A SZÚDI REMETE.
(Sembery Imre honti és nógrádi nagybirtokos, 1848-ban képviselő s a honvédelmi bizottmány tagja, született 1804-ben, meghalt 1898 október 18-án. Az 1825-iki országgyülés kis és nagy szereplői közt ő élt legtovább. Nagy müveltségü szerény férfiu volt.)
Tocqueville egykor, midőn világhírü tanulmányi utazását folytatta Amerikában, Pennsylvania egyik legnyugotibb megyéjében egy napon elesteledett a nélkül, hogy alkalmas éjjeli tanyára akadt volna. A vidék vad és erdős, a járható út és a czivilizált ember ritka, vad állatok és vad emberek sűrű számban. Szerencsére közel volt egy gazdag ültetvényes telepe. Bement oda, bejelenté magát a telep urának s kért éjjeli szállást.
Az úr hajlottkorú volt már. De erőteljes termet s komoly és nyugodt arcz, melyen semmi nyoma se látszott annak, hogy az egykor, régen, egy nemzedék előtt, a világ legnagyobb és legvéresebb forradalmi viharát megélte és túlélte, sőt azt az égen és a földön, a szívekben és az elmékben felidézni s szítani törekedett. E férfi franczia volt, talán Louvet, talán az egyik Carnot: neve nem jut eszembe. Csinálta a nagy forradalmat, társa volt a girondiaknak, futott Robespierre vérebei előtt s midőn már a vér és tűz és a szabad eszmék árja elárasztá Európát s két világrész megrendűlt a nagy hódító lovának lábai alatt: akkor kiment Amerikába, elment a czivilizáczió nyugoti szélére, neki állott egy ős rengetegnek, hogy abból kiirtsa a vadat, a fát és az indiánt, mint egykor a konventben kiirtani törekedett a középkor intézményeinek fenevadait, s hogy ott békés és munkás telepet állítson a művelt és boldog jövendőnek. Itt dolgozott már több mint harmincz év óta.
A vén forradalmár és az ifju utazó hamar felismerték egymást. Amaz történeti név volt már, emez még csak ezután leendett azzá. Amaz csinálta a nagy forradalmat, emez örök szépségű művében – noha csak az európai demokraczia álneve alatt – megírta annak tudományos költészetét. Minő társalgás lehetett az, minő fenséges eszmék érintkezhettek ott e két férfiú között, kik egy nemzet fiai valának s kiket így hozott össze a véletlen! Tocqueville csak röviden érinti elmélkedéseik néhány fontos tárgyát.
* * *
Ez agg telepítvényes jutott eszembe, mikor meglátogattam Szúdon Sembery Imrét, alkotmányos és függetlenségi harczainknak e jelentékeny alakját.
Túl a nyolczvan éven, Kossuth Lajossal, mindenkori politikai vezérével egy évben születve, s ugyanazon évben lépve a politikai pályára, már az 1825-iki országgyűlésen jelen volt, mint távollévők követe, s azóta – hatvan év óta – részint mint komoly tényező, részint mint figyelmes szemlélő a politikai és egyházi téren folyton találkozunk vele példátlan szerénysége s visszavonúltsága daczára is.
Szúd kívül esik az ismert világon. Olyan jármű, melyet a gőz hajt, oda soha el nem vezet, se vízen, se szárazon. Nem kanyarog arra még országút sem. A kis Hontnak kisded nyugoti zugában, hegyek közé beszorítva, óriási nyárfák suhogói árnyai közt, hegy oldalán fekszik festői szép alakban a szúdi kastély, melynek remete lakója ott tölti az éveket és napokat dolgozó szobájában könyvei közt, vagy nagyúri téli kertjében, melyben a legritkább és legértékesebb délszaki és tengerentúli növények díszlenek. Csak akkor mozdul ki néha innen, ha kiterjedt gazdaságának vagy egyházának érdekei úgy parancsolják.
Az országos politikáról s annak mindennapi izgalmairól rég lemondott. Lemondott már 1849-ben, függetlenségi harczunk gyászos befejeztekor. S indoka, mely erre bírta, ép oly nemes és tiszteletreméltó, mint a mely félszázaddal azelőtt arra a pályára kényszeríté.
