GUBODY SÁNDOR.
(Nagy-Kőrösi birtokos és nemes család sarjadéka. Szül. 1798 julius 28-án, meghalt 1885 augusztus 28-án. Mérnöknek készült, nagy elmével áldotta meg a gondviselés s nagy tudásra tett szert vasakarattal. Városa ügyeinek igazgatásában s a törvényhozásban volt jeles része.)
Mélyen megilletődve veszem kezembe a tollat, hogy a férfiuról, kinek sirját épen ez órában hantolják be, emlékeztető sorokat irjak. Szerettem és becsültem és követtem őt, a mennyire követhettem. Szeretetére és barátságára méltatott ő is s gazdag szellemének s fenséges humorának napfényében gyakran fürödött lelkem. Nem volt mindennapi jelenség és én egész életemben kevés embert láttam oly egészet, oly sikerültet, mint a minő ő volt. Láttam a parlament viharai közt és családja körében, láttam magányban és vidám társaságban; tudtam, miként gondolkodik a világról, az emberről, a hazáról s a hazafikötelességről; észleltem, mikor nagy eszmék rajzottak lelkében, s mikor vidám kedély tölté el egész szellemét: láttam haragudni, búsulni és vigadni s erősnek és deréknek láttam mindig, gyöngének és kicsinynek soha.
Öreg ember volt már, mikor vele megismerkedtem, de ismertem közel húsz esztendőn keresztül. Ő folyton aggult, velem is gyorsan száguldott előre a kor, de soha egy pillanatig sem csökkent irányában magas becsülésem. Minél több időt töltött vele valaki: tisztelete és szeretete annál inkább nőtt iránta.
Szép agg alak volt már a mi korunkban. Hófehér, hosszu, tömött szakál és bajusz, hatalmas szemöldök, mely Deák Ferenczéhez hasonlitott, szép metszésü tüzes szemek s az egész arczon az erőnek, önérzetnek, szellemgazdagságnak s alaki szépségnek oly összhangzata, a minőt a festőművészek szoktak mintaképül választani. Őskori prófétának feje volt az övé, a minőnek azt keleten képzelik. Mikor a szofták meglátogatták hazánkat: egyik vasuti állomáson Gubody fogadta őket. Az ősz seik, a ki vezérük volt s a ki Ázsiából jött hozzánk s megjárta Mekkát és Medinát, csaknem földre borult Gubody előtt, mert a próféta társainak egyikét vélte az ő tiszteletgerjesztő személyében.
* * *
Ifju korában mérnöki teendőkkel foglalkozott. A Tisza mindkét oldalán s különösen Pestmegyében s a Kiskunságban tömérdek mérnöki munkát végzett.
A tagositó és birtokrendező mérnökök munkája sajátságos. Az ügyetlen munkások közt elvesztik türelmüket s lassankint idegesekké és ridegekké válnak. És azután a számmal való örökös foglalkozás elbénitja a szellem egyéb és magasabb képességeit. Azok közt, kik életük javát mezei mérnökségben töltötték, nagyon kevés a finom modoru, jó kedélyű és szellemes ember. Egyoldaluak rendszerint.
Gubodyn soha egy pillanatra se lehetett észrevenni a számokkal és miveletlen emberekkel való örökös foglalkozás bénitó hatását. Szelleme épen maradt.
Egyszer csodálkozásomat fejeztem ki előtte e fölött s mondám neki, hogy az ő észjárásán nem veszem észre, hogy valamikor évtizedeken át számokkal foglalkozott. Szokása szerint élczczel felelt.
– Barátom – mondá – az asszonyt, a becsületet és a hazafiságot sohase mérd számokkal; – én a számokat csak a pénzre, baromra és tót parasztra szoktam alkalmazni, mert csak ezekre alkalmas mérték.
Ez jó volt élcznek. De szelleme azért maradt meg üdén, mert erős gondolkozó volt és nagy olvasottsággal birt. A magyar, latin, német, franczia nyelvet még agg korában is jól beszélte s az angollal és olaszszal is birkózott fiatal korában. A világirodalom remek műveit mind megismerni törekedett hosszu életén keresztül.
De talán mindez nem tette oly tartalmassá szellemét, mint a kiváló férfiakkal való gyakori társalgás.
Szerette és kereste a társaságot. S különösen a jelentékeny férfiakét. Ezeket tanulmányozá s velük kicserélte szellemét. A hires Földváry alispánnal, Fáy Andrással, Szentkirályi Mórral, Nyáry Pállal benső barátságban élt csaknem a század eleje óta s a velük folytatott eszmecserékből csak az, a mit velem közölt, kötetekre menne. Az asszonyok közt keveset talált, kit magas szellemnek elismert. De ilyet is talált Edelspacher tábornokné személyében, ki nagyanyja volt Thurn-Taxis Egon herczegnőnek.
* * *
A politika szinterére, legalább a törvényhozásba, későn jutott. Csak 1865-ben, hatvannyolcz éves korában. A tigrispárthoz s később a balközéphez tartozott. Rendületlen hazafiság s alkut nem ismerő erély jellemzé politikai meggyőződését. Olvasottabb, miveltebb, gazdagabb szellemü ember egy se volt a balközépen, mint ő. Beszédei, melyeket a parlamentben tartott, mindig tartalmasak valának s mindig leköték a közfigyelmet. Hogy magasabb szerepet nem játszhatott: azt főleg agg korának lehet tulajdonitani. A kiegyezés után lehetett volna csak szerepe s ekkor már elmult hetven éves.
