TÁNCSICSNÁL.
(Táncsics Mihály, született 1799 ápril 21-én, meghalt 1884-ben. Eredeti neve Stancsics volt. Szegény falusi zsöllér takács gyermeke. Iskolázatlanul nőtt fel, szolga és napszámba járó mezei munkás volt gyerekkorában. Mint felnőtt ifju tanult irni olvasni. Később iró s 1848-ban képviselő. Magyar nemzeti szocziálista s lángoló hazafi élte végéig.)
I.
A jó öreg Táncsics Mihályt látogattam meg ma az ó-esztendőnek utolsó napján.
Ő is meg szokott engem látogatni, én is őt. Pátrióták is volnánk, vagy mi, onnan Veszprém vármegyéből, honnan én távol vagyok nyolcz esztendő óta, ő pedig távol van vagy hatvan esztendő óta. Én a Bakony déli oldaláról, ő pedig északi oldaláról, hanem azért mégis csak egy vármegyéből, noha a vármegyének e két része csak a mappából és a statáriumból tudja, hogy összetartozik.
Meg kell jegyezni, hogy én a jó öreggel sohase voltam egy párton és egy nézeten. Hanem azért tiszteletemnek ő mindig kiváló tárgya volt.
Ennek sokféle oka van. De legnagyobb oka az, hogy ő mindazt, a mit hirdetett valaha, lelke legmélyebb meggyőződéséből merité s tanainak nemcsak prófétája, hanem martirja is.
Azonban efféle dolgokról nem akarok most beszélni. A prófétákra rossz idő jár, a mártirokról pedig csak a törvényszéki reporter emlékezik meg. Táncsics bátyánk pedig kiállott szenvedéseiről soha se beszél, mint a vén katona. Elméje még most, nyolczvanhárom esztendős élet után sem a múlttal, hanem a jövendővel foglalkozik.
Fajának, nemzetének jövendőjével.
Ott lakik az Üllői uton a Köztelek mellett.
Szennyes lépcsőn felmegy az ember a második emeletre s rögtön elér egy udvari lakást, mely áll három osztályból.
Konyha, mely egyúttal előszoba; aztán egy szoba és egy benyiló: ebből áll az egész. A három lakrész épenséggel akkora, hogy mindegyikben elférne egy kézi mángorló. Tisztes szegénységgel és kopott butorokkal van tele mind a három lakrész. Pedig mind a hármat nem is a jó öreg lakja, mert a benyilót albérletbe adja két fiatal embernek.
Talán nem is illenék mindezt így közhirré tenni, azonban van okom rá.
Jó Táncsics bátyánk szoczialista. Rochefort is szoczialista, mint mindenki tudja. Csakhogy Rochefort olyan derék szoczialista, a ki ha bajban van, szépen eltagadja politikai hitvallását, ha pedig a bajból kimenekül: szépen összemarja azokat, a kik őt kimentették.
Táncsics bátyánk írt vagy harmincz könyvet, beszélt sokat, szerkesztett lapot, volt képviselő; pártok ellen, elvek ellen küzdött rendíthetlenül egész hosszu életen keresztül, de személyesen nem bántott soha senkit s becsületében nem gázolt soha senkinek.
Más különbség is van köztük.
Rochefortnak palota kell, kényelem kell, uraság kell, százezerek kellenek. Joly temetésére azért nem ment el, nehogy lapja ne legyen kelendő s nehogy ezáltal 10–20 ezer frankot veszítsen egy hét alatt. Pedig Joly védője, jóltevője, élete megmentője volt.
Táncsics bátyánknak nincs palotája, nincs kényelme, nincsenek százezrei. Igazán szegény ember, a hogy az emberek rövid észszel beszélni szoktak. Egész vagyona nem ér meg száz forintot.
És még sem szegény ember.
Egészsége vas, jókedve arany, szivének heve, ifjusága, honszerelme törhetetlen, mint a gyémánt. Kincsesháza gazdagabb, mint a királyoké. Oh hogy megáldá az isten ezt a nyolczvanhárom éves agg, ősz férfiut!
