsó tagja. Ősz, rokkant aggastyán, csak lelke erős már, de az még nagyon erős. Tarczyt most temetjük el.
A pápai kollégium a világi javakban ötven év előtt is szegény volt, még sokkal szegényebb, mint most. Tarczynak, az ifju tanárnak filozofiát, fizikát, eszthetikát, magyar és német irodalomtörténetet s több ezekkel rokon tudományt kellett előadnia. Hol egyszerre, hol egymás után, a mint a szükség parancsolá. Sok tanárt alkalmazni nem lehetett. A felsőbb oktatás terén a munkafelosztás elve nem is volt ugy gyakorlatban, mint most. Szaktudósunk nem volt annyi, mint napjainkban, de nekem ugy tetszik, mintha valódi tudósunk mégis lett volna annyi, mint most.
Azonban tudós barátaimat provokálni nem akarom, miután velük vitába keveredni nem szeretnék. Kalapot emelek a szakférfiak előtt, habár azok atómokra osztják is maguk között a nagy világot s ugy veszik azt birtokukba. Az a tudós, a ki egyedül a szivacsfaunát buvárolja, vagy a ki a gombán kivül egyéb istenteremtését nem ismeri, vagy a ki csak a polgári perrendtartással fekszik le és kel fel egész emberéleten keresztül: egyaránt birja tiszteletemet. Hanem azt is ki kell mondanom, hogy nem az ily tudóst tartom legalkalmasabbnak arra: vezetni az ifjuságot; felgyujtani szivében az eszmék tiszta szerelmét; teremteni nemzedéket, mely ne csak megélni, hanem meghalni is tudjon azért, a miért lelkesül. Hitért, hazáért, szabadságért.
Tarczy Lajos azok közé tartozott, a kik így vezették az ifjuságot s ily nemzedéket alkotni törekedtek.
Nem tudományos működése volt legáldásosabb, ámbár ez is nagyszerű volt.
Alig foglalá el tanári székét; sietett korának legujabb bölcseletét magyar nyelvre átültetni. Hegelnek »Phaenomenologie des Geistes« czimü bölcsészeti müvét ülteté át nyelvünkre akkor, a mikor nyelvünk anyagából bizony nehezen lehetett efféle épületet felemelni. Ő megküzdött a nehézségekkel. Megküzdött az eszthetikában és irodalomtörténetben, sőt a magasabb számtanban is. E küzdelemben edzé meg erejét arra, hogy a fizika magyar műnyelvét megteremtse. Mert ezt ő teremté meg, akkor, mikor Bugát Pál az orvostanét, Fogarassy a törvénytudományét. És én ugy látom, hogy körülbelül Tarczy volt társai közt a legszerencsésebb. Műszavai közt legalább igen sok van, melyek ellen sem Szarvas Gábor, sem a barbarusok és antibarbarusok kifogást nem tesznek, lévén azoknak tőrülmetszett magyarsága minden kétségen felül álló.
Nagy fizikája több kiadást ért s minden ujabb kiadást nagy gonddal dolgozott át. A legutolsó, a néhány év előtti, nem állt már a kor szinvonalán, az ujabb buvárlatok magaslatán. Mayer hőegyenértéki elméletének ujabb vivmányait az agg tudós már nem volt képes feldolgozni. Betegségének rohamos előhaladása s lelkét romboló családi szerencsétlenségek megernyeszték már a hatalmas szellemet s elpusztiták a kedélynek ifjuságát.
De ez csak az utolsó pár évben volt így.
Fizikájának első kiadása fölgerjeszté gr. Széchenyi István figyelmét. A nagy gróf lehetetlennek tartá 1836-ban, hogy a természettani tudományokat aránylag oly nagy tökélylyel lehessen magyar nyelven visszaadni. A mű meglepte őt. Tevékenyen közreműködött, hogy Tarczyt az akadémia rögtön tagjává válaszsza. S midőn vele Budapesten, akadémiai ülésen találkozott: meghivta őt Czenkre, a czenki gazdaság megtekintésére.
Nagy megtiszteltetés volt ez az alig harmincz éves, ifju kálvinista professzorra. Nagy birtoku főur, első rangu államférfi, országszerte ünnepelt politikus Magyarországon nem igen szokta akkor a vidéki professzorokat észrevenni. Sőt még most sem szokja. Hiszen vidéki városainkban társadalmi rang tekintetében a tanárok ma is negyed-ötöd sorban állanak. Az uraság, a papok, a tisztviselők, az ügyvédek, a tekintélyesebb birtokosok és kereskedők mind megelőzik a tudomány szerény bajnokait.
Hanem hát az is igaz, hogy mostani főurainkat Széchenyihez hasonlítani nem is szokás másutt, mint a kaszinóban. (Van hasonlat, a mely sántit; ennek a hasonlatnak se keze, se lába.)
Széchenyi a czenki homokból akkor teremtett virágzó mintagazdaságot. Ezt mutatá meg, ennek titkait magyarázta meg Tarczynak. De nemcsak ezt. Feltárta előtte fenséges lelkének minden gazdagságát. Elmondá neki, miként kellene az elpusztuló szegény magyar fajból művelt, gazdag és szabad nemzetet teremteni, irodalmában, nyelvében, jogaiban, alkotmányában, hatalmában őt ujjá, dicsővé tenni, de ugy, hogy maradjon meg magyarnak.