A balközépet is elhagyta 1873-ban, mikor már Ghyczy bent volt az alkuban, Tisza pedig elkezdett alkudozni. Akkor Gubody kilépett a balközépből s átment a függetlenségi párthoz.
– Sándor bátyám, – mondá neki Luksics, – hát elhagyod vezéreinket?
– Sohase voltak nekem, öcsém, a politikában vezéreim, én Ghyczyvel és Tiszával eddig egy uton jártam s most ők letértek erről az utról. Nekem nem kell vezérürü.
* * *
Ez a független gondolkozás s a meggyőződésnek e hatalmas erélye jellemzé őt mindvégig. S ennek nem egyszer adott megörökitésre méltó kifejezést.
A koronázás alatt történt a következő jelenet.
Gubody a templomban egy osztrák miniszter mellé került, ki fényes, paszomántos marsalruhában, rendjelekkel gazdagon elhalmozva ült az öreg kurucz mellett. Sokan azt mondják, épen b. Beust volt. A miniszter odafordult Gubodyhoz:
– Deák Ferenczet nem látom, – igy szól, – csodálom, hogy nem jött el a koronázásra.
Gubody egész flegmával felelé:
– Az orvos nem szokott elmenni betegje temetésére, mi pedig most a független Magyarországot temetjük.
A miniszter nem kérdezősködött tovább.
Báró Sennyey Pál is megjárta egyszer az öreg Gubodyval.
Gubody korelnökünk volt s épen a trónbeszédről vezetett bennünket vissza a képviselőházba.
Sennyey 48 óta akkor lőn először képviselővé s jellemző merev arisztokratikus modorát elhagyni törekedett s a képviselőkkel bizalmas modorban érintkezett. Fényes, drágaköves díszruhájában jött ő is a képviselőház korridorjára s hóna alatt a kalpaggal oda ment Gubodyhoz s meghajtván magát, igy szólt:
– Van szerencsém magam az elnök urnál bemutatni és magam szives figyelmébe ajánlani.
Gubody rá néz tüzes szemeivel s kezét a báró vállára téve, mondja:
– Tedd fel fiam a süveged, én is voltam olyan szegény legény, mint te.
Nem hiszem, hogy Sennyey azóta sokat barátkozott volna az öreg kuruczczal.
* * *
Kemény erkölcsi nézetei voltak a képviselők magaviseletéről.
Egy reggel bemegyek hozzá az elnöki szobába. Fujta a dohányt egy szép tajtpipából, melyen nagy Napoleon alakja volt kifaragva s melyet Edelspacher tábornoknétól kapott emlékül. És káromkodott szörnyen.
– Mi bajod bátyám?
– Hogy mer e házba jönni olyan képviselő – ugymond – a kinek már másnap lefoglalják a fizetését? A kit ekzekvál a zsidó s esetleg meg akar vesztegetni a német: hogy lássam én annak kezében nyugodtan a haza sorsát?
* * *
Rosszul esett neki, mikor ezelőtt tíz évvel választóinak többsége cserbenhagyta s helyette kormánypárti képviselőt választottak. De azért eljárt Budapestre, sőt barátait meglátogatni vidékre is. Ghyczyt is meglátogatta hat-hét évvel ez előtt igmándi magányában.
Egykor a hatvani-utczán sétálgattam vele s mikor megláttuk az »Arany Sas« vendéglőt, rámutatott:
– Nézd öcsém, hatvanhét esztendeje vagyok törzsvendégje e fogadónak.
És még ezután irt egy tartalmas és érdekes röpiratot. Épen nyolczvannégy éves korában.
Nyolczvan éves volt, mikor egy rég kihullott foga helyébe uj foga nőtt. Ez nagyon megijeszté.
– Barátom, – igy panaszkodott nekem, – egészen kétségbe vagyok esve. Uj fogam nőtt. Ez azt jelenti, hogy még nagyon messze van tőlem az élet vége. Pedig meguntam már. Nincs gyönyörüségem a hazában, nem az lett belőle, a minek én gondoltam, én óhajtottam. S az én életemben már nem is lesz azzá, minek éljek tehát én sokáig!
Minő fenséges gondolkozás egy agg embertől!
* * *
Pár év előtt elesett s megütötte lábait. Soha teljes életében nem volt beteg egy pillanatra sem, ekkor ágyba került. S nem is kelt fel onnan többé, csak a koporsóba.
A mult nyáron látogattam meg utoljára. Hófehér vánkoson, hófehér fürtök közt hófehér szép tiszta arcza úgy fénylett az alkonyodó nap sugáraiban, mint egy fenséges oltárkép.
Könyei előtörtek, összecsókolt s aztán leültem lábaihoz.
– Lásd még most is élek, semmi bajom sincs, csak ezek a kutya lábak nem tudnak mozdulni.
Fel akartam viditani s előhoztam anekdotáit és bölcs mondásait. Rögtön felvidult, gazdag szelleme ujra megélénkült s a kifejlett eszmecserében utoljára jóizűn kikaczagta magát. Nehéz szivvel váltam el tőle, de nyolczvannyolcz éve daczára se hittem, hogy a vég oly közel van.
Ma temették el. Nem mondja többé adomáit a folyosón, nem gyönyörködik többé kerti lugasaiban, s hű és gyöngéd gyermekeivel nem élczelődik többé. De nem borong el lelke imádott hazájának sorsa felett se. Ott pihen a sürü árnyékos fák alatt; de ha van az emberi léleknek halhatatlan része: az övé még egyszer felvidul, ha hona az lesz, a minek ő álmodá: szabad és független és boldog.
Örök álmát bár ne zavarja semmi, csak ez a felvidulás!