CSEMEGI KÁROLYRÓL.
(Csemegi Károly született 1826 május 3-án s meghalt 1899 márczius 18-án. Igazságügyi államtitkár és országgyülési képviselő, azután a Kuria, a legmagasabb biróság tanácselnöke sok éven át. Verbőczy óta a legnagyobb magyar kodifikátor.)
I.
Alacsony és egykor zömök termet. Kerek fő, hátraszegve erős önérzet jelképe gyanánt. Vörös haj, vörös bajusz, mely őszülni nem tudott. Éles, fürkésző, vitázó szemek s oly metszésü ajkak, melyek nagy erélyt árulnak el. Ilyen volt külseje.
Jeles ügyvéd volt Aradon. Honvédszerepe 1850 után sok üldözést vont fejére, de ő leküzdte azt. A tudományos pálya nem jutott eszébe, pedig azon európai hirnévre tehetett volna szert. A mint tett mint törvényalkotó. Közhivatalba honvédmultja miatt nem juthatott, tehát ügyvéddé lett. Kitünt csakhamar. Kiválósága köztudattá vált. Komolysága, gazdag jogi tudománya s éles, biztos érvelése a nagy szellemi tehetség mellett: ezek tették kiválóvá.
Az alkotmányos élet megnyilta vetette őt fel az ország fővárosába s a nemzet szine elé. Állást foglalt az igazságügyi kormányban. Csaknem együtt, csaknem egyidőben Szilágyi Dezsővel.
Szilágyi Dezső nagyobb elme és szélesebb államférfiui látkör. De a szakadatlan munkásságban s a törvényalkotás biztosságában Csemegivel nem versenyezhet. Pedig mindig verseny folyt köztük – akarva nem akarva. Törekvésük és önérzetük egyenlő volt. Szilágyi mindig kedvesebb volt a politikai, Csemegi a kormánykörökben.
Bittónak, mikor igazságügyminiszter volt, államtitkárra volt szüksége. Szilágyi Dezsőre és Csemegire gondolt. Kozma Sándor véleményét kérte ki, melyik lenne alkalmasabb államtitkár. Kozma Csemegit ajánlotta. Munkásabbnak s miniszteréhez alkalmazkodóbbnak vélte, mint Szilágyit. S Bittó Csemegit nevezte ki.
Kozma és Csemegi közt mindvégig benső, bizalmas barátság állott fenn. Kozma tiszta értelmisége s nemes táblabirói emberszeretet által kormányzott itélőképessége egyensulyban tudta őt tartani Csemegi óriási tudásával.
Én huszonnyolcz év előtt jutottam vele ismeretségbe s aztán lassankint barátságba. Balaton-Füreden ismerkedtünk meg, a mikor ő a büntetőtörvény készitését megkezdette.
Én is a büntető igazságszolgáltatással foglalkoztam vármegyémben. S bizonyos falusi fölényt éreztem magamban a fővárosi tudós s a miniszteri tisztviselő fölött. No hiszen hamar kiábrándultam. Csemegi tudása mely az egész müvelt világ törvénybeli és irodalombeli büntető jogát felölelte, az elemi erők ellenállhatatlan hatalmával nyomakodott az én kezdetleges, kapkodó, vidéki szerény tudásomra. Nem is igen kisértettem meg vele a vitatkozást a büntető jog általános tudományának nagy mezején.
Hanem egyes büntetőjogi esetek felfogásában és megitélésében nem egyszer mégis megtréfáltam. Ott nem fogott ki rajtam. Vitáinkról, bár érdekesek, fájdalmas elmulásának első napján megemlékezni nem akarok.
A magyar, latin, német, angol, franczia és olasz tudományos nyelvet egészen birta. A törvényalkotáshoz szükséges forrásmunkákat e nyelveken eredetiben tanulmányozta át. S végtelen sokat tanult. Szakkönyvtára is felette gazdag volt. S tanulmányaiban kiterjeszkedett nemcsak a törvényművekre, kommentárokra s elméleti buvárlatokra, hanem még a művelt nemzetek legmagasb birósági itélkezéseire is. Sőt egyes jelentékeny pörökre is.
