Magyar élet: Elbeszélések

A Tarcsay-kastély kertjében nyílott a basarózsa. Olyan vérfoltosan piroslott, mintha valami nagy szívből cseppenként hulldogált volna a gyep közé. A piros foltokon túl normann-fenyők sötét fala szegte a kertet. Azután kezdődött az erdő a fácánossal, ahol esténkint a felgalyazó kakasok nagyokat rikoltottak.

A ház asszonya a verandáról nézte, hogyan húzódik a basarózsák közt az erdő irányába az ura, meg az unokanénje, aki nálok nyaralt. Telivér nagyvárosi asszony volt a vendég, akinek még itt a pusztán is első gondja a toilette körül forgott. Nyár lévén, fehérben volt. Az embernek a szépséges Apolló-lepke juthatott eszébe róla.

Tarcsayné a szemével kisérte őket, amíg láthatta; amíg csak el nem tüntek a haragoszöld fenyőfal mögött. Milyen szép pár, gondolta, és tünődve hajolt kézimunkája fölé. Időnkint boldog pillantásokkal kereste a veranda előtt levő homokos térségen a kis gyerekeit, akik ott játszadoztak. A fiúcska zajosan parancsolgatott piciny hugának, aki áhitatosan leste szavait.—Ha szárnyok volna, oltárképek lehetnének, gondolta a mamájok.

Ezalatt azok ketten eljutottak az erdei ösvényig.

Idegeneknek arrafelé tilos volt a járás-kelés. Aki ott megfordult, az bizonyos lehetett benne, hogy senkivel sem találkozik. Eleinte még csak volt az ösvény mentén egy-egy pad, de azután egészen beleveszett az út a sűrűségbe. Az utolsó pihenőhely egy ledőlt fatörzs volt, amelyet beborított a repkény. A fehér asszony itt megállott.

—Ne menjünk tovább, Bandi,—üljünk le egy kicsit; beszédem van veled.

A férfi kérdő arccal ereszkedett le a fatörzsre. Messziről kakuk szólt. A megbolygatott repkény közt elsurrant valami:—talán egy gyík. Fülledt volt a levegő.

—Parancsolj velem, Lenke!

Az asszony láthatóan küzdött magával, úgy lélekzett, mintha hegyre kapaszkodott volna. Tarcsay meg akarta fogni a kezét. Nem engedte, elvonta.

—El kell mondanom valamit neked; pedig árulást követek el. De ez a játék nem folyhat tovább. És én nem maradhatok itt tovább.

—Játék?!... és megszököl a folytatása elől?

Az asszony lesütötte a szemét.

—Számítok rá, hogy minden szavam magunk közt marad. Edit sohasem bocsátaná meg,—mondta anélkül, hogy a kérdésre egyenesen felelt volna.

—Tehát őróla van szó?

—Őróla is.

—Hát még?

—Mirólunk, kettőnkről.

—Folytasd, kérlek.

—Nem fogsz megneheztelni?

—Terád?!!

Az asszony megértette és most maga nyujtott kezet a sógorának, aki azt gyöngéden megcsókolta, de, szinte tüntetően, rögtön el is eresztette. Várt.

—Én nem a magam jószántából jöttem most hozzátok, Bandi. Editnek szüksége volt rám;—hívott.

—Ebben még semmi rendkivüli sincsen.

—Várj egy kicsit. Felelj nekem őszintén: szeretted te Editet, amikor elvetted?

—Furcsa kérdés. Persze, hogy szerettem. Miért akarod tudni?

—Mondd meg előbb: szereted-e még most is.

Tarcsay elgondolkodott. Azuttán nyilt tekintettel felelt:

—Szeretem, mint egy édes jó gyermeket; mint a legjobb feleséget; mint a gyermekeim anyját.

—Csak úgy?

—Nem elég ez? Edit tökéletesen beéri vele.

—Tartok tőle, hogy tévedsz.

—Mondta?

—Nem ilyen világosan. De én ismerem. Nemcsak rokonok, hanem igazán jó barátnők is vagyunk. Már az intézetben azok voltunk.

—Pedig te idősebb lehetsz vagy három évvel.

—Csak kettővel. És aztán Edit a komolyságával hamar lett nagy leány. Most mondd meg nekem őszintén: amióta elvetted, csakugyan volt valakid, akit másképen szerettél?

Tarcsay merőn nézett az asszonyra. Nyomatékkal mondta:

—Van. De miért kell ezt olyan határozottan tudnod?

Az asszony elpirult. Zavarosan védekezett.

—Ne érts félre; nem arra vagyok kíváncsi, hogy kicsoda...

—Úgyis tudod. Megmondjam?

Úgy tett az asszony, mintha ezt nem hallotta volna. Sietve magyarázta.

—Nekem tudniillik azért kellett most idejönnöm, hogy elhódítsalak valakitől, akit nem ösmerek.

—Ez alaposan megtörtént. Meg lehetsz elégedve.

Kis ideig csend volt... A férfi szólalt meg újra.

—Eszerint összeesküdtetek ellenem. Mit mondott neked Edit? Beszélj bátran, ha már elkezdted.

—Ő szeret téged, nagyon szeret.

—Jó-jó; de mit mondott egyebet?

—Talán mindent. Sokat leveleztünk; nagyon bizalmasan.

—Akkor tudhatsz róla, hogy mindig jó férj voltam.

—Erről tudok.

—Pedig nem minden volt „fenékig tejfel” az életemben.

—Tudom.

—Panaszkodott neked?

—Csak kitaláltam egyetmást;—a sorok között. De hogy is kerülhettetek ti össze?

—Lásd Lenke, ebben a kérdésedben tulajdonképen az én teljes igazolásom van. Te is úgy látod, hogy nem voltunk igazán egymásnak valók.

Az asszony némán játszadozott a napernyőjével.

—Amikor arra szántam rá magamat, hogy megházasodjam, már azok közé számíthattak, akik a nem házasembereknek való szertelenségeket kitombolták magokból. Edit mindazok közt, akiket ösmertem, a legtisztább lelkű kisleány volt és engem szeretett. Minden gondolata én voltam; ez hizelgett nekem és büszkévé tett. A gazdaságomat elhanyagolt állapotban vettem át; eleinte volt vele gondom, munkám. De azután hiányozni kezdett valami.

—Milyen hálátlanok vagytok ti férfiak.

—Nézd Lenke, én nemcsak egy nagyon jó aszszonyra vágytam, aki mindig egyformán fehér cukor, édes, de zamat nélkül. Engem az a szent jóság, amely Editből csakúgy sugárzik, meghat, de egy kicsit untat is. Neki semmiről sincsen véleménye és az életem meglehetősen szürke mellette.

—Ezért kerestél változatosságot. Ezért udvarolgattál...

Tarcsay vállat vont.

—Udvaroltam! Ahogy minden valamirevaló férfiember, minden valamirevaló asszonynak udvarol. Szokásból, illendőségből, időtöltésből, udvariasságból.

—De nagyon sokat voltál el hazulról. Gyanút keltettél.

—Amióta itt vagy, már hat hete, a lábamat sem tettem ki a pusztáról.

—Ez az.

—Mit akarsz ezzel mondani.

—Most nekem udvarolsz.

Tarcsay nevetett.

—Magatok akartátok. Az imént mondtad.

—Fájdalom, igaz.

—Csakhogy most minden egészen másképen van. Mert—én beléd szerettem.

—Hallgass erről Bandi.

—Meglep a vallomásom? nem tudtad? Nem érezted? mered mondani?—Kell az ilyen asszonynak sokat beszélni?

A sok kérdés szinte elárasztotta az asszonyt. Egyikre sem bírt, vagy nem mert felelni. A férfi folytatta.

—Most hát tudom, hogy teneked meg kellett volna engem „gyógyítanod” valami betegségemből, ami nem volt. És amikor beteggé tettél, azt hiszed, elmúlik a bajom, ha azt mondod: nincs tovább a játék.

—Bocsáss meg, nem így akartam.

—Azért kellett most megvallanod, hogy minden csak játék volt, hogy kiábrándíts. A lelkifurdalás bánt. De nem miattam, sőt még csak nem is Edit miatt...

Az asszony csudálkozva várta a folytatást.

—Magad miatt, fejezte be a férfi.

—Hogy érted ezt?

—Úgy, édes Lenke, hogy mialatt a tűzzel játszottál, magad is megégtél. Mert te is szeretsz engem.

Az asszony felpattant, hevesen tiltakozott.

—Nem igaz! Nem igaz!

