A LEGÖREGEBB TÁBLABIRÓ.
(Zsoldos Ignácz született 1803 julius 24-én s meghalt 1885, szeptember 24-én. Követ, jogtudós, legfőbb itélő biró, akadémiai tag, tudományos iró. Legnagyobb érdeme az, hogy Zádor Györgygyel együtt a magyar jogi élet tiszta magyar nyelvét ő alapitotta, ő teremtette meg. Az utolsó negyven évben irók, birák és ügyvédek sokat rontottak e nyelven.)
Zsoldos Ignáczról, az agg tudósról és táblabiróról akarok megemlékezni. Régi ember, régi törvényhozó, régi publiczista, régi büszkesége a magyar birói karnak, az ujra ébredt nemzet első gárdájának tekintélyes tagja.
Nagyon kis gyermek voltam még akkor, amikor őt nekem a 47-diki követválasztás idején apám megmutatta. Őt és Zádort és Kocsi Sebestyén Gábort és Hunkár Antalt, mint vármegyénk nagyjait.
Régi ember volt ő már akkor is. Már 1847-ben joggal mondhatta el, hogy negyedszázad óta szolgálja a vármegyét, a közügyet, a tudományt, az országgyülést. De én minderről akkor nem tudtam s mindebből nem értettem semmit. Még alakját is elfelejtettem, még neve is ritkán jutott eszembe, de ez az én bűnöm volt, nem az övé.
Húsz esztendeig nem láttam azután.
1867-ben egy deputácziót választott a vármegye, melynek szigorú útasitásul adta, hogy menjen föl Pestre, látogassa meg a minisztereket s különösen gróf Mikó Imrével értesse meg komolyan, hogy a vármegyének vasutra van szüksége s hogy a magyar nyugati vasutnak, Fehérvárból kiindulva, a vármegye kellő közepén kell végig vezettetni. Szentül azt hittük akkor a vármegyén, hogy a vasútépités pusztán hazafias dolog, mint a muzeum vagy a nemzeti szinház, hogy abból csak áldása lesz az országnak s hogy ahhoz holmi konzorcziumoknak, gründereknek, szindikátusoknak, filiszteusoknak semmi közük se lészen.
Ebbe a hazafias vasuti deputáczióba beválasztott a nemes vármegye engem is, aki akkor fiskusa voltam, és Zsoldos Ignáczot is, aki már akkor is és még akkor is első rangu büszkesége volt. Mellesleg szeptemvir volt a kurián és Pesten lakott.
Elképzelhető, minő sajátságos érzelemmel vártam azt a pillanatot, midőn vele megismerkedhetem. Első rangu publiczistánk a 40-es évek elejéről, harmincz év óta tagja a magyar tudós társaságnak, több mint negyven év előtt már országgyűlési követ s most szeptemvir, az országnak egyik legmagasb birája. Mily alakká növeszté őt fel láttatlanban egy ifjú megyei tisztviselőnek kegyeletes képzelete!
A főispánnál, báró Fiáth Ferencznél jöttünk össze, hogy onnan menjünk a miniszterekhez. Eszterházy Pál, Waldstein János, Zichy Manó grófok, Ányos István, Békássy Lajos, Nagy Ignácz képviselők, Késmárky viczispán s a többiek. Ma már mindez, akiket itt fölemliték, elköltözött oda, a hol nincs miniszter s a hová vasút nem jár.
Míg ott beszélgettünk: bejön közénk egy kis sovány, öreg emberke. Halvány arcz, élénk szemek, még el nem deresedett bajusz, bágyadt mozdulatok s kissé hajlott termett. Tisztes fekete, de viselt ruhában, Zsedényi-féle egyszerüséggel öltözve. Nyakában egy hosszu bekecs, boldogult Horváth István divatja szerinti szabással s lábain olyan csizma, melyet bagariabőrből készitett valami régi divatu magyar csizmadia s melynek mindegyik darabját fölváltva másik-másik lábán szokta viselni naponként az ember hajdanában. Beköszöntött s aztán keveset beszélt, igénytelenül, szerényen és csak akkor, ha valaki egyenes kérdéssel fordult hozzá. Egyenesen rá lehetett volna fogni, hogy egy derék, nyugalomba vonult falusi tanitó, ki ránk maradt ezelőtt ötven esztendőről.
Zsoldos Ignácz volt. Tisztelettel néztem és hallgattam reá, de kissé csalódva.
Mentünk a miniszterhez. Mikó miniszter hegyesre kifent bajuszával ünnepélyesen fogadott bennünket, mellette ott sürgött államtitkárja, Hollán Ernő, akkor még nem generális, hanem annál szemrevalóbb fiatal ember.