Deák Ferencz azt mondá neki egykor, vállára tevén mindkét kezét:
– Barátom, téged az isten már e földön megjutalmazott minden szenvedésedért.
– Hogyan gondolod ezt?
– Úgy, hogy adott egy jó és hű feleséget.
Deák Ferencznek igaza volt. Jó Táncsics bátyánk könnyes szemmel elmondja ezt barátainak akkor is, ha az »asszony« nem hallja.
Alkonyodott már, mikor a konyhából a kis szobába beléptem. A szoba sötétes volt.
Ott állt az öreg az ablaknál s neje kis unokáját ringatva a szoba közepén.
– Jó estét bátyám, ismersz-e?
– Hangodról megismerlek, a füleim még jók.
Leülünk, beszélgetünk. Persze közdolgokról és közférfiakról. Táncsics Mihálylyal csak közdolgokról, csak a haza ügyeiről lehet beszélni.
– Rosszul megy az ország dolga bátyám, koldussá kell lenni minden embernek, el nem tudom gondolni, mi lesz belőlünk.
– Ne félj barátom – mond az öreg – megváltozik minden, lesz még jó dolga a magyar nemzetnek.
Neje felsóhajt és közbeszól:
– Dehogy lesz, dehogy lesz!
Az öreg tűzbe jön, ráüt az asztalra, felugrik.
– De lesz, én mondom azt, hogy lesz s nektek azt el kell hinni. Hogy lehet olyat beszélni? Meglehet, én nem érem meg, öreg ember vagyok, de ti megéritek. Magyarország dicső lesz és boldog.
Ha bennünk, a kik fiatalabbak vagyunk, ily erős, ily lángoló lenne a hit!
Másra terelem a beszédet s kérdem tőle, vajjon felkeresik-e, meglátogatják-e őt régi barátai, irótársai, pártfelei a régi balközépből, a régi szélső balról?
– Senki. Senki engem meg nem látogat, senki az ajtót rám nem nyitja. Senki meg nem emlékezik rólam. Jókai azelőtt gyakran meglátogatott, egyszer, mikor lapom miatt megbüntettek, ő kisegített s letette helyettem a bírságot, de egy forint híjával, azt mondván: »Látod öreg, egy forinttal kevesebbet adok, hogy adósod maradjak és hogy adósságomról el ne felejtkezzem.« De most már ő se jön hozzám, mióta nagy úrrá lett. Most már miniszterek az ő barátjai.
– Úgy van az bátyám, párszor meg is mentette a miniszterek életét.
– No ezért talán nem áldja meg az isten!
Az öreg nagy oppoziczió most is.
Fölszólít, hogy gyujtsak rá, ha van nálam szivar. Mert neki nincs. Ő csak pipáz. Pipájának kupakja, pipaszárának szopókája nincs, hanem azért jól esik neki.
Előjött a szó az életmódról.
Jó neje maga végez minden munkát. Főz, vizet hord, piaczra jár, konyhát, szobát tisztogat, befűt, ha kell; lakóira mos, beteg leányát ápolja, kis unokáját mulattatja, dédelgeti, munkás férjének írni segit. Cselédje, segítsége senki.
A jó nő hetven éves.
– Az a szerencsénk, – mondja az öreg, – hogy most már nem vacsorálunk s ezzel kevesebb gondja van az asszonynak. Ha az ember nem vacsorál: az jót tesz egészségének.
– Meg az erszényének, – teszi hozzá a jó nő.
– Hát egy pohár borocska jól esik-e még?
– Jól esnék, jót is tenne nekem, de nagyon drága most már a bor, nem győzöm. Kell az árendára.
– Adósságom nincs, szegény embernek nem való az.
Fájt már a beszéd, fogtam a kalapom, kivántam boldog új évet s indultam kifelé.
– Megállj csak, mondok valamit, egyszer meg kell nézned azt a munkámat, melyben bebizonyítom, hogy a magyar nemzet legrégibb a világon. Már befejeztem e munkát.
Gondoltam valamit. Gondoltam azt, hogy az a munka lenne csak derék munka, melyben az lenne bebizonyítva, hogy a magyar nemzet legtovább tart a világon. De ezt nem mondtam el az öregnek.
