SZABÓ IMRE.
(Született 1814 okt. 14-en, meghalt 1882-ben. Plébános, 1861-ben képviselő, később kultuszminiszteri osztálytanácsos, majd szombathelyi püspök. Jeles egyházi szónok és népies egyházi iró,)
Jó ember volt és jó egyházfejedelem volt. Hivei szerették, lelkésztársai becsülték, a főpapok nagy része azonban mintha kicsinylette volna őt. A minek egyik oka az volt, hogy a szombathelyi püspöki beneficzium sem nem fényes, sem nem gazdag; – a másik oka pedig az volt, hogy ő akkor is, a mikor már püspökké lett, megmaradt a maga jó természetében, mintha csak jó falusi plébános volna, semmi más. Magas hivatali gőg tömjénével nem vette körül magát, udvarában a kedélyesség uralkodott s egykori káplántársai és plébános-társai csak oly bátran mentek és csak oly gyakran mentek a szombathelyi püspöki asztal vendégszeretetét és hatalmas adomáit élvezni, mint tették akkor, a mikor ő még szerény iszkázi plébános vala. Magas állása soha sem szédité el annyira, hogy törekedett volna a »nagy« urakhoz dörgölődzni s hogy el tudta volna hanyagolni régi barátait.
A mult évben, juniusban meglátogattam őt. Éppen akkor jött haza bérmálási körutjából. A hatalmas terjedelmü püspöki rezidenczia szerény udvarmestere, midőn azt kérdeztem tőle, hol van a püspök ur – azt felelé: »A kertben.«
– És mit csinál a kertben?
– Sétálgat és tisztogatja a gyümölcsfákat.
Hm. Ez nem a legjobb mulatság juniusi melegben, – gondolám. S mentem a kertbe.
A kert ott van a püspöki palota mellett. Nem nagy, nem is nagyszerű, főuri parkhoz bizony nem hasonló. Szabályos négyszögekre van felosztva, az utak melléke gyümölcsfákkal beültetve, a gyümölcsfák közeiben burgonya, czukorrépa, zöldség, bab. Jó gazdának haszonhajtó konyhakertje s nem egyházfejedelemnek mulatója ez. Egyetlen fenyő-ültetvény egy mesterséges kerek domb tetején és oldalában s a domb tetején kerti padok és kerek-asztal: ime ebből állt a kertnek egész fényüzése.
Itt sétálgatott a püspök törődött testtel, de hatalmas kedélylyel egy képviselő barátom társaságában, ki őt bérmáló körutjából kisérte haza. Találgatta: mennyi lesz idei gyümölcstermése s miként diszlenek az ifju ültetvények, a tavaszi oltoványok.
Jó ember az, a ki szereti a gyerekeket, az állatot és ültet fát az utókor számára. Ha apa cselekszi ezt gyermekei kedvéért: még az is szép dolog. Hát a mikor püspök cselekszi, a ki eltölthetné idejét olyan mulatsággal, melyet élő világ különb mulatságnak tart, mint a kertészkedést.
Meg is tettem elismerő észrevételemet.
– Lássa barátom, mondá, én most már könyvet nem olvasok, de nem is irok. Hivatalos dolgom abból áll, hogy jó keresztyént és jó hazafit akarok nevelni az ifju nemzedékből, pihenésem pedig abból áll, hogy ültetek és oltok és nemesítek. A ki utánam jön, az veszi majd hasznát.
Beszélgettünk régi ismerőseiről, régi barátairól, a veszprémmegyei viszonyokról. Tudtam, hogy a megyére, szülőföldjére, hosszu lelkészkedésének szinhelyére kegyelettel emlékezik. Aztán áttértünk egyházmegyei híveire, a kik közt sok a vend és horvát. Kérdeztem: miként érintkezik ezekkel, hogy bérmálja őket, holott nem tud beszélni nyelvükön.
– Dehogy nem tudok, sőt nagyon is tudok – úgymond. – Lássa barátom, mikor én tíz évvel ezelőtt ide jöttem püspöknek, igaz, egy szót se tudtam vendül, horvátul, de rögtön elhatároztam, hogy megtanulok csak azért, hogy vend és horvát híveimet tanithassam a magyar nyelvre. Első dolgom volt megtanulni a miatyánkot és üdvözletet. Azután egy prédikácziót. Végre egy csomó közbeszédi mondatot, a mit a szegény nép használni szokott s különösen egy furcsa beszédet, melyet legelső bérmálásom alkalmával elmondtam már minden horvát és vend faluban. Ez pedig így szól:
»Édes fiaim! Én a Bakony mellett nevelkedtem, a hol a magyar ember azt sem tudja, hogy van-e horvát a világon. Lássátok, én püspök vagyok, Istennek szolgája ugyan, de azért hozzátok képest mégis nagy ur. És a ti nyelveteket én mégis megtanultam, pedig én ti rátok nem szorulok s ti nekem nem adhattok semmit. Lássátok, ti rászorultok az édes magyar hazára, az ád nektek békességet, nyugodalmat és mégsem tudtok édes hazátok nyelvén beszélni. Vegyetek példát én rólam. Ha én megtanultam öreg létemre a ti nyelveteket: a ti fiaitok is megtanulhatják a haza nyelvét. A haza a mi édes anyánk és mi az ő gyermekei vagyunk. A mely gyermek pedig anyját érteni nem akarja, azt jobb volna a falhoz vágni, semmint fölnevelni.«
– Ezt a szót, – úgymond – nagyon jól megértették az én vendjeim és horvátaim és istennek legyen hála, az ifjuság magyarosodása szépen halad előre. Az igaz, hogy egyik-másik faluban azt is megmondám az előljáróknak, hogyha mikor még egyszer eljövök s akkor sem tudnak magyarul semmit: püspöki botomat töröm össze hátukon.
