Magyar élet: Elbeszélések

(Elmondja ő maga a barátnőjének)

„Tudod édesem, hogy én nagyon szeretek minden sportot, de kivált a vadászatért rajongok, amelynek a gyönyöreit az uram fedeztette föl velem. Még pedig megvallom, egy kissé a megsértett önérzet, amely majdhogynem daccá fajúlt, volt oka annak az elhatározásomnak, hogy „vadász” leszek. Az uram, akivel együtt lovagoltam, túristáskodtam, ródliztam, korcsolyáztam, úsztam, sőt eveztem is,—ettől az egytől elzárt. Ő maga szenvedélyes vadász; de engem a vadászatain nem kivánt maga mellé. Azt mondta, hogy a nő, akinek az idegélete fegyelmezetlen, nem lehet igazán jó vadász és lépten-nyomon hibákat követne el puskával a kezében; megbízhatatlan, néha szeles, néha türelmetlen volna; arra a figyelemre, arra a gyors és amellett helyes elhatározásra, amely a férfinak szinte járuléka, egyszerűen alkalmatlan a nő.

Meg kell jegyeznem, hogy az uram is csak az erdei vadászatnak a bolondja; a többi hidegen hagyja. De az erdők csudás útvesztőiben lopódzni, szarvas vagy vadkan után: ennek még a gondolatára is felvillanyozódik. Nos, én elhatároztam magamban az ő lekicsinylő véleménye után, hogy most már csak azért is vadász leszek; megmutatom én az uramnak, hogy ott is asszony az asszony, azaz: helyt áll. Azt akartam, hogy még jobban tessem neki; hogy még jobban szeressen; hogy erdei kirándulásain is megszokjon és nélkülözhetetlenné váljak neki. Hogy mindig ott lehessek mellette.

Ez sikerült is, mert ma olyan vadász vagyok, mint akármelyik férfi. Lőttem már szarvast is, vaddisznót is; de ami ennél több: megösmertem az erdőt, minden felséges szépségével, külső és benső gyönyörüségével; értem az utóbbi alatt azokat a hangulatokat, amelyeket kelt s amelyeknek ma már én is bolondja vagyok.

A dolog nem történt olyan simán, ahogy elmondom. Egy kis ravaszsággal kezdtem. Tudtam, hogy az uram, ha már olyan szigorúan vélekedett, nem is engedne egykönnyen,—én hát a tudtán kívül tanúltam meg a puskával bánni. Öreg erdészünk volt a tanítóm, aki erdei sétáimon feltünés nélkül elkísérhetett s akinek a puskájával azután egy szép napon leterítettem az első őzet.

Képzelheted, mit éreztem, amikor a véres zöld galylyal, kis vadászkalapom mellett, az uram elé toppantam. De ő is odáig volt. Majd megevett. Már nem bánta, hogy az engedelme nélkül cselekedtem. Az erdészt megjutalmazta, nekem pedig rögtön vett egy pompás kis golyóspuskát.

Azóta persze együtt vadásztunk mindig; megtanultam tőle a cserkészet minden csinját-binját s a bőgő szarvasbikához úgy odalopodzom, mint a hiúz; az uram boldogan gyönyörködik bennem s én tulajdonképen nem is magamnak vadászom, hanem őneki. Boldog vagyok, ha látom a szemében az elragadtatást.

Isteniek is azok az alkonyatok, meg azok a hajnalok az erdőn. Ti, városi asszonyok ezt nem tudjátok. Amikor az erdő lelke egyszerre csak elkezd ébredezni és a lombok susognak-sóhajtoznak s végigsuhan az egész erdőn valami gyönyörérzetet keltő borzongás!... Ez kivált hajnalban van; az első madárhangok csak ezután pittyennek. A sötét hajnal a várás-lesés-hallgatódzás ideje; ülünk a vadász-székünkön egy bokor vagy fa mellett és várjuk a derengés erősödését, amikor már meg bírjuk különböztetni a szineket és a vonalakat, amelyek úgy össze tudnak folyni sötét tömegekké. S aztán egyszerre nagyot sóhajt a hajnal és felnyitja a szemét. Szél suhan át rajtunk s már világosodik. Érezzük, hogy érkezik valaki, aki a földi mindenség ura és jóltevője. Keleten, a zöldeslilás égi kárpit mögött kezdődik a menyországi vadrózsák nyílása!... Nem mondom tovább, hisz most az én bolond esetemről van szó. Arról, hogy mi történt velem szeptember közepén, amikor az édes uram erdeiben cserkésztem egy délután.

Az uram most katona, tudod;—az idén nem lehetett itthon a cserkészet évadján; de nekem megírta, meghagyta, rám parancsolt, hogy én csak vadásszam. Ő helyette is vegyem ki a dézsmát. Szót fogadtam neki és ellátogattam a pagonyokba.

Az erdészünket betegen találtam; a régi, jó vadőreinket mindet behívták; nem volt, aki vezessen. Azaz, hogy nem volt más, mint egy vadorzóból átvedlett erdőkerülőféle, akit sebesülten küldtek vissza a harctérről s új behívásáig egyelőre még otthon lézengett.

Sötétképű legény volt; vad nézésű, komor és szótalan. Rövidre vágott haja úgv meredt fel, mint a vadkan sörtéje. Medveszerű járása mellett is csudálatosan nesztelenül lépett. Én csak könnyű vagyok, mint a lepke, de még a gummitalpú cipőmmel sem bírok olyan hiúzlépésű lenni. Az erdőt úgy ismerte, mint én a tenyeremet, a cserkésző utak vonalát végig tudta; emiatt aztán hasznát lehetett venni. Az erdész őt rendelte ki mellém.

Mondom, délután volt, gyönyörű őszi délután. Félnégy óra tájban indultunk el a vadásztanyáról a Somhegy irányába, ahol egy erős bikát tudtak az embereim. Éppen a Somhegyet ismertem legkevésbé; vezetőre ott igazán szükségem volt. Ez a hegy szeszélyes hajlású gerincével hol jobbra dől, hol balra s a széljárás rajta mindig bizonytalan. De a vadsága miatt éppen ezt a tájékot szereti a legóvatosabb vén bika, amilyennek azt a bizonyosat jelezték. Még annak a reménységére is végigborzongott rajtam a vadászláz, hogy találkozni fogok ezzel az agancsos nagy úrral.

A délután, mondom, gyönyörű volt. Teljességgel más hangulatú, mint a hajnal. Az arany-alkonyat sárgás fénynyel hintette meg az erdőt; a szajkók szemtelenül kiváncsiak voltak s ránk ripakodtak; a kék ég hűvösen és vidáman mosolygott. Egy óra hosszat haladtunk már s én mindig elől jártam, ahogy az uramtól tanultam. Ahol másfelé kellett eltérnem, ott a kisérőm halk pisszenéssel figyelmeztetett. Nem is tudtam másból, hogy van valaki mögöttem olyan halkan mozgott. Egy pisszenés azt jelentette: jobbra! Két pisszenés: balra! Hátra se kellett néznem. A puskám a vállamon volt. A vadat magamnak kellett észrevennem. Ezt már nem engedtem volna át másnak úgy sem. A cserkészetnek ez egyik legnagyobb élvezete. Az édes uram erre is megtanított.

Már fent voltunk a Somhegyen és éppen lefelé ereszkedtünk egyik katlanába, amikor mély, morgó hangon bőgött egyet odalent az én hárembasám. Nagyot dobbant a szivem. Ime, csakugyan itt van! Teljes gyanutlansággal kezdi az udvarlást szépei körül és most már csak az én ügyességemen múlik, hogy a közelségébe jussak. Megnéztem az órámat. Pontban öt óra volt. A hegytetőn még teljes világosság; idelent már árnyékos esthangulat.

A bika újra bőgött; erősen harsant fel kondulásszerű hangja. A hegy visszhangosan verte azt vissza s a tapasztalatlan vadász azt hihette volna, hogy amott is bőg egy szarvas.

Gyorsuló lélegzettel indultam a hang után. Az erdő itt sűrű volt; a fák közt alig volt nyilás, a cserkésző út fekete óriáskigyóhoz hasonlított. Ha ilyen sűrűség közt van az „öreg úr”, akkor hiába minden, meg nem látom; legalább is nem eléggé jól arra, hogy biztosan lőhessek rá. De tudtam, hogy a hegy alatt széles völgy van és hogy a vágásba igyekvő suták, a basa asszonyai, azon át fognak átváltani és arra csalogatják a bikát is. Ha odaérhetek, mielőtt átmennek a völgyön, ott találkozom is velök.

Hanem a nyilt erdőben még sokkal jobban kell majd ügyelnem mindenre. Nem is annyira a bika miatt, amely vakon, szerelmesen vonul a háreme után s fel-felordít aközben, mindig jelezve: hol van. Hanem a szemfüles tehenek miatt, amelyek hallgatnak és figyelnek; minden szokatlant észrevesznek s amelyeket, a bokrok közt elszórtan, sokkal nehezebb úgy meglátnom, hogy ők ne sejtsenek rólam.

