GOROVE ISTVÁN.
(Született 1819-ben, meghalt 1881 május 31-én. Nagy birtokos, iró, miniszter, sok ideig a Deákpárt s később a szabadelvü párt elnöke. Mint politikus, mindvégig ernyedetlen szabadelvü.)
Élőhalott volt már sok évek óta. Hosszu, fájdalmas, gyógyíthatatlan betegség kötötte őt a magányhoz, a szobához, az ágyhoz. S a betegség különösen kedélyét rombolta szét. A vidám férfiú komorrá, az előzékeny szíves háziúr tűrhetetlenné lőn. Nem telt öröme már évek óta sem politikában, sem irodalomban, sem a szellem vidám játékaiban. Csak barátai vidámították fel, ha úgy néha-néha hozzá mentek csendes beszélgetésre. Barátai, rokonai s ezek szelid bókjai adták az olajnak cseppjeit, melyek néha-néha vidámabb fényre deriték hamvadó életének lángjait.
Egykor kiváló alak volt politikai közéletünkben. Nem volt vezéralak, de ott volt mindig a vezérek közelében. S gyakran jutott számára kitüntetés, melyet a a politikusok legtöbbje az egész művelt világban nagy kitüntetésnek tart.
Nagy örökség szállott rá őseitől. Főúri vagyonnak volt tulajdonosa s okos élvezője. – Szerencse, hogy ifjukora a harminczas évek végére s a negyvenes évekre esett. Arany korszak volt ez nemzetünk életében. Nagy szellemek óriás harcza; nagy jellemek tündöklése; nagy nemzeti alkotások kora; bölcs öregek, munkás férfiak, lánglelkü ifjak korszaka, kik eszmék szerelmében éltek, közügyekért lelkesűltek s a honnak képe mint szent eszmény állott lelkük előtt. Nem az a hon, mely hivatalt ád, rendcsillagot szerez s melynek nevében üzleteket lehet kötni, hanem az a hon, melyért fel kell áldozni kényelmet, tehetséget, vagyont, jövőt s ha kell, az életet.
Ekkor nőtt, ekkor serdült, ekkor volt ifju Gorove is. S az ifju, kinek jellemvonásai közül nem hiányzott a léhaság, a kényelemvágy, az élvek hajszolása, a kor szellemének nemesítő hatalma alatt a közügyek iránti érdeklődésnek engedé át lelkét s szentelé fel ifjuságát.
Tanult, mint nemesebb kortársai. A politikai tudományoknak alig volt buzgóbb buvárlója, mint ő. Szemere, Pázmándy, Klauzál, Csengery, Eötvös, báró Kemény, Szalay, Pulszky: ezek valának kortársai; a nagy eszmeharczok áramlatába, mely e férfiakat magával ragadta, ő is önkénytesen bele engedé magát sodortatni. Szerényebb tehetség, kevesebb kezdeményezési ösztön, gyengébb irói képesség, mint amazok, de nem gyengébb buzgalom, mint amazok bármelyike.
Utazott, mint Széchenyi nyomdokán majd minden kiváló ifju. Azután írt egy röpiratot a nemzetiségi kérdésről, melyhez báró Wesselényi adá neki az ötletet s ennek röpirata és Széchenyinek híres akadémiai elnöki polemikus beszéde az alkalmat. De Gorove műve nem ébresztett akkora figyelmet, mint a mekkora volt a kérdés nagysága s mint kortársainak egyik-másik rokon természetü röpirata. Írt czikkeket is Kossuth hírlapjába s később máshová is, de nagyobb figyelmet ezek se gerjesztettek.
Ő mindamellett az elsők között az első sorban harczolt. Az akkori szabadelvü nemzeti ellenzék benső bizalmas tanácskozásaiban ugyan, melyek rendszerint Deák vezérlete alatt tartattak, nem igen vett részt, de az ipari és közgazdasági kérdésekben már tevékeny szerepet vitt. Midőn Kossuth a nemzeti védegylet igazgatói állomásáról lemondott s családjával falura vonult: ő választatott meg utána és helyére.
Tagja volt a 48-iki nemzetgyülésnek s követte Kossuthot és a kormányt Debreczenbe s általában a nagy függetlenségi harczot mint a nemzetgyülés tagja és jegyzője szeplőtlenül küzdé végig. Halálra keresték s mint bujdosónak, menekülőnek önkénytes számkivetés lőn sorsa.
De nem sokáig. Fejedelmi kegyelem visszaadá birtokait és szabadságát s ő haza jött. Itthon Deák Ferencz mindennapi társaságában volt s ennek figyelmét és barátságát élvezé. Az 1861-iki országgyülésen, mint Pest egyik képviselője, a feliratra szavazott. Ez időtől kezdve változatlanul a Deákpárthoz csatlakozott s e párt szabadelvübb elemeinek volt mintegy patriarchális központja.
Az Andrássy-kabinetben tárczát vállalt. Azt a tárczát, melyre 1867-ben a legkissebb figyelmet fordították, a mely körülménynek bizony sok rosszat köszönhet Magyarország. A közgazdasági kérdések, a bankügy, a vámszerződés kérdése s mindaz a mi ezzel összefügg, bizony kevés gondot okozott a második alkotmányos magyar kormánynak. Tudja ezt mindenki, de én egy különös esetből magától Gorovétől is sajátságosan tudtam meg.
A »Reform« 1873-ban egy csomó okiratot tett közzé, melyek a magyar kormány, az osztrák kormány s a bécsi nemzeti bank közti tárgyalásokra s az 1867-től 1870-ig terjedő időközre vonatkoztak. Ez okiratok eddig még nem láttak napvilágot.
