KÁSZONYI DÁNIEL.
(Sárosmegyei nemes és birtokos nemzetség ivadéka, született 1813 oktober 2-án, meghalt 1886. márcziusban. Hirlapiró, regényiró, de nem nagy iró. Minden csepp vére s 1848 óta egész élete forradalmi. A müveltség korszerü intézményeinek oly keserü ellensége, mint ő, a magyar fajból eddig még nem született. Utolsó éveiben nagy nyomorban élt családjával.)
Kászonyi Dánielről, a jó öreg »Dani bácsi«-ról akarok egyet és mást elmondani.
Eltemették. Én nem voltam a temetésén, mert temetésre menni nem szokásom s nem is megyek, ha csak külső hivatalos kötelesség nem parancsolja. E pontban szorosan követem Kálvin János parancsait. Üres hivalkodás minden pompa, melyet a halott körül kifejtenek az emberek. Gyakran mintha dicsekednének vele: ime nekünk is van halottunk!
Nyolcz vagy kilencz évvel ezelőtt ismerkedtem meg a jó öreggel. Ő is az »Egyetértés«-nél dolgozott s én is. Ennél a mi lapunknál akkor a tisztes öreg corpus-juris-tól kezdve a szélső szoczializmusig képviselve volt minden politikai nézet. Én csak afféle magyar táblabirói oppozicziót képeztem az uralkodó rendszer ellen s mint Thaly Kálmán barátom, egészen megelégedtem volna olyan Magyarországgal, a minőt Rákóczi Ferencz akart teremteni. Dani bácsi pedig egészen a párisi kommünardokkal értett egyet s a régi magyar hagyományos politikából legfölebb Dózsa Györgytől fogadott volna el némi jó tanácsot és útmutatást. Egészen természetes tehát, hogy mi a fenforgó napi kérdések fölött nagyon ritkán s nagyon kevés pontban értettünk egyet.
Valami két esztendeig voltunk együtt a lapnál. Ő nem törődött azzal, hogy én mit és miről irok, én meg épenséggel nem tudtam, hogy ő miféle rovatot és miként vezet. De nem kerültem, sőt kerestem vele az alkalmat az eszmecserére, a vitatkozásra. Meg akartam ismerni egy igazi szoczialista eszejárását, be akartam hatolni lelkületébe s gondolkozásának titkaiba s meg akartam tudni, hogy jó ember, erős jellem lakik-e abban az emberben, a ki öreg és magyar és szoczialista egy személyben.
Minél többet vitatkoztam vele: annál bizonyosabb volt, hogy mi soha egyet nem érthetünk s minél nagyobb volt köztünk a meggyőződések távolsága: annál jobban tiszteltem és becsültem őt.
Mert láttam, hogy nála a politikai nézet nem divat és nem kenyérkereset s nem is a közvélemény áramlata, hanem mély és fenséges meggyőződés, mely az egész lelket és az egész emberi életet ragadja magával. Láttam, hogy oly anyagból van ő gyúrva, a melyből a próféták és az apostolok készülnek ott, a hol a világnak helyzete kedvező rájuk nézve.
Szegény Kászonyi Dánielre soha se volt kedvező. Telve a világmegváltó szoczializmus legmagasb eszméivel, egész hatásköre abból állott, hogy egy magyar napilapnak legyen ujdondásza. Mindennap a fölött gondolkozva, miként lehetne boldoggá tenni az emberek millióit: szerencsésnek érezheté magát, ha ő és családja naponkint száraz kenyérrel jól lakhatott. Egy királyi felség, ha rongyokba öltözni és koldulni kénytelen: ehhez hasonlított Kászonyi.
Eszméi: azok érdekesek valának.
Egy napon azt magyarázta meg nekem, hogy minden hatóságot el kell törölni a királytól kezdve a falusi kisbiróig s minden muzeumot és hatalmi jelvényt el kell égetni a trónustól kezdve a trafik-czimerig.
– De hát akkor mi lesz – kérdezém, – ha nem lesz hatóság s az emberek egymást ölik s az ifjak megeszik az öregeket, mint a masszageták?
– Kinek mi köze ahhoz? – ezt felelé.
Egy alkalommal azt fejtegeté, hogy az állami élet, a külön ország, a nemzeti jellem és fajunk fentartása mind ostobaság. Csak »az ember«: ez az igazság.