Velem gyakran közölte munkája alatt a büntetőtörvény egyes már épen elkészült fejezeteit. Egyszer épen a fölségsértés fejezetét közölte.
Beszéd közben emlitettem, hogy őseim beregi és abauji birtokaikat nota Thökölyana czimén vesztették el s hogy a pört megujitották s a megujitott pör iratai megvannak levéltáramban.
Nota Thökölyana! Ilyet sohase látott. Rögtön elkérte tőlem e pör iratait. Maga is átnézte, de aztán átadta Hatoss Gusztáv fiatal történetbuvárnak, ki huszonöt év előtt titkár volt az igazságügynél, hogy forditsa le s adja ki. Hatoss elvitte az iratokat Pécsre, ott magát agyonlőtte, családi irataimhoz sohase jutottam.
Nekem akkor csaknem minden büntetőjogi tudományom Deák Ferencz 1843-iki munkálataira szoritkozott. És Csemegi némely javaslatát nem találtam olyan jónak, mint Deákét. Egyenesen megkérdeztem Deákot 1873 elején: miért nem avatkozik a mű vezetésébe s mi akadályozza az 1843-iki javaslatnak némi módositással való elfogadását.
– Nem avatkozom bele, – felelt Deák – mert 1843 óta előre haladt a tudomány is és a judikatura is, Csemegi pedig ezek mai állását jobban ismeri, mint én.
Öt egész évig dolgozott Csemegi a büntető törvényen. Azon kivül végezte, mint államtitkár, az igazságügyi kormányzat több ágát. Hihetetlen, mennyit dolgozott.
Oly nagy fontosságu mű, mint az övé, alig van a világon, melyet annyira egyetlen ember készitett volna, mint a hogy a mi törvényünket ő készitette.
Neve halhatatlan. Érdeme örök s az egész világra és hosszu-hosszu jövendőre kiterjedő. Hozzá hasonlitani multunk és jelenünk férfiai közül csak Verbőczyt lehet.
Nem mondom, hogy műve hibátlan. Nem mondom, hogy itt-ott javitásra nem szorul. De ez munkája nagyságából s érdeméből semmit se von le.
S nemzedékünk hálátlan volt Csemegivel szemben.
A nemzet ma is adós neki. Nincs oly kis nemzet, mely nagy kincscsel ne jutalmazna ilyen művet. Csemegi iránt a nemzet hálája semmiben sem nyilatkozott. Nehéz munka közt nélkülözve, elhagyatva kellett tengetnie életét.
Nem a nemzet volt hibás, hanem kormányzói. S a nemzet még leróhatja tartozását.
De már csak emléke iránt!
II.
Csemegi politikai szereplése ama hét-nyolcz év alatt, mig képviselő volt, nem volt jelentékeny. Vagy legalább nem volt feltünő. Ő törvényalkotó, tudós és szakember hirében állt s méltán állt abban. Az ilyen férfiut a mi törvényhozóink, politikusaink, diplomatáink nagy politikai szerephez nem bocsátják. Sok tudós és szakember közmondásos félszegsége a tudósok és szakemberek tekintélyét nagyon megcsökkentette.
De azért Csemeginek ugyis, mint államtitkárnak, ugyis, mint törvényalkotónak, sokszor volt alkalma a legfontosabb kérdésekben nagy szolgálatot tenni hazánk javára.
A nemzetközi jogba tartozó kérdéseket ő intézte és sok kérdésben csak az ő erélye és nagy tudása mentette meg államiságunk elismerését. A közös kormánynyal és az osztrák kormánynyal nem egy összeütközése volt e miatt. Minden összeütközésből diadallal hozta haza lobogónkat.
A büntető törvénynél is szép alkalma volt erre. Állami önállóságunkat Ausztriával szemben s államunk egységét a társországokkal szemben a jámbor és habozó Pauler és a szolgabiró müveltségü Perczel sohase tudták volna megvédelmezni Csemegi nélkül.
Még se becsülték meg eléggé vezető államférfiaink. Néhány példát mondok el erről.