Szerencsémre a szél nagyon jó volt. Szemközt lengedezett. A szimat miatt tehát nem kellett aggódnom. De a szarvasnak szeme és füle is van, még pedig sokkal jobb, mint az enyém.

Átvillant az emlékezetemen, hogy mit tanultam az édes uramtól: „Amikor már előtted van a szarvas, hagyd hátra a vezetőt s magad lopódzzál hozzá. Két ember két mozgás és két zaj. Kettőt mindig könnyebben vesz észre a szarvas, mint egyet.”

A bika újra meg újra bőgött és a nyilt völgy már nem volt messzire.

Anélkül, hogy hátranéztem volna, felemeltem a balkaromat: az azt jelentette: megállj! Halkan szóltam hátra a kisérőmnek: itt maradj! amíg lövést nem hallasz, várj!

Ott lehetett egészen mögöttem, mert hallottam nehéz lélegzését.

Azután nem törődtem vele. Mentem tovább, egymagam; minden lépésemre úgy vigyáztam, mintha attól függött volna az életem.

Egyetlen gallyacska sem roppant meg a cipőm talpa alatt. Magamat is olyannak éreztem, mintha az erdők vadja volnék. Párducsompolygással haladtam előre, ki a völgyig, amelynek a tisztása hirtelen világossággal nyilt meg előttem. Ott még jóformán nappal volt.

Messzelátómmal mohón vizsgáltam át a környéket. Ah! Egy szarvastehén már csakugyan kint volt a sűrűből és gondtalanul, de minduntalan körültekintgélve csipegette a zamatos füveket. A bika ott bőgött a sűrűben, mögötte. Neki még nem nagyon tetszhetett a korai kivonulás.

Én pedig a reménykedés felajzott nyugtalanságával lestem, hogy mikor látom meg ágasbogas agancsát.

Az édes uraimra gondoltam, hogy hogyan mosolyogna, ha most látna ezzel a türelmi próbával az egész lényemben.

Abban a pillanatban, amikor a bika hatalmas agancskoronája kezdett előretolakodni a tehenet környező bokrok között, halk neszt hallottam magam mögött.

Hirtelen megfordultam.

A kisérőmre esett a szemem, aki alig pár lépésnyire állott tőlem és rámbámult mereven, magából kikelve, eltorzult, sápadt arccal, égő szemmel és vonagló szájjal, amely nyitva volt s lihegő melléből valóságos kis viharokat fujt ki.

Abban a pillanatban meg kellett értenem a helyzetemet.

Itt vagyok egy amúgy is félig vad emberrel ebben a végkép elhagyatott erdei magányban,—s ez az ember az elárult állati szerelem őrületével vívódva, már-már végkép elvesztette az eszét!...

Megborzadtam. Rettenetesen féltem.

Nem törődhettem többet a szarvassal.

Ösztönösen fordítottam neki a puskám csövét és rákiáltottam.

...Azt hiszem a hangomban semmi nőies sem volt. Ütés, pofozás, korbácsolás volt benne.

Még hallottam, ahogy a megriadt szarvasok elrobajlottak. Nem nézhettem feléjök.

Most ezt az őrültet kellett figyelnem mindenre kész elszántsággal.

Az édes uram erejét és akaratát szivtam magamba az erdei levegőből.

—Fordulj meg!—parancsoltam. És menj előttem! Ha csak egyetlen gyanus mozdulatot teszel is, lelőlek.

Puskám csövének az iránya bizonyíthatta, hogy szavamnak állok.

Engedelmeskedett.

Mint a vasvesszővel megfenyített fenevad, úgy fordult meg, miközben hörgő hangok szakadoztak fel a melléből.

Igy kisértem hazáig, folyvást lövésre készen.

És azután:—el kellett eresztenem, hisz tulajdonképen semmi sem történt.

Még csak el sem mondhattam ezt a furcsa cserkészetemet senkinek sem. Még az édes uramnak sem írtam meg. Eltilthatott volna az erdőtől, amelyet annyira imádok.

De még sem bírtam, lásd, megállani, hogy végkép titokban tartsam. Megfojtana, ha valahogy nem könnyítenék azon a szorongó, rémült, elszánt érzésemen, amelyet átéltem ott. Az egyetlen könnyítés az, hogy mégis csak beszélek róla, legalább teneked.”

A gróf vendégei ebéd után egy kicsit sziesztáztak. Nagy nyár volt; rekkenő hőség még a pusztán is. A fülledt sárgáskék levegőben alig mozgott valami, ami élt. Még a légy is árnyékba vonult; a madarak is; a galambok a cselédházak eresze alá menekültek; jól eshetett ilyenkor a kastély hűs szobáiban a kényelmes pihenés. A gróf elhelyezte a vendégeit az északi oldalon levő épületszárnyba, az emeleti úgynevezett „platánszobákba”; azoknak az ablakait tudniillik gyönyörű óriás platánfák árnyékolták. Ő maga azután lement a parkba, amelynek egyik félreeső sarkában volt a telivér csikók kifutója. Szerette a lovakat és minthogy a vendégek miatt ma még nem nézhetett feléjök, tehát pótolni akarta a mulasztását. Elindult a gesztenyefasor felé, amely a gazdaságba vezetett: de amikor a virágos táblák mellett elhaladt, a borostyánnal sűrűn befuttatott lugasban, nem messzire tőle, megvillant valami fehérség. A gróf látott ott valakit. Az egyik vendégét,—egy leányt. Krebsler Simon kisebbik leányát, Ginát.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy úgy tesz, mintha nem vette volna észre. De mégis kíváncsi volt rá, hogy miért szökött meg ez a fiatal leány az övéi mellől; mi hozta ide, holott nagy kényelemben élvezhetné az emeleten a dolce far nientet. Az apja, az öreg Krebs Sámuel—pardon—Krebsler Simon (!) most bizonyosan ingre vetkezve nyujtódzik a „szófán”; Trilla kisasszony pedig—a nénje, a gyönyörűséges tündérszép nénje—valamelyik selyem karosszékben álmodozik... ki tudja, miről.

Önkénytelenül kanyarodott lassan a lugas felé és egy kicsit leste, kitalálni igyekezett, hogy vajon látja-e, nézi-e őt a leány; oda is ment volna, nem is; közeledett is feléje, nem is; mint amikor a meglapult vaddal szokta elhitetni, hogy nem vette észre, úgy ment arrább-arrább; aközben pedig zsibongtak a gondolatai és újra átélte annak a furcsa esetnek az előzményeit, hogy Krebsler Simonék most az ő vendégei.

Biz ez elég furcsán történt. Amikor utolsó nagy kártyavesztesége után már azon tünődött, hogy nem volna-e legokosabb mindent elintézni egy golyóval, betoppant hozzá Krebsler Simon.

Régebben is ösmerte; még abból az időből, amikor Krebs Sámuelnek hivták. Akkor még kisember volt; minden üzletecske jó volt neki; el nem szalasztott volna egy vörösgarasnyi nyereséget sem.—Hja, méltóságos gróf úr—szokta volt mondani—kleine Fische gute Fische—a közmondásnak igaza van. De hovatovább mindinkább csak a nagyobb és nagyobb halakra vetegette ki a horgát; sőt végül már olyan volt, mint a balatoni nagy halászgazdák, akik ezer mázsa halat húznak ki egy fogásra a nagy kerítőhálóval; abban azután lehetnek jó kis halak, csakhogy tömegével. A nevét is megváltoztatta akkorra; Krebs Sámuelből átvedlett Krebsler Simonra; ahol nem cáfoltak rá, ott kiadta magát bankárnak; különben lehet, hogy az volt már. Mondhatott akármit, úgyis a pénze „beszélt”. Miatta ugathattak a kutyák.

—Gróf úr, kezdte, a gróf úr ösmer engem, hogy én soha életemben sem voltam hazárd; mindig „zicherre” mentem, ha valamit elkezdtem; és most az egyszer, lássa, hazárd vagyok. Olyasmivel jövök, amit ha nem tetszik megérteni, akkor mind a ketten a rövidet húzhatjuk. De hátha!...

Megakadt; biztatást várt. A gróf éppen eleget kockáztatott életében, hogy utolsó hazárdcselekedete előtt megértse ezt a hajlandóságot másban is. Megkérdezte:—Mi az, Samu? Miről van szó? Beszéljen.

—Hát jól van, beszélek. De tessék engem végighallgatni egészen; ne tessék addig hirtelenkedni, amíg el nem mondtam. Rosszabb már úgy sem lesz. Csak jobb lehet.

A gróf mosolygott. Ugyanaz a mosoly volt ez, amelylyel az ezresbankót szokta odadobálni a bakk-asztalra: a „mindegy”-mosolya.

Krebsler Simon nekifohászkodott.

