ZSEDÉNYI EDUÁRD.
(Született 1804 márczius 21-én, meghalt mint képviselő 1879 február 10-én. 1848 előtt jelentékeny szerepe volt a régi konzervativ pártnál, mert annak vitára mindig kész legelső szónokai közé tartozott. 1867 óta az országgyülésnek inkább csak „érdekes“ tagja volt, ámbár mindenki ugynevezett notabilitásnak tartotta. 1860-ban a hazai protestánsok ellenállásakor a patens ügyében fogságot szenvedett. Ez tette népszerüvé.)
I.
Közép termet, előre hajlott derékkal s egyenesen, peczkesen tartott fővel, fekete kabátban, viseltes, kopott szürke nadrágban s egy czilinder-kalappal, mely a második vagy harmadik kapitulácziót szolgálja: ekként szokott Zsedényi sétálni és országházba járni. Miatta nem vált volna veszedelmünkre sem a közös vámterület, sem a bankegyezség. Mert ő ugyan sem Ausztriából, sem a távolabbi külföldről soha magának fényüzési czikket vagy valamely ruhadarabot nem vásárolt. Ha egy ruhát megcsináltatott: annak el kellett tartani húsz-harmincz esztendeig. Volt egy ütött-kopott zekéje, mely divatbajöttekor Deák-zekének neveztetett; ezt 1860-ban csináltatta, mikor a tömlöczből kikerült. Hideg őszi és tavaszi napokon még ezelőtt pár évvel is ebben járt az országgyülésre kezében egy esernyővel, melyet ép ugy nem tudott otthon felejteni soha, mint Perczel Mór generális a magáét. Csizmája régi divatu vastag borju bőrből készült, nem azért, hogy fénymázzal kenessék, hanem azért, hogy hájjal, faggyugyertyával és olajjal fényesittessék. Többnyire egy öreg draveczi csizmadiával szokta készittetni, a ki még nem tanulta meg az uj divatot s a ki a régi divat szerint még a csizmában nem tett különbséget jobb láb és bal láb között; úgy gondolkodván, hogy nem a csizma van a lábért, hanem a láb van a csizmáért, miután lába minden bolond embernek, sőt még a meztelen czigány kölyöknek is lehet, holott csizmája és pedig draveczi csizmája a pesti urak közül csak is »tens« Zsedényi urnak lehet. A jó csizmadia ugyanis csak »tens« urnak szolitá Zsedényit akkor is, mikor ő már exczellentiás urnak igazság szerint volt szólitható.
Volt azonban az öreg urnak dísz-magyar ruhája is és pedig kétféle. Mikor még huszonhat éves fiatal ember volt ezelőtt ötven esztendővel: akkor csináltatott magának világos kék pukovai posztóból atillát, mellényt és nadrágot és sötét kék posztóból mentét, valamint kucsmát is darutollal. Ez a diszruhája eltartott 1847-ig. Ebben a diszruhában volt ő kolera-komiszárius, megbizatván a felsőbbség által, hogy a kolera miatt 1831-ben kitört zenebonát, lázongást csititsa el a tótok között. Ebben diszelgett az 1832–36-iki, 1840-iki és 1844-iki országgyüléseken, de a mikor később a magyar királyi udvari kanczelláriához Bécsbe referendáriusnak kineveztetett és ekként méltóságos urrá lett: akkor a kék diszruha helyébe megyszinü vörös atillát, mellényt és nadrágot és skarlátszinü mentét készittetett nyuszt prémmel s kucsmájára is a sastoll helyett kócsagtollat alkalmazott. Ez a ruha volt rajta utoljára 1878 november 4-ikén, midőn a királyi pár elfogadási estélyt adott a budavári királyi palotában. Ficsuros kordován csizmában s kardját két kezében keresztben tartva, ekkor mondá utoljára a királynak, hogy mégis csak kár volt Boszniába bemenni, s midőn este tiz órakor azt mondá neki Andrássy gróf: »Gyere öreg a buffetbe, együnk valamit, én éhes vagyok:« egész komolysággal és nyersességgel, de tréfásan ekkor felelte Andrássy grófnak: »Ha éhes vagy, eredj, én jól vagyok lakva Boszniával.«
Még aztán eljárt az országgyülésekre az év végeig, de az idén már országgyülésre nem jöhetett, mert a mikorra az ülések megnyittattak: akkora már a betegség nem engedte őt a szobából kijönni. Éles szemeit és figyelő, izgékony arczát nem látjuk többé az elnökkel szemben.
