SZLÁVY JÓZSEFRŐL.
I.
(Szlávy „notabilitás“ volt, nem „capacitás“. – A vas, a bilincs, a láncz. – Viselt-e vasat Szlávy s meglátszott-e rajta? – A lovas katona és a vasra vert rab menése. – Szlávy termete. – Született 1818. nov. 23-án, meghalt 1900-ban.)
Szlávy is a notabilitások közé tartozott, a mikor a parlamentben ez előtt harminczkét évvel helyet foglalt. A Deákpárt a kiváló emberek egyik részét notabilitásnak nevezte el, a másik részét capacitásnak. A kinek óriási vagyona volt, mint Eszterházy herczegnek; a ki 1848 előtt nagy állást töltött be, mint Majláth kanczellár; a ki 48-ban miniszter vagy tábornok volt, mint Klauzál, Klapka, Perczel; a ki a 48 előtti rendi országgyüléseken országos hazafi nevet szerzett, mint Szentiványi Károly; a ki 48 után bujdosó volt vagy vasban töltött néhány évet, mint Bittó, Gorove vagy Szlávy József: mindaz már ennél fogva »notabilitás« volt.
Nem nagy tisztelet volt e szóban. Mert ezzel csak a nagy nevet jelölték meg s nem a tehetséget és munkaerőt. A kinél tehetséget, nagy tudást, jeles munkaerőt vettek észre: azt már a »capacitás«-ok seregébe sorozták, ha mindjárt fölakasztották is 49-ben. A »notabilitás« szóban valami kis játszi gúnyolódás volt. Gróf Andrássy Gyula például sehogy se fogadta el ezt a megtiszteltetést, pedig ő akasztófára is került, bujdosó is volt, gróf is volt, gazdag is volt, tehát sok joga volt hozzá. De még több joga volt a »capacitás« jelzőhöz. Szalay László, báró Kemény, báró Eötvös, Pulszky, Kerkapoly, Horváth Lajos, később Szilágyi Dezső, Csemegi stb. alkották a capacitások táborát. Csak két ember nem volt a nagyok közt se notabilitás, se capacitás. Az egyik: Deák Ferencz, a másik a király.
Szlávy tehát notabilitás volt annál fogva, mert tehetségére kezdetben nem sokat adtak és annál fogva, mert 48-ban szolgált s 48 után két esztendőt töltött vasban, Olmütz várában, osztrák államfogságban.
Jól meg kell jegyezni: »vasban«. Mert nem mindegy ám a vas, a bilincs, a láncz, a béklyó.
A bilincs a kezekre jön. A kinek a kezei vannak vasba verbe: az van bilincsben. A kinek lábaira is láncz van verve s kezeire is: az vasban és bilincsben van. A bilincset voltaképen nem is verik a kézcsuklóra, hanem kulcscsal zárják rá. Néha a nagy rab csak azért kapott bilincset, hogy vasát emelni s így lábain segiteni legyen képes.
A láncz volt a leggonoszabb büntetés. A fogház pincze volt. Vaskarika volt a falban, a vaskarikában a láncz egyik vége, a másik vége pedig a rab nyakán. A láncz olyan hosszu volt, hogy a rab felállhatott a fal mellett s leülhetett a fal tövében, de a földre le nem fekhetett. A míg élt, csak ülve alhatott. Ha nem volt ülő ereje, ha gyöngeség vagy betegség miatt a felső test elhanyatlott s a lánczon egész sulylyal lógott: a halál fulladás miatt könnyen bekövetkezett.
Nem törődtek vele. A lánczra itélt rabot úgy is holt embernek tartották. A szegedi bástyabarlangokban talált olaszok nagy része 1848-ban lánczon függött. Pedig ezeknek nem volt egyéb bűnük, mint a lángoló hazafiság. A Batthyányi-kormány 1848-ban valamennyit hazaeresztette. Deák mint igazságügyminiszter kérdést intézett az osztrák kormányhoz: mikor, ki által s miért voltak az olaszok elitélve? Maig sincs felelet e kérdésre. E szegény olasz hazafiak titkát mind máig föl nem deritették.
Más volt tehát a »vas.« Szlávy Olmüczben vasat viselt, valamint minden társa Olmüczben és Josefstadtban s egyebütt, a ki tudniillik egyáltalán vasban volt.
A »vas« két karikából állott. A két vaskarikát ráillesztették a rab lábára a boka fölött a csizmaszárra. A vaskarikák nyilása egymással szemközt befelé állt, a nyilás két kitüremlett szélébe beletették a láncz két szélső szemét s aztán a vaskarikát is, a lánczszemet is kalapácscsal szorosra verték. Ezért mondják: »vasba verni.« A láncztól aztán a rab meg nem szabadulhatott, lába fején át azt lehúzni nem lehetett, ráspolylyal lehetett azt csak lemetszeni.
A »vas« különböző súlyú volt. Súlya öttől ötven bécsi fontig terjedt. Ha a rabnak ez se volt elég nehéz, ha ezzel is könnyen mozoghatott: akkor a lánczra még egy ágyugolyót is akasztottak s ez is lehetett harminczhat fontos is. A mi 49-iki hőseinkre az osztrák hat fontos vasat tétetett, már tudniillik a kire és a meddig tétetett. Nem mindenki kapott vasat s a ki kapott is, csak kevés ideig.
Szlávyról mindig azt mondták, hogy az olmüczi vas miatt egyik lábára kissé egész haláláig biczczentett. Ez azonban nem igaz. Szlávy nem viselt sokáig vasat s nem is hordott nehéz vasat. Biczczenése inkább csak rossz szokás volt. Mikor az elterjedt hír alapján egyszer kérdeztem tőle s kétségemet fejeztem ki előtte, nevetve felelt:
– Igazad van tudós, nem is a vas miatt biczczegek, sőt azt hiszem, egyáltalán nem is biczczegek.
Meg kell jegyeznem, hogy engem pajtáskodó néven a Deákpárt idején »tudós«-nak csúfoltak. Igy szólitott Szlávy is.
Más, mikor a láb »biczczeg« és más, mikor a láb »kaszál.« A ki éveken át nehéz vasat hord, annak a lába kaszál. Valamint kaszál minden tábornoknak s minden lovas katonának lába.
De a két »kaszálás« közt mégis van különbség.