—Ha meg tetszik engedni, leülök. Még belé sem kezdtem és máris elfáradtam. Mindegy, benne vagyok. Azon kezdem, hogy van nekem kereken négy millió korona vagyonom, ami megvan. A többi, legalább is még egy millió, lóg; de felém. És van nekem egy leányom—azaz hogy kettő van, de én most csak az egyikről beszélek—ez a leányom maga a Vénusz, maga a paradicsombeli Éva, maga a szépség, ahogy festik; és ki van nevelve-tanítva, nem is grófnénak, hanem hercegnének; mindent tud és van ráadásul most rögtön két millió koronája; de ha én akarom, több is, akár még egy millióval több. Ha olyan valaki veszi el, aki nekem is tetszik...

Nagyot fujt s megtörölgette izzadt homlokát. A gróf csak mosolygott.

—És maga, Samu, ezt a szép leányát nekem szánta, ugy-e?

—Gróf úr—pattant föl Krebsler - önnek ördöge van. Ön maga a lángész; ön...

—Én egy tönkrement mágnás vagyok, ennyi az egész—vágott közbe a gróf.—Megértem, hogy ezt az ajánlatot teszi. Őszintén szólva, az ön helyén én nem tenném. De az izlés ellen nem lehet disputálni. Hanem egyet kifeledett a számításából, kedves Samu.

Krebsler nagyot nézett.—Csudálnám, gróf úr.

—Azt, hogy nekem van ám egy különös bogaram; nem a grófi cimer, legyen nyugodt; azzal már elkészültem; hanem az a rögeszmém, hogy én nem veszek el olyan nőt, aki nem szerelmes belém. Talán ezért nem is házasodtam eddig. Ez már nem a gróf bennem, hanem a férfi.

Krebsler mind a két kezét fölkapta örömében, úgy deklamált.—De gróf úr, az Istenért! Van olyan, aki önbe nem szerelmes? Lehet olyan? Hiszen még én is!...

A gróf megint mosolygott.—Hja, édes Samu, az más. De a leánya! 'iszen még nem is ösmer; még nem volt szerencsém hozzá. Magam is csak hallomásból tudom, hogy csakugyan szép; mondják.

Krebsler összecsucsorította a száját; a balkeze hüvelyk- és mutatóujját az orra alá tette, azután cuppantott.—Gyönyörű!—mondta. És megismételte, megduplázva a „ny”-t. Gyönynyörű!

—Mindenesetre meg kell előbb ösmerkednünk—vélekedett a gróf. És azzal a furcsa állandó mosolylyal, amely mögött akár minden bolondság is rejtőzhetett, így szólott:—Tudja mit, kedves Samu; én holnapután kimegyek Csillagiba, a birtokomra; legyen szerencsém ott mindnyájokhoz; nézzenek körül; maga sok mindenhez ért; ha még talpra állhatok valahogy, nagy változtatásokra lesz szükség a gazdaságban is; a kés a torkomon, nekem sok időm nincs; hamar kell döntenem, a többit majd meglátjuk...

*

És ez a holnapután: ma volt.

Krebsler, meg a két leánya csakugyan vendége volt a grófnak. És Krebsler csakugyan úgy jött s ment a birtokon, mintha már végképen bent ülne. Trilla pedig, a nagyobbik leánya, csakugyan nagyon szép volt.

A haja bronzvörös, de nem festett; a nap is, az árnyék is csudás fény változatokat mutatott azon a sziréni vörösségen. Az arca Madonna-arc, a szeme Phryne-szem, termete a vigyázó őzikéé, beszéde a pajkos-szellemes Pucké; leánynak kissé asszonyos volt, legalább az eszével. Az öreg Krebs olyan volt mellette, mint egy hordár. Még ő maga is szerette mondogatni—már mint Krebs - vajjon kit csudált meg az anyád? te jerikói rózsaszál; te Adonáj leánya!

Gina (Regina) igazi kis hamupipőke volt a nénjéhez képest. Beszédes-lelkes szép kék szemén kívül nem volt rajta semmi különös sem. Fehér ruhácskájában, amely nyakig volt gombolva, olyan volt, mint valami igénytelen kis nevelőnő. A haját „copf”-ban hordta; szép vastag fonatban, kék szalaggal.

A nénje mellett alig törődött vele valaki. A gróf szólott hozzá néhány udvarias szót; olyankor gyönyörűen elpirult a kis leány. Nagyon szépen tudott elpirulni. Az a bizonyos sokat megénekelt hamvasan piros őszi barack bizony elszégyelhette volna magát mellette. Ez a pirulás jutott eszébe a grófnak, amikor most mégis a lugasnak tartott.

Gina megrezzent a láttára, mint a vadmadár, amelyet a bokrában meglepnek.

—Hát maga. kisasszony, nem fél ettől a liliomhervasztó kánikulától?—kérdezte a gróf, csakhogy valamit mondjon. A leányka bátran nézett a szemébe.

—Nem, én nem félek,—kezdte kissé akadozva; de azután mindjobban belemelegedett, nekibátorodott.—Én nagyon szeretem a pusztát, a magyar pusztát; nekem ez a gyönyörű rónaság olyan sokat mond... el nem telnék vele sohasem...

A gróf csudálkozva merült szemével a leány arcába. Milyen érdekes, finom arc, gondolta; és milyen őszinte nyilt lélek, milyen igazán leányos.

—Hogy mondta?—kérdezte fennhangon—szereti a pusztát? Hát ösmeri?

—Ó igen, ösmerem; van egy barátném, egy nagybérlő leánya. Ő bejön hozzánk télen a városba, én pedig kimegyek hozzájok májusban és odakint vagyok őszig. Amikor haza kell mennem, sírhatnám. Nekem ott és itt is, lám, minden olyan kedves. Én ösmerek minden madarat, minden fát, minden füvet, minden kis bogarat; nekem nincs nagyobb örömem, gyönyöröm, boldogságom, mint a pusztai hajnal s a pusztai alkonyat. Ha én az esti harangszót hallom, szeretnék leborulni és szeretném, ha soha el nem hallgatna többet, mert az a legszebb zene...

—Kisasszony, üljünk le egy kicsit—mondta a gróf gyöngéden és a nagy gyékényzsöllyék egyikét Gina elé tolta.

—Köszönöm, gróf úr... és ön is...—rámutatott a szomszédos zsöllyére. Olyan volt, mint a bakfis, akit éppen most hoztak ki a zárdából. Nagyon kedves volt.

Ugyanezt gondolhatta a gróf is, mert nagyon rajta feledte a szemét a kis leányon.—Édes gyermek—mormolta magában.

—És nem unja? Sohasem unja?—kérdezte.—Mert biz itt egy kicsit egyhangú, azt hiszem.

—Ó, Istenem! Egyhangú! Mint a legbensőbb imádság; a mezei munka maga is imádság—„add meg a mi kenyerünket”; és azt a mezei munka adja.

—Hol tanult ilyen szépen imádkozni, kis Gina?

A leány a neve hallatára megint elpirult.

—A zárdában,—mondta—a többiekkel; meg aztán idekint, ahol minden imádkozni tanít. A gróf nem szokott imádkozni?

Ilyet a gróftól nem igen kérdeztek mostanig. Igazán közel volt hozzá, hogy elpiruljon, amikor azt füllentette: dehogy nem.

—Én egyébiránt ismertem már a grófot—szólt Gina hirtelen és a füléig piros lett.

—Honnan, gyermekem?—kérdezte a gróf szinte kíváncsian.

—Azon a lóversenyen én is ott voltam a kis barátnémmal, amelyen a lovával felbukott. Oh, de megijedtünk... És olyan boldog voltam, amikor hire terjedt, hogy él és hogy nem is lett nagy baja.

—Sajnált?

—Nagyon!

—S azóta emlékszik rám?

—Mindig.

—Akkor hát szivesen jött ide?

—Oh, Istenem!

—És innen is nehéz szívvel megy majd el? Szeretne itt maradni? Mindig itt lenni, itt élni?

Gina nem bírt szólani. Lesütötte a szemét. Olyan furcsa volt ez a sok mohó kérdés. De a gróf még egyet kérdezett. Erős, határozott hangon ezt kérdezte:

—Akar itt maradni?!

És már fogta is a leány rebbenős kezecskéjét. Nem eresztette el. Gina most elsápadt. Az egész mindenségért sem nézett volna a grófra, aki kétszer is ismételte:

—Feleljen, kis leány, feleljen! Minden csak magától függ,—tette hozzá különös nyomatékkal.

Gina nem tudta, az agya lüktet-e úgy vagy a szive, amikor elszántan mondta:

—Ha a gróf akarja... Ahogy a gróf akarja...

A kastélyból egy gyűrött és pohos alak jött a virágágyak felé. Krebsler Simon volt. Nem vetkezett ingujjra a szieszta alatt.—Trilla nem engedte,—hanem úgy feküdt végig a „szófán” felöltözve és mindent összegyűrt magán.

