NÁRAY IMRE.
(Náray Imre birtokos, ügyvéd, kamaraelnök, függetlenségi országos képviselő, jeles miveltségü férfiu, 1848-ban vitéz honvéd s azután üldözött hazafi, született 1822-ben, meghalt 1882. évi juliusban.)
Akkor találkoztam vele először, mikor képviselővé lett s a törvényhozó kötelességének teljesítésére feljött az ország fővárosába. Azelőtt nem láttam soha.
Tudtam, hogy ő is küzdött, ő is szenvedett azért a fenséges álomért, azért az örök vágyért, azért a biztosan bekövetkező dicső jövendőért, melyet független Magyarországnak nevezünk. De hiszen kétszázezer ifjú küzdött, szenvedett és halt meg azért s nem is annyira nagy érdem volt ez, mint inkább egy szent kötelességnek becsületes teljesítése.
Tudtam, hogy hírneves ügyvéd s elnöke egyik ügyvédi kamaránknak. Ez is jelentett valamit, de még ez sem sokat. Hiszen Magyarország ügyvédi karában sok jeles tudós, sok kitünő jellem, sok derék hazafi van. Különös érdemnek babérkoszorujára nem pályázik az, ki százak és ezerek közt csak egyike azoknak, a kik ő hozzá hasonlók.
Mondották, hogy Aradon és vidékén általános tisztelet s minden ember becsülése környezi személyét. Mondották, hogy a mely pillanatban elfogadta pártunk képviselőjelöltségét: azon pillanatban biztosítva volt pártunk diadalma. A diadal bekövetkezett s én elhittem minden jót és minden szépet, melyet az aradi új képviselőről hallottam. De az én hitem nagyon könnyen megképződik, ha ismeretlen emberről nekem jót mondanak; csak akkor vagyok nehéz fejü, ha olyan emberről, a kit nem ismerek, rossz dolgokat beszélnek én előttem. A minthogy az emberekben minden jót én veszek észre tán legelőször s minden rosszat én veszek észre tán legutoljára. Több hasznát venném talán, ha megfordítva volna.
Elvégre összejöttünk, személyesen találkozánk.
Megjelenésében nem volt semmi feltünő. Közép magas termete, nyugodt arcza, ajkai körül az emberszeretet mosolygó vonásai; kék szemei sajátságos fényüek, mintha kissé lázban égnének, de szelidek; öltözete változatlanul örökké fekete és gondos. Hangja csendes, beszéde lassu s kissé akadozó, észrevételei szerények, csaknem mindennapiak, de mindig a társalgás tárgyaira vonatkozók. Az egész ember szerény, igénytelen, kisvárosi polgár benyomását gyakorlá rám az első pillanatban.
És mégis rögtön feltünt két dolog.
Az egyik az, hogy önmagáról nem beszélt soha. S a másik az, hogy akár közdolgok felett tanácskoztunk, akár magán viszonyokról társalogtunk: teljes figyelemmel hallgatá meg mások beszédét s mások beszédébe bele nem vágott soha.
A jellemnek ezt a sajátságát kevésre becsülik napjainkban s társadalmunk mostani szokásai közt. Pedig a valódi férfijellemnek ez egyik legszebb s legvalódibb vonása. Önmagáról nem beszélni s másokat figyelemmel meghallgatni. Csak magas és valódi míveltség, csak bölcs és hosszú élettapasztalat vagy csak gyöngéd, emberszerető lélek képes erre. Nárayban meg volt mind a három: míveltség, bölcseség s gyöngéd lélek.
Szinte kirítt parlamentünk újabb alakjai közül. Először azért, mert oly szerény volt, hogy senki se akarta észrevenni s másodszor azért, mert oly gyöngéd és figyelmes volt, hogy senki se félt tőle. Épen azért nagyon soká kellett volna élnie s a parlamentben működnie, hogy a parlamentnek modern erkölcsei mellett politikai állást vívhasson ki magának.
Furcsa erkölcsök ezek.