A lovas katona hosszu kardot hord az oldalán, mely szíjon lóg. Ha a kardos katona gyorsan fordul fél jobbra vagy fél balra: egyik lábával a szokottnál nagyobb kört kell csinálnia, mert különben a kardja lába közé keveredik s ő megbotlik vagy hasra is eshetik. Ehhez ugy hozzá szokik azután minden lovas katona, hogy utóbb ösztönszerüleg is csinálja s még akkor is csinálja fordulás közben, a mikor már polgári ruhában van s nincs kard az oldalán. A lábnak e mozdulatáról mondja a magyar ember: »kaszál a lába.« A lábnak efféle mozditását fordulás közben a király se mulasztja el soha. Én a királyt akként, hogy kardja ott ne lett volna az oldalán, sohase láttam. De előttem kétségtelen, hogy a fordulás közben az ő lába is kaszál akkor is, a mikor polgári ruhában van. Mert ez a katonás mozdulat.
A különbség a vasba vert rab és a lovas katona közt az, hogy a katona lába csak fordulás közben kaszál s akkor is csak egyik lába kaszál, mig a vasba vert rab lába egyenes menés közben is kaszál és pedig mindkét lába egyenlően kaszál.
Oka egyszerü.
A boka fölé a lábszárra vert vaskarika belső csapos része legalább másfél hüvelyknyire előre áll a szemközt álló boka felé. A láncznak szélső gyürüje is mozgás közben vagy másfél hüvelyknyi szabad tért követel. Két karika csapos fele s két szélső lánczszem tehát hat hüvelyknyi tért foglal el. Ha tehát a rab menés közben legalább fél lábnyira szét nem veti lábait: akkor a két karika a lánczszemnél fogva is egymásba ütődik s ez neki utóbb irtóztató fájdalmat okoz, mert lábszárának bőrét és izmait feltöri, összemarczangolja. Egyenes lábu ép egészséges ember két bokája közt rendes menés közben alig van pár hüvelyknyi köz. Ha ez a köz hat-nyolcz-tíz hüvelyknyire vagy bővebbre tágul, már akkor az ember szétterpesztett lábbal megy, mint a kácsa vagy az igen kövér asszony s menés közben még jobbra és balra hajladozik is. – Ez a vasba vert rab menése még akkor is, a mikor már rég levették a vasat lábáról. Sok keserves bokavasütközés és lábszárfájás szoktatta őt arra, hogy szétvetett, kaszáló lábakkal lépegessen.
Ezt a lépegetést Szlávynál senki se vehette észre.
Szlávy közép termetü volt. Termetéről az orvosok azt mondanák: jól táplált. Sohase volt se kövér, se sovány. A mint hogy Magyarországnak sohase volt se kövér királya, se kövér miniszterelnöke. Az egyetlen Wekerle volt kövérségre hajlandó, de miniszterelnök korában ő se hizhatott meg, annyi mérget és bosszuságot etettek vele. Királyaink közt az egyetlen Mária Terézia lett volna kövérecske, ez is asszony volt.
Szép kort ért a most elhunyt magyar miniszterelnök. Nyolczvanhárom év nagy idő. De se meg nem őszült, se meg nem kopaszodott egészen. Bajusza és szakála az eredeti szőke szint minden deresedés daczára is mindvégig megőrizte.
Arcza okosságot, erélyt és szelidséget jelentett. Kivált szemei tették szeliddé és rokonszenvessé. Igazi jó és becsületes ember volt, ezt minden szava, mozdulata, cselekedete s arczának minden vonása bizonyitotta.
Mozdulatai, valamint szavai is lassan következtek egymásután. Se menése, se beszédje, se kezeinek mozdulása nem volt szapora. De nem is olyan volt, a minőről azt mondják »kimért.« A legegyszerübb, a legtermészetesebb, a legőszintébb falusi magyar köznemes gondolkozásából s érzéséből állott Szlávy József egész lelke. Tiszta és nemes, mívelt és minden hivalkodástól ment volt ez a lélek. Nem lángelme, nem magasra emelkedő tehetség, de életnek és embereknek ismeretével, sok vidámsággal, sok nyugalommal és sok bölcsességgel volt telve. Az állami közélet lépcsőin sokkal magasabbra emelkedett, mint a mennyire törekedett s a nemzetnek és a királynak bizodalmát igaz becsülettel iparkodott megszolgálni mindenkor.
Életének rajzát s közéleti szereplésének se történetét, se birálatát megirni most nem akarom, de emlékezetemből szivesen előveszem jellemének néhány emlékét s cselekményeinek néhány részletét.
II.
(Szlávy ifjukori hivatalai. – A hivatalnoki arisztokráczia. – Hogy szerezték a Szlávyak a nemességet? – A budai bürokraczia 1848 előtt.)
Az a hit, az az ösztön élt Szlávyban már gyermekkorától fogva, hogy neki hivatalnoknak kell lenni, tisztséget viselni, királyt szolgálni, országot igazgatni, törvényt végrehajtani.
Apja verte bele ezt a hitet. Apja Szlávy Antal is katona volt. A mult század elején Alvinczy ezredében hadnagy, utóbb őrnagyságig vitte s őrnagyi nyugdijjal vonult pihenni okányi birtokára. Fia József a győri helyőrségen született. Apja rendelkezésére a szelid és engedelmes fiu Bécsben a Theréziánumban végezte a jogi tanulmányokat. A német, latin és franczia nyelvet itt tanulta meg. Azután a selmeczi bányaakadémiának volt szorgalmas tanulója s a mint bizonyitványhoz jutott, azonnal állami tisztviselő lett s 1844-ben, huszonhat éves korában már bányaigazgatósági gyakornok volt Oraviczán.
Szentül megnyugodott abban, hogy ő itt marad, itt fog megnősülni s itt halad majd lassanként előre a hivatali pálya kapaszkodóján. Az 1844-ik év őszén nemesi bizonyitványt kért Biharmegyétől s nemességét 1845 év tavaszán kihirdettette Krassómegyében. A hogy illett jónevelésü vagyonos ifjuhoz. Ne nézzék legalább jött-ment parasztnak, cseh vagy morva ivadéknak, a minő különben elég volt a királyi kamara tiszti és hivatalnoki karában.
Sorsa azonban más lett. Még ebben az évben fölkerült Bécsbe az udvari kamarához s onnan már 1846-ban átjött Budára a magyar királyi kamarához, a hol 1848-ig fölvitte egész a kamarai titkárságig. Mikor Kossuth mint pénzügyminiszter a bányák, harminczadok, kincstári, koronai és kamarai jószágok kormányzását átvette, a harmincz éves, tehát nem is egészen fiatal Szlávy Józsefet titkári állásban találta.
