BITTÓ ISTVÁN A FŐRENDIHÁZBAN.
(Született 1822 május 3-án. Köznemes, de előkelő birtokos családból. 1848-ban képviselő, később bujdosó. Somogy vármegye egykori főszolgabirája, képviselő, igazságügyminiszter, képviselőház elnöke, miniszterelnök, Deák Ferencz benső baráti köréhez tartozott.)
Széll Kálmán becsületes munkát végzett, mikor azt ajánlotta a királynak, hogy Bittó Istvánt a főrendiház tagjává, örökös törvényhozóvá nevezze ki. Meg kellett volna ezt már tenni tizenöt év előtt, a mikor először kimaradt a képviselőházból. A mikor az uj főrendiház először megalakult. Ha már ily alkatában áll fenn ez a főrendiház: ki lehetne annak inkább tagja, mint a ki miniszterelnök volt? Tisza Kálmán kislelküsége, Szápáry, Wekerle és Bánffy feledékenysége volt oka az eddigi mulasztásnak. És főleg az, hogy Bittó a boldogtalan nemzeti párthoz tartozott. Ugy vélekedtek: a főrendiháznak nincs szüksége nemzeti párti férfiura. Pedig én nem egyszer úgy szerettem volna, hogy e párt minden tagját oda szállitsák át. A zionisták azt hiszik, a zsidóknak Jeruzsálemben van helyük; én azt hiszem, a nemzeti pártiaknak a főrendiházban lett volna helyük. Úgy is oda jutnak utóbb mindannyian. A nemzeti muzeum kerek palotájába.
Széll Kálmán, ha későn is, helyre hozta a furcsa mulasztást. Minden miniszterelnök főrendiházi törvényhozó immár. Szlávy és Wekerle méltóságuknál, Szápáry grófságánál fogva. Bánffy háromféleképen is az. Bárósága, méltósága s kálvinista főgondnoksága czimén. Tisza Kálmán is az lehet, mihelyt akarja. Ő a legrégibb kálvinista főgondnok.
Huszonötödik éve, hogy megszünt a Deák-párt. Utolsó három évében három miniszterelnöke volt. A nagy betegnél gyakran változtatják az orvosokat. A Deákpárt utolsó orvosa Bittó István volt. Ő is fogta be szemeit. Ő is temette el.
Pedig nem volt épen rossz orvos. Csak szerencséje nem volt.
* * *
Bittó Istvánt nagyon kevesen ismerték igazán. De a kik igazán ismerték: azok igazán szerették. És őszintén becsülték. Ezt nem gátolta se nemzeti párti volta, se 67-es meggyőződése. Mert igaz, jó és erős magyar volt minden izében. Erős magyar érzületben a miniszterelnökök közt talán csak Bánffy közelitette meg. Felül nem multa egyik se.
Én szép példákat tudok erre.
Mikor huszonöt évvel ezelőtt a második választási törvényt hoztuk, úgy láttuk szükségesnek, hogy az erdélyi czenzust hagyjuk meg változatlanul, nehogy román-ajku atyánkfiai dako-román képviselőkkel áraszszák el az országgyülést. Ellenünk volt gróf Szápáry belügyminiszter, ellenünk volt a balközép s ellenünk voltak a Deák-párt radikális elemei Gorove István és Horváth Boldizsár által szervezve. De ellenünk voltak a felvidéki deákpártiak is, kiket a vén Justh, a »tót király« vezetett.
Szegény báró Kemény István kétségbe volt esve. Szentül hitte, hogy elbukunk és szentül hitte, hogy akkor elvesztjük Erdélyt. Mi azonban csülökre álltunk, a központi bizottságban győztünk s a Deákpárt értekezletén addig viaskodtunk, mig ott is ki nem csikartuk a néhány szónyi többséget. Egyuttal pártkérdéssé tettük javaslatunkat.