—Maradj csak szépen a helyeden... Ha elkezdted, ne hagyjuk annyiban. Hisz én hallgattam. Neked volt halaszthatatlan beszélni valód velem. Én nem kérdeztelek. Ami engem érdekelt, azt én úgyis tudtam. Te éppen úgy vagy az uraddal, mint én Edittel, vagy még úgyabbul. Az urad derék ember, de az egész életed csupa hétköznap vele. Én egy liliomot kaptam, aki inkább szent, mint asszony. Te egy automatának vagy a felesége, aki a pénzkeresés hajszájában nem is ér rá, hogy szerelmes férj legyen. Az én Editem máig is leányos riadozással titkolja saját maga előtt, hogy viszonya van egy férfival, aki az ura. De tiköztetek meg éppenséggel olyan az élet, mintha a házasságtok igaz sem volna. Szököl az urad elől, akit sohasem szerettél.

—Rosszul esik, hogy bántod; hallgass kérlek.

—De az nem esett rosszul, hogy elvedd az eszemet és akkor azt mondd: játék volt. elég volt; nem maradhatok tovább ezen a veszedelmes helyen.

—Hallgathattam volna.

—Akkor félmunkát végeztél volna, vagy még rosszabbat. Talán azt hiszed, megmentenél Edit számára, ha ő most már nem valaki mástól féltene, hanem tőled? Nyilatkoznod kellett, hogy felébressz. Hanem azt már én találom ki, hogy nem is mersz tovább „játszani”, mert érzed, hogy nagy a tét;—de nem az enyémet félted, hanem a magadét.

Egy nagy hársfa volt előttök; annak a lombja közé most egy sárgarigó röppent s ott fuvolázni kezdett. Az asszony, azt találta ki ürügynek a hallgatásra, hogy odafigyelt. Csak később fordult a sógorához.

—Honnan mered te mindezt ilyen határozottsággal megállapítani?

—Onnan, hogy már rég megszüntek a kis kacérkodásaid, amelyek nem tartoznak az igazi lényedhez s amelyek miatt én sokszor gondoltam eleinte: be kár ezért az asszonyért! Te ma egészen más vagy, mint voltál és minél jobban elfelejtgeted a „szerepedet”, annál tisztábban látom, hogy milyen kincs vagy.

—Igazán annak tartasz?

—Ugy-e, örülsz neki. Mondd, hogy örülsz.

—Szólásforma, udvarlás. Sok asszonynak mondtál már ilyet.

—Félsz örülni... Azt hiszed, abban vallomás volna.

—Nem bírom ezt a hangot, Bandi. Nyugtalanítasz vele.

—Most már késő; én már nem tudok másképen.

—Lásd,—ezzel üldözöl el. Mert inkább meghalnék, semhogy fájdalmat okozzak Editnek.

—És ha nem okoznál? Vajjon nem lehet azt elkerülni? Ettől az aggodalmadtól még nagyon boldoggá tehetsz.

Az asszony megdöbbent.

—Komolyan mondod ezt? Feltételeznéd rólam?

—A hazárdjátékod után, amelyben számomra annyi igéret volt, te ezen megütközöl? Magad akartad, hogy szeresselek.

—Ime a bűnhődésem. Még csak nem is tisztelsz;—megvetsz.

—Imádlak és te ezt jól tudod.

—Nem, nem igaz; nem szeretsz; akkor nem beszélnél így velem,

—Csak pörölj; csak szidj. Gyönyörűség az nekem. Felszabadítasz rá, hogy meggyőzzelek.

—Úgysem hinnék neked; sohasem bírnék hinni. Nem abból a fából faragtak téged;—tudok én sok mindent. Az egész multadat tudom. Könyvet írhatnék rólad.

—Lenke, édes kis Lenkém, tagadod még, hogy szeretsz? Lehetne ennyi szemrehányás máskép a szavaidban?

—Képzelődő! Csak hitesd al magaddal. Igazán tiszta őrület, amit művelsz.

—Hát felelj egy kérdésemre.

—Kérdezz.

—Ha nem volna feleségem, lennél a feleségem?

—Mit felelhetek erre?—Úgyis mindegy. Csak azért sem lennék.

—Még egyet kérdezek. De erre úgysem mernél őszintén felelni.

—Most már követelem, hogy kérdezz.

—Ha elválnék Edittől, lennél a feleségem?

Az asszony megrezzent.

—Bolond, eszeveszett, Most már elég legyen...

—Látod, hogy nem felelsz.

—Ha Edit tudná, hogy miket fecsegünk itt össze-vissza!

—Ha csak el nem árulsz...

—Milyen csípős vagy. Megérdemlem, úgy-e.

—Nagyon szeretlek, ennyi az egész. Elvetted az eszemet.

—Még egy szó és itt hagylak. Már megyek is.

—Akkor búcsúzzál el tőlem. Csókolj meg...

—A vallomásaid után? Annak örökre vége édes barátom.

—Máskor is megcsókoltál.

—Mint a sógoromat.

—Csókolj meg úgy.

—Ohó! soha többet. És kérlek, ne kínozz. Már is úgy érzem, mintha bűnös volnék. Én még ma utazom.

—Utánad megyek.

—Más sem hiányoznék. Mi lenne Edittel, mit gondolsz?

—Akkor itt pusztulok el valahogy, akárhogy.

—Istenem, mit csináljak már veled, Istenem

—Csókolj meg. Azután békén hagylak. Enynyit csak megérdemlek a nagy játékveszteségem után.

Az asszony idegesen simította végig a halántékát. Töprengett. Küzdött magával.

—Esküdjél meg, hogy ez lesz utolsó erőszakosságod.

—Esküszöm akármire.

—És hogy—nem udvarolsz többet annak a másiknak.

—Esküszöm—esküszöm; de mit érdekel ez téged, ha úgy sem szeretsz?

—És arra, hogy szeretni fogod Editet.

—Arra már régen megesküdtem.

—Szépen megtartottad.

—Amennyire csak ő maga megbírta tarttatni velem.

—Mire eskesselek még?... hogy igazán békét hagysz azután.

—Arra, hogy szeretni foglak, amíg élek.

—Látod, milyen javíthatatlan vagy.

—Gyógyíthatatlan vagyok. Egyre betegebb vagyok. Hiszen látod.

—Akkor nem lehet. Sohasem mernék Edit szeme közé nézni. Megyek innen.

Újra felugrott a fatörzsről; néhány lépést tett bizonytalan irányban a gyepen; tétovázva nézett szét; figyelni, hallgatódzni látszott. Halvány volt.

—Senki sincs itt, ne félj;—gyere vissza!—suttogták még a lombok is a férfi esdeklő hivásával.

—Ne zaklass, nem megyek. Úgy sem megyek.

—Ha így hagysz el baj lesz, meglátod.

—Legyen eszed; isten áldjon meg Bandi...

A férfi mellette termett és megragadta a kezét.

—Addig el nem engedlek. Nézz meg jól és lásd mi van bennem. Ha meg nem csókolsz, ha egyetlenegyszer, egy picit meg nem csókolsz...

Az asszonynyal forogni kezdett a világ. Már igazán csak szabadúlni vágyott, akármi áron is. Vergődő kezét vaskapocs szorította. Őt marát bágyasztó mágnes ellenállhatatlan ereje vonzotta. Ugy hajoltak összébb-összébb, lassan, mint két szellőingatta lomb.

—Bandi!... Lenke!... hol vagytok?—hangzott ebben a pillanatban a normann-fenyők felől.

—Szent isten, ez Edit! most rögtön eressz el! Szétrebbentek.

Az asszony a napernyőjét próbálta nyitogatni mintha amögé akart volna bújni. Kétségbeesve intett a férfinak:

—Kiálts neki; hívjad;—én nem bírok szólani. Tarcsay összetette a kezét.

—Csókolj meg hamar-hamar...

Már csak a levegőnek beszélt.

Az asszony nem várt tovább. Előre szaladt; vissza, a kertbe.

—Itt vagyunk, jövünk!—kiabálta aközben remegő hangon, lélekzete-fogytán. De azért csak futott.

Mire Tarcsay a basarózsák táján hozzájok csatlakozott, a két asszony hangosan kacagott valamin.

A gyönyörűen havas táj országútján két csilingelő szánka jött egymással szemközt. Az egyik a Halász-major felől, a másik a tengelyi puszta irányából. Azon a ponton találkoztak, ahol az országútról egy mezei dűlőre lehetett letérni, a nagy rónaság felé. Az egyik szánkának persze balra esett a letérő, a másiknak meg jobbra, A dűlőútra kanyarodás előtt egyszerre állott meg mind a két szánka:

—Hóha-hó!...