Száraz életrajzi adatok ezek. Nem is folytatom tovább. Mindenki tudja, hogy 48-ban oraviczai bányaigazgató, 1860-ban gróf Apponyi alatt helytartósági tanácsos, 1865-ben bihari főispán, 1867-ben belügyi államtitkár s később képviselő és közgazdasági miniszter lett. Ennyit is azért emlitettem csak fel, hogy mindenki lássa, hogy ő élete sorsának az állami hivatali pályát önkényt és szivesen elfogadta.
Családi hagyomány volt ez a Szlávyak nemzetségében.
Van egy csomó részint főrendi, részint köznemesi család az országban, melyet én hivatali arisztokracziának nevezek. Mely se nem Árpáddal együtt foglalt nagy birtokot, se nem csaták terén gyüjtött érdemet és vagyont, se nem ipari és kereskedelmi vállalatokból lett vagyonos, hanem nemzedékről-nemzedékre folyton a királyt szolgálta s az állam tisztségeit töltötte be. Ilyen például túl a Dunán a Majláth, Szögyény és Ürményi család, ilyen a Ghyczy család, ilyen volt a Tiszán túl például az Atzél és Szlávy-család.
Szlávynak öregapja, Szlávy György, volt a nemességszerző és az első nagybirtokos.
Azaz nemes volt bizony már dédapja is, az öreg János ur, mert táblábiró volt; parasztbőrrel pedig táblabiró nem lehetett volna, valamint első szülött fia, Pál se lehetett volna egymásután procurator, protonotárius, causarum regalium director, udvari kamarai consiliarius, septemvir, beregi főispán és valóságos belső titkos tanácsos. Csakhogy a nemesi levelet az egerek összerágták s azt előmutatni nem lehetett. Kellett tehát helyette ujat szerezni.
Pálnak ez könnyen ment, mert a szép Perényi Katicza bárónő beleszeretett, felesége is lett s tőle nyolcz fia és négy lánya született is, ily hatalmas szaporaság nemesi levél nélkül nem maradhatott.
De Györgynek, Pál öcscsének s Szlávy József öregapjának se ment nehezen. Ő ugyanis az Eszterházy herczegek tul a tiszai birtokainak, a derecskei, kisvárdai és almási urodalmaknak volt igazgatója s igy nagyhatalmu urasága után mind a vármegyében, mind Bécsben tekintélyes férfiu.
Eszterházy Pál Antal volt akkor a majoreszkó herczeg. Ez igéretet tett Szlávy Györgynek, hogy ő maga hozza el Mária Therézia királynőtől a nemesi és az adománylevelet. Meg is tehette könnyü szerrel, hiszen herczeg volt, tábornagy volt s a királynőnek kedvelt híve volt, de valahányszor a királynővel beszélt, a nemeslevélről mindig megfeledkezett. Utóbb is erőteljes férfikorában, épen ötvenegy éves volt, megbetegedett, ágynak esett és csakhamar meg is halt.
Betegágyához azonban odasietett Szlávy György, az ő kedves direktora. A mint a haldokló meglátta, rögtön eszébe jutott a nemesi levél s annyiszor elfeledett igérete. Gyereke nem volt, azonnal ágyához hivatta Miklós öcscsét, ki utána a majoratus herczegséget örökölte s ennek kötötte lelkére, hogy Szlávyról meg ne feledkezzék s a nemesi levelet elhozza a királynőtől.
El is hozta s pár év mulva 1766-ban Szlávy György Pál testvérbátyjával egyidejüleg a nemesi levelet czimerrel együtt kezébe vehette. S milyen czimerrel. Valóságos mágnás czímerrel. Van abban gólya, ezüst kigyó, vörös csillag, sasszárny, leopárdfej, minden, a mi csak jól áll nemesi czimerben. De a mi minden gólyánál, kigyónál, sasnál és leopárdnál többet ér, megkapta György ur adományban az okányi urodalmat is.
György urnak volt nyolcz fia és néhány lánya. Legkisebb fia Antal volt, Szlávy József apja. Ennek is öt fia-lánya maradt, kik közt a most elhunyt miniszterelnök volt az első szülött. Annak az okányi birtoknak módjában volt tehát apró darabokra eloszlani s Szlávy Józsefnek mégis megmaradt belőle törvényes osztályban vagy háromezer holdnyi. Nagyon szép urodalom lehetett tehát eredetileg az okányi urodalom.
Volt ezen kívül Szlávy Józsefnek Álmosdon is valamelyes birtoka, volt itt Budapesten az Eötvös-utczában háza, melyet százezer forinton vett s volt valamelyes tőkéje is. Az a birtok, a melyen meghalt, nem Szlávy-örökség, nem is szerzeménye. Ezt, ha nem csalódom örökségben kapta Julianna nővérétől, ki a régebben elhalt gróf Nyáry Jánosnak volt felesége s utóbb özvegye.
Szlávy nem volt zsugori ember. Mikor miniszterelnök volt s mikor képviselőházi elnök volt: bőkezü vendégszeretettel látta magánál a minisztereket s a törvényhozás tagjait. De azért takarékos volt fiatal korától fogva mindvégig. Kamarai titkár korában itt élt Budán és Pesten. Itt zúgott körülötte 1846-ban és 1847-ben az irodalom és politika ifju nagyjainak rajzó lelkesülése s a készülődő szabadságharcz minden kedélyes förgetege, de ő még akkor se csinált soha egy fillér adósságot se. Igaz, hogy nem is keveredett az előre rohanva száguldó nemzeti közszellem forgatagába.
Szinte csodálni való.
1846-ban vagyunk. Kossuth már vezető szerephez jut a vármegyékben. Petőfi szava már ott harsog a nemzet lelkében. A 48-diki alkotó országgyülés eszméinek és szenvedélyeinek minden előszele ott süvölt már körülöttünk. S ime egy huszonyolcz éves egészséges ifju. Vagyonos és mivelt. Olvas sokat, beszéli a nyugoti nyelveket, meg-megnézi az ifjak gyülekezetét, naponkint érintkezik rajongó bihari barátaival, de azért érverése nem szaporább, szive nem dobog hevesebben, eszméi nem égnek lázban, naponként fölmegy a dohos, penészes hivatalszobákba, pontosan megnézi a számadásokat, fölterjesztéseket, lajstromokat, kimutatásokat és statisztikai ostobaságokat, minden rubrumot pontosan betölt, számitgatja a napdijosztályok boldogtalan személyi létszámának halálozási, nyugdijazási, elbocsátási, áthelyezési és előmeneteli esetlegességét s töri fejét azon, mikor lesz ő titkár s mikor lehet kamarai tanácsos!