Mert ott ült a képviselőház kellő közepén, szemközt az elnökkel a miniszteri székek mögött, alulról számitva a harmadik sor legszélső ülésén. Idejött be rendesen az ülések kezdetén, hozván magával egy csomó felvágott és elolvasott vagy olvasatlan levelet, melyekre itt szokott választ irni. Asztalfiókjában ott volt a kalamáris, a félig rozsdás vastoll és egy csomó levélpapir. Leveleit rendesen német nyelven irta, miután gyermek korában németül tanult meg gondolkodni.
Csodálatosan szokott beszédeire elkészülni. Beszédeit holmi dirib-darab papirokra német nyelven irta meg, de úgy, hogy a papirost tele irta egészen. Ezt aztán egyszer elolvasta németül, egyszer elolvasta magyarul s aztán a »Pester Lloyd«-nak átadta németül, a képviselőházban pedig elmondta magyarul. Az egyházi és pénzügyi kérdéseken kivül már nagyon régóta nem igen szokott felszólalni más kérdésben. Kiejtésén, szókötésén észre vehető volt, hogy eredetileg németül gondolkodott, de azért a magyar szavak hiánya miatt soha nem akadozott.
Volt mégis egy kérdés, mely uj oszággyülések elején őt mindig rendkivül érdekelte. Ez volt a korelnökség kérdése. Az 1872-iki országgyülés elején az ősz Gubody Sándor volt igazság szerint a korelnök, Zsedényi inditványára el is foglalta az elnöki széket, be is töltötte azt istenesen, sőt öblös tajtpipáját bevitte használatra az elnöki szobába is. Zsedényinek nagy gyönyörüsége telt Gubodyban, s rendkivül megszerette a nagykőrösieket is, hogy Gubodyt valamiképen otthon nem felejtették. Mert Zsedényi semmitől sem irtózott jobban, mint a korelnökségtől, s azért Gubodyban annál inkább megmentőjét látta, mert Somssich Pál már az 1869-iki országgyülés végén azzal fenyegette őt: »No Edus, a jövő országgyülésen te lészesz a korelnökünk.«
Annyi igaz, hogy az 1875-iki országgyülésen Deák Ferencz után már a folyosók és klubbok suttogó hírei szerint Zsedényi volt a legöregebb s miután Deák Ferencz mindjárt az országgyülés elején lemondott és sulyos betegsége miatt a szobát különben sem hagyhatta el: a természet rendjének s az őseinktől öröklött törvényes szokásnak, de a világos alkotmánynak parancsai szerint is Zsedényire került volna a korelnökség. Azonban Zsedényi beható tanácskozást folytatván több magyarországi és erdélyi képviselővel, szorgos kutatás után sikerült kipuhatolnia, hogy az öreg Boér Antal csak pár hónappal fiatalabb ő nála, őt tehát tisztes fehér hajának és szakálának tekintetbe vételével bizvást lehet korelnöknek ajánlani, annyival inkább, miután Zsedényiről ugyan tudva volt, hogy melyik esztendőben, de az egyátalán nem volt tudva, hogy melyik hónapban és napon született. Igy lett Zsedényi inditványára Boér Antal korelnökké 1875-ben, sőt a praecedens casus erejénél fogva 1878-ban is.