—Szervusz, Bódi!—kiabált át a Halász-majorbeli szánka ura a másikra.—Szervusz Marci!—hangzott a szivélyes üdvözlet onnan is.—Úgy látom, egyfelé törekszünk; hadd lássalak már egy kicsit közelebbről; ezer esztendeje, hogy nem láttalak.

A két úr egyszerre kezdett lecihelődni a szánkóról. De nemcsak ők, hanem a társaik is. A Halászék szánkáján, az úr mellett, egy bebugyelkázott fehér galamb csücsült, egy hamisszemű kisleány, aki, mire az édesapja lehurcolkodott, a másik oldalon már úgy leröppent az alacsony ülésről, akár a pipiske az árokpartról az útra. A másik úr, karvai Karvay Boldizsár vala a fiával, a sebesülten hazakerült zászlóssal, akit néhány heti üdülésre hazaküldtek a kórházi kezelésből. A zászlós is lelépett a szánkáról és ámbár egy kicsit bicegve, a szomszédék felé indúlt.

Mindnyájan megörültek egymásnak. Hamar kiderült, hogy ugyanegy járatban is volnának. Mind a ketten orosz foglyokat szeretnének kapni a „táborból”. Nagy a hiány munkáskézben.

—Akkor ne sokat ácsorogjunk,—indítványozta az öreg Halász.—A gyerekek üljenek a te szánkádra és menjenek elől, hogy vigyázhassunk rájok. Te pedig gyere ide hozzám,—annyi a beszélgetni valónk.

Így történt. A gyerekek a Karvayék szánkóján előre surrantak. Az öregek a másik szánon követték őket és elmélyedtek aközben mindenféle komoly beszélgetésbe, gazdálkodási bajok megállapításába.

*

A két gyerek kis ideig némán ült egymás mellett; mind a kettőn elfogódást lehetett volna észrevenni, ha lett volna, aki figyelje őket. Azután a zászlós megszólalt:

—Mondja, Katica, miért nem válaszolt a levelemre?

A sötétszemű fruska elpirult; gyönyörű, lelkes szemét a legényke felé fordította:

—Nem kaptam én magától levelet,—mondta mohó mentegetődzéssel.

A fiú olyan tekintettel csudálkozott, amelyben az örömnek s az elégedetlenségnek egyképen volt nyoma.

—Istenem—mondta—akkor mégsem úgy van, hogy szándékosan mellőzött; (emiatt volt a szemében az öröm) pedig milyen hosszú levelet írtam! (Ennek a gondolata bántotta: hogy minek vész; el éppen az ilyen levél.)

—Nem kaptam,—erősítette a kisleány;—semmit sem kaptam én.

—S ha megkapta volna a levelemet, válaszolt volna rá?

—Hogyne!

—Szívesen?

—Szívesen!

Az ifju olyat lendűlt a szánkában, hogy majdnem kifordult belőle.

—Hurráh! Akkor minden jól van; akkor nem búsulok tovább!—kiáltotta.

A leányka elpirult. Mosolygott egy kicsit, de nem merte mutatni, hogy valami kellemeset érez.

—Ne kiabáljon úgy,—súgta, jelentősen intve fejecskéjével a kocsis felé.

A fiú megértette.

—Süket,—mondta boldogan, abbeli nekiszelesedett örömében, hogy a leány ezzel a bizalmas intésével titkos összeesküvésnek válik részesévé, ő vele együtt.

—Édes Katica! Édes kis Katica!—áradozott a hevülő zászlós, de nem tudta folytatni. Csak nézte a mellette riadtan meghúzódó eleven virágszálat, aki csak a feje elfordításával próbálta megérttetni, hogy nem akar többet is hallani.

De a zászlós már máshol is kiáltotta a tűzpróbát; nem hagyta abba, amit elkezdett; csak várt egy kicsit; hisz' olyan gyönyörűséges, olyan minden vércseppet a szívére kergető érzések fojtogatták.

—Édes kis Katicám!—tört ki végre belőle,—nagyon szeretem magát!...

Ez hát megvolt mondva nyiltan. A leányka összerezzent és most már ő lendűlt olyat, hogy majdnem kiröppent a szánkából. De a zászlós utánakapott s megfogta.

—Hallgasson! Eresszen!—mondta Katica szemérmesen.

—Nem hallgattam-e eddig?—mormolta a zászlós, miközben a leány karjáról lesiklott a keze;—pedig tudta maga... tudott maga mindent. És aki nekem akkor azt meg tudta tenni, az nem lehet irántam egészen közönyös.

—Mit tettem én? Mikor tettem én valamit?—riadozott a leány és nagy szemét félénk kíváncsisággal nyugtatta a fiú arcán.

—Édes Istenem, már nem emlékszik? Igazán elfeledte? Amikor a tavasszal,—ó, már háromnegyed éve!—arra kértem magát Petőéknél a nagy kert lugasában, amikor a többiek onnan egy kicsit kivonultak, hogy eressze le a haját egy pillanatra, azt a csudaszép, rengeteg haját, csak egy gondolatnyi kis időre, s...

—Éppen akkor véletlenül leesett a kontyom; igazán nem akartam; de a tenniszezés közben meglazúlt...—hadarta a leány tiltakozva.

—Még ezt is elveszi tőlem?

Olyan nagy bánat volt a hangjában, hogy a leány megsajnálta:

—Nem veszem el,—mondta hirtelen—azért sem veszem el. Gondoljon, amit akar.

—Katicám!

A zászlós a jó meleg szánkótakaró alatt a kis leány kezét kereste.

—Adja ide, szívem, adja ide, hadd szoríthassam meg egy picit.

—Nem! Hova gondol? Nem. Látnak is...

—És ha nem látnának?

A leány hamisan mosolygott:

—De látnak.

—Feleljen, könyörgök.

—Mondtam már, hogy: de látnak.

—Katica, maga kegyetlen; látja ezt a sok havat? Maga is ilyen fehér, hideg, ragyogó, megbűvölő, de fagyos. Mondja, ha már nem bírtam magammal és mindent megvallottam, mi lesz most már énvelem?

—Az Isten majd megsegíti és hazakerül épségben, végképen.

—Nem a jó Istennel van nekem most bajom. Én most csak azt akarom tudni, gondolt-e rám... nem, ez nem elég, nekem ennél több kell, sokkal több: szeret-e egy kicsit. Mondja, kis Katicám? Gondolja meg, mit mond; mert ha nem szeret, akkor én biz' Isten nem jövök vissza többet soha—soha...

A leány megszeppent. Anyáskodó gyöngédséggel mondta:

—Lássa, nincsen esze.

—Szeret-e? Erre feleljen nekem.

—Ahogy maga mondta,—volt a rebbenős, szemérmes, halk válasz.

—Hogy mondtam? én istenkém.

—„Egy kicsit...” így mondta.

A zászlós most már nem bírt boldog meghatottságával. Odaerőszakolta a kezét a kis leány muffjába és szótlanul szorongatta az engedelmessé vált kezecskét.

A szánka eközben röpült; a havas táj egyetlen végetlen fehérségbe veszett; alig látszott rajta egy-egy kis sötét folt; egy-egy félig behavazott bokor... a csutkaföldek mentén gubbaszkodó fogolycsapatok; messzire innen néhány varjú lomhán húzott el valamerre, ahol tanyák vannak.

Olyan igazi tél volt; a lovak fülére, sörényére zuzmara-gyöngyök rakodtak le; a levegő tisztának látszott, mégis tele volt párázattál, amely parányi jegechulliatással ülepedett le a szánkára s a benne levőkre. Még a nagy csend is a teljes, tökéletes telet bizonyította. Sehol senki; még egy cippanó madár sem. És mégis tavasz volt; édes, verőfényes tavasz; a hótenger szikrázásából is kiáradó tavasz.

A zászlós megszólalt.

—Fel vagyok terjesztve kitüntetésre és előléptetésre; mindennap várom a tiszti kinevezésemet; még édesapám sem tudja; megakartam lepni, csak magának mondom meg.

A kisleány egy picit visszaszorította a fiú kezét.

—Úgy tekintem magát, mint a menyasszonyomat!... súgta a zászlós.

—Jaj!...

—Mint a kis feleségemet!

—Jaj!

Ez a két elsugott ijedt „jaj” olyan volt a fiunak, mint a szférák muzsikája.

Mind a ketten megborzongtak, de nem a hidegtől.