Megjegyzém, hogy arról az ezer évről, mely nemzetünk mögött van s arról a másik ezerről, mely nemzetünk előtt fénylik, nem mond le a magyar egykönynyedén.
Nem adott rá semmit s ellenvetésemet így ütötte el:
– Ha egy tisztességes embernek szemébe mondják, hogy anyja kicsapongó volt: ez becsületsértés s a sértőt megöli a sértett fél. De ha a legtisztességesebb embernek bebizonyítják is, hogy a tizenhatodik ősanyja ezelőtt ötszáz esztendővel utczán űzte a kicsapongást: ezzel nem törődik, ezen fel nem indul senki. Így vannak a nemzetek. Tízezer esztendő mulva egy ember se lesz a világon, a ki érdeklődnék az iránt, hogy valaha magyar is, vagy német is volt a föld kerekségén.
A történelmi nagyság iránt, akár emberről, akár tettről volt szó, nem volt benne elismerés. Korunkat s az előző korokat a barbárság korának tekintette s a nagy gyári tőke urait veszedelmesebb pusztítóknak, mint a vandálokat. Ha vitatkoztunk, ő a történetből merített érveimre soha sem adott semmit.
– Hát önök, Dani bácsi, – kérdezém – nem tanulják s nem ismerik a nemzetek történetét?
– Ismerjük, de nem méltányoljuk. – Ez volt felelete.
De nemcsak elméletben vallotta ő ezeket az elveket, hanem a mennyiben saját szerény körében teheté, gyakorlatilag is alkalmazá. 1879. végén megvált az »Egyetértés«-től s egy más laphoz ment munkatársnak. A megválás indokául azt írta Csávolszkynak:
»Nem maradhattam a lapnál, mert én Bismarckról gyökeresen ellenkező véleményben vagyok, mint a lap vezetője.«
Ez alatt Seffer László irótársát értette, a ki egyszer-másszor minden radikális nézete daczára is némi respektust tanusított a nagy vaskanczellár iránt.
Nekem más okot mondott a jó Dani bácsi, mikor elválásának indokairól kérdezém.
– Olyan lapnál – úgymond – melyet már az »Ellenőr« is tisztességes lapnak tart, én munkatárs nem lehettem.
De minő változatos és egészében minő fenséges élet volt az övé több mint félszázadon keresztül!
Ott volt az 1832-iki országgyülésen. Akkor legradikálisabb klubb volt az »ifjak« társulata, kik egy »társalkodási egyesület«-et alakítottak. Elfogták, bebörtönözték őt is Lovassyval egy időben. Így lépett be a politikai életbe. Első lépése: a börtön.
Mikor a börtönből kiszabadult: itthon pecsovicsnak talált minden pártot. Szive Párisba vonzá s ő Francziaországba költözött. Ott a szélső republikánusokkal kötött mindjárt barátságot, de nem feledkezett meg hazájáról sem. Kossuth hírlapjának volt 1842-től párisi levelezője.
Haza jött, mikor függetlenségi harczunk kezdődött. Jelentkezett Kossuthnál s a legnehezebb munkát kérte a maga számára.
Legnehezebb munka volt akkor Bécsben lenni, a bécsi forradalmat szítani s a bécsi felkelők és a magyar honvédelmi bizottmány közt az összeköttetést fenntartani. Erre vállalkozott Kászonyi.
Ezután legnehezebb munka volt az Ausztriában levő magyar ezredekben a hazatérés vágyát felkölteni s őket haza vezetni. Erre is ő vállalkozott. Prágából haza hozta a Nádor-huszárokat, ügyünknek megnyerte a Koburg-huszárokat, s a Ceccopieri-ezred olasz katonáit arra bírta, hogy átjöjjenek hozzánk. Ezekből alakult a Frangepán-zászlóalj.