Mint fiatal ember, már 1824-ben részt vett a megyei élet küzdelmeiben. Barátságban állva Plathyval, az aranytollú főjegyzővel s mind az idősb, mind az ifjabb Balogh Jánossal, az ezek által megindított mozgalmat törekedett Hontba is átvezetni.
A 25-iki országgyűlésen Nagy Pál vezetése alatt a nemzeti liberális ellenzékhez csatlakozott. Tanúja volt Nagy Pál óriási szereplésének. Ott volt, mikor Széchenyi az akadémia megalapításával kilépett mint ifjú államférfi a cselekvés színterére. Kossuth és Deák az ő szemei előtt kezdték az országos működést s nőttek fel a nemzet óriás alakjaivá. Kölcsey és Wesselényi barátai valának s előtte tűntek fel és hunytak el a nemzet örömére és gyászára. Mindennek, mi e század folyamán nagy volt nemzetünk életében, tanúja volt eddigelé. S rajta kívül csak ketten vannak már, kiknek kora és emlékezete az övéig fölér: a turini nagy bujdosó az egyik, Zsoldos Ignácz, a régi táblabírák nesztora a másik.
De nemcsak tanu volt ő, hanem tényező is. A felvidéki pánszláv mozgalomnak ő volt egyik legelső s legkitartóbb üldözője s ebben állása is az evangelikus egyház élén segítségére volt. S midőn az adminisztrátori rendszert behozta hozzánk Metternich kormánya s midőn a Tisza, Luka, Bene név oly hírhedt közpéldabeszéddé vált az országban, ő Lukát, Hontnak híres adminisztrátorát szemelte ki a maga ellenfeléül, ennek nehezíté s keseríté meg működését s honti barátaival együtt ez ellen szervezé az alkut nem ismerő hazafias ellenzéket.
Fő szerepe a 48-iki pesti nemzetgyűlésben játszódott le. A parlamentben ahhoz az árnyalathoz tartozott, mely Kossuthot választá vezérévé s őt követte ernyedetlenűl. S a parlamentben – s ez sajátságos – a legelső komoly forradalmi hang az ő ajkáról hangzott el.
Szeptember 12-én történt. Jellasich már megkezdé pártütő hadjáratát. Az alvidéken már régóta folyt a vér s Erdélyben már gyilkolták a magyart. A Batthyány-kabinet még állott, de a király már a kamarilla hatalmában volt s a miniszterekkel nem érintkezett. Széchenyi elméje már borúlni kezdett s Deák és Batthyány gondolkozni kezdtek azon, hogy az ő békítő szerepüknek alighanem vége van. Sokan a nemzetgyűlés tagjai közül komoran és kishitüen gondoltak a jövendőre: mi lesz akkor, ha a miniszterium lemond s ha a király feloszlatja az országgyűlést.
Sembery szelid, de határozott modora s gyakorlati felfogása ekkor egy eszmét pendített meg. A szeptember 12-iki űlésben felállott s inditványozá, hogy miután se a király kegyéhez, se a miniszterium állásához a haza védelmét kötni nem lehet s a veszélyben forgó hazát csak a nemzetgyűlés mentheti meg: a nemzetgyűlés minden körülmény közt permanenssé nyilvánítsa magát.
Ez indítványt első pillanatban ámulva hallgatta a ház. Olyan szó volt ez, mint az oroszlán Mirabeaué Brezé marsal ellenében. Mindenki érezte, hogy e határozat lesz az első forradalmi szó, melylyel a nemzet odakiált a trónus elé. De még akkor a nagy többség nem hitte, hogy végleges szakításra kerül a sor. Sembery látta, érezte már, de barátai még nem. Támogatója alig akadt s Deák ama kijelentésére, hogy az országgyűlés úgy sem zárathatik be a költségvetés letárgyalása előtt, az indítvány ekkor elejtetett. De három hét mulva határozattá emelte azt a nemzetgyűlés.
Ekkor alakult meg a honvédelmi bizottmány, melynek Sembery is egyik tagjává lőn. Miniszterium volt ez miniszterek nélkül s tagjai miniszteri munkát végeztek hatalom nélkül és látatlanúl. De munkájuk fenséges eredményét csakhamar érezte a nemzet s észrevette Európa. Harmadfél hónap mulva százkilencz ezer főből állott a honvédhadsereg, fölszerelve, begyakorolva, várakba és csatatérre állítva s a hazát kilencz felől ránk törő ádáz ellenség ellen védelmezve. A munkának és dicsőségnek oroszlánrésze Kossuthé volt, de neki méltó segédei valának Mészáros, Nyáry, Sembery és a többiek.