Zsedényi különben korábban lett követté, mint maga Deák Ferencz, mert ő már az 1832–36-diki országgyülés elején leküldetett Szepesmegye által deputatusnak, mig Deák Ferencz csak később, Deák Antal visszalépése után.
Ezen országgyülésről csak két követtársa van még életben Zsedényinek. Az egyik az öreg, 90 éves Bernáth Zsigmond, a ki Unghvármegyét képviselte, a másik pedig Kossuth Lajos, a ki akkor távollévők követe, absentium ablegatus volt. De az országgyülésen minden kartársát tulélte Zsedényi.
Pedig kortársai nagy hirü emberek valának. Bezerédy István Tolnából, Beöthy Ödön Biharból, Kölcsey Ferencz Szatmárból, Klauzál Gábor Csongrádból, Nagy Pál Sopronból, Fáy András Pest-Pilis és Soltból, Ragályi Tamás s többen és mindenek fölött Deák Ferencz Zalából. Mind ezeket az egy Bernáth Zsigmondon kivül Zsedényi elkisérte a temetőbe.
Ezen az országgyülésen őt még különben Pfannschmidt Eduárdnak nevezték, a Zsedényi név csak nemesi előneve volt. Furcsa név volt akkor az az Eduárd és az a Pfannschmidt a tiszai és dunai vidékekről Pozsonyba küldött ős magyar nevek és alakok között. Különben is Zsedényi már akkor frakkot és czilinderkalapot is viselt s azért, mig szellemi kiváló tehetségeit meg nem ismerték, nem nagy becsületben tartották még Szepesvármegyét sem, hogy ily sületlen német fiatal gyerkőczöt, 27–28 éves ifjonczot talált országgyülésre küldeni. Miként fogadták ott eleintén, arról egy anekdota maradt fön. Zsedényi ugyanis egykor nyilvános vegyes ülésben felállott s beszélni kezdett, de a tekintetes karok és rendek s méltóságos főrendek nem igen akarták hallgatni. Plathy protonotárius oda fordul Horváth János fehérvári püspökhöz s azt mondja neki: »Domine illustrissime, audiamus deputatum scepusiensem Pfannschmidt.« (Méltóságos uram, hallgassuk meg Pfannschmidt szepesi követet.) A jó öreg püspök oda fordul Plathyhoz és azt felelé: »Nominatur Pfannschmidt? Jam animadverteram eum fratrem kellner esse.« (Pfannschmidtnek hivják? Mindjárt vettem észre, hogy valami kellner az atyafi.)
Gróf Széchenyi István figyelmét már ekkor és itt magára vonta Zsedényi. Az ő közremüködésére történt, hogy Zsedényi a lánczhid előmunkálatainak teljesitésére kiküldött országos bizottságba a Tiszán inneni kerület részéről megválasztatott s ekként neve már itt az 1836-ik évi 26-ik törvényczikk 12. §-ban megörökittetett, mint Pfannschmidt Eduárd. A következő országgyülésen már uj nevével szerepelt, azzal a névvel, melyet megörökitett, melyen ismeri őt két nemzedék s melylyel most el fogja őt temetni az országnak közös részvéte.
Most már nem fog többé az országgyülésre jönni, hogy ott a napirendre kérlelhetlen szigorral felügyeljen; szomszédait, ha fecsegnek, kérlelhetlen szigorral csendre intse; az évenkinti deficziteket kérlelhetlen következetességgel mindig megjósolja és mikor bekövetkeznek, azokat kérlelhetlen szigorral mindig konstatálja. Nem látjuk többé lóbbáló kezeit, ha sétál, mosolygó arczát, ha diskurál s nem halljuk többé szakgatott szavait, ha haragszik. A piperkőczök sem mulathatnak többé szegényesnek látszó, egyszerü ruháján és a pénzügyminiszterek se remeghetnek többé semmiféle pártfegyelmet meg nem türő vakmerősége miatt, melylyel a rossz pénzügyi gazdálkodást, a fényüzéses beruházásokat s az örökös deficziteket mindig ostorozta. Bosznia is nyugodtan alhatik, álmát nem zavarja többé a kormánypárt kebeléből senki. Ő volt az utolsó, a ki e párton belül a bosnyák politikát mindvégig üldözé.