A meggyőződés mélysége és tisztasága mellett szükségessé teszik a taktikai ügyességet. Náray pedig csak mély és tiszta meggyőződéssel rendelkezett.
Sőt a taktikai ügyesség nagyobb hatással szokott szerepelni s hasonlíthatlanul nagyobb eredményeket felmutatni, legalább külsőleg és pillanatnyilag, mint bármily nagy ereje az elmének s szilárdsága a jellemnek. Az elmeerő s a jellemszilárdság csak olyan a politikusnál, mint az alaknak delisége s a hangnak tisztasága a drámai szinésznél. Nem e kettőtől függ a szinész sikere, hanem az alakítás ügyességétől. E nélkül szinész előtt s politikus előtt egyaránt zárva van a jövendő.
A taktikai ügyességet részint a születés adja, részint a gyakorlat s rendszerint mind a kettő. Az ügyességhez természetesen a tehetség, a tanulmány s a fölmerülő kérdések változékonyságához való alkalmazkodás az alapföltétel. Ezek nélkül jellemnek megmaradhat mindenki, de korára hatást gyakorló államférfivá nem fejlődhetik senki.
De nem felődhetik ezzé alkotmányos viszonyok közt az sem, ki magának követőket, politikai barátokat szerezni nem képes. Ennek pedig három módja van.
Az egyik módja az, ha a politikus egyéniségének hódító varázsával a szeretet és bizalom kapcsán szerzi meg barátait. Ez volt Deák ügyessége.
A másik módja az, ha a politikus a félelem és legyőzhetetlenség érzetét tudja maga iránt felkölteni s ekként szerzi meg mindazokat, kik vele a hatalomban osztozni akarnak s azokat, kik a különbeni eltiportatástól rettegnek. Ez rendszerint a zsarnokok és a nagy forradalmárok ügyessége. A francziáknál Robespierre, a poroszoknál Bismarck, nálunk Görgey s részben Tisza Kálmán ez ügyességnek köszönik a hatalmat.
A harmadik módja az, ha a politikus a szeretetnek és bizalomnak, de egyuttal a félelemnek hatalmával is meg képes hódítani magának a parlamenti uralomhoz szükséges elemeket. Ez volt nálunk Kossuth ügyessége.
Elhunyt barátom emlékét istenért se sérteném meg azzal, hogy őt e nagy alakokhoz hasonlítsam. Sőt ezek csak azért jutottak eszembe, hogy őt hozzájuk ne hasonlítsam. – Ő a politikában nem vezéralaknak, ha nem közlegénynek született. Hanem ha egy pártnak minden közlegénye olyan volna, mint ő: akkor annak a pártnak nem volna szüksége pártvezérre s a pártvezérnek nem volna szüksége taktikai ügyességre. Az a párt a nélkül is meghódítaná magának a nemzetet s a nemzetnek a boldog jövendőt. Az a párt volna igazán Plátó isteni köztársasága.
Azért pótolhatatlan, azért határtalan a veszteség, melyet halálával szenvedtünk. Az ő szerénysége, komolysága, az ügy iránti zajtalan lelkesedése, modorának finomsága, zajos tanácskozásainkat kibékítő, elcsitító szelídsége, műveltségének jótékony, üdítő befolyása nagy erőt képviselt. Ez erő szállt el közülünk s ezt a mi gyöngeségeink sem külön állva, sem összefogódzva nem pótolhatják.
Politikai erkölcseink meg vannak rezzenve, kissé el vannak vadulva. Sok az új és ifjú elem a nemzet törvényhozásában s az új és ifjú elemek nagy része korlátlanúl engedi lelkében kifejlődni az önzésnek földhöz ragadt vagy a szapora nagyravágyásnak felhőkben úszó érzetét. Mind a kettőre szükség van mértékkel és mérséklettel. Hiszen a hazaszeretetnek is egyik parányát az önzés képezi s az egészséges haladásnak is egyik mozgatója a nagyravágyás. De mérték és mérséklet kell mind a kettőhöz.