Ah minő tanitás volt ez a lánglelkű ifju tudósnak! De ötven évi tanári pálya s tíz ezer tanitvány tesz róla tanuságot, hogy Tarczy méltó volt arra.
Czenkről haza jöve s a nagy reformátor eszméivel felgazdagitva egész lelkesedéssel kezdé meg az ifjuság nevelését. Tudományos előadásait szellemmel, élczczel, nemes reformeszmékkel fűszerezé s az ifju, ki végig hallgatá az előadást, nemcsak tudományban, hanem demokrata míveltségben, hazafi érzületben s nemes nagyravágyás ábrándjaiban vált gazdagabbá.
Sietett felállitani, szervezni és vezetni az ifjuság önképző körét. E körnek »Képzőtársulat« volt neve. Ennek elnöke ő volt az ötvenes évekig. Első tagjai közül Petőfi, Jókai, Kerkapoly, Ballagi, Orlai-Petrich s többen váltak ki, kisebb-nagyobb nevü férfiak az irodalom, a politika, a tudomány, a közélet terén. E körnek jegyzőkönyve ma már nagybecsü kéziratokat tartalmaz. S az első évkönyv, melyet nyomtatásban kiadott, még az Athenaeum korában s az Aurorák után is irodalmi becscsel birt. Pedig csak serdülő ifjak voltak munkatársai.
Később tornacsarnokot állitott fel. Az ifjuság testi és lelki neveléséről egyaránt gondoskodott. Az ifjak, kik keze alól mentek el tömegesen, hogy a szabadságharcz honvédfegyverét vegyék kezükbe, hősi vitézség legendáit hagyták emlékezetül az utánuk jövő nemzedéknek.
Tanitó, bölcs, szerető apa s példás honfi volt az ifjuság számára.
A kollégiumban nem volt s most sincs kathedra a mezőgazdaság számára. De ő érezte, hogy a magyar embernek, ha boldogulni akar, jó mezőgazdának is kell lennie. Ő tehát tanfolyamot nyitott a mezőgazdaságtanból s gyakorlati oktatásul saját szőlő, kert és mezőgazdaságát használta fel. Kicsinyben mintagazdaság volt ez.
Maga mellé vett bennünket s előadások után tavaszi és nyári napokon kivezetett vagy a kertbe, vagy a szőlőbe, vagy a böröllei gazdaságra, mely ott feküdt a város mellett. E tanulságos és szép napok feledhetetlenek lesznek előttem örökké.
A Bach-rendszer sötét hatalma uralkodott fölöttünk, mikor én már tanitványa lettem. De mi ifjak ő mellette nem éreztük ennek sulyát. Derült lelke, hatalmas kedélye, a nemzet jövendőjébe vetett rendithetlen hite s az osztrák iránti kiolthatatlan gyülölete fénynyel, szabadsággal s honfibizalommal árasztá el azt a kis kört, melynek ő volt czentruma s melynek mi ifjak valánk perifériái.
Sétáltunk vele a szabadban; tanultuk a fák oltását, ültetését, nemesitését; oktatott az okos gazdálkodásra s becsületes takarékosságra. »Ha mi magyarokul – úgy mondá – nem leszünk különbek, mint szomszédaink: akkor elpusztulunk, megöl bennünket a czivilizáczió.« Előhozá őseinket, a nemzet nagy férfiait s azok tetteit s tetteiknek dicső emlékezetét lelki erőink edzésére használta fel. A legnagyobb görög bölcsek sétaoktatásai voltak az övéihez hasonlók.
Évtizedek óta az évnek május és szeptember havát Balaton-Füreden szokta eltölteni. Ezelőtt négy évvel pár hetet társaságában töltheték el ott. Kimentünk a parkba s eltévedeztünk a szőlők közé fel a hegyekre.
Kedélye még meg volt, de szellemének sugárzó ereje gyengébb, mint egykoron. Hetven éves volt már; a tudomány nem érdeklé annyira, mint hajdan, de nemzetünk sorsa tán jobban nyomta szívét, mint bármikor. Vitatkoztunk is egy kissé a politika fölött.
»Politikátokat – úgymond – én már nem értem. Lehet, hogy jó; lehet, hogy jobb is lehetne, ti tudjátok. De én arra kérlek benneteket: ha van előttünk még idő, kövessetek el mindent, hogy a magyar faj szaporodjék, hogy a mikorra betelik az ezer esztendő ránk itt e földön, ne találjon az itt mást, csak magyart. Nem érem meg, én nem, oh pedig még azt szeretném megérni!«
Élénk nagy szemeiből kicsordult a köny.
Vigasztaltam. Szavaimra forrón szoritá meg kezem.
Halála váratlanul sujtott le. A legjobb tanárok, a legnemesebb szellemek egyike hunyt el. A megujuló nemzeti közélet félszázad előtti nagy bajnokai közül oly kevesen vannak már. Most már ő sincs. Tanitványai sokan maradtunk. Tudományát tudjuk tán pótolni, bár pótolhatnók nemes, nagy szellemét. Áldásunk emlékezetén.