Ott lakott 1873-ban, miniszterelnök korában, Budán a lánczhid mellett a Dunaparton. Én akkor a Deákpárt vezérlapjában vezettem a hirlapiró politikát. Ő nagy élvezettel, mindenesetre nagy figyelemmel olvasta czikkeimet. Gyakran meghivott magához: látogassam meg. Sohase látogattam meg. Sohase szerettem minisztereket látogatni. Hiszen politikai hirlapiró voltam; a miniszterek dolga volt, hogy engem az ügyek felől értesitsenek, nem az én dolgom volt, hogy értesülés után futkozzak. Én úgy irok, a hogy én látom legjobbnak, a miniszter kötelessége gondoskodni arról, hogy értesülés hiányában ne tévedjek. Nekem a miniszter ugy se adhat semmit; csak én tehetek neki szolgálatot, nem ő énnekem. Én bizony hát nem látogattam a miniszterelnököt.
Azt azonban gyakran megtettem, hogy a Duna partján elmentem vele sétálgatni. Igazán kedves és hozzám nyilt szivü ember volt. Sok élvezetet találtam társaságában. Mindig fonák érzést támasztott bennem az a gondolat, hogy az érintkezésnek meg kellett köztünk szünni, a mióta én a függetlenségi elvek terjesztését láttam hazafi kötelességnek. Az ezredévi ünnep óta már nem találkoztam vele s a bosnyák politika óta is igen keveset. A mit róla, családjáról, őseiről tudok, bizony az mind régebb keletű.
Egyik dunaparti sétánk alkalmával azt a kérdést intéztem hozzá, miként hagyhatta őt hidegen az az idő, mely a 48-iki eseményeket megelőzte? Nem vette észre, nem érezte talán: mi fog következni? Vagy nem volt érzéke fölismerni azt, a mi a honfi lelkek mélyén a bécsi cselszövények titkaiban s a világ eseményeiben előre készül s napról-napra és éjszakáról-éjszakára előre képződik?
– Bizony nem vettem én észre barátom, de te se vetted volna észre, ha ott lettél volna a mi hivatalunkban. A ki egyszer a helytartótanács és a kamara vastag penészes falai közt a hivatalos iratokba elmerül s élete czélja gyanánt mást, mint a hivatalt nem ismer: az először is semmit se tud arról, mi történik Pesten a megyeházban vagy a Hatvani-utcza és Uri-utcza kávéházaiban, – másodszor pedig el nem hiszi, hogy akármi történik is, abból a régi rend összedülése következzék. Akárhány kartársam és főnököm volt ott, a ki Petőfi nevét 1848 előtt nem hallotta s Táncsics hirét csak akkor hallotta először, a mikor a börtönből nagy hejje-hujával Pestre vitték. Olyan a bürokraczia, mint a garat a malomban. Örökké mozog, át is ereszt magán mindent, de maga kivülről egy szem őrletni valót oda nem visz. A mit rátöltenek: azzal mulat; – Kossuth és Petőfi nevét pedig te a kamara iratai közt sohase fogod fölfedezni.
Igaz a! Igy nevelődik a hivatalos nemzedék. Egész családok nőnek nagygyá a habsburgi államgépezet rengetegében, melyek soha se tudnak előre semmit a nemzeti közérzés mozgalmairól és csak akkor veszik észre, ha valakit akasztanak már vagy őket a hivatalból kikergetik.
Szlávy József jó magyar és jó hazafi volt. De azzá csak olmüczi fogsága tette. Addig csak jó hivatalnok s pontos tisztviselő volt, semmi egyéb.
Rettenetes állapot a magyar nemzet állapota, különösen harmadfél száz év óta.
Nincs olyan ország a világon, a hol a trón, a katonaság s az állam tisztviselőkara a nemzeti önérzetnek ne a leghatalmasabb, ne elszánt és erélyes képviselője volna. Nálunk pedig trón, katonaság s állami tisztikar harmadfél száz év óta a magyarság igaz törekvéseinek kiirtására vagy legalább elaltatására munkál. Mind a három e czélra van szervezve. Mind a három előtt az a hazafiság, a mit hazafiságnak a nemzet soha el nem ismerhet. És mind a három álomnak, ábrándnak, tévedésnek vagy forradalomnak tekinti azt, a mit a nemzet igaz hazafiságnak tart.
Hű lenni az uralkodóhoz, ha árt is a nemzetnek. Minden törvényt pontosan végrehajtani, a mit a hatalom végre akar hajtani. Szentnek tartani mindent, a mi a korona haszna, előnye és dicsősége s nem törődni semmivel, ha száz törvény parancsolja is, a mi a magyarságnak különös érdeke s az országnak nemzeti dicsősége. Ime: ezekből állanak az állami tisztikar összes jogai és kötelességei.
Igy álltunk 1848 előtt. Ily elvek közt és ily irányban indult meg Szlávy József szellemének kiképződése.
III.
(A magyar pártok 1860-ban. – Szlávy közel állt az udvari párthoz. – Lónyay bukása. – Miért lett Szlávy miniszterelnök? – Kormányzatának hibái.)
Valódi bürokratává lenni Szlávy nem volt képes. Észlelése mégis több, tudása mégis szélesebb, szelleme mégis gazdagabb volt, mintsem hogy egész lelke a hivatalos helyiségben elfért volna. A törvény szakaszain, a rendszabályok és utasitások kusza rendelkezésein s az ügyszámok tömegén túl is volt még világ előtte s tudta is, érezte is, hogy a királyon kivül is van még magyar nemzet s hogy a kormányon és kormányhatóságon túl is van még erő és hatalom s hogy Bécsen és Budapesten kivül s a katonai laktanyákon és kormányszéki épületeken kivül is van még Magyarország.
Jobb magyar volt az alkotmányos korszak kezdetén is, mint az ugynevezett magyar udvari párt s az Apponyiak, Majláthok, Senyeyek hiába reménykedtek akár 1860-ban, akár később abban az irányban, hogy Szlávy testestül, lelkestül az övék. Pedig reménykedtek, sőt időnként biztosan számitottak rá.
Az alkotmányos életnek legalább külső mozgolódása épen negyven év előtt indult meg.
Akkor három párt körvonalai kezdtek a zűrzavarból kibontakozni.
Az udvari párt, melynek élén Apponyiék álltak. Ehhez tartoztak volna a főpapok, nagy részben a született főrendek, a valódi pecsovicsok, az őszinte és vakmerő sárga-feketék s mindazok, a kik 48-ban és 49-ben a nemzet ellen összeesküdtek s mindazok, a kik a Bach- és Schmerling-rendszert végig szolgálták s még mindig kedvük és módjuk volt az udvar körül szaglálódni.