—Katicám, lelkem, ezentúl, ír, ugy-e? akkor is ír, ha tőlem nem kap hírt, tudja, milyen nehéz az néha, hogy ott kint írjon az ember. Különben teszek én arról,—mondta hevesen, elszántan.

A leány megint azzal a néma kérdéssel, azzal a rebbenős tekintettel fordult hozzá:

—Tudja mit? én még ma megkérem az apjától.

—Szent isten!

—Én nem bírok úgy visszamenni a poklok tornácára, ha nincs, ami az üdvösségem reményével védjen meg minden rossztól. Ha magát most ide nem igérik, akkor én elesem, érzem...

A leány elsápadt.

—Kérjen meg inkább, csak ne mondjon ilyeneket. (A szeme elborult, könybe lábbadt.)

Összenéztek.

A fiú kivette a zsebkendőjét s meghatva törölte meg a kisleány könyes szemét. Azután egymásra mosolyogtak.

A szánka befordult az állampusztára, ahol a rabokon kívül a fogolytábor lakói is el voltak helyezve.

A két gyereknek már csak pillanataik lehettek ilyen édes kettesben. A fiú valamit akart még. Sürgetve kérdezte:

—Katicám, édes kis Katicám, addig is, amíg a szüleink megtudhatják... nem merte folytatni, benső megdöbbenéssel csak annyit tett még hozzá:—igen?!

A kisleány lesütötte a szemét és kis vártatva, alig észrevehetően bólintott; a szája csak annyira nyílt meg, amennyire egy lélekzetvételhez kellett. A fiú mégis meghallotta a remegő ”igent...”

*

Amikor a szánkák megállottak s az urak kiszállottak, a két öreg elbámult a fiatalokon.

—Nézd,—mondta Halász Karvaynak,—nézd, milyen pirosak; majd kicsattan az arcuk.

Karvay-papa legyintett:

—Hja, a fiatalság! Ezeké a világ.

Az úr (zajjal lép be az előszobába; ledobja a botját a sarokba, a kalapját a fogasra lódítja; a kézelőjét rángatja-igazgatja, úgy halad befelé a lakásba. A szobaleány riadtan lép félre előle. Az ebédlőben a terített asztalnál már ott ül az asszony. Vacsora ideje van):—Jó estét, édesem; ezt már igazán nem kellene tennie... Utánam küldöz a kaszinóba, az ember röstelkedik; még majd ”alakká” leszek, akinek számon tartott kimenője van... Afféle papucshős-hírem támad; tetszenék ez magának?

Az asszony (szép, komoly arcú fiatal nő, csupa erély és nyugalom):—Isten hozta, Kálmán; most félkilencre van és maga azt mondta, azt igérte, hogy nyolcra itthon lesz. Csak a rendes pártiját játszotta a kaszinójában s én tudtam ezt. Nem zavartam meg tehát olyasmiben, ami az elmaradását indokolná. S a vacsorát én nyolc órára készíttettem el.

Az úr (indulatosan): A vacsora!... bánom is én a vacsorát!

Az asszony (nyugodtan): De én bánom.

Az úr: Akkor tetszett volna magában vacsorázni.

Az asszony: Erről lehetne beszélni—ezutánra. De mára ilyen megállapodásunk még nem volt. És maga nyolcra igérte, hogy itthon lesz.

Az úr (legyint és dünnyög):—Igértem; persze, hogy igértem, de ottfeledkeztem.

Az asszony:—És ha én ”feledkeztem” volna valahol s aztán most maga várna?

Az úr (felpattan): Az más!

Az asszony: Miért más, ha szabad kérdeznem? Azt hiszem, sőt bizonyosan tudom, hogy ebben alaposan téved; de most együnk. (Csönget, a szobaleány behozza a tálat, leteszi az asztal közepére, aztán kimegy. Ez a házirend. A cseléd minél kevesebbet legyen útban. Az asszony folytatja): Evésközben is beszélgethetünk. Lássa, spárga van, tejföllel, ha az ilyesmivel sokáig várunk, tönkremegy, odaég, elsül; nem volna kár érte?! De hisz' nem is a spárga lényeges, hanem a szótartás. Nézze, itt van egy pár szép vastag szál, nagyon friss, tartsa a tányérját. Ha az ember azt mondja, nyolcra itthon leszek, akkor nyolcra legyen itthon. Miért más az, ha magáról van szó? Most már megmondhatja. Kíváncsi vagyok rá.

Az úr (kissé gúnyosan és benső bosszankodással): Köszönöm a szíves engedelmet. Azért más, mert én férfi vagyok; a ház feje vagyok: azt tehetem, amit nekem tetszik; vagy nem?!

Az asszony (határozottan): Nem.

Az úr (leteszi a villát, úgy néz kérdően a feleségére. Vár.)

Az asszony: Nem teheti azt, ami ellenkezik az illemmel, az udvariassággal, a gyöngédséggel, egy szóval mindazzal, amire én a férjemtől feltétlenül számítok.

Az úr: No, és olyan nagy dolog volt?...

Az asszony: Hogy a partija időn túl is előbbre való legyen nálamnál?! Igen, ez nagy dolog.

Az úr (magában lázadozva): És ugyan mit tennél, ha azt mondanám, hogy ilyen semmiségek miatt nem engedem magamat kizökkenteni a kerékvágásomból? Mert az csak frázis, hogy a párti előbbvaló lenne náladnál, ebben megnyugtatlak.

Az asszony: Köszönöm. De ha ezentúl nem tartod meg a szavadat, akkor majd én is feloldva érzem magamat az enyém alól.

Az úr (gúnyosan): Ah, lám, a kis Francillon!

Az asszony: Erre nem gondoltam, de különben is tévedsz; én nem lennék „Francillon”; Francillon egy szegény, kapkodó, vergődő asszony volt, minden igazi határozottság nélkül.

Az úr: Ugy! S te nem lennél az?!

Az asszony: Nem. (Csenget. A szobaleány másik tálat hoz és kimegy.)

Az úr (nagy szemet meresztve): No, és?

Az asszony: Egyék ebből a rántott bárányból szerencsére még nem száradt ki; Teréz nagyon ügyes leány;—mit jelent az, hogy: ”no, és?”

Az úr: Várnám a folytatást.

Az asszony: Egyelőre nincsen. Én nem fenyegettem magát semmivel sem, mert nem gondoltam rá, hogy fenyegethetném is. De—én szótartó vagyok.

Az úr: Hm-hm!

Az asszony: Lássa Kálmán, magának tudnia kellett, hogy kit köt az életéhez, vagy: hogy kihez köti magát, amikor utánam járt. Én egy pillanatra sem tévesztettem meg; nem voltam megalkuvó. Amikor a szerelmét megvallotta, nyiltan néztem a szemébe, úgy mondtam, hogy én is szeretem magát; de azt is megmondtam, hogyha csalódnám magában, ha kiábrándulnék, akkor bizonyosan nem szeretném többé és akkor nem is maradnék maga mellett. Én úgy tudtam, hogy maga tetőtől talpig úr, hogy eszes, finom ember, hogy magában meg lehet bízni és hogy engem szeret; természetesen: nagyon szeret. Nos, én feltétlenül számítok arra, hogy maga mellettem és velem szemben mindezt a tulajdonságát állandóan megtartja és engem boldoggá igyekszik tenni mindenképpen. Én ebből nem engedek.

Az úr (kissé nyugtalanul): Mi panasza lehet rám?

Az asszony: Egyelőre még nem sok, de éppen azt akarom biztosítani, hogy ne is lehessen. Sem ma, sem holnap, sem azután. Hat esztendeje tart a mi boldog házaséletünk és ha nem lehet boldogabb, mint eddig volt: kevesebbel sem érem be, erről biztosítom. Én semmiféle újítást, változtatást, más életrendet, sem ezen, sem azon a címen el nem fogadok; semmivel, ami az eddiginél lelkileg kevesebb, vagy hátrányosabb, be nem érem. Ahogy kezdtük, úgy folytatjuk, vagy sehogy. Hat esztendő alatt maga egyszer sem,—újra mondom—egyszer sem látott engem felületesnek, maga iránt kevésbé figyelmesnek, gyöngédnek, odaadónak; vagy tán magának azért volna joga ilyesmihez, mert férfi és mert ráadásul még férj is? Hatéves férj, harmincötéves korában, az élete tetején, amikor a legférfiasabbnak kell lennie?

Az úr: Igen, igen, tudom; mindez nagyon szép, de vannak az életben konvenciók...