Hanem elmondok itt mást.
A francziák a Bastille lerombolásával kezdték a forradalmat, mi pedig azzal, hogy Táncsics Mihályt kiszabaditottuk a fogságból. A francziák a forradalom első napján megöltek pár száz embert, mi pedig visszaadtuk egynek szabadságát és nem vettük el életét egynek sem.
Táncsics ötven éves iró s műveit az egykori jobbágyságnak ma már kihalt nemzedéke úgy ismeré, úgy olvasá, mint a bibliát. Egykor jobbágyfiu, aztán mesterlegény, később iró, politikai fogoly, képviselő, üldözött bajnoka a szabadságnak, nemes és nagy lélek, nemesebb, mint százan és ezeren azok közül, kiket mint a társadalmi eszmék bajnokait világszerte emlegetnek.
A francziák évenként megünneplik a Bastille lerombolásának évfordulóját. Jól teszik, becsületükre válik, pedig az csak hitvány épület volt.
Mi pedig elfeledtük azt a napot, melyen Táncsics Mihály kiszabadíttatott börtönéből. Pedig nagy nap volt az!
És Táncsics Mihály ma, nyolczvanhárom éves korában meggyőzhetlen fényűzésnek kénytelen tekinteni azt a naponkénti egy pohár bort.
Neki ez becsületére válik. És nekünk?
II.
Rég nem voltam öreg barátomnál. Sok gond, sok munka, gyakori és hosszas távollét akadályozott abban, hogy meglátogassam. És akadályozott – miért ne vallanám be – egy kis hanyagság is. Bízván bíztam abban is, hogy a nemzet részvéte most már megmenti a nyolczvanhatéves aggastyánt a fázástól és éhezéstől – nem szorul ő többé én rám.
1879-ben juliusban történt. Az öreg még akkor tudott járni. Eljött hozzám az ő hajlott termetével s rokonszenves, de komor tekintetével.
– Barátom, – úgymond – öreg vagyok, beteg vagyok, szegény vagyok. Feleségem is öreg már, nem tudunk megélni. A mit az irói segélyegylet adhat: az csak lakásra futja ki. Kenyerünk, fánk nincs a télre, ruhából, butorból kiszakadtunk, senki gondunkat nem viseli. Te ismerős vagy a városi urakkal, segíts be engem és jó feleségemet a városi szegények házába. Úgy se sokáig tart már.
Megdöbbentem, megriadtam erre a beszédre. A becsületes agg iró, a 48-iki népképviselő, függetlenségi küzdelmünk hajnalának: a márczius tizenötödikének első hőse, az üldözött sajtónak oly sokszor szenvedő és soha nem csüggedő áldozata – a szegények házában!
A másik perczben elnyomtam fájdalmas megütközésemet s nagy önbizalom szinlésével mondám:
– Nem úgy lesz az, öreg bátyám! Nem segítlek én be titeket a szegények házába, hanem megkisértem, hogyan tudnátok ti tisztességesen, nélkülözés nélkül megélni. Lakástokat fizeti a segélyegylet; ha a főváros ad havonként tíz forintot, ha én is adhatok s ha barátaim is adnak tíz-tíz forintot s ha valami jótékony alapból a kormány is ad ugyanannyit: ez havonkint negyven forint. Csekély összeg, de azért megment a szegények házától.
Az öreg megvígasztalódott, megrázta kezemet s ifjui ruganyossággal távozott tőlem.
Közöltem a dolgot barátaimmal. Az »Egyetértés« munkatársai – pedig maguk is szegény fiuk – havonként átadták krajczárjaikat. Lendvay József, Kun Gyula, Bartók Lajos, boldogult Matolay Elek barátaim havonként átadták, ha eszükbe juttatám, szives adományaikat. Gerlóczy Károly, nemes gondolkozásu férfiu, a fővárosi jótékony alapból nemsokára kiutalt ötven frtot s később két ízben is ugyanannyit. A következő új évben e lapok hasábjain emlékeztem meg agg barátomról és derék nejéről. Volt egy kis sikere. A szegény kis háztartás rég nem ismert jólétet élvezhetett. Küldtek egy kis jó bort, néhány sódart, egy kis pénzt is. Szabolcsmegyéből Kállay András küldött hozzám tíz forintot, Pécsről ismeretlen szegény iparostól kaptam egy forintot, Irányi Dániel, Madarász Jenő nem egyszer adtak át adományokat s ezelőtt egy vagy két évvel veszprémi iparosoktól kaptam tizenkilencz forintot. Én is elvittem a magam filléreit.