A Deák-párt, melynek vezére Deák Ferencz volt s mely egyesitette táborában a régi alkotmányos élet igaz hőseit, a főrendek egy részét, az osztrákságból vagy a forradalomból kiábrándult hazafiakat, az irodalom férfiait s a nemzeti értelmiség nagy részét.
A forradalmi párt, melynek a külföldön élt vezére, Kossuth Lajos s melynek itthon időnkint tíz–tizenöt alvezére volt. Jó hazafiakból, derék magyarokból, öreg honvédekből, ifju és öreg rajongókból állott e párt s volt idő, a mikor övé volt a valóságos többség, habár ezt érvényesiteni nem volt is képes. E párt nem nevezte magát forradalmi pártnak, noha lelkét nemzetünk legszentebb és legvakmerőbb ábrándjai s legerősebb szenvedélyei töltötték meg. Sok bomláson, sok alakuláson ment keresztül, sok árulást kellett megérnie és sok baja volt azzal, hogy a közélet csahosai és fészkelődői néha tömegesen csatlakoztak hozzá. E párt lassankint határozati párttá, balközéppé, 48-as párttá, függetlenségi párttá bomlott s töredezett szét; – törvényes leszármazója s állandó alakulása a Kossuth elnöklete alatt levő mai függetlenségi párt.
Szlávy József 1860-ban a három párt egyikéhez se tartozott. Függetlenségi sohase volt, még 49-ben sem. De Deák-párti se volt, mert különben a 48-iki alkotások által törvénytelenné vált helytartótanácsban nem fogadott volna el állást 1860-ban s főispánságot 1865-ben. E két elhatározása őt egyelőre s külsőleg az udvari párthoz csatolta.
De ezt a nemzet nem vette rossz néven s e miatt nem vált népszerütlenné.
Ezeket az állásokat mindenki csak átmenetnek tartotta s mindenki arról volt meggyőződve, hogy ez nem sokáig tart s utána csakhamar vagy a valódi alkotmány, vagy az önkényuralom, vagy a forradalom következik s majd csak akkor válik el, ki milyen hazafi, ki milyen legény.
Még a heves agyu hazafiak se bántották, hiszen a hirlelések szerint még most is vonszolja egyik lábát az olmützi várfogság vasa miatt, ilyen sorsban pedig csak igaz jó hazafi részesülhetett.
S végül az ördög se gondolhatott arra, hogy Szlávy egykor miniszterelnök, képviselőházi elnök, közös miniszter, főrendiházi elnök s koronaőr leend. Hiszen ha ezt sejthették volna a politika nagyravágyói! De erre bizony soha sem gondolt maga Szlávy se.
Oly szerény, oly komoly, oly bizalomgerjesztő s oly kötelességérző volt egész egyénisége, annyira nem törekedett az első sorba jutni, hogy ellene se pártok, se pártvezérek féltékenysége föl nem gerjedhetett. Minden lángelmének, minden nagy tehetségnek ragyogása is teljesen hiányzott személye körül, gyanut tehát igy se költhetett maga iránt. Sohase jutott eszébe az sem, hogy kört, pártot vagy pártocskát szervezzen maga körül.
Miniszter volt már 1872 őszén, mikor a Lónyay-kormány megbukott.
Tanuja voltam a bukásnak, még a bukás előkészületeinek is. Láttam a kapcsok töredezését, az eresztékek szakadozását, az omladozás minden részletét s láttam és hallottam a nagy robajjal bekövetkezett összeomlást Minden nap érintkeztem a miniszterekkel, a lappangó válság napjaiban is nem egyszer hallottam Deák Ferencz megjegyzéseit s még a király fülébe Budán és Gödöllőn becsempészett sugalmak egy része is nyomban eljutott hozzám.
Nem akarom elbeszélni a bukás részleteit, nem ily hevenyészett alkalomra való az. De meg kell emlitenem, mert Szlávyra tartozik, hogy akkor a nagy közönség azt hitte, hogy Lónyayt miniszteri palotaforradalom ölte meg s hogy saját minisztertársainak ármánya és fondorkodása kényszerité őt a bukásra.
Bizonyos, hogy négy miniszter összebeszélt, hogy a Lónyay-kabinetben tovább nem tartja meg tárczáját s bizonyos, hogy velük rokonszenvezett a többi miniszter is, maga Szlávy is.
Egyik napon, 1872 október végén vagy november elején együtt beszélgetett a nagy napi kérdésről Kerkapoly, Tisza Lajos, Tóth Vilmos, Bittó István és Szlávy József. Bittó még él, ő még emlékezhetik erre. Akkor házelnök volt.
Azt kérdi Szlávy:
– Gondoltatok-e már urak arra, hogy ha ő felsége Lónyay lemondását elfogadja, ki jőjjön utána?
Tóth Vilmos felelt rá:
– Jösz te!
Szlávy meghökkent. De igazán meghökkent.
– Ne bolondozzatok velem.
– Miért volna ez bolondság? – szólt Kerkapoly. – Ha a király a kabinet tagjaiból választ elnököt, bizonyosan téged ajánlunk, – azt hiszem, az öreg ur is te rád gondol.
Az »öreg ur« volt Deák Ferencz.
Szlávy most már egészen komolynak tekintette a dolgot. Vette botját, kalapját, felöltőjét kezébe s indult.
– Ha ilyesmin töritek a fejeteket, akkor én a ti tanácskozásaitokban nem veszek részt. Engem ugyan meg nem hurczoltok.
Ott hagyta minisztertársait s többé azok semmiféle »összeesküvésében« nem vett részt. A mi fölött nagyot nevettünk azután, a mikor mégis Szlávy lett a miniszterelnök.
De ez azután jellemző Szlávyra is, az akkori helyzetre s az emberek akkori gondolkozására is.
Szlávy József jellembe vágó tisztességtelen dolognak tartotta gróf Lónyay ellen tenni vagy csak beszélni is valamit még a legbizalmasabb körben is, ha esetleg Lónyay helyébe és állásába ő következnék.
El is pirult, boszuságba is jött arra a gondolatra, hogy ő cselszövénynyel juthatna el valamely magas állásra s hogy ő elnöke és minisztertársa ellen titkon annak háta mögött sugdoshat valakivel, hogy azt kiturja helyéből s maga üljön oda.
Kegyetlen harag tört ki belőle arra a gondolatra, hogy őt valaki még valaha effélével gyanusithatná is.