Az asszony: Amelyek közül az első az, hogy a feleség soha elhanyagolva ne legyen, egy másodpercre, egy pillanatra sem. Az a ”feleség” elvégre is sokkal többet tesz az uráért s az urának, amikor neki adja az egész tiszta lényét, az érintetlenségét, az egész életre szóló hűségét; azt a szándékát, hogy csak őneki éljen, hogy végigdajkálja bár még oly erős, hatalmas, férfias urát is az életen: mint amit a sokszor sokfelé tépett férfi egyáltalában adhat a nejének, még a legjobb szándékok mellett is. Ha az érzelmekben s ha a ragaszkodásnak minden nyilvánulásában nincs teljes egyenlőség és ha a nő ebben megrövidültnek érezheti magát, akkor nagy igazságtalanság történik vele még akkor is, habár egyébiránt tejben-vajban fürödhetnek. A nagy mód, a ”jó élet” sohasem elégítheti ki az igazi asszony lelkét; már pedig, ha a lélek nélkülöz, akkor az álmodott boldogság szertefoszlik s az asszony vagy boldogtalanná vagy a világ szerint rosszá, vagy mindkettővé válik...

Az úr (közbevág):—A ”világ szerint”? Csak a világ szerint?

Az asszony: A legtöbb esetben—csak. Hisz tíz úgynevezett ”rossz” asszony közül legalább hetet az ura maga ront el azzal, hogy nem tud, vagy nem akar vele okosan bánni; hogy a lelki életével nem, vagy alig törődik; hogy a hangulatait, benső nyugtalanságait meg nem látja, meg nem érti, azokkal nem foglalkozik; hogy magára hagyja az aszszonyt sok fájdalmas, titkos tűnődéseivel, amelyek eleinte talán a férjet illetik, de később eltérülnek valami új lelki élet irányai felé. Az a férj, aki azt hiszi, hogy lelkes asszony—aki tudnillik nem báb és nem gép—beérheti azzal, hogy őt jó gazdasszonyként kiszolgálja, máris elvesztette a feleségében az igazi élettársat;—és vajjon lehet-e megalázóbb, szörnyűbb az önérzetes asszonyra, mint annak a sejtése, megerősödő tapasztalata, hogy az ura, amikor hozzá közeledik, nem a lelkét, hanem a testét követeli s ő maga is nem az érzelmét, hanem az ösztönét hozza, kínálja?! Erre a sorsra jutni én nem akarok, nem is fogok.

Az úr (nagy szemet mereszt):—S te azt hiszed, azt hihetnéd... hát nem látod napról-napra, hogy kim vagy?

Az asszony:—Dehogy nem; látom én azt; de látni is akarom mindig, folyvást. Azt mink nem fogjuk elkezdeni, hogy férjemuram külön keresse a maga passzióit,—mert akkor mindjárt be is végeztük. Én nem vagyok és nem leszek „pótolható”. Nekem minden kell, vagy semmi. Én azt akarom, azt várom, azt követelem, hogy az uram a legnagyobb és egyetlen boldogságát abban lelje, érezze, ha a hivatásán kívül, amely előttem is szent és mindenek fölött való, egyedül nekem élhet. Az uram szerelmének a bensőséges heve rám is ragad, engem is szerelemmel telít meg; de a hidegülésétől egyszerre megdermedek; én tudom az asszonysiker legnagyobb titkát, talizmánját: mindig csak visszaadni,—adni csak a nagyon szerelmes egyetlenegynek, akinek a határtalanul édes boldogsága által válunk magunk is boldoggá, legyőzötten is diadalmassá. A magamfajta asszony várát nem lehet bevenni; azt csak feladni szoktuk annak, akin diadalmaskodunk, mert rabunkká tettük azzal, hogy szerethet bennünket.

Az úr:—Ejnye, de sok furcsát tud maga, galambom.

Az asszony:—Gondolkodom; ennyi az egész

Az úr:—Az istenért, mikor ér rá mindezt így kieszelni?

Az asszony:—Amikor magamban vagyok. Amikor maga a pártija után fut.

Az úr:—Ohó, alig néhány napja, hogy rákaptam egy kicsit arra a „pártizásra”...

Az asszony:—S máris azt hiszi, hogy a spárga várhat magára nyolc helyett félkilencig.

Az úr (mosolyog):—A spárga?

Az asszony:—Vagy én. Hát nem mindegy az?

Az úr:—De mennyire nem! (Felugrik, odasiet a feleségéhez s kezet csókol neki.)

Az asszony (derülő arccal engedi, hogy az ura becézze):—Nem volt jó a spárga?

Az úr:—Ej, mit a spárga!... te vagy jó, gyönyörüm, te!

Az asszony:—Hízelkedő! Ne higyje, hogy ezzel félrevezet. Ma nem hiszek magának; egyszer már szószegő volt.

Az úr (hevülőben):—Soha többet! . . Csókolj meg.

Az asszony (elfordul):—Ma nem.

Az úr:—Éppen ma; most, mindjárt!

Az asszony:—Nem, nem! (Ellenkezik.)

Az úr:—Ne légy kegyetlen, ne bánts!

Az asszony (kacag):—Én bántom? Mivel?

Az ura erővel megöleli. Mind a ketten elfojtva, fuladozva nevetnek.

Az asszony (kiszabadítja magát):—Menjen a kaszinóba; várja a pártija, siessen.

Az úr:—Nem kell; csak te kellesz; ha megcsókolsz, holnap kilépek a kaszinóból.

Az asszony:—Hátha nem csókolom meg?

Az úr (egyet gondol, de nagyot):—Akkor is kilépek!

Az asszony (kitárja a két karját):—Akkor gyere ide!...

Mind a ketten a teljes diadal érzetével ölelik meg egymást.

Parády Ambrus, a Nyírség első gavallérja, elvette a szépséges Tary Évát, akinél nekivalóbb párt hetedhét országon sem találhatott volna. Mégis nagy baj lett a dologból;—pedig nagyon boldogan kezdték.

Azért illettek össze annyira, mert mind a ketten egyformán szilajak, szertelenek, kiszámíthatatlanok voltak; így hát tetszhettek egymásnak. Már az a mód is, ahogy Ambrus udvarolt és a szerelmét bizonygatta, szörnyen a kedvére volt Évának. A legény azon kezdte, hogy aki fiatalember komolyabban mert forgolódni a kiválasztotja körül, azt mindet kardélre hányta, lévén a legjobb bajvívója nemcsak a Tisza-vidékének, hanem az egész országnak is. Okot könnyű volt találnia az ilyesmire; kivált minthogy az ellenfelei is többnyire „nyíri bicskások“ voltak; ami alatt a virtusságot kell érteni, minden rosszabb vonatkozás nélkül.

De nem is volt csuda, hogy Ambrus-barátunk bomlott Éváért. Édesebb kis teremtést nem szülhet földi anya. Olyan volt Tary Éva, mint egy pompás kis kolibri, amelynek fülemülehangot adott az a nagy Titok, aki a világot rendezgeti és kormányozza. Afféle tündérke volt. aki földi mulatozása közben éjfélen túl is itt maradt és azután nem bírt visszatalálni igazi hazájába.

A járása-mozgása eszébe juttatott az embernek egy szál virágot, amelyet a szellő sodrít arrább. Szemében a bűbájos nyári éjszakák fénye derengett. Szája szögletén állandóan ott hamiskodott az a férfibolondító mosolygás, ahogyan senki más sem mosolygott a világon. Ha megszólalt, az a legszebb zenével ért fel,—kivált Parády Ambrusnak.

Amikor végre úgy elverekedte a legény a vetélytársakat, hogy már senki sem mutatkozott közülök a szemhatáron, akkor azt mondta Évicának lássa, magát most már úgysem veszi el senkisem; tudja mit, legyen a feleségem.

Tary Éva kacagott egyet és—Parády Ambrusné lett.

*

Attól a naptól kezdve Ambrus meghalt a régi társaságára nézve. Amilyen mulatós, nagykedvű legény volt azelőtt, olyan bolondul szerelmes férj vált belőle. Kivitte az ő kis kolibriját a pusztai kastélyába és olyan mézesheteket élt ott vele, hogy még a legjobb pajtásai sem hallották többet a hírét. Színét annál kevésbé látták. Ez a rejtett boldogság majdnem teljes két esztendeig tartott. Akkor egyszerre az történt, hogy Ambrus betoppant egy este a cimborái közé, akik éppen mind együtt voltak. El lehet képzelni, hogy fogadták; micsoda gaudium lett abból. Ambrus csak hajnalban fogatott be s ugyancsak jókedvűen csördített a „négyes“ közé. Hosszú ostora csapójával megcsípte az ostorhegyes fülét s hajrá, röpült haza.