Nyilvános adakozásra nem hívtam fel a közönséget. Szegény öreg barátaim szégyenlették volna ezt s bizony magamnak is fájt volna az ügyet nyilvánosságra hoznom. Sőt nyilvánosan nem is számoltam a hozzám beküldött vagy nekem átadott összegekről. Mert akkor még senkinek se jutott volna eszébe az a szentségtörés, hogy valaki a nemzet jótékony filléreit is hűtlenül kezelheti, hogy a hazafiság oltáráról is el lehet lopni az edényt, melyben a legszentebb áldozat tartatik. Nyugtatót szereztem az idegen pénzekről, a magam filléreiről pedig hallgattam.
De hallgatásomnak volt más oka is. Voltak öreg barátunknak adósságai abból a rég elavult időből, a mikor még ő pesti háziúr, törvényhozó és könyvet kinyomtató vala. A hol pedig adósság van, ott természetesen prókátor is van, ehhez pedig már nagyon közel áll az ekzekuczió. Valami hitelező neszét vette a dolognak s egy özönvíz előtt hozott itélet alapján nyomban elkezdé lefoglalni a részvétnek és szeretetnek csekély filléreit.
Az öreg épen betegen feküdt, midőn egyszer hozzámentem. Jó neje lázas izgatottsággal vett elő egy kék papirost, melyen mindenféle hivatalos számok, végrehajtási tételek s egyéb istentelen irka-firkák foglaltattak.
– Nézd csak, nézd – mondá nekem a jó nő – ekzekválnak bennünket. Mig jó emberek nem adtak segítséget: addig éheztünk, most volna egy kis segítségünk, most pedig elragadják tőlünk.
Ezen is segítettünk valahogy. De egy másik hitelező követelése még ma is fennáll, néhány nap múlva ezen is fogunk segíteni.
Pár év óta elhanyagoltam szegény öreg irótársunkat. Olvastam a lapokból, hogy alakult egy Táncsics-bizottság, láttam, hogy e bizottság estélyeket rendez s azt hittem, erős és biztos kézben van a könyörület ügye.
S nem is csalódtam, noha ennek daczára is fáj a mulasztás, melyet el kellett követnem.
Táncsics már nem volt régi lakásán, az Üllői uton. Régi szobáját megnéztem, uj lakója azt sem tudja, ki az a Táncsics. A soroksári úton egy kis ház belső udvarának földszinti szobájában találtam meg szenvedő barátomat.
Ült az ágyban; merev szemeivel nézte a reggeli napot. Alakomat se ő, se áldott neje nem ismerte meg rögtön, de hangom mindakettő. Bizony öregek, s bizony betegek mindaketten. És elhagyatottak.
Egyik leányuk meghalt régen, negyed század előtt, hajadon virágkorában. Ott van egy kép, az öreg ágya fölött. A képen egy koporsó, a koporsóban ifju szüznek liliomtermete, a koporsó lábánál az apa és anya ölelik egymást s roskadnak össze az iszonyu fájdalomtól. Az apa lábain bilincs, az ajtóban porkoláb és katonák. Börtönbe vitték az apát honszerelme miatt; gyermeke viruló hajadon volt akkor. A hű nő és jó anya megosztá szerelmét a férj közt, ki börtön fenekén szenvedett s a leány közt, kinek arczán a halál sorvasztó szellői lengtek. Az anyát nem ereszték férjét meglátogatni, az apát nem ereszték haldokló leányát vigasztalni. Hanem mikor meghalt a leány s koporsóba tették: akkor katonák vasban öt perczre oda vitték a ravatalhoz. Férj és nő, apa és anya hosszú idő óta ott találkoztak előszőr – gyermekük hamva fölött. E jelenetet ábrázolja a kép.