A gróf feléje sietett.

—Hallja-e, kedves Samu, mondok valamit.

—Parancsoljon, gróf úr; 'iszen tetszik tudni...

—Jó, jó, rendben van a dolgunk, elveszem a leányát.

Krebsler akkorát ugrott, hogy majdnem hanyatt vágódott.

—Megyek!—kiáltotta,—hozom!—Most fésülködik éppen...

—Várjon csak, kedves Samu; ne zavarja; ... én azt gondoltam, magának mindegy, egészen mindegy, hogy melyiket; én hát megkérem magától a Gina kisasszony kezét.

Krebsler kővé dermedt.—Mindegy,—motyogta,—persze, hogy mindegy; hál' Istennek,—nekem nagyon mindegy.

Gina feléjök tartott; nagyon zavart volt még, de érezte, hogy neki is van köze ahhoz, amit ezek beszélnek most. Mindent akart tudni. Már nem volt többé kis leány.

Krebsler lekapta előtte a kalapját és mély meghajlással, ünneplésen bókolt: grófné!

Ahogy ezt mondta, abban minden benne volt.

A gróf fölényes mosolylyal fűzte karjára a menyasszonyát.

Borsody Jánosék egy körülbelül ezerötszáz holdas birtokon gazdálkodtak az Alföldön, olyan gazdaságban, ahol a nyolcvan kilós buza nagyon természetes és magától értendő volt. A birtok tulajdonképen az asszonyé volt, nemes Csákváry Leonáé, aki alighogy az intézetből kikerült, hamarosan férjhez is ment Borsody János huszárfőhadnagyhoz, első és egyetlen szerelméhez. Minthogy árvaleány volt, akinek a gondjától morózus gyámja is szívesen szabadult, az esküvő hamarosan megvolt és a főhadnagy, aki az egyenruhát inkább a parádé okán szerette, semmint igazi hivatásból, minél előbb kvietált;—elment úrnak a felesége pusztájára.

A kis tapasztalatlan asszonyka boldogan kezdte az ő páros pacsirtaéletét, nem volt más gondolata, mint az ura, ez a csinos, finnyás, kissé piperkőc fiú, aki bizony semmiféle gazdaság kedvéért sem kelt fel hajnalban, ahogy az igazi jó gazdához illik, hanem olyan lusta életet kezdett élni már az első hetekben, mintha soha sem is hallott volna a katonaságnál hajnali ébresztőt.

A gazdaság mégis rendben volt mindenképen, amit annak lehetett köszönni, hogy a fiatal pár jóformán semmit sem törődött vele. Hisz ott volt Kardos, az intéző, akit az asszony gyámja a magyaróvári akadémiából hozott volt ide annakidején, az igazgató ajánlására. Erre az emberre mindent rálehetett bízni, ez mindenhez értett, mindent el is végzett, csak nem kellett az útjába állani. Rá kellett hagyni, hogy tegyen, amit akar.

Bozontos szemöldökü, komoly és szótalan ember volt az intéző, talán idősebbet is mutatott, mint amennyi igazán lehetett; sűrű, vastag bajusza semmiesetre sem fiatalította. Hozzá még szakállt is viselt, minthogy a pusztán bajos lett volna rendesen beretválkozni, a szakállát maga nyírta, annak a szinét kissé kiszítta a nap; a szájában akkor is ott volt a makrapipa, amikor nem égett; örökké kis vadászkalapot viselt; a gazdaságot kétszer is bejárta naponkint lóháton, de amikor vacsorára bejött, mindig tisztán, csinosan kiöltözve jelent meg az uraságnál, mert hát együtt vacsoráltak. Ilyenkor már vége volt a külső munkának, lehetett egy kicsit kérdezősködni, beszélgetni, tervezni; máskor nem is, mert Kardos időközben nem ért rá; az ebédjét is az irodájába küldték, akkor evett, amikor előkerült; őrá nem számíthattak volna pontos időre sohasem.

A vacsora aztán összehozta őket. Ilyenkor voltak a tervezgetések; már tudniillik, hogy Kardos tervezett; előterjesztette a szándékait, elmondta, mit végzett; tapintatosan úgy tett, mintha mindenre jóváhagyást várna, pedig senkisem mondhatott neki ellent; hisz a gazdálkodáshoz a boldog pár majdnem semmit sem konyított. Minthogy az intéző mindenképen igen jó modorú ember volt, akin meglátszott, hogy gyermekkorában ezüstkanállal ehetett és nem holmi tarka cihát húztak a párnájára, (valami elszegényedett úricsaslád sarjának kellett lennie), szivesen elbeszélgettek vele és ha kissé jobb hangulatában elmondogatott egyet-mást a paraszti életből olyat is, ami nem tartozott éppen a gazdálkodáshoz, örömmel hallgatták; jóízű kis történetein kacagtak, ámbár ő maga még csak nem is mosolygott.

El sem lehetett volna nagyobb ellentétet képzelni, mint ez a két férfi volt: Borsody meg Kardos. A volt főhadnagy az ő finomságával, keskeny kis barna bajuszával, jól ápolt körmeivel, karperecével, finom cigarettjeivel, egészben majdnem nőies lényével, olyan volt amellett a marcona kútágas-ember mellett, mint a gyerek. Az asszony úgy simult az uracskájához, mintha a folyondár akarna védeni egy erre szoruló törékeny fát. Ha Kardos elbúcsúzott, kezet fogtak vele. Amikor az asszonynak kezet csókolt, úgy rászorította az ajkát arra a kis kézre, hogy szinte nyoma maradt. Hiába! nem igen érthetett a nagy gyöngédséghez. Mindent olyan erősen, határozottan, olyan egészen cselekedett.

Borsody mondta is a feleségének: nagyon derék ember, csak ne szorítaná meg úgy a kezemet; minden kézfogás után összeragad az ujjam...

Az asszonynak eszébe jutottak a kemény kézcsókok, de hallgatott. Okosabbnak tartotta. Ezt a Kardost végre is úgy kellett venni, amilyen volt.

Napközben az urak kocsikáztak, néha lovagoltak, néha egy kicsit vadásztak is, de csak úgy kényelmesen. A főhadnagy kitünő lovas volt és az asszonyka nagyon gyönyörködött benne, amikor úgy látta szép, tüzes paripáján. Ha összekerültek a pusztán Kardossal, az ellentét megint csak élesen megvolt közöttük. Az intéző tizenhatmarkos csontos hátilova bizony nem volt szép, hamem akármilyen szántáson sem botlott meg. Ha a lovasa leszállott róla s a nyakára dobta a kantárszárat, a ló úgy lépdelt utána, mint a kutya. A főhadnagy is meg akarta ezt próbálni, de Castor, a bolond, elugrott; nekieredt a legelőnek. Ekkor tünt ki, hogy az intéző milyen lovas és hogy az a csunya nagy ló milyen ló. Hirtelen a nekiszelesedett telivér után nyargalt és a karikásával az első kétszáz lépésen belül megpányvázta, elfogta, hozta vissza.

Egyikük sem szólott. A főhadnagy egy kicsit röstelkedett, az asszony ezt észrevette, a világért sem dicsérte volna meg az intézőt. Kardosnak magának kisebb gondja is nagyobb volt ennél; amott a kátyus úton megfeneklett egy szénásszekér, arra nyargalt.

Este, a vacsoránál, az asszony megint arra gondolt, amire már néhány nap óta gyakrabban. Amikor tudniillik gazdasági dolgokról esett szó, akkor az intéző mindig az urának beszélt s magyarázott. De ha az effélével készen volt és rákerült a sor a csevegésre, olyankor mintha a főhadnagy ott sem lett volna, már csak őneki, az asszonynak szólott minden szava. Mintha mulattatni akarta volna. Hogy néz!—gondolta magában az asszony; soha életemben sem láttam ilyen szemet.

Egyszer tűz ütött ki a belső majorban, valami rozoga istálló gyuladt ki és a tüzes perje átcsapott a juhakolra is, amelyben vagy kétszáz fajjuh almozott. A főhadnagyot alig bírta a holtrarémült asszonyka felkelteni; mire kijutottak, az egész puszta ott volt a tűz körül. A cselédasszonyok óbégattak, a férfinép oltott ahogy bírt, a fecskendővel már javában dolgoztak, az akol tetején egy férfi vizesponyvákat dobált az égni kezdő nádra, a tűz fényénél óriásnak tetszett; valami vad erő volt abban, ahogy a fel-felsistergő lángok közt csápolt a ponyvákkal, amíg a tüzet szét nem verte s el nem tiporta a veszedelmet—egymaga. Csupa korom és füst volt, amikor lekerült az akol tetejéről. Akkor elővette a zsebéből a makrapipáját és rágyújtott. Meglátta a rémült asszonyt, ahogy tétlen urához simulva reszketett. Az még csak nem is vigasztalta, úgy elbámult maga is.

—Tessék csak nyugodtan lefeküdni. Most már itt vagyok—mondta.—Itt most csak útban vannak az urak.