E közben helyet foglaltunk a fenyő grupp közepén a kerek asztal mellett. És ott az élemedett, a béna férfiu, kinek élete egy hétig se volt már biztos, egész gyermeki lelkesedéssel ábrándozott arról, hogy ő, bár legszegényebb a magyar püspökök között, mennyi jót tehet és tesz még a köznevelés érdekében.
Már régóta gyöngélkedett. Már 1874-ben érte őt egy veszedelmes bénulás, melyből gyökeresen kiszabadulni soha nem tudott, noha azért nem igen látszott meg rajta.
A keszthelyi Héviz volt az ő fürdője, hol megjelent minden nyáron. 1875-ben ott is találkoztam vele. Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor és Nagy Miklós barátaimmal fölkerestük őt, midőn meghallottuk, hogy ott van. Elpanaszlá jó humoros anekdoták közben nyavalyáját, mire Gyulai azt kérdé tőle:
– Miért nem konzultál nagyhirű orvosokkal s miért nem próbál külföldi fürdőt?
– Hja barátom, makacs vén bolond vagyok én ahhoz. Ki nem tudom verni a fejemből, hogy ha én itthon meg nem gyógyulok, engem a külföldi fürdő ugyan soha meg nem gyógyit. Már ha felrugok is: csak maradok én itthon.
Ekkor már és ezóta alig lehetett rajta észrevenni, minő hatalmas népszónok volt ő egykoron.
Pedig csakugyan az volt.
Mikor először megválasztották képviselőnek: akkor ismertem meg népszónoki ékesszólásának nagy hatalmát.
Pápán volt ez 1861-ben. Pápán rendszerint két követjelölt szokott lenni. Az egyiket a plébánia jelöltjének, a másikat a kollégium jelöltjének szokták nevezni. Amaz mindig katholikus, emez mindig református Amaz mindig győzni, emez mindig bukni szokott. S a kollégium ifjai természetesen mindig hazaárulónak szokták tartani a győzedelmes párt jelöltjét.
Ennélfogva természetes dolog, hogy akkor én is a kollégiumi jelölt pártjához tartoztam és pedig annál nagyobb elkeseredéssel, miután még akkor szavazatjogom se lehetett. Igaz, hogy Szabó Imrét még addig sohasem láttam, de engem is elragadott akkor az a szent meggyőződés, hogy egy plébános semmiképen se lehet derék ember és jó hazafi.
Ilyen hittel mentem el a fáklyás-zenét meghallgatni.
Egy állvány volt készítve a nagy téren. Ezt fogta körül a fáklyás sereg s az óriási néptömeg. A fáklyák fényénél a sötét estén tündéri fenségben tünt fel előttünk az a szép nagy templom, melynek homlokzata előtt az állványról beszélt a »pápista pap.«
S miként beszélt: sohasem feledem el. Férfias, szép termete; hatalmas, erős, érczes hangja még most is fülemben cseng. Meghatottan mentem haza s meggyőződtem arról, hogy a »pápista pap« is csak oly jó hazafi lehet, mint bárki más a legjobbak közül.
És Szabó Imrét imádta a nép, melyet ő oly mélységesen szeretett. Erre fényes, noha borzasztó bizonyiték van felirva Veszprémvármegye annalisaiban.
A somlyóvásárhelyi kerületben 1865-ben két jelölt állott szemközt egymással. Pap János 48-iki képviselő, később deákpárti és Békássy Lajos ellenzéki. Békássy pártjának zömét a marczalmelléki protestáns nemesség tette s ennek útja, midőn ment a választás szinhelyére, Iszkázon, Szabó Imre plébániáján vezetett keresztül.
Midőn a választók nagy tömege a kicsiny falun keresztül vonult: néhány éretlen legénykének henczegése miatt az iszkáziak és marczalmellékiek között némi tettleges bántalmazás fejlődött ki. A zaj közben az a hír szárnyalt végig Iszkázon, hogy a papot, Szabó Imrét akarja az ellenpárt bántalmazni. Erre annak a kis falunak népe elkeseredve, hogy kedves lelkészét megvédelmezze, megrohanta azt a nagy választó tömeget. S kifejlődött egy oly éktelen harcz, melyben épen annyi magyar vér folyt el és magyar ember halt meg, mint a pákozdi csatában.
Az aztán a pap, kit ennyire szeret, kiért meghalni kész népe. Pedig Szabó Imre nem babonával hóditá meg azt a jó és értelmes népet, hanem valódi emberszeretettel.
Ilyen főpapot adjon a gondviselés minél többet e szegény hazának.