Azután a miniszterelnökség!
Ő legyen elnöke a kabinetnek, melyben ott van például az óriás elméjü Kerkapoly?
Épen ő vezesse az ország ügyeit, a mikor ott ül a törvényhozásban Deák Ferencz?
Épen ő állitsa vissza az ország nyugalmát, a mikor rettentő pénzügyi válság fenyeget s a mikor a balközép keserü, de nyilt támadásaihoz a kibuktatott Lónyay-pártiak keserü, de alattomos cselszövénye is majd állandóan csatlakozik?
Nagy szerencsétlenségnek tartotta Szlávy önmagára nézve azt a gondolatot. De hiába tartotta annak. A válság bekövetkeztével maga gróf Lónyay is első sorban őt ajánlotta a kabinet elnökének a király előtt. Ez ugyan csak alakiság volt, de az már épen nem volt alakiság, a mikor maga Deák is helyeselte ezt a javaslatot s a mikor ezt Bittó István által egyenesen tudtára is adta a királynak.
Igy lett Szlávy miniszterelnök. Kedve, akarata, minden huzódozása ellenére.
Azóta nagyot változtak az idők. De az emberek is, az erkölcsök is.
Akkor keresni kellett a miniszterelnököt is, ma tömegesen sietne ajánlkozni mindenki, ha módjában állana. Pedig akkor, mindent összevéve s átgondolva, több volt az alkalmas férfiu legalább a parlamentben, mint ma.
De a felelősség érzete is erősebb volt az emberekben.
Miért lesz valaki miniszterelnök?
Világosabban teszem föl a kérdést: mi nyujt erkölcsi jogosultságot valakinek arra, hogy egy ország kormányzatának élére álljon?
A király akarata. – Ez, ha az alkotmány egészséges, komoly és tisztességes államférfiunak a kormány vezetésére nem elég jogczim.
Egyéni érdekek vagy önző pártérdekek előmozditása. – Ily indokból csak hitvány nemzeti képviselet könnyelmü elnézéséből juthat valaki a kormány élére.
Az egyéni nemes nagyravágyás vagy minden alkut kizáró kötelességérzet mellett szükséges, hogy a vállalkozó államférfinak eszméje, elve, törekvése, nagy elhatározása legyen a viszonyokhoz képest valami nagy nemzeti közügyet előmozditani, a nemzetet valami veszélytől megmenteni vagy az országot valami nagy előnyhöz juttatni.
Azt hiszem, Szlávynak a király akarata nem lett volna elég.
Bizton tudom, hogy őt se egyéni önzés, se jogtalan nagyravágyás, se önző pártérdek nem vezette. Hiszen neki voltaképen pártja nem is volt.
De különös eszméje, valamely megérett elve és elhatározása se volt nemzeti veszély elháritására, országos előnyök kivivására.
Elhitettük vele, hogy az átmeneti kormányzást legtöbb előnynyel s legkevesebb hátránynyal csak ő vezetheti. Biztattuk azzal, hogy a legközelebbi alkalommal megengedjük neki a visszavonulást.
Vállalkozása tehát tisztességes volt.
De kormányzata még se volt egészséges. Hiszen nem kellett, soha egy perczig se kellett neki a miniszterelnökség. Egy éves kormányzata alatt alig volt olyan hónap, melyben szabadulni ne törekedett volna a kormány vezetésétől.
Az az államférfi, a ki mindenféle eszközzel törekszik eljutni a hatalomhoz s azt minden időre biztositani akarja magának: az az államférfi a magyar viszonyok közt mindig kárt és veszélyt okoz az országnak s azon túl politikája utálatos is. De sok kárt és veszélyt okozhat az az államférfi is, a ki meg minden áron menekülni akar a hatalom birtokától.
Szlávy gondolkozása tiszteletre méltó volt. Mert benne se kezdeményező erő, se alkotási képesség, se küzdelemre való elszántság nem volt s ő ezt érezte. De azért kormányzata nem volt szerencsés. Olyan férfiu kell az ország élére, a ki nemcsak tiszteletre méltó, hanem jótékony sikert is képes nemzete javára biztositani.
Sok hiba történt kormányzata alatt, noha talán ő egyetlen hibát se követett el.
A hibák az által következtek be, hogy ő minden ellenáramlattal ki akart egyezni s minden ellenséges törekvéssel békét akart kötni.
Példa rá a horvát kiegyezés, a magyar nemzeti bank elodázása, az egyházpolitika elejtése.
IV.
(A nagy mulasztások. – Deák Ferencz megharagszik. – Rokona bajvivásra hívja a pénzügyminisztert. – Egy képviselőt kidobat szobájából. – Külföldiek nála. – Nősülése. – Szónoklata. – Becsületes ember volt.)
A horvát kiegyezéssel 1873-ban cserben hagytuk a horvátországi magyar pártot s azután ennek tagjait és az egész horvát erőt és hatalmat átengedtük Mazuranics és Strossmayer kezébe.
A magyar nemzeti bank felállitása egyedül csak tőlünk függött. Beleegyezett a király, belenyugodott Ausztria, belenyugodtak az 1872. évi szeptemberi tanácskozásokban maguk a Plener-felfogásu osztrák miniszterek is.
Még se tettük. Részletekben nagyon gazdag, keserü és tanulságos történet ez s igaz történetirója nem akar akadni.
A nagy egyházpolitikát 1873 juniusban maga Deák Ferencz hozta napirendre. Deák jupiteri tekintélyével alkothattuk volna meg a nagy javitásokat. A balközépen és a szélső balon nem akadt volna ember, a ki klerikális merészelt volna lenni még álmában is. Az ilyen embert egy nap alatt összetörte volna az erélyes és egészséges magyar érzés. A főpapok a parlamentben pártot alkotni még csak meg se kisértették volna.
E nagy kérdésekben tünt ki, hogy Szlávy nyugodni vágyó egyéniségét s nemes és tiszta gondolkozását mégis megülte már az ifju korában megszokott hivatalnoki szellem. Nem akart semmire vállalkozni. Vagy félretett mindent, vagy kiegyezett mindenkivel.
Ahhoz az időhöz s az akkor föllépett nemzeti feladatokhoz ő nem volt eléggé államférfi. De azért senki ne higyje ám, hogy a felelősség egyedül őt terheli.
Hagyjuk el azonban a részleteket. Hiszen csak tegnap hantolták be sírját; – temetés közben irni róla vaskos történetet furcsa lenne. Inkább egyéniségét jellemző egynéhány apróbb történetkét beszélek még el.