Ez nem szép kérés volt, hanem parancs. Még a főhadnagy is így érezte. A világért sem szólt volna ellene. Igaza van,—súgta a feleségének,—menjünk.

Az asszony fülében folyvást ez csengett azon az éjszakán (minthogy nem igen aludt):—„most már itt vagyok!”... Mintha akkor már nem is lehetne baj. És csakugyan, úgy érezte, hogy igaz, akkor nem lehet baj.

Késő ősszel, amikor már jóformán minden mezei munkán túl voltak és a puszta unalmassá, egyhangúvá kezdett válni, a főhadnagy nem bírta el a semmittevést és bejárogatott a városba. Ott mégis csak volt valami, egy kis társasélet, meg kaszinó, ahol kártyázni lehetett. Akárhányszor csak a késő éjszaka vetette haza. A felesége eleinte ébren várta. Azután megszokta elmaradását és már nem várta meg; másnap az ura délig aludt, ebéd alatt ásított, unatkozott, alig várta, hogy újra fogathasson és mehessen.

—Ha akármi kell is, szivem,—mondta a befelé duzzogó és az elégedetlenségét némán elrejtő asszonykának—csak hivasd Kardost, üzenj neki, ő majd intézkedik. Magam sem tudnék jobban.

Kis híjja volt, hogy erre fel nem kacagott a felesége. Amikor a kocsi kigördült az udvarról, az asszony fitymáló gondolattal ismételte: „magam sem tudnék jobban!” és hozzátette: mintha egyáltalában tudnál, mintha értenél valamihez!

És minthogy így egyedül nagyon unatkozott, hivatta Kardost.

Amikor az intéző úgy tapasztalta, hogy az ő kis úrnője érdeklődni kezd a gazdaság iránt, kinyilt a szive, megeredt a szava.—Én nem is tudom,—mondta,—hogy nem lehet szeretni ezt az életet. Mikor ebben minden olyan szép és olyan becsületes. A királylyal sem cserélnék, ha kint lehetek a pusztán. Lám, most november van és a ködjárás mennyi elevenséget hoz az üres rónaságra! A fehér ködök úgy szállnak, mintha százezer galamb szárnya libbenne össze lassú ereszkedéssel, a bogáncson pirosfejű tengelicerajok lakmároznak s a hangjok olyan, hogy nincs az a pacsirta, amely túltenne rajta; jönnek-mennek a vadludak s beszélgetnek, a nagy tuzokok őrt állanak a pusztán és vigyáznak a semmire; minden szép itt, minden!

A fiatal asszony eltünődött.—Miért nem házasodik meg maga, Kardos?—kérdezte hirtelen, de bele is pirult a túlságosan bizalmas kérdésbe. Az forgott a fejében, hogy milyen igazán házasembernek való az ilyen, akinek nem kell több és más, csak amit otthon mindig megkaphat.

Az intéző hallgatott egy darabig. Azután azt mondta:—Én nem házasodhatom meg sohasem.

—Nem házasodhatik?! Miért nem?

—Mert olyan asszony nincs több, mint maga!

Még csak meg sem adta a szokásos tiszteletet a „nagyságolással”. ”Magának” mondta. Olyan volt ez az egyetlenegy mondása, hogy szinte megrengett tőle a föld. Egy egész világ omlott össze tőle. Már nem az úrnő meg az intéző volt szemközt egymással, hanem az asszony, meg a férfi.

Igy nem maradhattak sokáig együtt. Az asszony zavartan keresett ürügyet és elküldte—az intézőt. A gondolatával pedig ijedten kisérte—a férfit.

Amikor az ura hazakerült, még ébren volt, de nem árulta el. Magára akart maradni. Mit is mondhatott volna? Ha mindent úgy mond el, ahogy volt, akkor az talán vádaskodásnak látszhatott volna. Abból mindenféle baj lehetne. Hallgatott, csak anynyit mondott reggel az urának:

—Én nem hivatom többet azt a Kardost. Én nem értek a gazdálkodáshoz. Beszélj vele te magad.

Este a főhadnagy mosolyogva kötekedett Kardossal:

—Intéző úr, panasz van magára, minek untatja a feleségemet a bocik dolgával? Máskor meséljen neki valami szépet. Nevettesse meg, hogy ne álljon a szája olyan pityergőre.

Kardos az asszonyra nézett, de az elkapta előle a tekintetét.

Amikor megint arra a kézcsókra került a sor, az asszony alig merte odaadni a kezét. Most meg már úgy érezte, hogy süt az intéző ajka. Szerette volna remegő ujjait elrántani, de az a tapintatlan, kemény kéz nem engedte.

A főhadnagy felszisszent a kézszorításra.—Terringettét, Kardos, miből van maga?—kérdezte és megrázta összeragadt ujjait.

—Pardon,—mondta az intéző mentegetődzve és ajánlotta magát.

Amikor a házaspár egyedül maradt, a főhadnagy hizelegve mondta a feleségének:

—Édes kincsem, egy vallomással tartozom neked, röstelem, de megesett és most már nem segíthetek a dolgon máskép, csak teáltalad. Tegnap vesztettem...

Az asszony kiegyenesedett.—Kártyáztál?—kérdezte csudálkozva.

—Kivételesen, szivem, kivételesen,—hebegte az ura.

—Pedig amikor megkértél, megigérted a gyámomnak becsületszóra, hogy sohasem veszel többet kártyát a ke...

A főhadnagy közbevágott:

—Igen, igaz! Nem is tudom, hogy esett: megtörtént, azt hiszem, egy kicsit mámoros lehettem.

—Mennyit vesztettél?—hangzott a fagyos kérdés.

—Hm, hm! Kissé kellemetlen, kissé sokat. Annyit, hogy pénzt kellene felvennünk. Ha te aláírnál egy váltót szivem...

—Soha!... Ezt meg én igértem volt meg a gyámomnak. Becsületszóra. És én meg is tartom.

—Igen? Hehe!... No lám! De talán mégis, lásd, ez egyszer... Máskép nem segíthetek magamon. Szentugyse nem.

—Ne beszéljünk többet erről a dologról, barátom.

—De, nézd, édes Leona, kérlek szépen...

—Már mondtam, ne beszéljünk róla.

A főhadnagy kiegyenesedett.

—Hát így vagyunk?—kérdezte nyersen. Akkor parancsolom. Ami a tied, az az enyém. És ha szeretsz...

Az asszony felkacagott. Nézte a fennhéjázó kártyást, aki szerelemre hivatkozva, követel tőle pénzt. Igazán a szivéből kacagott. Ha szeretlek?... Ó Istenem, már nem!

Másnap a főhadnagy elutazott. A felesége nem is búcsúzott tőle.

*

Amikor Borsodyné magára maradt, hivatta az intézőt.

—Kardos,—mondta szokatlanul erélyes hangon,—magának tudnia kell a dologról, válok az uramtól.

Az intéző némán, meglepetten nézett rá, de az asszony most nem sütötte le a szemét.

—Válok,—ismételte nyomatékkal.

Kardos kissé elhalványodott. A homlokára mély ránc szaladt. Lehetetlen volt benső felindulását leküzdenie.

—Akkor én is megyek,—mondta elszántan.

—Maga is?!... miért?... Megőrült?—hebegte az asszony zavartan.

—Én is; mert én maga mellett így nem bírom el. Amúgy még könnyebb volt.

Többet akkor sem mondhatott volna, ha a fülemilék nyelvén vallott volna szerelmet.

Az asszony megértette.

—Várjon,—mondta pirulva,—nem tart a válás olyan sokáig.

És engedte, hogy a kezén megint ott égjen az a lángoló csók...

Fülledt nyári este volt s Balázs, a pérpagonyi erdész, lassan bandukolt hazafelé az erdei ösvényen, amely kacskaringósan vezette végig a sűrűségekkel és tisztásokkal tarkított pagonyban. Egész nap talpon volt s most már jól esett volna otthon egy pohár hideg savanyúvizes bor mellett megpihenni. Hiába volt olyan acélos, erős, edzett, mégsem tréfa az, hajnaltól alkonyatig lesni, kergetni a bizonytalanul bujkáló orvvadászokat, akik már megint nagyon vakmerően garázdálkodtak. Alig vol nap, hogy a vadőrök ne jelentettek volna neki—a főnöküknek—valami ujabb csinyt, amit az a veszedelmes népség követett el. Lövést hallottak itt is, ott is; de hiába volt minden igyekezete az erdész- és vadőrszemélyzetnek, nyomra akadni nem birt; a tettest vagy a tetteseket elcsípni sehogy sem tudta.