A szúdi remete, ha nem kérdik, nem beszél, vagy keveset beszél e napok eseményeiről. Saját tetteit gyermeki szerénységgel hallgatja el.
Én megkérdezém. Hol és mikor üléseztek? Miként tanácskoztak? Kik voltak jegyzőik? Vettek-e föl jegyzőkönyveket s hol vannak azok? Megmaradt-e megírt nyoma az ő láthatatlan, de dicsőséges működésüknek? Lehetetlen, hogy ne maradt volna, hiszen most, ha csak az évi ujonczozásról van szó, annyi irka-firka készül országszerte, hogy egy vasúti vonat alig bírná el – hát akkor százezrekből álló hadsereget miként lehetett volna irás nélkül felállítani, felszerelni, begyakorolni, tisztekkel, lőszerrel, ágyuval és utasitással ellátni?
– Bizony barátom, – felelte, – nem vettünk mi fel jegyzőkönyveket s magunk voltunk a tanácskozók, a határozók, a jegyzőkönyvvezetők, az irnokok és végrehajtók. Összejöttünk, hol a redoutban, hol a vármegyeházán, néha magánlakáson is. Jöttek hozzánk napokint a jelentések száz számra Erdélyből, a Bácskából, a felvidékről, a nyugati hadseregtől, a várakból, a felszerelési telepektől, a szabóktól és posztókereskedőktől, a lóbeszerző és ujonczfogadó bizottságoktól, városokból és vármegyékből s mi egyiket a másik után elintéztük gyorsan, vita nélkül, irás nélkül s küldtük a katonát, lovat, ágyut, fegyvert, puskaport, ruhát, bátorítást oda, a hol arra a legnagyobb szükség volt. A mit Kossuth javasolt vagy rendelt: azt foganatosítottuk. Gyakran magunk mentünk ide-oda a helyszínére s az egész honvédelmi bizottmány néha csak egy emberből állott, de azért az is csak úgy rendelkezett, mintha valamennyien együtt lettünk volna. Összejövetelünknek nem volt se ideje, se órája. Összejöttünk s együtt voltunk a mikor s a meddig kellett. Se étel, se álom nem parancsolt. Egyikünk-másikunk gyakran az asztal mellett szunyókált egy órát s a késő őszi és téli éjszakákon nem egyszer együtt ért bennünket a hajnali szürkület.
Így készült a honvédhadsereg.
* * *
Midőn az üldözés megkezdődött s a győző legjobbjaink vére után szomjuhozott: Sembery is meg lett idézve Haynau elé. S megjelent.
– Az volt óhajtásom, – úgymond – hogy végezzenek velem gyorsan. Akasztófa, golyó, börtön, vagy besorozás: csak gyorsan dőljön el a dolog. Az Újépületben behívtak az auditorhoz. Az auditor azt kérdé tőlem, mi a mesterségem. Mondám, hogy földbirtokos gazda vagyok. »Nem prókátor?« – kérdé. – Nem. »Tessék haza menni további rendeletig!« ezt parancsolá. – Haza jöttem. Sohase hívtak be többé, csak rendőri felügyelet mellett Szúdra internáltak. Ekkor érlelődött meg bennem az a komoly elhatározás, hogy mi legyőzött forradalmárok már csak úgy használhatunk a hazának, ha a földet és a népet megtartjuk magyarnak s ha a gazdaság és egyházi élet terén előmozdítjuk a nemzeti vagyonosodást és közmívelődést. Sohase vágytam többé vissza az országos politikai életbe, éreztem, hogy a békés viszonyok törvényhozási alkotásaihoz már új emberek kellenek, nem mi, kik régi eszméink és régi szenvedéseink hatalma alatt állunk. Mi kiszolgáltuk a magunk kapituláczióját.
* * *
Igaza van-e ebben a szúdi remetének: nem kutatom. De mély tisztelettel borulok le az erős lélek előtt, mely el nem csüggedt soha s ha hazájának szolgálatában egyik részről leszorítá a fátum, nyomban elfoglalá a másik tért az ifjúnak hevével s a férfinak kötelességérzetével.