A horvát kiegyezés miatt egykor nagyon megneheztelt rá Deák Ferencz. Heteken át alig beszélt vele. Helyzete kínos volt.
Egyik parlamenti nyilt ülésben Deák haragja ki is tört ellene. Deák arcza rettenetes volt, a mikor haragudott. Van eset, a mikor az oroszlán rámordul a szeliditőre s egyik kezét ráteszi a szeliditó vállára. A szeliditő abban a pillanatban már a földön fekszik.
Ilyen jelenet állott elő a parlamentben. De az oroszlán nem csinált egyebet; levette kezét a szeliditő vállairól s kiballagott a folyosóra szivarozni. Hanem az egész jelenetet látta az egész ellenzék s a többség s a nagy közönség.
Szlávy rögtön ment Gorovéhoz, a Deákpárt elnökéhez s estére értekezletre hivatta össze a párt tagjait. Ott voltunk mind. Ott volt Deák is. Körülötte a nagy tanácsadók: Csengery, Bittó, Somssich, Gorove, Pulszky s a többiek.
Szlávy szeliden utalt arra, a mi a parlamentben történt s kijelenté, hogy nem érzi magát többé hivatottnak az ország kormányzatának élén maradni. Jelentést tesz ő felségének s erről akarta a pártot értesiteni.
– Sohasem vágytam – ugymond – a miniszterelnöki magas állásra, ez állás terheihez én gyönge vagyok s alig várom azt az időt, a mikor e terhektől megszabadulhatok. Tudjátok ti azt, hogy én őszintén beszélek s hogy fölséges urunk bizalmán kivül egyedül a ti kivánságtokra s az ország érdekében tartottam meg eddig is állásomat. De pártunk nagy vezérének rólam való véleménye elhatározásomra mindig döntő befolyással volt. Ha igyekezetemet helyeselte, hiszen egyéb érdemem ugy sincs, mint hazafias tiszta igyekezetem, ezt mindig a legnagyobb jutalomnak tartottam; ha pedig neheztelését vontam magamra, ezzel tisztán meg van az ut előttem jelölve, habozás nélkül indulok el rajta.
Beszéde nagy hatást tett ránk.
Átkozott napokat éltünk különben is. Rossz aratás, keleti dögvész, világhitelválság, pénzügyi nyomor, tömeges és milliós bukások, kegyetlen ellenzék, félesztendős költségvetési vita minden jó kedvet kiöltek. S Deák Ferencz is beteg és komor. S most még kormányválság szakad ránk.
Oda mentünk Deákhoz, magam is oda mentem s kértük, adjon egy jó szót Szlávynak, tartsa meg őt tovább is a miniszterelnöki széken, vegye elejét a kormányválságnak egyelőre.
Összeszidott ugyan bennünket, de azért teljesitette kérésünket. Szlávynak meg kellett maradni. Harmadnapra elsimult a baj. Hanem harmadnapon odajött hozzám Szlávy a körben s e szavakat mondotta:
– Te »tudós«, ha ti még egyszer az életemben ugy jöttök segitségemre, hogy nekem tovább is miniszterelnöknek kell maradnom: akkor nekem többé a szemem elé ne kerülj, mert én úgy nézlek, mint halálos ellenségemet.
És csakugyan ugy nézett rám, mintha osztozó társa akartam volna lenni.
– – Volt egy unokaöcscse, egyetlen még élő testvérén kivül legközelebbi vérrokona. Nyalka huszárkapitány s különben biharmegyei birtokos. Mint birtokos hátralékban volt adójával s a miatt az adóhivatal kegyetlen végrehajtásokat intézett ellene. Ökrét, lovát lefoglalta.
A huszárkapitány elment a pénzügyminiszterhez, Kerkapolyhoz, a rendes kihallgatási napon s megkérte: adjon neki halasztást. Kerkapoly épen emberirtó kedvében volt.
– Nem adok halasztást. Tessék fizetni. Önnek már csak azért se adok, mert a miniszterelnök rokona. Ha becsüli valamire a bátyját: tessék a fizetés dolgában jó példával menni előre.
A nyalka huszárkapitány dühbe jön e szavakra.
– Miniszter ur, velem ily hangon nem szokás beszélni, én tiszt vagyok a hadseregben.
– Annál inkább tessék fizetni. A tiszt urak fizetését nekem is ki kell adnom pontosan, ők se adnak nekem halasztást. Én se adok. Tessék száraz kenyeret enni, míg az adó ki nem kerül. Az ország előbb való, mint az uraskodás.
A huszárkapitány sarkon fordult, elment s két bajtársát rögtön küldte Kerkapolyhoz kihívni őt bajvívásra.
Szlávy valahogy azonnal megtudta ezt. Elfordult vele a világ ennek hallatára. Hogy a minisztert bajvívásra hívja valaki azért, mert nem adott adóhalasztást: ilyen esetről még nem volt tudomása, mióta országokat kormányoznak. Rögtön hivatta unokaöcscsét, atyafiságosan összeszidta kegyetlenül s bezárta előtte házát és rokoni szívét örökre.
Ennek huszonhét esztendeje s azóta folyton idegen volt hozzá s talán csak most halálos ágyán engesztelődött ki iránta. Vagy talán még most se.
– – Egy este nagy felindulás látszott rajta, a mint belépett a körbe. Arcza piros volt, szemei haragban égtek, szokatlan gyorsasággal járt föl és alá a nagy teremben, alig akart valakivel szóba állani, de azért dohogott, káromkodott szörnyen.
Utját állottam.
– Mi baj? Kit öltek meg?
– A gazember! Látott már valaki valaha ekkora tolvajt? No hiszen kerüljön még valaha a szemem elé!
– Mi történt hát az istenért?