II.
Zsedényi az 1836-iki országgyülés végeztével vallotta magát nyiltan conservativnak. Mikor ugyanis ez országgyülésnek vége lett, ő is haza ment Szepes vármegyének hivatalos jelentést tenni az országgyülés dolgairól.
Az országgyülési követek akkor ép ugy kiküldöttjei, komiszáriusai voltak a vármegyének, mint csaknem a többi megyei tisztviselők. Mikor megválasztattak, akkor a megye közönsége egy és más fölmerülhető országos kérdésben utasitást adott nekik, hogy mily javaslatot pártoljanak, milyet ellenezzenek, miként szavazzanak. Ez az utasitás instrukcziónak neveztetett s hivatalos pecsét alatt a vármegye által a deputátusnak kezébe adatott. Azután a deputátusnak a vármegye közönsége előtt nyilvánosan le kellett tenni a hivatalos esküt arra, hogy az országnak sarkalatos törvényeit megtartja, az ország szabadságát és jogait szentül megőrzi, jutalom vagy kedvezés és hivatal meg nem tántoritja, a vármegye érdekeit szem elől nem téveszti, utasitását pedig meg nem szegi.
A vármegye adott a követnek fizetést, szolgálatára rendelt megyei katonát és egy vagy több irnokot s időközben, ha uj kérdések merültek fel, uj utasitásokat is küldött utána. Viszont a követ köteles volt az országgyülés nevezetesebb dolgairól a vármegyét mindenkor hivatalos pontossággal értesiteni, az országgyülés végén pedig minden dolgáról beszámolni.
Szepesmegye 1836. évi augusztus elején tartá azon közgyülést, melyen Zsedényinek be kellett volna számolnia. Akkor már gróf Reviczky Ádám lemondott a kanczellárságról s helyét gróf Pálffy Fidél foglalta el s ez alatt már Zsedényi udvari szekretáriussá lőn kinevezve. Megjegyzendő, hogy miután követeknek hivatalba való kinevezése gyakori eset volt: ennélfogva sok megye már 1840-ben határozottan kikötötte, hogy követei hat esztendeig hivatalt nem fogadhatnak el.
Zsedényi beszámolt s különösen helytelenitette az urbéri törvényeket s a magyar nyelvnek törvényhozási nyelvvé való emelését. Bejelenté, hogy hivatalt vállalt s megköszönve a karok és rendek bizodalmát, tőlük érzékenyen elbucsuzott. A vármegye jegyzőkönyvileg fejezte ki köszönetét s azon reményét, hogy Zsedényi ezentul se fog a vármegyéről megfelejtkezni. Zsedényi végül határozottan kijelenté, hogy ő ellensége a divatba jött liberalizmusnak, félti az alkotmányt s azért ő a konzervativ párthoz állott.
A megye sokkal pecsovicsabb volt, mint Zsedényi. Az urbéri törvényeket nem akarta végrehajtani s a törvényeket magyar nyelven nem akarta kihirdetni. Zsedényi inté a karokat, hogy ily bolondságot ne cselekedjenek, mert különben a megyei fiskus bajba keveri őket.
Zsedényi sem az 1847-iki, sem az 1861-iki országgyülésen nem vett részt. 1847-ben Apponyi kanczellársága alatt volt udvari tanácsos és referens. 1848-ban hg. Eszterházy miniszteriumában miniszteri tanácsos, 1861-ben b. Vay Miklós kanczellár mellett referendárius.
Az 1865-iki országgyülésen, tehát 22 évi távollét után ismét jelen volt, most már mint népképviselő. És itt nem a Deák-párthoz, hanem az Apponyi-párthoz csatlakozott.