Hátra volt azonban a főrendiház. Ott már mi semmit nem segithettünk, a belügyminiszter pedig berendelte a főispánokat, hogy ellenünk a kormány eredeti javaslatát szavazzák meg.
Egy szép augusztusi napon reggeli hat órakor beront hozzám báró Kemény István, lerántja rólam a takarót s fülemnél fogva fölczibál.
– Gyere, gyere, öltözz hamar, menjünk Bittóhoz deputáczióba!
Átkozottul álmos voltam.
– Hány óra?
– Siess, siess, mindjárt hat óra lesz.
– Az öreg apám se járt deputáczióba miniszterelnöknél hajnali órában.
Nem hagyott békét, felöltöztem, kocsiba ültünk, mentünk Jeney József erdélyi székely képviselőhöz, őt is fölvettük s hajtattunk lóhalálában föl Budavárába, a miniszterelnöki palotába.
Portásra, komornyikra rárontottunk: keltsék föl azonnal a miniszterelnököt. Futott mindegyik a belső szolgákhoz és szolgálattévő frájokhoz. A miniszterelnök, bár szürkülő legény, nem régi házas volt. Fölverték. Elhitették vele, hogy a tatárok törtek be az országba.
Jött ki hozzánk az elfogadó-terembe papucsban, barnavörös hálókabátban, vörös házi sapkában. Mint egy török basa.
– No mi baj ilyen kora reggel?
Én voltam az első szónok. Elmondtam a czenzusveszedelmet. A belügyminiszter gonosz praktikáit. Tizennyolcz berendelt főispán veszedelmes szándékát. Vagy segitsen, vagy elbukunk! Holnap lesz a szavazás.
Jó báró Kemény István folytatta a panaszt.
De panasza közben mély érzés fogta el szivét. Eszébe jutott, hogy még van jó magyar Erdélyben s hogy azok számára meg kell menteni azt az országot. Ha pedig már azok is elfogynának…
Mikor ide jutott panaszával, elfuladt a hangja. Valami szoritotta a torkát. De Jeney szeméből is kicsordult a köny. Jeney fejezte be a mondókát.
– … de mi azt már nem akarjuk megérni!
Bittó István a miniszterelnök azt felelte:
– Köszönöm szives fáradságtokat. Nem tudtam a dologról. Mindjárt intézkedem. Mig én a kormányon leszek: a magyarságnak hátraszorulni nem szabad.
Oly keményen beszélt a főispánokkal, hogy tizennyolcz közül tizenöt velünk szavazott és csak Ormós temesi gróf, Kis Miklós jász-kun főkapitány s még egy harmadik – neve nem jut eszembe – szavazott ellenünk. Győztünk!
Ilyen fura deputáczió se járt azóta a miniszterelnöki palotában. De talán azelőtt se.
Bittó alatt nyujtott be az igazságügyminiszter egy uj perrendtartási javaslatot, melyből hiányzott az, hogy más nyelven, mint magyar nyelven semmiféle iratot benyujtani nem szabad. Figyelmeztetésünkre Bittó azonnal visszavonatta a javaslatot s utasitotta a szakminisztert, hogy pótolja ezt a hiányt. Kora bukása miatt czélhoz nem juthattunk. Azóta negyed század telt el s a czélhoz ma se jutottunk el. Pedig minő óriási következménye lett volna annak, ha állami biróságaink csak magyar okiratot fogadhattak volna el!
* * *
Volt Bittó igazságügyminiszter is. Ő szervezte 1871-ben a királyi biróságokat. Ismeretlen elemekből harmadfél ezer birót egyszerre kinevezni! Azt a protekcziós bucsujárást kellett csak látni, a melylyel őt három hónapon át folyton ostromolták.
Szelid modorban, de hajlithatlan keménységgel állt ellent. Még maga gróf Andrássy Gyula miniszterelnök se tudta egyik gazdatisztjét börtönfelügyelőnek nála beajánlani. Nem is hagyta a dolgot megjegyzés nélkül:
– Teringette Pistikája, az ember sehogy se boldogul vele.