Azt persze könnyü elmondani, hogy ő ezt mind megcselekedte, de azt azután érdemes elképzelni, hogy mindezt megcselekedni miként volt lehetséges. Fölkeresni a katonákat egyenkint, esténkint, éjszakánkint. Együtt kocsmázni velük hetekig. Súgdosni fülükbe borzalmas dolgokat, melyek őket a hazatérésre kényszerítsék. Föllelkesíteni a katonai fegyelemben kővé vált közkatonaszívet s azt elkészíteni arra az útra, melyen minden lépésnél a halálba ütközik. Közibök vinni a magyar kormány proklamáczióit s mindennap másként öltözve, más nyelven beszélve, más üzleti foglalkozást színlelve, mindennap szembe szállani azzal a halállal, mely a kémeket és a katonai felbujtókat oly csúfosan s oly gyorsan szokta elérni. Ime: ezt tette Kászonyi hónapokon keresztül.
Mikor mindezt elvégezte: akkor elindult haza felé. Csak néhány nappal előbb ért Pozsonyba, mint a Pákozd mellől futó Jellasics. A horvát bán természetesen Pozsonyt meg akarta szállani. Kászonyinak első dolga volt Csallóközt benyargalni, a népfölkelést szervezni s azt Pozsonyba vezetni, hogy Jellasichot oda be ne ereszsze.
Ezt a munkát is becsülettel és sikerrel hajtá végre.
Azután rendes honvéd és főhadnagy lett. A komáromi kapituláczió után előbb Hamburgba, azután Londonba bujdosott ki. Itt tizenkét évet s később Lipcsében tíz évet töltött mint író, nyelvmester és zongora-tanító. Összeköttetéseit a szélső radikálisokkal mindenütt szorgalmasan fenntartá, ezek minden üldöztetését ő is átszenvedte s képzelhetlen munkát kellett naponkint végeznie, hogy magának és családjának a szegénység legszegényebb kenyerét megkereshesse.
E soha nem szünő, ez örökké tartó munkásság bámulatba ejtett engem. Annyit és annyifélét írni, mint ő, soha senkit nem láttam.
– Dani bácsi, – mondám neki egykor, – maga nem igazi forradalmár. Ily végtelen naponkinti munka végtelen munkaszeretetből származik, ez pedig nem a forradalmárok, hanem a békés lelkek jellemvonása.
Ő komolyan felelt e félig komoly beszédre.
– Én – úgymond – kenyeremet keresem, mint a gözü. A gözü gyűjt, gyűjt s már azt hiszi: együtt van téli kenyere, mikor egyszer csak rájön a szántóvető ekéje s fészkét, kenyerét szerte szórja. A gözü újra keres fészket s újra dolgozik és újra gyűjt s fészkét és keresményét az eke újra szerte szórja. Így megy ez, míg bejön a szigoru tél s lehetetlenné teszi a fészekrakást és kenyérkeresést. A szegény gözü ekkor felakasztja magát, de én ember vagyok s én a munka kötelessége elől nem mehetek a halálba. Pedig az én fészkem és keresményem négyszer dúlta már fel a sors vasekéje.
Szegény Dani bácsi: az örökké munkás és örökké üldözött gözü volt az ő igazi képmása.
És még se csüggedt. Sőt együtt haladt a korral.
Először liberális volt. Azután lett magyar radikális. Párisban köztársasági s mikor 48-ban haza jött: forradalmár. A forradalom befejeztével bújdosó és szoczialista. Imádta a szoczialistákat, de a mikor a nihilisták kerültek felszínre s az orosz czárt felrobbantották: akkor már a szoczialisták is pecsovicsok lettek az ő szemében. A nihilistákról megint a franczia anarkhistákra szállott át rokonszenve. Megérte még a dinamitpárt működését is. De a dinamit mennydörgését ő már nem hallotta s a robbanások fénye nem ért el szemeibe.
E szemekre a halál borította rá ködfátyolát.
Mint legjobb és leghívebb barát, úgy jött el hozzá a halál. Egy hosszu élet örök szenvedéseit, egy fenséges kötelesség-érzet soha nem pihenő munkásságát szüntette meg az a legjobb és leghívebb barát.
Szegény Dani bácsi, hős volt a véres csaták terén és hős volt a véres verejték műhelyében. Mindig hitt, mindig lelkesült, mindig dolgozott és mindig éhezett.
Most már nem dolgozik és nem éhezik!
Özvegye és árvája maradt: öreg nő és ifju leány.
Örökségük egy dicső név nemzetünk évlapjain s egy rothadt szalmazsák. És a nyomor, melyet a halott nem vihetett magával a föld alá!