A tajtékzó lovak olyan dübörgéssel robogtak a kastély boltíves kapuja alá, hogy még az emeleten is fel kellett arra ébredni.

Éva asszony becsöngette a szobaleányát. Mi történik odalent? kérdezte csicsergő madárhangon s az orrocskáját egy kicsit kidugta a selyempaplan alól.

Már fényes reggel volt s a szobaleány az ablakból jól láthatta, hogy mi történt odalent.—Az úr jött meg, mondta félénken, mintha attól tartana, hogy ő kap ki az úr helyett, aki ilyenkor kerül elő.

De az asszonyka nem volt többre kíváncsi. Csak ennyit mondott:—Maris kérem, zárja be az ajtót belülről kulcsra; maga pedig menjen ki szépen a fürdőszobán keresztül. Azzal már át is billent a másik oldalára és csakazértis édesdeden folytatta megzavart álmát.

Kopogtatott-e Ambrus azon a bezárt ajtón, arról nem szól a krónika; hanem a cimborák aznap este megint nagy murit csaptak, mert vacsora idejére megint ott volt köztök a „megtért”. Persze hogy folyt a pezsgő, húzta a cigány, csendült a pohár, meg a nóta.

Hanem erről már mindenki tudott másnap. És mindenki találgatta, hogy mi lehet az oka az Ambrus nagy kedvének. Akik legkevesebbet kutatták, azok beérték azzal, hogy vállat vontak és azt mondták: kutyából nem lesz szalonna. De olyan is volt nemcsak egy, aki egyebet sejtett s az asszony körül tapogatódzott a gyanújával.

Ambrus senkivel sem törődött; megjött harmadnap is, negyednap is, meg a negyedik héten is:—mindennap. És mindennap hajnalban fogatott be.A cimborák már kezdtek végképen kidőlni mellőle.Csak ő maradt egyformán ugyanaz. Mulatott, de veszett jókedvét senkisem tapasztalta. Az úri illendőség határán túl semmit sem követett el; el sem hitték neki a cimborák, hogy igazán mulat. Még amikor nagy ostorpattogtatással kihajtott is hajnalonkint a városból, úgy ült a bakon feszesen, mintha kőből lett volna,

Addig-addig, hogy a szépséges Tary Éva egyet gondolt és amikor egyszer megint egymagára maradt, összecsomagolt s hazaszökött a szüleihez, búcsú nélkül.

Most azután egyszerre minden kisült. Most már mindent tudott a világ.—Na úgy-e, hogy az asszony körül volt baj?—Bizonyos, hogy válnak. Ezek egymásra úntak.

Hanem amelyik nyelves cimbora először tett csiklandós célzást az esetre, az kapott Ambrustól mindjárt egy olyan simogatást az arcára, hogy vánkossá dagadt tőle az ábrázata. Ebből természetesen újra csak párbaj kerekedett, ami annyit változtatott a helyzeten, hogy a cimbora dagadt arcából snicli lett.

Ezek után már csak a suttogók folytatták az érdeklődést; azok is titokban. De még így is a füléhez jutott Ambrusnak, hogy van már valaki, aki a válás után szívesen elvenné Tary Évát s ezzel a komoly szándékkal teszegeti tiszteletét az asszony szüleinél.

Ambrus befogatott és odahajtott a felesége lakása elé. Éppen jókor. Az a bizonyos kérőjelölt is akkor érkezett meg, mintha hívásra jött volna. Ezt, szegényt, már csak úgy magyarázat nélkül érte a szenteletlen bérmálás. Másnapra pedig csak a félfeje látszott ki a pólyából, amelybe a párbajdoktorok bepakkolták.

Ezek után éppen ott volt Tary Éva, ahol akkor, amikor először udvarolt neki az ura ilyenformán.Elkerülte a házokat mindenki, aki gyanus lehetett. Ha százszorta gyönyörűbb és megejtőbb lett volna is az éjfélszemű lidércke, még akkor sem akadt volna, aki megkockáztassa a közeledés következményeit. Úgy illett, hogy Ambrus úr ezért kárpótolja valamiképen az ő unatkozó kis életpárját; tehát nagyon udvarias levélben meghívta vacsorára—a cimborák asztalához; minthogy éppen a születése napját készült megtartani.

Tary Éva dacosan szorította össze éles, hófehér cicafogát és azt üzente a levélre, csak úgy szóval, hogy:—„Köszönöm, ott leszek!”

Ott is volt. Talán kiváncsiságból, hogy ugyan hogy mulat az ura, amikor neki mulat. Vagy csak mérges „azért is“ volt az elszántságában: ne higyjék, hogy bántja valami, amit az ura művel.

A cimborák asztala egy virágoskert volt akkor este. A főhelyen rózsakoszorús trónocska várta az ünnepelt vendéget. A cimborák frakkban. A cigány úgy húzta, hogy nemcsak a hegedűje sírt, hanem azok is, akik hallgatták. És mindig Éva asszonynak húzta. És mindig az ő nótáit húzta.

Ambrus, mint házigazda, az asztal végén ült, szemben Évicával, aki mellé két java-cimboráját ültette, akik híres udvarlók voltak. Adta, hogy nem féltékeny. A cimborák tehát udvaroltak is—módjával. Tudták, hogy rajtok a férj szeme. A gazda csak onnan messziről mosolygott át a főhely felé és emelgette aközben néha a poharát, mutatva, hogy most a „vendég” egészségére iszik. Egyébiránt úgy átengedte a teret a cimboráknak, hogy Éva asszony, aki a meghívást valami másra magyarázta titokban, megállapította hallgatólagosan, hogy ez már igazi sértésnek is beillik. Csak azért is mulatott. Húzatta, és koccintott a szomszédaival. Az urával csak úgy „par distence”; mutogatva neki, hogy „szervusz”!

Éjfélkor előállott a hintós fogat, hogy hazavigye az asszonyt. A szent János áldomása után úgy kisérték le Tary Évát valamennyien, mintha testőrei lettek volna. Az inas felült a bakra; a cigány a Rákóczit húzta s a parádés kocsis a lovak közé suhintott.

Hogy azután hogy folytatták a cimborák kivilágos-kivirradtig, azt csak hallomásból tudta meg Tary Éva.

Én is így tudtam meg ezt is, meg mindent, amit a városban széltében beszéltek.

Valahol Beregben vadásztam akkoriban és hazafelé útba ejtettem nyírségi ösmerőseimet.

Parády Ambrussal valamikor nagyon jó pajtások, sőt jóbarátok voltunk. Együtt faragtuk az iskola padját és együtt buktunk meg a számtanból. Később, mint nagy diáikok, együtt és egymásért verekedtünk a szatmári gubás-legényekkel, valami leányügy miatt. Az ilyesmi jobban összeforrasztja az embereket, mint akármilyen vérrokonság.

Vágytam rá, hogy lássam az én régi jó kenyeres pajtásomat, akinek a sorsa iránt különösen is felkeltették az érdeklődésemet azok a mendemondák, amelyek róla az egész környéken szárnyaltak.

Bizonyos voltam benne, hogy Ambrus megörül, ha meglát. Minthogy a mulatság után bent maradta városban, felkerestem.

Olyan bolond örömben sem láttam még valakit azért, hogy engem ölelhetett. Én pedig a viszontlátás első becézgetese után mindjárt belevágtam a fejszémet abba a kemény fába, hogy a régi testvériség jogán megkérdezzem tőle: mi igaz abból a sok mindenből, amivel őróla tele van itt a világ.

A barátom elkomolyodott. Szép, férfias arca elborult. De nem neheztelés volt azon, hanem szomorúság.Pár pillanatig így nézett rám, azután megszólalt:

—Tudod, öreg, tulajdonképen minden igaz és mégis semmisem igaz,—kezdte.—Neked, nem bánom, elmondom. Ugyis nyomja a lelkemet; pedig senkim sincs, akinek ezt a furcsa züllésemet megmagyarázhatnám. De már benne vagyok és ebből nincsen szabadulás.

Lenyomott egy karosszékbe és mellém telepedett. Azután hol hévvel, hol ellágyulva a következőket mondta:

„Nagyon szerelmes voltam a feleségembe, amikor elvettem. De még szerelmesebb lettem belé, amikor belekóstoltam abba a bolond nagy boldogságba, amit teste-lelke árasztott számomra. Én nem tudom, mi volt abban a csöpp asszonyban annyi felséges jó; de olyanná váltam attól, mint a megrögzött mákonyevő.