Az apa volt Táncsics, az anya volt neje.
Volt egy másik leányuk is. Ez férjhez ment, boldog volt, anya lett, korán elhalt. A kis unokát az apa messze vitte, a két öregnek nincs most senkije.
Két rozzant ágy, egy kopott pamlag, egy kis asztal, egy régi fiókos szekrény s egy zöldre festett láda képezi a kis szoba egész butorzatát. Régi minden és elnyűtt, mint gazdája.
Elkérdezősködtem tőlük a házi dolgok felől. Egészség, cseléd, éléskamra, zsebpénz, ruházat felől.
– Minek nekünk ruházat? – szólt keserüen az asszony. – Én nem mehetek ki a szobából, ő nem jöhet ki az ágyból.
S könnyező szemekkel nézett »ő« rá.
A kis szoba falai telvék régi képekkel. Ott van Táncsics képe abban az alakban, a mint az ifjuság márczius 15-én kiszabaditá börtönéből. Rongyos felöltőjében rajzolta le Barabás. Ott van nejének olajba festett képe Szamossy Ede által. Alatta szent Terézia istenes ábrázata. Ott van Teleky Lászlónak, Héderváry Kontnak, az utolsó Zrinyinek arczképe. Az egyik, a mint szembe száll a királylyal, a másik, a mint börtöne fenekén rothad. Egyik képen az elárult Hunyady László búcsuzik arájától, a másik képen az utolsó Zrinyi és Frangepán búcsuznak egymástól. Magasra van akasztva egy képcsoportozat, mely az 1830-iki lengyel fölkelés hőseit és vértanuit ábrázolja; – egy másik képen osztrák katonák tekéznek a leölt lengyel nemesek fejeivel. A magyarnak és a lengyelnek legszomorubb emlékei együtt.
– E képek, – mondá a nő – az én jegyajándékomat képezték.
A kályhasarokban egy kardnak aranyczifrázata villog.
– Micsoda kard az? – kérdezém.
– A pesti ifjuság ajándéka 1848-ból, márczius 15-ének emlékére.
Hüvelyének vasát megette a rozsda. Földbe volt eltemetve sok éven át, hogy az osztrák el ne kobozza.
Ily emlékek közt szenved és nélkülöz a két aggastyán.
Elmentem a Táncsics-bizottság elnökéhez. Meg akartam tudni, van-e egy kis pénzünk s megbízható kezekben van-e?
Bizony becsületes kezekben van. Bokros József uram szegény kézműves, maga is, neje is fiatalok még, családjuk nincs, a Táncsics-párt akarták magukhoz venni családnak. A nő barátnéja volt Táncsics leányának. Innen ered a részvét. És szivük nemességéből. Az egész bizottság mind a tizenkét tagja szegény kézműiparos. Név nélkül, befolyás nélkül és mégis sikerrel, mert szeretettel karolják fel a hazának elaggott gyermekeit, kikről nem emlékezik meg a haza.
De mégis – nem akarok véteni a könyörülő jó lelkek ellen. E hó 15-én csak pár sorban emlékeztem meg e lapok hasábjain a két szenvedőről és azóta vagy háromszáz forint gyült össze ez ország minden részéből számukra.
De ez még mind nem elég. Kényelmes és egészséges lakás kellene, egy kis rendes ápolás és tápláló eledel. Havonkint csak hatvan forint erejéig. Mily csekélység ez, ha elő akarjuk teremteni!!
Alkonyodóban van már a két öreg fölött az életnek napja. Hosszu nap volt, nehéz munkával, keserü szenvedésekkel tele – a hazáért, a meggyőződésért, népünk jólléteért.
Néhány hét, néhány hónap, legföljebb pár év s az élet napja leáldozik örökre. Most is alig sugárzik már, felhők boritják sugarát. Az aggságnak, a betegségnek, a nélkülözésnek felhői. Oly sok nemes lélek, oly sok könyörületes szív van e hazában: áldozó részvétük aranyozza meg az alkonynak felhőit.