Kis termete miatt bizalmas körben csak Pistikának neveztük.
* * *
Deák Ferencz nagyon szerette és becsülte.
Az 1872-iki országgyülésen elnököt kellett választani. Sokan Somssich Pált akarták, a mult 1869-iki képviselőház elnökét. Sokan Gorovét, a párt elnökét. De mások is voltak jelöltek. A Deák-párt kebelében hosszu vitára voltak készen. Akkor még nem a kormány jelölte ki a képviselőház elnökét, a ház élénken óvta e nagy jogát. Akkor még nem is volt a képviselőház elnöke »kegyelmes ur«, hanem csak az otthoni czime volt.
Én is deákpárti voltam akkor. Körhelyiségünk a Hungáriában volt. Ott jöttünk össze a képviselőházi elnökben megállapodni.
Gorove István pártelnök megnyitja a tanácskozást s jelenti, hogy az elnökjelölés kérdéséhez Deák Ferencz óhajt először szólani.
Deák Ferencz jobb kezét az asztalra teszi s balkezében szivarját tartja aláfelé. S szól:
– Elnökválasztásról, személyi kérdésről van szó. Az elnöki tiszt nagyon fontos és gyakran nehéz. Meg kell fontolnunk higgadtan s szabadon kell tanácskoznunk, kit válasszunk ez állásra. Mindenki mondja meg nyiltan véleményét.
S ekkor erős hangsulyozással tette hozzá:
– Én Bittó István igazságügyminiszter urat óhajtom a képviselőház elnökének!
– Éljen! Éljen!
Azonnal vége lett a tanácskozásnak. Lehetett is azután már tanácskozni, a mikor Deák Ferencz megmondta a véleményét. De úgy elhallgatott ott minden más árnyalat, mintha más se lett volna a világon, mint Bittó István.
Igy lett a ház elnöke.
De még czifrábban lett miniszterelnök.
Szlávy Józsefnek teste-lelke megunta már a miniszterelnökséget, pedig alig volt egy év óta abban a méltóságban. Szabadulni akart minden áron.
A király sok embert megkérdezett: ki legyen a miniszterelnök. Akkor hallgatta meg először Ghyczy Kálmánt és Tisza Kálmánt is. Meghallgatta Bittót is, a ház elnökét. S egyszer csak azt mondja neki:
– Önt bizom meg a minisztérium megalakitásával.
Hejh a ki adta! Most ijedt meg már igazán Bittó István. Hát hiszen az igaz, hogy ő házelnök volt, igazságügyminiszter is volt, Somogy vármegyének főszolgabirája is volt s a függetlenségi harcz után bujdosó is volt, de elvégre mégis csak táblabiró volt. Hogy lehessen ő miniszterelnök?
– Fölség, köszönöm kegyességét. Fölséged parancsának engedelmeskedem is, de azt Fölséged se parancsolhatja, hogy arabul beszéljek, mikor én arabul nem tudok.
Mosolygott a Fölség.
– Csak próbálja meg kedves Bittó, tud ön még arabul is.
Igy lett miniszterelnök.
* * *
Pedig még se igen tudott arabul.
A bosnyák politikát például határozottan ellenezte.
E miatt kellett meg is buknia. Nemcsak neki, hanem a Deák-pártnak is. Ennek elbeszélése azonban már a magas politika körébe tartozik.
* * *
Nem szónok. És nagyon szerény ember. E két körülmény örök akadálya volt annak, hogy vezérszerepet állandóan vigyen.
Egyszerü, tiszta, magyar és nemes táblabirói eszejárása van. Kisebb társaságban, magántársaságban felfogása, érvelése, nemes modora mindig hatalmas befolyást gyakorol. Szabadelvü a negyvenes évek régi tisztes táborából. Vannak eszményei s még tud lelkesülni.
Az egyetlen miniszterelnök, a ki átment az ellenzékre.