Ekkor vette a kezébe az ügyet Balázs, a péri erdész. Olyan harmincöt év körül levő vasember volt; fáradhatatlan, szivós, rettenthetetlen és halálmegvető, aki azért nem házasodott meg, mert akkor nem birt volna eléggé elszánt maradni. Egy cigányasszony úgyis megjósolta neki, hogy vadorzó lesz a veszedelme és a végzete. Kétszer már le is lőtték; ott maradt az erdőn vérbe fagyva: más emberfia százszor elpusztult volna olyan sebekben, de ő talpra állott lassankint. Hanem a bátorsága nem csökkent; inkább vakmerőséggé fajult. Engesztelhetetlen, fanatikus gyűlölettel volt a vadorzók iránt és nem volt olyan fergeteges idő, hogy utánok ne, ment volna, ha azt remélte, hogy találkozhatik velök.

Éppen kiért a dunai töltésre, a védőgátra, amelynek a kanyarodójánál gunnyasztott a gátőr viskója. Eszébe jutott, hogy ott jó víz van a kútban; tikkadt volt, kivánta a hűs italt, arra tartott, nem kellett az útjából nagyon eltérnie. A gátőr, az öreg Pandur Gazsi, otthon volt s húzott is neki friss vizet szivesen. Éppen a vacsoráján rágódott volt, valami tyúkcombon vagy micsodán. Amikor az erdészt meglátta, odadobta a csontot a házőrző kuvasznak; az rögtön bekapta, szétropogtatta, eltüntette. Balázsnak úgy tetszett, mintha azt a csontot ő előle siettek volna eltakarítani olyan gyorsan. Rászólt a vén bakterre:—Tán fácánt zabált kend? A gátőr nagy szemet meresztett, ötölt-hatolt. Honnan venné már ő a fácánt? Egy vén gyöngytyúkja volt, azt sütötte meg a leánya, magyarázta.

Erről a leányról hallott már az erdész, de még nem látta. Pedig híre volt annak, hogy milyen különös teremtés. Nem régóta került haza az apjához, csak amióta a szegény öreg ember mellől elhalt a második felesége. Ez kora tavasszal történt s akkor a leány—az első asszonytól való—aki azelőtt a nénjénél volt valahol, megsajnálta az apját s visszajött hozzá, hogy gondozza. De alig-alig volt itthon; tudja Isten hol járt napról-napra; reggel elment, este megjött, hajnalban elment, délben megjött, néha meg este ment el és hajnalban került haza. Mint valami vándorló lélek, akinek nincs nyugta. Az apját hiába kérdezte volna valaki, az semmit sem tudott. Különben is ritkán érdeklődött egyik-másik vadőr a leány iránt, csak ha éppen erre járt valamelyik. Szépnek és fiatalnak mondták, de azzal egyikök sem dicsekedhetett hogy sokat beszélt vele. Sötétnézésű, hallgatag teremtés volt a gátőr Eszterje. Röviden felelt, ha kérdezték, ő maga senkit sem kérdezett; ha tehette, kitért a szó elől. Embergyűlölőnek hitték. Pedig be' kár volt érte, hogy így érje utól majdan a hervadás.

Már éppen tovább készült Balázs, amikor a ház mögül előtoppant a fekete párduchoz hasonlatos

leány és nagy szemet meresztett a nem várt látogatóra. Összevillant a szemök és a fekete párduc sütötte le előbb a magáét. Balázs ugyancsak rajtafeledte a tekintetét. Nem volt csuda. A leány nyulánk, sötét alakja emlékeztetett a sátoroscigányasszonyokéra; a haja koromfekete volt, a szeme mint az éjszaka, a nézése izzó, a mozdulata hajlós, a arca napsütötte. Most éppen zavarban volt egy kicsit; a köténye csücskével legyezgette magát s eközben kirázott valamit a kötény zsebéből. Az erdész meglátta, felkapta, visszaadta. De aközben megint csudálkozott egy sort. Mert egy kilőtt töltényhüvely volt az a valami és Balázs az ő gyakorlott érzékével azt is megérezte, hogy a puskapor szaga még rajta van a kormosbelsejű töltényen. Azt hát nem régen sütötték el.

Egy árva szót sem szólott, hanem annál többet gondolt. Még a szive is nagyot dobbant bele. Ime, gondolta, ez a leány tud a vadorzóról; talán a szeretője; ettől, vagy ennek a révén mindent meg lehet tudni.

Elkezdett a leánynyal beszélgetni és csudák-csudája, az embergyűlölő boszorkány felelt neki. Olyan volt a hangja, mint a póli-madáré; lágy és bársonysima, édesen csendülő és panaszos, mint a mély fuvola. Az erdész elfeledte lassanként, hogy mit is akart; hogy titkosrendőrként akarta volna kipuhatolni, honnan került a leányhoz az a gyanús töltény. Különben is mondott annyit a leány, hogy találta, az erdő szélén találta, amikor gombázni volt. Ezzel be kellett érni egyelőre. Miért ne lehetett volna ez igaz? Már késő este volt, amikor Balázs bucsut vett a gátőr-viskótól. Hazamenet azután folyvást látta a fekete párducot; visszaidézte maga elé a képzeletében. Még a hangját is. Sohasem hallott még olyan mélyrezgésü asszonyhangot.

Másnap megint arra a tájékra került valami ürügygyel. A gátőr legelőt kért volt a tehénkéjének;—arra azt felelte az erdész: majd meglássuk. Most úgy vélte, megérdemel ennyi kedvezést a szegény gátőr s elment hozzá, hogy ő maga mondja meg neki a jó hirt. Annál jobban bosszankodott, amikor nem találta otthon a leányt.

Harmadnap megint hiába járt arra; negyednap pedig már káromkodott is, de hogy miért, azt nem mondta. Hanem a gátbakter ezzel fogadta a késő este hazavetődött leányt:

—Hallod-e, ma is itt volt az erdész, ne szökdössél előle annyira, mert amilyen hirtelen indulatú ember, még az én fejem bánhatja.

Eszter elgondolkodott. Kiült a padra a viskó elé és nézte az erdőt meg a csillagos eget. Valahol messze egy róka vakogott; bent a sűrüségben bakőz riasztott; megijedhetett valamitől. Az öreg gátőr régen aludt a vackán, amikor a leánya még folyvást a csillagjárást leste.

Másnap azután egész nap sem mozdult el hazulról. Az erdész urat várta titokban. Az bizony meg is jött, sőt jóval korábban, mint rendesen. Azon kezdte, hogy megszidta Esztert, hogy hol csavarog mindig. De mintha még a szidásával is simogatta volna.—Talán van valakid?—kérdezte féltékenyen.

A leány csak ennyit mondott: nekem?! és abban annyi csudálkozás volt, hogy Balázs fellélekzett. Amikor elváltak, ráparancsolt: nekem ne ténferegj örökké; nem szeretem; még bajod eshetnék. Tele van a környék kóborló cigányokkal.

Eszter újra csak tünődve nézett rá, mintha sehogysem értené, mit törődnek annyit ővele; nem volt ő ahhoz szokva; nem fél ő senkitől sem. Az erdész pipára gyújtott s elindult az útjára, hazafelé. De az erdő széléről visszajött.

—Te, mondta, holnap aligha eljöhetek. Vadorzót lesünk. A fácánosban tett kárt tegnap is. Csak az én kezem közé kerüljön egyszer! csak egyetlen egyszer!... Pedig már megszoktalak,—csapott át hirtelen más témára;—szivesebben jönnék ide, mint hogy azokkal a bitangokkal vesződjem. A vadőreim is mind azzal bajlódnak.

A leány hallgatott. Az erdész hirtelen megkérdezte: vagy eljöjjek? mondd! Eszter hosszasan, kérdően nézett a szeme közé és mintha ez lett volna a szemében: mit akarsz te tőlem? Arra meg az erdész nem tudott egykönnyen felelni. És másnap ott hagyott csapot-papot, fácánost, vadőrt és vadorzót és amint alkonyodott, lelkendezve indult a gátőrházhoz. Még akkor is odament volna, ha fergeteges jégeső állta volna útját.

*

Amikor félúton a bordási vágásba ért, lövést hallott a füzes sűrüjéből. Arra egyszerre elfelejtett minden egyebet, csak a vadorzót érezte; halálos gyűlölete afelé hajtotta, kergette. Azzal a nagy tájékozással, aminő csak az ilyen szabadban élő emberben fejlődhetik ki ennyire, rögtön tudta, melyik ponton történt a lövés. A vadőrök most a fácánost őrizték, itt csak vadorzó járhat. Azzal a könnyedséggel, amelyet még a saját emberei is csudáltak benne, surrant a bokrok közé, hogy toronyiránt jusson minélelőbb a gaztett színhelyére. Mert abban nem kételkedett, hogy az a lövés nem volt hiába'. A legnagyobb biztossággal csúszott át olyan helyeken is, ahol más emberfia százszor eltévedt volna. Tiz perc alatt megtett így annyi utat, amennyit az ösvényen csak félóra alatt járhatott volna meg.