Korszakunk nemzeti élete hozzá van nőve az alkotmányossághoz. De az alkotmányos élet egészséges fejlődését a sötét önkényuralom a nagy nemzetbukás után ketté szakitotta. Az alkotmányosság uj korszakába bejött egy csomó forradalmi szellem, melynek a csaták terén volna igazi helye s bejött egy csomó hivatalnoki szellem, melynek a miniszterek előszobáiban volna igazi helye. E két szellem surlódik, forr, pezseg a pártokon és a parlamenten belől tizenöt év óta, gyűlölködik egymással s teszi napról-napra vadabbá az erkölcsöket és a szenvedélyeket. A forradalmi szellemnek a nemzeti ügyhöz való ragaszkodás rendületlen kötelességérzetévé s a szabadelvü haladás ellenállhatatlan vágyává kellene nemesülni a parlamentben, a hivatalnoki szellemnek pedig a törvényhozáshoz szükséges valódi szakértelemmé kellene átalakulni. Többség és kisebbség, kormánypárt és ellenzék így egészítené ki egymást s nemzetünk haladásának szent ösvényén így fejlődnének üdvösen előre az ellenkező pártok, elvek, törekvések és intézmények.
De a kegyetlen fátum nehezedik ránk. A költő Zrinyinek jelmondata megfordítva: sors mala, nil aliud.
Azoknak a férfiaknak, a kik közé Náray is tartozott, volt rendeltetésük a 48 előtti erkölcsöket beoltani a 67 utáni közszellembe. Kibékíteni a két nemzedéket s a szellemekből elenyésztetni azt az iszonyú űrt, mely 49 és 67 közt tátong. A negyvenes évek meggyőződésének tisztaságát, jellemeinek férfiasságát s lelkesedésének füst nélküli izzó tüzét elhozni az uj nemzedékhez s párosítani ennek élelmességével, önzésével, lázas kapkodásával és eszmejátékaival.
Ám azok a férfiak lassanként kidőlnek közülünk. Ha végig nézek a parlamenten: tagjainak alig tizedrésze, melynek szivében a nagy idők szellemének őrtüzei még ki nem alvának.
Te is kidőltél, elhunyt nemes barátunk.
Későn jöttél, korábban kellett volna közibénk jönnöd. Korán eltávoztál, bár késtél volna még köztünk évtizedekig.
Értékedet nem ismertük eléggé, míg köztünk voltál. Most ismerjük, most siratjuk már, mikor elvesztettünk.
Sokat veszt benned a parlament, még többet veszt pártunk, legtöbbet az ifjú nemzedék. A férfias jellemnek, a valódi honfinak voltál igaz mintaképe; hozzád mérni magát, életed példáján nemesülni, olyanná fejlődni, a minő te valál: olyan szükséges lett volna az ujabb nemzedékre, a haza jövendőjére. Az igaz emberek száma fogyott meg eltávozásoddal.
Nagy műveket nem hagytál emlékül magad után. Csak jó lelkednek, nemes szivednek, lángoló honszerelmednek emlékezetét. Mérnök ezt meg nem méri, festő meg nem alakítja, költő meg nem énekeli, történetiró föl nem jegyzi. Én, legkisebb barátod, följegyzem azt, pedig tudom, hogy én is csak egy nappal tudom megnyujtani emlékezeted világát. Aztán kialszik az a nemzet előtt s csak a mi szivünkben él még fénye, a míg mi is utánad nem megyünk a te utadon.
De a mig mi küzdhetünk, a mig szegény hazánk jobblétéért küzdenünk lehet és kell: vissza-vissza térünk emlékedhez s lelked nemességéből s abból a rendületlen hitből, melylyel hazád jövendőjéhez ragaszkodtál, merítünk ujabb erőt a küzdelemhez. E forrás nem apad el soha, vajha mi se unnók meg soha a küzdelmet, míg csak czélt nem érünk.
De ha czélra jutunk, ha szabad és boldog lesz ez ország: még akkor is visszaemlékezünk te rád. Hiszen szabadságának és boldogságának te is egyik legnemesebb, legbátrabb katonája voltál.
Áldásunk veled.