Szónokunk elmondá a maga beszédét ékesen, czifrán, szónoki figurákkal bővelkedve, szokott hazafias frázisokkal s a miniszter felelt rá hidegen, egyszerüen, jóakaratáról biztositva szokott hivatalos frázisokkal. Vettem észre, hogy ebből a párbeszédből alig lesz nekünk vasutunk.
De előállott Zsoldos Ignácz s mikor a hivatalos beszédnek vége lett, azt mondá a miniszternek:
– Kegyelmes uram, miniszter ur! A mi ide jövetelünk nem puszta formaság. Mi azt követeljük, hogy az ország tuladunai részének jövendője s anyagi és szellemi jólléte minden módon biztosittassék. A miniszter uraknak az ország minden részéről gondoskodni kell ugyan, de vegye tudomásul exczelencziád, hogy az ország tuladunai része nem ismer idegen nemzetiséget, nem ismer nemzetiségi kérdést, mi magyarok vagyunk és magyarok maradunk; a német ellen és nyugat ellen mi védelmezzük fajunkat és országunkat, a mi kérelmünket se elutasitani, se halogatni nem szabad. Én, miniszter ur, öreg vagyok már és beteg ember, de fiatallá és egészségessé leszek, ha az én imádott magyar fajomnak, nemzetemnek jólléteért kell viaskodnom. És én azért viaskodni fogok, a mig én élek, ezt a miniszter ur jegyezze meg magának jól.
A kis ember görnyedt termete kiegyenesedett, hangjában ércz volt és erő s szemeiben villogott az érzés és a köny.
Ezt a hangot megértette a miniszter. Az ő bágyadt szemeiben is el kezdett csillogni valami, némán szoritott velünk kezet, de a Zsoldos Ignácz kezét két kezével szoritá meg.
– Én is öreg ember vagyok, méltóságos uram – úgymond a miniszter – de én erdélyi vagyok, én ismerem a nemzetiségi kérdést az én hazámból, de én is viaskodom fajomért és nemzetemért; méltóságtok akarata teljesitve lészen, vagy én sem leszek miniszter.
S a vasut meglett azonnal.
* * *
Ez volt első találkozásom Zsoldos Ignáczczal. Csodálattal és tisztelettel néztem őt. Nem a régi bekecs és régi csizma, hanem a régi sziv és régi érzés állott ezentul előttem. Ha mi fiatalok úgy tudnánk érezni, mint a régi gárda öreg táblabírái!
* * *
Legnagyobb és legbecsesebb munkája két vaskos kötetben e czim alatt látott napvilágot: »A szolgabirói hivatal«. A közigazgatás kézi-könyve akart ez lenni a szolgabirák és esküdtek számára és lőn e könyv a közigazgatás egész elméleti és gyakorlati tankönyve két nemzedéken át az egész ország számára. Olyan tudományos könyv, mely a gyakorlati közéletben ehhez hasonló elterjedést nyert s ehhez hasonló hatást gyakorolt volna, magyar nyelven még nem iratott mind maiglan.
A harminczas és negyvenes években a fölébredett nemzeti öntudat a megyei élet, a megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás terén is szükségesnek tartá már a közállapotok javitását. A társadalmi élet bonyolódott, a vármegyék feladata napról-napra nehezebbé vált s a külföldön utazott ujabb irói nemzedék gunynyal kezdé már ostromolni Széchenyi nyomdokin a táblabirák és szolgabirák more patrio gazdálkodó rendszerét. Azonban a táblabirák és szolgabirák megtették volna kötelességüket, ha az ujabb korszak minden reformigénye egyszere nyakukba nem szakad s ha lett volna valamely rendszeres és világos szakmunka, mely nekik az ujabb feladatokra irányt adhat.
Érezték ezt a vármegyék maguk is. Pestvármegye hires főjegyzőjének, Nyáry Pálnak keze által készittetett 1840-ben tisztviselői számára rendszeres eljárási utasitást. Zalavármegye is deputácziót küldött ki e czélra még 1839-ben s Biharban is megpendité az eszmét Beöthy Ödön.
Azonban Deák Ferencz, bár saját vármegyéje is dolgozott ily művön, Zsoldos Ignáczot, ifjukori benső barátját beszélte rá, hogy fogjon bele ily mű alkotásába.