Egy magasles volt a sűrüség közt; arra akart fellépni óvatosan, hogy onnan széjjelnézzen. De már elkésett. A bokrok közt erre tartott valaki. A zörgésről tudta, hogy az nem vadállat, hanem kétlábú ragadozó; könnyen, puhán lépdelt a „vadorzó” (csakis ő lehetett), meg-megállott és neszelt, figyelt, hallgatódzott, azután újra indult. Már itt zörgött a magasleshez vezető cserkésző-uton; az eléje hajló galyakat félretolta. Cipelhetett valamit, mert hallani lehetett, hogy a lélekzete zihál.

Még egy pár másodperc és—ott állottak szemközt  egymással, három lépésnyire egymástól;—az erdész a puskáját lövésre készen tartotta, de a hang, amikor „állj”-t akart kiáltani, mégis a torkán akadt.

Ott volt előtte megtorpanva, ijedten eltorzúlt arccal a fekete párduc és mintha ugrásra készült volna, hirtelen meggörnyedt, ledobta a terhét, villámgyorsan kapta fel ő is a puskáját, amelynek csöve rámeredt Balázsra.

Az erdésznek átvillant az agyán a cigányasszony jóslata: „vadorzó lesz a veszedelmed!” Egy másodperc századrészén mulhatott minden, mégsem lőtt. Egyszerre eresztették le a puskájukat. Balázs némán közeledett a „vadorzóhoz”, aki megvillantotta hófehér fogsorát. Mosolygott. A puskaját maga kinálta oda; az erdész elvette, megnézte. Jó duplapuska,—mondta,—hol dugdosod?

—Itt, a nagy fűzfa odvában,—felelte a leány nyájasan, mintha arra válaszolt volna, hogy hol árulnak olyan kalárist, aminő az ő meztelen nyakán díszlett.

—Mit lőttél?—kérdezte tovább az erdész szelid hangon s a földre dobott zsákra fordult a tekintete.

—Őzet!—vallott a „vadorzó” nyugodtan és már nem sütötte le a szemét, sőt most Balázson volt a sor, hogy megzavarodjék a rácsudálkozó tekintettől.

—Hátha valamelyik erdőőrrel találkoztál volna?—szólott szemrehányó hangon.—Elfogott volna...

—Engem ugyan soha!...—kiáltotta a leány fennhéjázva.

—Hisz' látod, én is elfogtalak.

—Az más!...

Az egész nagy erdő minden bokra azt suttogta: „az más!” Balázs megrészegedett a szótól is, a hangtól is, de az értelmétől mégis a legjobban.

—Meggondolatlan vagy—dörmögte.

Eszter kiegyenesedett, megragadta az erdész karját, keze még a kabáton át is sütötte a nagy darab ember testét, lelkét.—Ne haragudjon rám—csicseregte hizelgő simulással.

—Én? Terád?!—kiáltotta az erdész. És csak restelte folytatni, amit gondolt,—hogy akár valamennyi őzet lelőhetné miatta.

A következő pillanatban ott csüngött a leány a nyakán. Ölelte, hogy majdnem megfojtotta. Balázs alig bírta kinyögni: vigyázz, jön valaki!

Csakugyan jött. A bokrok megint megzörrentek és egy kutya csaholt.

—Ez Tamás!—mormolta az erdész—a legjobb  vadőröm. Bizonyosan ő is hallotta a lövést.

Egy szót sem! bizz rám mindent.—Azzal elkezdett kiabálni:—erre-erre Tamás!

A vadőr lihegve furakodott át a bokrokon.

—Ejnye,—mondta és lekapta a kalapját,—de megfuttatott a tekintetes úr! Legalább két kilométert szaladtam egy szuszra.

—No, majd kijár érte egy pohár jó bor; most csak kapd fel ezt az őzet és vidd a gátőrházhoz, onnan majd elvitetem holnap.

A vadőr katona volt; fegyelemhez szokott; szó nélkül engedelmeskedett. Csak féloldalt pislogott a leányra és azt gondolta magában, ami neki tetszett. Éppen csak az igazat nem gondolta. A gyepre dobott vadorzópuskát észre sem vette eközben.

Amikor eltünt és ők ketten megint egyedül maradtak, Balázs rámordult a leányra:—Most megölelhetsz. És szinte felbődült veszett gyönyörüségében, amikor a leány szót fogadott neki.

—Gyere, hazaviszlek!—mondta szenvedélyes akarattal, alkut nem tűrő hangon.

—Asszonynak visz?—kérdezte a leány, követelve.

Az erdésznek már vérben forgott a szeme, lüktetett az agya, dobolva dobogott a szíve.

—Annak viszlek;—felelte elszántan.

—Ha megcsal, megölöm; tudja ugy-e, hogy a kezemben volt az élete?!

Balázs elképedt. Felkacagott.—Ó te! te!!—egyebet nem tudott mondani; csak újra kacagott.

És magához rántotta a leányt.—Gyere!...

*

Így lett mégis „veszedelme” a vadorzó.

—Kérlek... kérlek szépen, édes asszonykám, ne siesd el... ne engedj hirtelen haragodnak; ne mondj nagy szavakat... nyugodjál meg, azután hallgass meg; kérdezz...

—Kérdezzelek!... Hihetek én teneked ezentúl? Megcsaltál!

—És még sem csaltalak meg. Szavaimra mondom, nem.

—Oh!

(Egypár másodpercnyi szünet. Az asszony borus, szinte sötét arccal nézi a férfit. Mintha abban az „Oh”-ban a felháborodás mellett leküzdhetetlen megvetés is lett volna. Feljajdulás, vészkiáltás, kiábrándulás, végtelen szemrehányás, a férfiszóban való kételkedés, egy világ összeomlása,—minden, ami rossz s ami keserű.)

—Édes!

—Ne szólíts többet így. Egyáltalán ne tegezz. Ne tegezzen.

—Azt én nem tudam. És te sem tudod. Azt mink nem tudjuk.

—Majd megválik. Tapasztalni fogod.

—Látod?!

—Nyelvbotlás... semmi; különben is olyan nagyon mindegy. Mi köztünk sohasem lesz már többet az, ami volt. Nem is lehet. Erről nem tehetek; még ha akarnék sem. Különben ne gondold, hogy valami túlságosan a szivemre veszem. Tudtam én ezt; vártam én erre mindig. Ismertelek. Hiszen jól van. Most még tegezlek, mert máskép nem bírnék veled őszintén beszélni. De vége...

(A nyitott ablakon be-beröppent a forró nyár szellője; odakint úgy sütött a nap, mintha egy nagy kohóba akarta volna beleolvasztani a világot. Az asszony fáradtan hanyatlott hátra a zsöllyéjében; a kalapja a fején volt, a keztyűje a kezén; gépiesen legyezte magát egy ujsaglappai, amelyet a könyves asztalkáról vett el az imént.)

—Édes asszonykám! Édes! Olyan szerencsétlennek tudnám magamat érezni, és mégis van a neheztelésedben valami boldogító. Az az érzésem, hogy féltesz...

—Ez nem féltés. Ez csak a megalázottság szégyene, tudd meg.

—Ne tagadd, féltesz. Ne vedd el tőlem ezt a nagy örömet. Olyan nagyon vágytam én erre mindig. Hányszor mondtam.

—Mégis megcsaltál. (Hevesen): De hogy is merted? Hát nem tudtad, hogy ezzel olyat rontasz el, amit sohasem lehet jóvá tenni? Elrontottad, ami a legtöbbet ért Büszke bizalmamat ölted meg mindenkorra. Azt a nehezen ápolt, mindig gyanakvásra hajló bizalmamat, amelylyel ugyan áltattam magamat, de igazi megnyugvást találni benne nem bírtam.

—Minden tőled függött, csak tőled magadtól.

—Ugyan!... én talán megcsaltalak? Én talán nem voltam egészen csak a tied? Mersz a szemem közé nézni?

—Oh, Istenem, tudom én, hogy csak az enyém voltál; és mégsem voltál az egészen. Valami hiányzott... Gyere közelebb, nem bírok így ülni melletted; add ide a kezedet, hadd húzzam le a keztyűcskédet...

—Erre igazán semmi szükség sincsen. Azt mondtad, kérdezzelek. Beszélj. Ne mondd, hogy úgy mentem el tőled, hogy meg sem hallgattalak. Mit akarsz még mondani?

(Az ablak előtt egy nagy fa zöld árnyéka imbolygott  erre-arra. Mintha valaki, aki láthatatlan, titokban  be-bekukucskált volna. A lombok halk sóhajtással  lendültek össze, aztán megint széjjel.)

—Mit akarok mondani? Tulajdonképen csak egy nagy és örök mondanivalóm van s ezt olyan jól tudod. Szeretlek! Nagyon szeretlek és te vagy az első és egyetlen asszony, aki ezt így hallja tőlem, a szívem-lelkem remegő, boldog, mindent kináló nagy vágyával utánad... Ne fordulj el. Ne tégy úgy, mintha nem hinnéd, vagy mintha csak a kételkedés paránya is megbírná mérgezni a hitedet. Azt mondtad: ösmersz. Hallottál rólam valamiket; sőt én is elmondtam neked az életem üres bizonytalanságát, amelyben a boldogság ösztönszerű vágya és keresése asszonyok mellé vezetett, akik sohasem bírtak meghatni, boldogságot adni. Amit te irántad éreztem, az az első perctől fogva valami egészen más volt.