Szerelmes voltam, ész nélkül és mohón. Bele nem fáradtam ebbé az érzésembe. A gazdaságomban találtam annyi foglalkozást, hogy a feleségem néha magára maradhatott; éppen eleget arra, hogy meg ne únhassa Örökös udvarlásomat, hízelkedésemet, kedvének keresését. Amikor előkerültem és ujra megöleltem, az énnekem az igazi mennyország volt.

Persze, te azt hiszed: nem is lehetett másképen, csak úgy, hogy ő is így szeretett engem. Hisz' a házasságunk szerelmi házasság volt, egyetlen bárányfelhőcske nélkül az egünkön. Hát 'iszen szeretett. Valahogy józanul, okosan, finoman, diszkréten;—válogass, kérlek, ezekben a körülírásokban, amelyek mindegyike kétségbeejtheti a nagyon szerelmes férfit.

A feleségem akkor csókolt meg, amikor akartam,—de csak akkor. Megölelt, ha kivántam; de magától sohasem fúrta magát a két karom közé.—Nem így szerettem én és nem így akartam, hogy szeressenek.

Ugy éreztem, hogy már kínozom tapadásommal, a nagy vágyammal. Pedig azt szerettem volna, hogy élni se tudjon nélkülem; hogy elválhatatlan legyen tőlem. Sohasem hittem volna, hogy ilyen bolondja lehet a férfi egy asszonynak. És hogy éppen én lehessek valaha az a férfi. Ha ezt emlegettem neki, mosolygott. Mintha azt mondta volna: maga poéta! hogy kiszínez magának valamit s aztán azt szeretné, hogy én is olyan poéta legyek, mint maga. De hisz, akit maga kíván, az csak egy álomkép...

Ijedten hagytam abba ezt a képzelődésemet. Hátha még valóra talál válni. De nem sokáig bírtam elterelni gondolataimat eszelős vágyamtól. Elkezdtem az én rejtelmes hűvös tündérkémet még hevesebben ostromolni: hátha végre mégis lángot fog a szíve. Az erős, nagy szerelem csudát művel; annak nem lehet ellenállani. Az előbb-utóbb gyujt.

Tanítgattam, kérleltem; esdekeltem neki: mondj már valamit, édes, amire úgy vágyom tetőled; ölelj meg egyszer már magadtól, nagyon-nagyon... ne engedj elepedni, kis madaram; csicseregd bele a lelkembe a szerelmedet, hisz' énnekem csak te kellesz a világon.

Ilyenkor félénken nézett rám. Mosolygott; megriadt;—hirtelen, de csak pillanatra megölelt; mintha lepke szárnya érintett volna, olyan röptében megcsókolt és elfutott. Ezt így cselekedte százszor,—mindenkor. A lelkemet tettem a lába elé; de ez az angyalszemű kis ördög nem bírta mutatni, hogy szeret. Pedig én ez után tikkadoztam.

Annyit zaklattam érte, hogy egyszer türelmetlen lett és így kiáltott fel: Istenem, keressen valakit!...

Abban a percben el is hallgatott,—de már kimondta. S az én agyvelőm egyszerre megdermedt, a szívem meghiggadt, elnémult.

„Keressek valakit!”... Kiegészítettem: aki olyan lehessen, amilyennek én őt és csak őt kivánnám...

Egyre ezt ismételtem magamban: „keressen valakit... keressen valakit...”

Egy szót sem szóltam többet. Már nem kértem sem a szerelmét, sem a csókját. Nem ostromoltam. Megkináltam egy cigarettával, mint olyankor rendesen, amikor izgatottnak láttam.

Én is rágyujtottam. Együtt dicsértük a finom egyiptomi szivarka zamatját: igértem neki belőle másnapra százat, örült neki. De a szemében megdöbbenést, tünődést, szorongó kérdést láttam: ”mi történt most?!”...

Minderre én már nem feleltem. Ha mindent megértett is, ami bennem volt és ha akkor odaborult volna rám könyörgő vezekléssel: akkor is késő lett volna.

Az Isten minden hatalma sem tehette, hogy az a pár szó ne csengjen a fülemben.

Ha akkor megfojtottam volna, akkor is csak ezek a szavak kisértettek volna az ő emlékével egész életemben.

Ekkor következett az, hogy befogattam és elindultam a mostani utamra. Hogy „keressek valakit”, akit meg nem találhatok soha, sehol.

Én nem válok el tőle... de elválni sem engedem. Meg nem szabadulunk egymástól, amíg élünk. Egymás özvegyei leszünk élve.

Aki a közelségébe tolakodik, azt levágom. Már tudják és nem is próbálgatják.

S ez így lesz, amíg az utam végére nem érek...”

*

Elhallgatott. Egy diarabig maga elé nézett. Olyan szomorú volt, hogy nem mertem megzavarni.

Aztán felriadt és megszólalt:

—Ni, már egészen este van;—gyerünk a cimborákhoz.

Özvegy Berkiné, született Pankotay Marietta asszony, egy kicsit megdöbbent, amikor azon a bizonyos szép májusi napon, délelőtt tíz órakor, betoppant hozzá Bánky Dininé, a barátnéja, aki egyébiránt ritkán látogatta meg.

Ez a két asszony tudniillik nem valami nagyon szerette egymást; de ezt egyikök sem akarta dobra ütni. Látszólag igen jól voltak, amikor találkoztak; hanem ezen nem igyekeztek különösebb buzgalommal. Bánkynéról mindenki tudhatta, hogy egészen csak a családjának él; két szép gyermeke volt, egy már-már nagyocska leánya, meg egy tíz éves fia, akik a rendes házi gondok mellett eléggé elfoglalták. A leánykája ruháit például ő varrta, a fiát pedig felkérdezte a leckéjéből mindennap; ezenkivül maga ügyelt a konyhára s az ura mindenféle holmiját is ő tartotta rendben. Kedves, jó, házias asszony volt, akinek semmiféle üres bolondságon sem járt az esze; kissé későn ment férjhez és már közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz, de még olyan kellemes külseje volt, hogy Bánky Dini bizony bátran beérhette volna vele szerelem dolgában is. Igaz, hogy Juliska asszony minden körmönfontság nélkül szerette, egészségesen és nyiltan, őszintén, az ingerlő kacérkodások teljes hijjával, ami nem mindig a legszerencsésebb módszer a férfiak érdeklődésének az ébrentartására. Még a divattal is csak mérsékelten törődött, a ruháit átigazíttatta, nem dobta el mindjárt a gazdagodni vágyó szabók kedvéért. Olcsó kalapokat viselt, egyszerű dísszel, semmi paradicsom-madár, semmi kócsag, egy kis virág vagy szalag, punktum s ezt is többnyire maga „applikálta” a „formára”. Egy szó mint száz: jó asszony volt, derék asszony volt, takarékos, dolgos, amilyen mai napság nem minden bokorban terem.

Ami ezt illeti, olyan sem minden bokorban terem, mint Marietta, aki majdnem mindenben éppen az ellentéte volt Bánkynénak.

Marietta egyetlen élethivatásának azt tartotta tudniillik, hogy szép legyen és tessék; tessék mindenkinek, hódoljon neki mindenki, bolonduljon érte minden férfi. No, mert az asszonyok éppen az ilyen veszedelmesfajta nőkért nem szoktak bolondulni. Marietta talán tíz évvel is fiatalabb volt, mint Bánkyné; virágzott, mint az elmulhatatlan tavasz, szerette a tükrét és a legnagyobb gondja a saját szépsége volt, amelyen szerelemmel csüggött. Közös hajlandóságok ilyformán alig lehettek ebben a két asszonyban. Miért keresték volna egymást gyakran?

Amikor Bánkyné ebben a korai időben meglepte, Marietta nem minden rossz érzés nélkül kérdezte maga-magától: vajjon mit akarhat? De azért nagyon mutatta, hogy örül. Megcsókolta a vendégét és még furcsább bizonytalansággal állapította meg hirtelenségében, hogy az nem csókolja vissza. Szándékosan kerülte, hogy ezt valahogy észre vegye. Isten hozott lelkem: mi jót hoztál? tedd le a kalapodat...

Bánkyné közbevágott:—Hadd el, Mici, fölösleges, hogy nekivetkezzem, azért jöttem ilyen korán, mert biztosítani akartam, hogy egyedül legyek veled; ilyenkor még nem jönnek látogatóid és én háborítatlanul óhajtottam egy félórácskát lefoglalni az idődből. Hanem ha megengeded, leülök, így ni.