A magyar büntető-törvénykönyvet, Csemegi művét a franczia kormány lefordittatta franczia nyelvre, olasz jogtudósok pedig leforditották olasz nyelvre. Néhány olasz egyetemen kiváló tudósok külön előadási tárgyul is választották. A mi természetes. A mi törvényünk volt húsz év előtt általánosságban a müvelt világ legjobb, legkorszerübb büntetőjoga.
Vagyontalan volt. Minden vagyonát könyvtára képezte. Mit ér egy szakkönyvtár? A ki igazán használja: annak mérhetlen kincs. Másnak szemét. Báró Baldácsy tizezer kötetes könyvtárát, melyet három nemzedék gyüjtött össze, hatszáz forinton vette meg Simor primás. Az ószeresek se adtak volna többet érte. Csemegi könyvtára e mérték szerint alig érne többet pár száz forintnál. Pedig többe került tizezer forintnál. Erre költötte minden nélkülözhető, minden megtakaritható pénzét.
Tehát szegény volt.
Annyival nagyobb kötelességük lett volna nemzedékünknek és kormányainknak, hogy nagy müvét a mű becséhez és nemzetünk nagyságához mérten jutalmazzák.
Vajjon mennyivel jutalmazták volna?
A kis Belgium egyik jeles törvényalkotójának, a büntető törvények csak pótló átdolgozásáért, tehát nem is alapmunkájáért pár százezer frank jutalmat adott. Csemegi emberfölötti munkát végzett öt év alatt: legalább, de legalább százezer forintot megérdemelt volna.
Hajh, de ő nem volt se lófuttató, se bankigazgató, se vasuti engedélyes.
Nem adtak neki semmit. Nem adtak ez óriási műért egy fillért. A Tisza–Szápáry–Wekerle- és Bánffy-kormányok igazságügyminiszterei mintha sejtelemmel se birtak volna a munka becséről s a ráforditott lángész és életölő fáradság nagyságáról.
Perczel Bélának mégis eszébe jutott, hogy a hálátlanság csunya dolog. Fölkereste Csemegit.
– Barátom, szólt hozzá, még se viselhetem el lelkemen, hogy nagy munkád tiszteletdíj nélkül maradjon. Megfelelő összeget a költségvetésbe föl nem vehetek, de kodifikáczionális átalányomból kiszakithatok hatezer forintot. Ezt szives készséggel fölajánlom.
Jól tette Csemegi, hogy e koldusalamizsnát kereken és rögtön visszautasitotta.
– Inkább vesszek éhen, mint ezt elfogadjam.
Igaza volt! Hat ezer forintot középméretü ügyvéd szokott kapni nagy pörben egyetlen jóravaló replikáért.
Én magam két igazságügyminisztert zaklattam, hogy tegyenek valamit s nemzedékünkről az undok hálátlanság vádját háritsák el. Hiába volt. De talán később már el se fogadta volna Csemegi.
Csemegi megteremtette a magyar büntető jogot, Kozma megalkotta a magyar korszerü büntető eljárást. Mind a kettő egész életét szánta feladatának becsületes megoldására. Szegényül élt, szegényül halt el mind a kettő.
Mikor én az eszlári pörben a védelmet vezettem: azon a nyáron Csemegi egyik külföldi fürdőn együtt volt Schmerlinggel és Glaserrel, korunk e két nagy jogászával. Mint mindenütt a művelt világban, ugy e három férfiu közt is minden nap az eszlári pörről s az én – jó vagy rossz – de mindennapi szereplésemről folyt a tárgyalás. A két osztrák államférfi gondosan kikérdezte Csemegit, hogy én hol születtem, hol tanultam, ki volt mesterem, kik voltak tanáraim? Mikor pedig Szeyfertt elejtette a vádat: akkor kikérdezték Szeyfertt felől is. Csemegi minden jót elmondott, a mit csak tudott róla is, rólam is.
– No lám, – mondotta Schmerling, – nem hiába kitünő férfiu az a Szeyfertt, ő az én tanitványom.
– Eötvös pedig az enyém, – felelte Csemegi nagy magyar önérzettel. S hozzá tette: Exczellencziátok is intézkedhetnének, hogy az osztrák egyetemeken is a jogászok oly behatóan sajátithassák el a törvényszéki orvostant, mint a magyar egyetemeken.