Ez okiratok közt volt a később hirhedtté vált vöslaui szerződés is, melyről én a »Pesti Napló«-ban írtam, s melyről a többek közt az állitám, hogy erről nem tudott 1867-ben még a minisztertanács sem.
Urvári Lajos barátomnak ez szeget ütött fejébe és Csengerynél tudakozódott a dolog állása felől. Csengery, sőt Kerkapoly is azt állítá, hogy én tévedek, mert erről a minisztertanácsnak tudnia kellett. Sokkal fontosabb a dolog, mintsem az ignoráncziát szabad volna fel is tenni.
Engem akkor Urvári barátom majd tűzre tett s lapjában mindenféle helyreigazításra készen volt. Ekkor én egyenesen Gorovéhez fordultam s határozottan megkérdezém: vajjon ő, mint reszszortminiszter, 1867-ben tudott-e a dologról s ha igen, mily körülmények közt egyezett belé? Ő nekem azt felelé:
– Nem emlékeztem az egész ügyre, átnéztem tehát a minisztertanácsi jegyzőkönyveket, átnéztem saját naplójegyzeteimet: annyi bizonyos, hogy én a te czikkeidből értesültem először a vöslaui szerződésről.
E részletet csak azért említem fel, hogy igazoljam vele az első kabinet léhaságát s Gorove naiv jóhiszemét.
Mert ő jóhiszemü ember volt. Azok közé tartozott, kikről a világ azt tartja: kedves emberek. Ő igazán előzékeny, szíves, figyelmes férfiu volt s talán az egyetlen miniszter az Andrássy-kabinetből, a kit hevesen soha még az ellenzék sem támadott. Még Mikót, még Wenckheimot is többször s hevesebben támadták, mint őt.
Mikor 1869-ben Jókai megbuktatta őt a választások alkalmával a terézvárosi kerületben, egészen elérzékenyült s mély izgatottságban azt mondá a Deákkörben nagy társaság előtt: lemond a miniszterségről, lemond a politikáról s visszavonul a magánéletbe. Csak Deák komoly szavai s drasztikus anekdotái tudták komoly szándékától eltériteni.
De azután nem is sokáig volt miniszter. Nem szerette a miniszterkedést. Az az örökös hajsza, örökös sürgetés, melyek közt az ügyeket vezetnie kellett, nem illett az ő természetéhez. Táblabiró természete volt a régi jó világból, s halálosan gyötörte őt az a gondolat, még a gondolat is, hogy neki naponként néhány óráig ülni s néhány száz elintézést aláírni kelljen, a nélkül, hogy azokat csak el is olvashatná. Némely ügynek iratait aztán tanulmányozás végett magához vette s miután az örökös parlamenti harczok is sok időt vettek igénybe, gyakran az így visszatartott ügyek későcskén nyertek elintézést. A gonosz nyelvű Kecskeméthy Aurél ezért ezt irá róla: »Gorove ráül az aktákra; nem egyéb, mint valóságos Briefbeschwerde.«
Mikor a miniszterséget lerázhatta magáról: akkor élte második ifjuságát, mint nekem mondá. S valóban, ha valaki megfordult a Deákkörben s tanuja volt az ottani viharos vitáknak, melyek alatt komolylyá lett minden arcz, ha jött krach, aszály, kholera, rozsda, deficzit, drága kölcsön, örökös kabinet-válság s több efféle: volt ott egy nyugodt, mosolygó, szíves arcz, mely előzékenyen fogadott mindig s melyről az állandó mosolyt el nem tudá törölni semmiféle nyomoruság, még Deák rideg, haragos szemöldöke sem, – és ez az egyetlen arcz Gorove Istváné volt.
A Deák-párt Deák betegsége alatt az utolsó években apróbb töredékekre, apróbb pártokra bomlott szét. Egyike volt ezeknek a Gorove-párt is. Gróf Ráday és Urvári voltak legbensőbb tagjai, de Horváth Bódi, Hodossy Imre s többen is nagy rokonszenvet tápláltak e kis árnyalat iránt. Ez volt az úgynevezett »szabadelvü« árnyalat. Furcsán esett aztán, hogy mikor a »szabadelvü párt« virágjában volt, e férfiak nagy része hagyta azt el legelőször.
Gorove nem hagyta el nyiltan, de négy év óta nem ment feléje sem, pedig kezdetben még nem gátolta betegsége. Tisza Kálmán politikájának sok részlete bizony ép úgy nem tetszett neki sem, mint igen soknak, de a kormánypárt állandóan udvarolt neki, ő őszintének tartá a ragaszkodást s fájt volna neki a kilépéssel oly sok jó barátot elkedvetlenítenie. Hanyatló szelleme sem ösztönzé már ily erélyre.
Tiszteletre méltó férfiu s becsületes politikus volt Tehetsége csak kiváló közlegény számára volt alkalmas, de nagy vagyona, jó asztala, finom modora, míveltsége, tiszta multja s barátainak roppant befolyása őt előkelő politikai helyzetbe álliták. Maga a király is kétszer hallgatá meg tanácsát, mikor már ő nem volt egyéb, mint egyszerü képviselő. De van egy nagy érdeme is, mely biztosítja számára a jók tiszteletét. Állásának, politikai helyzetének előnyeit önző czélokra soha fel nem használta s a világszédelgés ama romlott korszakában, mely Amerikától Európán át Ázsia belsejéig oly sok kormányzót és törvényhozót tisztességtelen üzelmekre tántorított: Gorove megállott rendületlenül. Megállott oly tisztán, mint a minőnek ifjukora eszményképei közt képzelé az igazi államférfit.
Áldás legyen emlékezetén.