– Épen most dobattam ki szobámból egy képviselőt. Ellenzéki képviselőt! Az ősszel oda jön hozzám három francziával. Előadja, hogy a francziák valami uj találmány segélyével az erdei fák feldolgozásából tízszeres hasznot tudnak kiteremteni s hogy ezt bebizonyithassák, adjak nekik kisérletre a liptó-hradeki kincstári erdőből öt holdat. Ha sikerül a kisérlet: óriási hasznot hoznak a kincstári erdők. Adtam. Miért ne adtam volna? Szerződést kötöttünk, a mely szerint én adok nekik kisérletre öt hold erdőt ott, a hol ők kijelölik, fizetnek pro recognitione juris dominalis holdanként egy aranyat, ha pedig kisérletük sikerül: eladok nekik hasonló czélra két ezer hold erdőt. S képzeld csak, mi történik? Most eljönnek hozzám, vezeti őket a képviselő s az a képviselő előadja, hogy kisérletüket befejezték, az teljesen sikerült s most a szerződés alapján követelik tőlem a két ezer hold kincstári erdőt, holdanként egy aranyért. Én ráförmedek a képviselőre. »Elment az eszed? Hiszen az a két ezer hold erdő megér egy milliót!« A képviselő azt feleli, hogy nem az a kérdés, mennyit ér; akármennyit ér, nekik jár az a két ezer hold. Dühbe jövök. »Hiszen az országé az az erdő s te mint az ország képviselője: lelkedre tudnád venni az országnak ekkora kárát?« Képzeld csak, mit felelt rá! Azt mondta: »Én most üzletember és szerződő fél vagyok, nem országos képviselő, követelem azt, a mit a szerződésem nyujt.« A gazember! Fejembe ment a vér, becsöngettem a komornyikot s megmondtam neki, hogy azt az urat vezesse ki. Igy történt. Még most is alig tudom bosszuságomat lecsillapitani.«
Bizony igaza volt, hogy azt az urat kidobta. Se előtte, se utána nem történt olyan eset, hogy miniszterelnök hivatalszolgával dobatott volna ki képviselőt a szobájából. Pedig talán efféle alkalom akadt volna máskor is.
Rég nem él már az a képviselő. Azután alig is élt pár esztendeig. A Wenckheim-kabinetben a fuzió után magas állása volt. Nevét minek mondanám meg?
– – Huszonhét év előtt világkiállitás volt Bécsben. A nemzetközi jury tagjai összebeszéltek, hogy lejönnek Budapestre megnézni Magyarországot. Lejöttek családjukkal s nők, férfiak voltak vagy háromszázan. Szlávy estélyt adott tiszteletükre a miniszterelnöki palotában. Meghívta természetesen a törvényhozás tagjait is. Nem magyar díszruhában, hanem frakkban kellett megjelenni.
Minden külföldi ember mellén rendjelek sokasága csillogott.
A magyar díszruhához természetesen nem kell semmiféle ordó. E díszruha fénye mellett minden rendjel csillogása elenyészik. De a magyar törvényhozók csak egyszerü frakkban jelentek meg. Akkor még élt Deák Ferencz, akkor még a magyar képviselők nem akartak, nem is mertek rendjel s kitüntetés után futkosni, az lett tehát a furcsa tünemény, hogy az ünnepélyen megjelent hat–hétszáz férfi közt az volt az idegen, a kinek rendjele volt. A nemzetközi jury asszonyai, mert ők is jelen voltak, vették ezt legelőbb észre.
Egy előkelő porosz ur megszólitotta Szlávyt.
– Kegyelmes uram, Magyarországon nem szokás a rendjeleket ily alkalommal felrakni?
– Szokás biz az, föl is teszi, a kinek van. Csakhogy a magyar embernek nem szokása rendjelet kérni vagy elfogadni.
Nagyot nézett, nagyot is gondolt a porosz ur, a ki kiváló ember volt s azóta miniszter is lett, neve e pillanatban nem jut eszembe. S ezt felelte:
– Bámulom a magyar nemzetet. Nagy erkölcsi erőt bizonyit ez a nemes felfogása. S bizonyos abban Excellencziád, hogy az a felfogás mind végig megmarad önöknél?
– Azt hiszem; de abban egészen bizonyos vagyok, hogy a meddig én miniszter leszek: addig megmarad.
– – Szlávy sohase nősült. Ugy látszik: valami rajongó vagy ellenállhatlan vagy csak mély szerelem is soha nem nyomakodott lelkére. Pedig nők körül mindig gyöngéd, figyelmes volt; jó izlésü, nemes gondolkozásu nők kedves embernek tartották. Anyagi szükség, kényelmi indok, családfentartás ösztöne nem volt nála.
Férfiak gyakran enyelegnek egymás közt a szerelmi dolgok kérdéseiben. Kiváltképen a képviselők. Efféle enyelgés közt egyszer azt mondotta előttem:
– Furcsa dolog ez. Negyven esztendős koráig a szerelem üldözi az embert; azontul hatvan éves koráig az ember üldözi a szerelmet, de aztán egyik se törődik a másikkal. Én sohasem határoztam el magamban, hogy nem fogok megházasodni s alig tudnék arról igazán számot adni, miért nem házasodtam meg.
Ugy látszik, a kezdeményezéstől való irtózás, a vállalkozási kedv teljes hiánya s a nyugalom kedvelése tartotta vissza a házasságtól.
– – Nem volt nagy szónok. A 48 előtti idők izlése szerint hiányzott belőle minden szónoki tűz és arravaló képesség. De gondolatai világosak s tárgyiasak voltak, nyelve tiszta és egyszerü s felfogása nemes. Hangjának szine és ereje rokonszenvet keltett. Felvilágositó és vitázó beszédre mindig készen volt, de vitatkozása a tárgytól soha el nem tért. Erős támadásra, ha tűzbe jött, erősen vissza tudott vágni.
Egyszer Simonyi Ernő az ország kormányzására szükséges képesség hiányát vetette szemére s példaként idézte fejére azt a szakácsot, a kit a római imperator senatorrá nevezett ki.
– Hiába ölti fel – ugymond – a miniszterelnök ur a szenátori tógát, a főzőkanál kilátszik alóla.
Szlávy keményen vágott vissza.
– Simonyi képviselő ur is hiába ölti fel velem szemben Cato tógáját, kilátszik alóla a lóláb.
Csaknem bajvívás lett a tüzes feleselés következése. De Szlávynál ily eset hosszu politikai pályáján alig fordult elő egyszer-kétszer. Igaz, akkor nem is volt oly nyers a parlament hangja, mint mai napság.
Becsületes ember volt.
Tiszta kéz, kötelességét teljesitő, felelősségét mélyen érző.
Közös pénzügyminiszteri állásáról, képviselőházi elnökségéről, koronaőri méltóságáról nem beszélek. Ezek csak czifraságok. Ezekre kisebb ember is elégséges lett volna. A közös pénzügyminiszterség fontos állássá vált ugyan Kállay kezében, de Szlávy korában Bosznia inkább csak katonai kérdés volt még.
Nem volt nagy ember. A nemzet megbecsülte, a király megszerette. De időnkénti hatalmát s nagy befolyását soha nem használta fel se maga, se barátai vagy rokonai számára önző érdekekből. Még hiuságáért se áldozott fel a közjóból semmit.
A parlament, a törvényhozás s a királyi trón környezete a legjobb férfiak egyikét vesztette el benne.