Beismerték s az osztrák kormány még azon évben intézkedett s intézkedése indokául a magyar ügyvédi kar magas jogi műveltségét hozta fel.
Én ugyan se egyetemi hallgató nem voltam, se Csemegi tanitványa nem voltam, de jól esett ez a kis szóváltás, melyet Csemegi haza jöttekor azonnal közölt velem.
Itthon mindig szidott bennünket. Birót, ügyvédet, jogtanárt, törvénykészitőt egyaránt. De a mikor külföldi notabilitásokkal találkozott, azok előtt a magyar jogélet férfiait a világ első jogászai gyanánt mutatta föl. S a ki a magyar jogászt ócsárolni merte: annak ugy ment neki, mint az oroszlán. Pedig német, olasz, franczia nevezetes férfiakkal gyakran találkozott, kik közül őt, mint korunk legnagyobb kodifikátorát, tisztelgés végett gyakran és sokan fölkeresték.
Az eszlári pör befejeztével pihenni Balaton-Füredre mentem; első dolgom volt őt felkeresni. Megölelt, megcsókolt s azt mondotta:
– Ne volnék csak ilyen vén bolond, ott hagynám a kuriai tanácselnökséget s odamennék irodádba ügyvédtársadnak.
Minő nemesnek látta s minő magasra becsülte ő az ügyvédi hivatást!
Minden nagyravágyása abból állott: bárha ő állhatna egyszer az igazságügyi kormányzat élére! Vágya nem teljesült.
1875-ben, mikor a Wenckheim–Tisza-kabinet alakult, egy este Széll Kálmán megszólitott, menjek el hozzá, beszéljük meg: ki lenne a legjobb igazságügyminiszter. Széll Kálmán akkor már kijelölt pénzügyminiszter volt. A Bittó-kabinetnek Pauler volt igazságügyminisztere, de ezt Tisza nem szerette, mert valami kanári madár miatt egy interpelláczióban Tiszát csak nem rég nagyon ledisputálta. Széll az egyetem-téren lakott, nála lakott Deák Ferencz is. A házat már lebontották.
Ott összejöttünk többen. A házigazdán kivül ott volt Perczel Béla házelnök, Szeniczey Ödön, Visontai Kovách László s még vagy ketten. Horváth Lajost szerettük volna megnyerni, de istenért se vállalkozott. Táviratoztunk Miskolczra is pártjához, hogy az is biztassa őt. Meg is tette, az se használt.
A mint tanácskozunk s keressük az alkalmas embert, Perczel Béla föl és alá járkál a szobában, szokása szerint hátratett kezekkel. Ránézek s oda szólok:
– Hát te Béla nem vállalkoznál rá?
– Ha parancsoltok velem: én szivesen megteszem.
Eddig volt. Széllnek tetszett, másnap közölte Tiszával s harmadnap Perczel igazságügyminiszter volt.
Évek mulva elmondtam e jelenetet Csemeginek.
– Hát én rólam nem volt szó? – kérdezé.
– Az igazat megvallva, nem jutottál eszünkbe.
– No barátom, ha jogász embernek, ha magadforma embernek se jutok eszébe: akkor mit várjak én?
Keserü szemrehányást tett az egész világnak. S igaza volt. Hiszen még az akadémia se választotta tagjává!
Talán nem lett volna a legjobb igazságügyminiszter. Talán nem volt a legjobb biró sem. Birói felfogása ellen egyszer-másszor én is hevesen érveltem magántársalgások közben. Birótársai közt is sokan voltak, kik vele nem rokonszenveztek.
Modora érdes. Nagy tudásával nagy fölényt tudott gyakorolni. S nem is mérsékelte magát ebben minden alkalommal. Komoly összeütközésbe s mély jogtörténeti vitába keveredtem vele magam is az egyházpolitika heves napjaiban. S azóta alig találkoztam vele néhányszor.
De minő semmiség ez mind az igaz érdem ama piramisa mellett, melyet életével és munkásságával megszerzett! Nagyobb fia, mint ő, volt nemzetünknek az ő korában. De egész életének minden munkáját, egész lángelméjének minden erejét hazája javára ugy, mint ő, senki fel nem áldozta.