Tiszta, egyenes tekintetét Mariettára szögezte, aki majdnem zavartan ült le vele szemközt. Vajon mit akarhat? kérdezte újra hangtalanul.

—Látod, Mici, én olyan asszony vagyok, akinek ami szívén, az a száján; az én egyszerű polgárias életemben nincs nekem szükségem kertelésre, virágnyelvre, diplomatizálásra; veled is eszerint beszélek; de kérlek, mondd meg a szobaleányodnak, hogy ne engedjen be addig senkit sem, amíg én itt leszek s aztán... jó lesz, ha őt is eltávolítod, fölösleges volna, hogy hallgatódzék.

Marietta szorongást érzett; szótlanul kelt fel és kiadta a parancsot a cselédjének; amikor visszajött, zavartan mosolyogva mondta: szinte megijesztesz, olyan ünnepies vagy...

Bánkyné úgy tett, mintha nem is hallaná ezt a megjegyzést. Mindjárt rátért a dolgára, ami idehozta.

—Nézd Marietta, annyi az egész, hogy megakarlak kérni: hagyj békét az uramnak!...

Ezt a szót, hogy „kérni”, olyan nyomatékkal mondta, hogy szigorú parancsnak is beillett.

Marietta felugrott. Bánkyné nyugodtan emelte fel a kezét s leintette. Ne izgulj, kérlek, én nem beszélek a világba; elhiheted, hogyha erre a lépésre rászántam magamat, akkor tudtam is, hogy mit csinálok. Az uram udvarol neked és te szívesen fogadod... De ez még hagyján volna, én ösmerem Dinit és apró csélcsapságaival nem törődöm; hanem most nagyobb dologról van szó. Dini szerelmes beléd, ez idő szerint komolyan szerelmes és ez már baj, az olyan nagy gyermek, amilyen ő, nem tud magára vigyázni és ha tűzzel játszik, könnyen megégeti magát. Ezt én nem akarom, nem engedem; nekem ő a legnagyobb gyerekem és én vigyázok rá.

Marietta-asszony ezalatt kissé összeszedte magát, az arcára elbizakodottság tolakodott egy kis sértődöttséggel párosultan.

—Nagyon különös, édes Juliska, hogy így beszélsz velem, nem tudom honnan állapítod meg olyan bizonyossággal, hogy az urad udvarlását ”szívesen” fogadom, tudtommal sem az övét, sem a másét nem veszem komolyan, ha neked nem tetszik, hogy a társaságomat néha tán keresi, tégy róla tetszésed szerint, lekötelezel vele.

—Hisz éppen ezt cselekszem Mici; a tetszésem ebben a dologban az, hogy te magad távolítsd el a közelségedből, mert te vonzottad oda annyira. Vonzottad lelkem, tudatosan; eleinte talán csak kacérúl, később veszedelmesebben. Mert te is, mintha kitüntetnéd Dinit és ettől ő egészen megbolondul. Lásd fiam, te talán nem gondolkodtál még azon, hogy mi lehet ennek a vége. A férfi, ha így elveszti a fejét, minden ostobaságra kész a „szerelméért”; történhetnek olyan dolgok is, hogy annak következtében mink—ő meg én—elszakadnánk egymástól; hát lelkem, arról én teveled nem beszélek, hogy nekem ez mi lenne; de hogy őneki mi lenne, azt szívesen megmondom. Az lenne. Mici, hogy az első időkben csak én lennék közülünk, hármunk közül, boldogtalan, no meg a gyermekek is, akik az apjukat vesztenék el; de csakhamar elmúlnék a ti számotokra minden jó és keserves megbánást ereznétek; hisz te nem az vagy, aki, ha Dinihez hozzámennél—mert reménylem, ez magától értendő—örökre beérnéd az ő kevés változatosságot igérő lényével. Az sem vagy, aki gondját tudnád és akarnád viselni, pedig hidd el, erre szüksége van; még az ingét is én adom ki neki reggelenkint; a nyakkendőjét én kötöm meg; a kávéját én töltöm a csészéjébe; a dolgaira és figyelmeztetem; arra én vigyázok, mit szabad neki enni, hogy el ne rontsa a gyomrát; ha mégis elrontja, én ápolom; a harisnyáit én stoppolom; ha nincs otthon, én lesem virrasztva, amíg csak meg nem jön; az ágyát én vetem meg; amikor rosszkedvű én igyekszem felvidítani, a gyerekeit én nevelem; mert ő csak szeretni tudja őket, de nevelni nem; a, garast én verem a fogamhoz, hogy semmiben se legyen hiba, hiány vagy rendetlenség; a számlákat én őrzöm, én is fizetem ki, a szabójával én alkuszom; a ruhája szövetét én választom; a cseléddel én pörlök, ha kell s én is fogadom fel; őrzöm testi-lelki egészségét; keresem a kedvét mindenben; kényeztetem, mintha királyfi volna; tűröm a szeszélyeit, pedig vannak! Lesem a gondolatát, az izlését, a kedvét; körülötte vagyok mindig, amikor nem lát is; magamra vállalok mindent ami izgatná, bántaná, bosszantaná, és ha kellene megvédelmezném mindentől ami fenyegeti, legyen az akármi; kikaparnám a szemét annak, aki bántja; megfojtanám azt, aki szerencsétlenné teszi; én az édesanyja is vagyok nemcsak a felesége. Tudnál-e te ez lenni. Mici? tennéd-e mindezt érte könnyen, szivesen, jókedvvel, fáradhatatlanul, boldogan, panasz nélkül, egész odaadással, az életed egyetlen céljaképen? Mert ha tudnád és ha akarnád is: akkor, de csak akkor beszélhetünk arról, hogy én a kedvedért félreálljak. Diniért, az ő boldogságáért, még azt is megbírnám tenni, hogy odaengedem neked, tedd boldogabbá, mint mellettem lehetett; én bizony a feleségi mivoltom mellett nem lehettem csupán csak a szeretője; ez, úgy lehet, hibám; de nekem is vannak igényeim s én amazt választottam, már ez így van; így volt vagy tizenöt esztendőn át; most te esetleg végkép felforgathatod; de vigyázz! gondold meg, jól gondold meg, mert ha boldogtalanná teszed Dinit, akkor velem gyülik meg a bajod, édesem, tudod, én nem tréfálok. Ezt akartam neked most elmondani. Én nem tudom egészen bizonyosan, hogy is vagytok egymással, pontos adataim nincsenek, de vannak jelek... én ösmerem az uramat... minden gondolatát kitalálom; mint feleségnek, vannak jogaim, mint olyan feleségnek, aki az urára vigyáz és akinek ez már azért is kötelessége, mert az ura nem tud magára vigyázni. Egyszóval: én levelekre akadtam—nahát megvallom—kerestem ezeket a leveleket is, mint minden egyebet. Lásd, Mici, elpirulsz, érzed az igazamat; nem kínozlak tovább, mindent elmondtam, megértettél reménylem. A többi tőled függ. Gondold meg jól. Én nyugodtan várok.

Felállott. Könnyedén bólintott a fejével. Ez volt a búcsuja. Most már nem tartotta szükségesnek sem a kézfogást, sem az ölelkezést.

Marietta mereven, halványan nézett utána. Zúgott a feje. Tele volt aggodalommal, rémülettel. Elgondolta másodpercek alatt, hogy minő sors várna rá a Juliska helyén. Dadájává kellene válnia egy felnőtt embernek, egy vén gyereknek. S ha nem birná el, akkor ez a makacs asszony még valami bolondot követne el. ettől kitelik. Megborzadt.

Hamarosan az íróasztalkájához futott, kapkodva írta meg a levelet Dininek, még meg sem szólította benne.

„Bocsásson. meg a könnyelműségemért,—írta—nem volt szép játék, de csak játék volt. Hisz' én már menyasszonya vagyok valakinek. Felejtsen el végképen. Még ma elutazom.”

Egy szó sem volt ugyan igaz a meny asszonyságból, de hatásosnak gondolta, azért füllentette.

Sőt még csak el sem utazott.

Tudta, hogy Dini megtört szívvel igyekszik őt most már elfeledni.

A férfi, ha még oly, gyönge is, egyetlenegyet nem tudhat megbocsátani annak az asszonynak, akit szeret: ha az az asszony játszik vele.

Hadd higyje. Hadd fusson et

Talán igaz is volt, hogy csak játszottak vele.