Ez országgyülés kezdetén voltaképen csak három árnyalat volt. Az Apponyi-párt, mely minden áron és a függetlenségi párt, mely semmi áron se akart kiegyezni, s aztán a Deákpárt, melyhez akkor még Tisza és Ghyczy is tartoztak. Tiszáék csakis azon vesztek össze Deák hiveivel, hogy amazok Ghyczyt, ezek pedig Szentiványit akarták házelnöknek. A két személyes árnyalat külsőleg kibékült ugyan, de valódilag soha, csak 1875-ben.
Zsedényi egyik notabilitása volt az Apponyi-pártnak Apponyival, Bartallal és Ürményivel. Somssichot hivták, de az nem fogadott szót, kapott is érte elnökséget a jövő országgyülésen. Voltak mindössze vagy harminczan.
Zsedényi ügyes és virgoncz szónok volt. Mindennap felszólalt kétszer vagy háromszor, ha csak szerét tehette. Azon emberek közé tartozott, akik nem tudnának nyugodtan aludni, ha valamelyik nap nem beszélnének. Indiskrét volt pártja iránt nagy mértékben. Akármikor tartottak Apponyiék klubbértekezletet: Zsedényi egész jó indulattal kicsevegte a titkot csak azért, hogy Deák hiveinek elmondhassa, hogy Apponyiéknak igazuk van.
Tartott a felirati vitában egy kemény beszédet 1848 ellen és 1847 mellett. Midőn beszédében épen azt bizonyitgatta, hogy a kormány – Majláth és Sennyey – az 1848-diki törvények végrehajtását lehetetlennek tartja, Patay István közbekiáltott: »Próbálja meg«. Homeri kaczagás és taps lett a következése. Zsedényi megvárta nyugodtan, mig a taps és a zaj elnémult s mosolygó arczal és kedélyes humorral azt felelé Pataynak: »Hiszen megkinálta Patay képviselőtársam a kormányt 1861-ben is a próbával, de lássa, akkor sem sikerült.«
Még egy egész esztendő eltelt, mig Zsedényi az Apponyi párttól elszakadt. Voltaképen el sem szakadt, hanem egyszer csak maga maradt. Deák Ferencz két rettenetes beszédben úgy összetörte ezt a pártot, hogy Apponyi lemondott a képviselőségről, Bartal hazament, Ürményi elhallgatott, a párt feloszlott s ekként Zsedényi párt nélkül maradt.
Az 1866. évi deczemberben kezdett a Deák-kör megalakulni. Tisza, Ghyczy, Nyáry, Podmaniczky, Jókai deczember 21-én hiveik egyetértésével egy nyilatkozatot tétettek közzé a »Hon«-ban, melyben kijelentik, hogy a Deák Ferencz-féle kiegyezési javaslatot nem helyeslik s azért külön pártállást foglalnak el. Voltak pedig ők a függetlenségi párttal együtt vagy 106-an, Deák hívei pedig vagy 225-en. Erdély és Horvátország még akkor nem küldte el követeit.
Ugyancsak deczember 21-re lett egy értekezlet az Európába összehíva Deák Ferencz hívei által. Itt megjelent Zsedényi is.
Az volt a kérdés: tartsanak-e közös klubbot Tisza és Ghyczy hiveivel. Deák ellenezte s körülbelül ezeket mondá:
– A klub magántársalgásnak, magán eszmecserének helye. Magán társalgásba a politikai vitákat ellenkező nézetü emberek közt átvinni nem czélszerü, miután a politikai vita szenvedélyessé válhatik, s a magántársalgásban is keserüséget idéz elő. Én Antal bátyámmal a legbensőbb testvéri viszonyban éltem, de miután ellenkező politikai nézeteink voltak s mind a ketten tántorithatlanul álltunk nézeteink mellett: tehát mi magunk közt soha nem politizáltunk. A politika csak a nyilvános tanácskozásokba való. Ime Zsedényi Edével én 1848 előtt a politikában mindig szemközt álltam s vele mégis barátságban maradtam, mert Zsedényivel négy szem közt vagy magán körben soha nem politizáltam.