Szegény kenyeret kapott érte, a mig élt. Halála után életének s emlékezetének dicsőségét zengeni fogják a századok.
III.
Hanem e felvilágositás mégis sötéten hagy egy pontot. Huszonnégy év előtt fejezte be nagy művét Csemegi. Egész emberélet munkája ez a nagy mű s közhaszna és dicsősége nemzetünknek. S huszonegy év óta élt szegényül s halt meg szegényül a nagy mű alkotója.
Ez a sötétség mégis sötétség maradt. A kormányokra borul ez, nem Csemegire.
Csemegi könyvtáráról is megemlékeztem tárczám soraiban. Azt állitottam, hogy ebből áll minden vagyona, melyet szeretett hitvesére hagyhatott. E vagyon pedig, ha kótya-vetyére kerül, nem ér annyi száz forintot, a hány ezerbe került, noha mint szakkönyvtár kincset ér.
Lehet, hogy szavaim birtak arra pártkülönbség nélkül több képviselőt ma a képviselőházban, hogy lépést tegyenek arra nézve, hogy a nagy értékü könyvtár a törvényszerkesztő bizottság részére államköltségen megszereztessék. Apponyi Albert gróf és Győrffy Gyula vezetése mellett Beksics Gusztáv, Bolgár Ferencz, László Mihály, Neményi Ambrus, Olay Lajos és Szabó Imre voltak e képviselők. Fölkeresték a miniszteri szobában Széll Kálmán miniszterelnököt s Lukács László, Plósz Sándor és Wlassics Gyula minisztereket, kik biztató igéretet tettek mind a könyvtár megvételére, mind az özvegy legmagasabb kegydijazására.
Ez a legkevesebb, mivel a nemzet az elhunyt iránti háláját, noha későcskén, bebizonyithatja.
Ehhez még szükséges, hogy mellszobra a legfőbb törvényszék palotájának csarnokában államköltségen felállittassék.
* * *
Ha már Csemegi Szent-István rendjéről szóltam, szólok most egyuttal Tisza Kálmán Szent-István-rendjéről is, melyet nagy-kereszt alakban ugyan, de később adott a király Tisza Kálmánnak, mint Csemeginek.
Erről is ma értesültem hitelesen.
Tisza Kálmán már félévig volt belügyminiszter s öt évig miniszterelnök s még mindig nem volt semmi rendjele.
Történt 1880-ban, hogy Károly román király, akkor még fejedelmi czimmel, Budapesten járt s Tisza Kálmán miniszterelnök, ő felsége a király előzetes tudatával, nála tisztelgő látogatást tett. Midőn tőle elbucsuzott, a fejedelem főhadsegéde arra kérte, menjen egyenesen haza, mert a fejedelem ő fensége azonnal vissza óhajtja adni a látogatást.
Ugy lett. Tisza azonnal haza hajtatott miniszterelnöki palotájába s a fejedelem néhány percz mulva nála termett.
Fontos tárgyu beszélgetés után a látogatás befejeztével elővett a fejedelem egy finom müvü tárczát s oda nyujtá Tiszának. A román csillagrend legmagasabb osztályának jelvényei voltak benne.
– Szerencsémnek tartom, – ugymond a fejedelem, – hogy e rendet Exczellencziádnak adományozhatom.
– Hódolattal és hálás köszönettel fogadom fenséged kegyes adományát, ámbár meg kell jegyeznem, hogy saját felséges uralkodómtól sincs még semmi rendjelem.
A fejedelem mosolygott e szóra.
– Tudom – ugymond – hogy vannak kiváló férfiak, kik a rendjelekre semmit sem adnak; nem is kivánom, hogy viselje, mégis kérem, fogadja el tőlem emlékül.
Ily kegyes szavakra természetesen el kellett fogadnia.
Fülébe jutott ez báró Orczynak, ő felsége melletti miniszternek, a ki aztán rögtön előterjesztést tett ő felségének az iránt, hogy Tisza Kálmánnak a Szent-István-rend nagy keresztje adományoztassék.
Igy jutott Tisza Kálmán magyar rendhez a román király utján.