– Minden vármegye – úgymond – csak a maga viszonyai szerint, a maga számára fog eljárási utasitást késziteni s egyik vármegye a másikét valószinüleg nem fogja elfogadni már csak localis rivalitásnál fogva sem. Ha azonban egy ember ir derék munkát: azt az egész ország elfogadja, miként Verbőczyt elfogadta. Fogj hozzá barátom s ird meg te.
Ezt 1838-ban nyáron Füreden mondá Deák Zsoldosnak és a jó tanács annál szivesebben meghallgatásra talált, mert ily mű megirásának eszméje már Zsoldosnál is önként megérlelődött s az adatokat és tanulmányokat kezdé is már hozzá gyüjteni.
Zsoldos Ignácz 1823-ban lépett Veszprémvármegyében tiszteletbeli hivatalra. Az 1825-iki országgyülésen mint távollevők követe volt jelen s mindvégig feszült figyelemmel kisérte a köztanácskozásokat. 1827-ben szolgabiróvá s később főbiróvá választatott megyéjében s 1834-ig mintaszerű szolgabirája volt a megyének, kinek nevét s eljárását példának okáért emlegették még a szomszéd vármegyékben is. Ezután főjegyző lett s a 43-iki országgyűlésen a vármegyének első követe.
Volt hát gyakorlata elég. A nagy mű megirását 1838. évi szeptemberben kezdette meg s 1840-ben fejezte be. Egyes részeit időnként megmutatta Deák Ferencznek s műve tárgyairól külön is adott ki előzetesen jól megirt dolgozatokat. Ezért az akadémia már 1839-ben tagjává választotta. A mű 1842-ben jelent meg teljes kiadásban.
Csodálatos sorsa volt e műnek. Először is Pestnek, Zalának hasonló tárgyu munkálatait teljesen leszoritá a térről, úgy hogy ezekre alig emlékezik már valaki. És azután mint gyakorlati munka, közel félszázad alatt, háromszor ment ki a divatból, de a vármegyék három szor visszafolyamodtak hozzá.
1848-ig Zsoldos könyve volt a vármegyék és szolgabirák bibliája. Az önkényuralom rendszere alatt a könyv elhallgatott. De a mikor 1861-ben visszaállitottuk a vármegyéket, a Reichsgesetzblattok lomtárba lökött foliánsai helyett megint Zsoldos könyve lett a közigazgatás tudományának forrásává. Schmerling rendszere ismét leszoritá a térről, de 1865-ben az alkotmányosság kezdetekor megint minden szolgabiró és esküdt első feladatának tartá Zsoldos könyvét megszerezni. Tisza Kálmán kormányzatának mai rendszere alatt ismét elnémult a könyv, de sokan hiszik még az öregek közül, hogy eljövend az idő, a mikor az igazi vármegyék feltámadnak egykoron s a mikor Zsoldos könyve ismét életre kel, mint az alvó leányzó.
* * *
Zsoldos Ignácz egész életén át beteges külsejü s halvány arczszinű volt, ép úgy, mint megyei tiszttársa s követtársa Sebestyén Gábor. Egykor az országgyülésen azt mondá valaki: »Csodálatos, hogy a püspökkel és sok katholikussal bővelkedő Veszprémvármegye két kálvinistát is választ követévé.« Zsoldost értették és Sebestyént.
– Elég jó pápista szinben vannak azok, – mondá Bezerédy Miklós.
Zsoldos sohase hitte, hogy hosszu életkort érjen. Nagy művét Deák Ferencznek ajánlá s hozzá negyvenöt év előtt ezt irta:
»Fogadd kérlek szivesen, szeretett barátom, e parányi gondolatgyüjteményt, melyet, mig te a haza dolgaiban fáradoztál, hivatásom sokkal kisebb körében gyüjtögettem. S ha egykor azon helyre jövendesz, hol a kifáradt gyüjtő, hogy egy ujabb munkás életet kezdhessen, nyugalmát pihenni fogja: lépj közelébe ama kis dombnak s mond barátidnak: Ismertem őt, nem volt benne rossz az akarat. – S ez a sirhantokat, hidd el, könnyitendi.«
És Zsoldos Ignácz még él és Deák Ferencz már tíz év óta pihen a kerepesi temetőben.
* * *
Veszprém városának piaczán áll egy dupla tetős régi ház egy magaslaton. Kevés ház van a városban, a mely régibb volna, mint ez. Ebben lakik s innen jár ki naponkint sétálni s közdolgokról barátival elbeszélgetni a ház öreg gazdája: Zsoldos Ignácz. Kevés ember van az országban, a ki idősebb volna, mint ő, érdemesebb egy sincs.
Régi ház, régi gazda, legöregebb táblabiró: egyaránt a köztisztelet tárgya mind a három.