– Ez igaz – kiáltá fel Zsedényi.
Óriási kaczagás támadt Zsedényi közbekiáltására. A jelenlevők voltak 162-en, Zsedényit is odaszámitva s ez volt a Deák-kör első klub-konferencziája. Ettől kezdve ő soha se vált el Deáktól, noha Deák ezután sem politizált vele bizalmasan soha. Zsedényivel, Paczolayval, Somssichcsal és Ghyczyvel benső politikai bizalmas viszonyba soha se lépett Deák Ferencz. 1848 előtti keserü küzdelmeit, melyeket a konzervativ párttal folytatott, úgy látszik, egészen elfelejteni soha sem tudta.
Megmaradt a Deák-klubban Zsedényi akkor is, a mikor már onnan Deák kimaradt s a Deák-kör nevet a szabadelvü kör váltotta föl.
– Hogy lehetsz te tagja a szabadelvü pártnak pecsovics létedre? – kérdé tőle egykor tréfásan Pulszky Ferencz 1876-ban.
– Barátom, az embernek öregségére jön meg az esze. Ha mi 48 előtt szabadelvü pártnak neveztük volna magunkat, most is élnénk, mert ilyen formában, mint most, minket is megilletett volna ez a név. – A »mi« alatt persze a régi konzervativeket értette Zsedényi.
Pulszky Ferencz különben felette malicziozus ember volt Zsedényi irányában.
Az 1872–5-ik országgyülés végével kérdezték Pulszkyt, hogy fogad-e el mandatumot a jövő 1875-ki országgyülésre?
– Nem én, – mondá Pulszky, – a kellő időben akarom elhagyni a politikát, mert nem akarok notabilitás lenni elnézésből, mint Zsedényi.
Besugták ezt Zsedényinek s ő indignálódva azt felelte: – Jobb is, ha Pulszky archeologiát tanul, mintha politizál vagy Franko-bankot igazgat.
Zsedényi nem szerette Kerkapolyt, ellenben nagyon szerette Lónyayt. Lónyayt soha sem bántotta, Kerkapolyt mindig megtámadta, a hol csak szerét tehette. De csak nyilvánosan. A kire haragudott, arról privátim nem beszélgetett.
Korábbi időkben a klubba csaknem minden este fölnézett. Mosolygó, kedélyes arczczal hallgatta a fiatal emberek vitatkozásait, de velük mélyebb vitába soha se bocsátkozott. Ujabb időben, kivált a bosnyák politika óta, ritkán látogatta meg a szabadelvü kör helyiségeit. Nem is érezte magát ott jól, de azért nem lépett ki. »Én megmaradtam a réginek – mondá – ők változtak meg, én hát megmaradok ezen túl is a régi helyen.«
Keddi napon soha se volt az ülésben, mert ilyenkor Bécsbe ment a Credit-Anstalt igazgató-tanácsi ülésére. Éjjel ment és éjjel jött s szerdán mindig helyén volt. Bécsben mindig uj ruhát vett magára s b. Wodianernek volt az ebédnél állandó vendége.
Krajczároskodó takarékosságától egész csomó anekdotát irnak és beszélnek. Ime egy a sok közül:
Az 1872. évi költségvetésnél az igazságügyi tárczánál a rabok számára a börtönökben meleg fürdők berendezése hozatott javaslatba.
– Micsoda? – pattant fel Zsedényi – meleg fürdőt a raboknak? A kassai börtönben, mikor én ott voltam, egyéb sem volt, mint muszka és poloska. No még csak az kellene!
És csakugyan töröltette a javaslatból a rabok számára berendezendő meleg fürdőt. De azért jól megszidta érte nem az igazságügyminisztert, hanem – Kerkapolyt.