—Gyönyörű érzés lehetett. Nagyon kivételes érzés. Annyira, hogy példátlan hűségre ösztönzött, ugy-e?

—Ne csúfolódjál. A végén látni fogod, hogy a hűségemen semmi csorba sem esett. Engedd, hogy beszéljek.

—Tessék.

(Elnézett a mozgó lombok felé; a szemében szomorú lemondás volt, amelyet közönynek szeretett volna mutatni; arcán gyönge pirosság; a szeme szögletében egy kis szokatlan harmatozás, mint egy erőszakkal visszatartott könycsepp.)

—Már rég' túl voltam igazi fiatalságomon, amikor megösmertelek. Azt te sem gondolhattad, hogy nem volt a multamban asszony. De azt mindjárt megmondtam neked, hogy olyan soha, akiben mindaz meglett volna, ami énnekem annyira nagyon kell. Te sohasem igyekeztél azon, hogy meghódíts és mégis mindenem lettél. Azzal a te csöndes tartózkodásoddal, amely a lényed legbensőbb titkossága, mélységesen mély érdeklődést és kiváncsiságot ébresztettél bennem, amelynek eleinte csak nyugtalan betegévé, később elszánt és sokszor kétségbeeső bolondjává váltam. Emlékszel-e, amikor először mondtam: „Boriska, baj van; nagyon szeretem magát”, akkor már fülig voltam. Hogy néztél rám, Istenem! mintha csak ez lett volna a szemedben:—sejtettem, tudom, de nem akarom tudni és jobb, ha elhallgat, mert különben egészen elveszít.—Nem mutattál sem megdöbbenést, sem lázadást, mégis éreztem, hogy büntetsz. Egy hang nélkül. Csak azzal a reménytelenséggel, amely a lényedből olyan ellenállhatatlanul sugallódott belém. Elfulladt a szerelmi vallomásom. Nem kértem mást, csak hogy engedj ott maradnom a közelségedben, csak hogy érezzelek; a szemed beszélt akkor is az ajkad helyett és azt mondta: „szegény”.

(Az asszony szeme a lombról visszatért a mellette mormoló férfira. Az a szem megint azt mondta: „szegény”.)

—Látod, akkor is így néztél. És én bennem nem az ingerelt dac éledt fel attól, hanem az ijedtség, hogy nem rontottam-e el mindent, mindenkorra. Talán éppen az volt a szerencsém, hogy olyannak láttál, amilyennek soha egyetlen más asszony sem. Nem volt az ravasz kieszelés, hogy a kényre-kegyre meghódolt rab hallgatott azután melletted. Valami megsúgta, hogy az a nagy és hatalmas akarat, amely száz asszony közül kilencvenkilencnek veszte, a te nem tetszéseden megtörik. Hosszú hónapokon át egyszer sem mondtam azután, hogy szeretlek; csak éreztettem veled. És amikor egyszer azon a legritkább véletlenségből adódott magános délutánon egyedül értelek, és a divánra nyugtatott félig mezítelen karod elvette a megmaradt eszemet, akkor sem bírtam szerelemről beszélni, hanem félénken, fájdalmasan, nem tudva mit teszek, ráomoltam a karodra, akkor a te „szegényedet” nem volt lelked eltaszítana hanem ott maradtál borzongva, remegve, szemedet lehunyva Boriska, igy volt-e? Igaz-e, hogy neked sohasem volt szabad az én égő szívemet mutogatnom? Szerelemről hallani annyi volt neked, mint felkorbácsolni a lelkiösmeretedet; szerelemről te nem tudtál, nem bírtál, nem akartál beszélni; akkor sem, amikor az én menyországi diadalom után másnap olyan boldogan néztél a szemem közé és arcom mohó kérdésére ezt felelted: „nem bántam meg! semmitsem bántam meg!”

(Az asszony lehúnyta a szemét; karját rányugtatta  a zsöllye támlájára; most is félig mezítelen volt az a szép kar. A férfi egy szempillantás alatt odasimult s elkezdte a csókjával égetni.)

—Hát csókold, nem bánom, úgyis utoljára... hisz' megcsaltál.

—Most sem a szerelem! még most sem, amikor válni készülsz! Csak az, hogy „megcsaltalak!” De hogy azt mondanád: „lásd, milyen nagyon, milyen odaadóan szerettelek s te mégis elvetted tőlem a szerelmedet!”—ezt nem! ezt a te ajakad, a te szíved nem bírja el. Pedig erre vágyom és erre vágytam mindig. Én hallani akartam tőled, erről a te fukar kis szájadról, hogy szeretsz; hogy nagyon, de nagyon szeretsz; épp úgy, ahogy én téged. Amikor megengedted, hogy száz piros rózsát tépjek-szaggassak a szájadról, a szerelem rózsáit, akkor is fel-felsírt bennem a keserűség amiatt, hogy mindent úgy veszek el és te meg nem édesíted az örömömet egyetlen édes szavaddal sem; te nem növeled a boldogságomat azzal, hogy a magadéról beszélsz; mintha, varázslat nyügözte volna a szavadat, hangodat; mintha titkos veszedelemtől tartottál volna, ha belőled is kitör egyszer az érzés és elmondod valahára, hogy milyen boldoggá tettelek, és teszed te magadat azzal, hogy nagyon szeretsz. Pedig szerettél; nagyon szerettél; lehettél volna-e különben annyira az enyém? De azokkal a mély gyöngédségekkel adósom maradtál, amelyek csak a szerelem hangjaiban vannak. S én olyan eszeveszettül vágytam erre tetőled. Sokszor voltam úgy, hogy már kérni akartalak, mondd utánam; mondd nekem: „édes lelkem uram, édes szerelmes drága uram!”—de hátha mosolyogtál volna és mégis hallgattál volna? Kinevettél volna! Ott lett volna megint a szemedben: „szegény!...” Nem bírtam el ezt a gondolatot.

—Hanem elmentél és kerestél magadnak valakit, aki mondja.

—Nem kerestem.

—Találtál.

—Az lehet.

—Akivel megcsaltál. Akit megtanítottál „a szerelem hangjaira”.

—Milyen gúnyosan mondod, látod!

—Nem én mondom, ő írta; itt a levele, a „szerelmes” levele.

—Olvastad?

—Minek képzelsz? Annyira csak tán mégis asszony vagyok. Ha már a kezemben van! Ha már elvesztetted nálam.

—Úgy-e, milyen gyönyörű stilus.

—Talán el legyek ragadtatva?

—Igazad van.

—Nekem mindig igazam van.

—Most az egyszert kivéve.

—S ugyan miben nincsen most igazam?

—Abban, hogy megcsaltalak volna.

—„Volna?!”

—Hisz' nem csaltalak meg.

—S ez a levél?

—Az sem bizonyít. Az csak azt bizonyítja, hogy van olyan asszony is, aki tudna velem szerelmesen  beszélni.

—És te ővele? Miket írtál te neki? Meg mernéd mutatni? El mernéd mondani?

—Ha akarod, rögtön.

—Ne, nem akarom. Ha csak egyetlen szó volna is benne, amit már nekem mondtál...

—Mit tennél, Boriskám, életem?!

—Én már senkid sem vagyok, ne beszélj így velem.

—Kikaparnád a szememet, mondd, mondd!

—Azt én nem mondom. Én nem vagyok olyan tanulékony, mint ez itt.

(Rácsapott az ölében levő levélre, azután egy hirtelen mozdulattal lesöpörte a földre; az illatos papiros zizegve hullott lefelé; éppen a lába elé. Akkor még rá is topantott s arrább taszította.)

—Édes. édes, édes!—búgta a férfi boldogan.

—Hozzám ne nyúlj!

—Hisz minden szavad féltés, minden mozdulatod féltés.

—Utállak, gyűlöllek.

—Nem, te szeretsz, csak nem bírod mondani.

Hogy áldom azt az asszonyt, meg a levelét!

—?!

—Neki köszönhetem, hogy a szerelmedet érzem. Már azt hittem, attól féltem, hogy az a te szeszélyes, hűvös szívecskéd még azzal sem törődnék, ha...

—Ha?

—Szóval, attól féltem, hogy nem is féltenél.

—Féltelek én? miattam elmehetsz; azt teheted, amit akarsz; miattam irkálhatsz leveleket és irathatsz magadnak leveleket. Engem nem csalsz meg többet.

—Soha többet! esküszöm.

—Kinek? bánom is én.

—Boriskám, mondd, hogy szeretsz.

—Ne szorítsd a kezemet... hagyj békét a karomnak.

—Mondd, hogy szeretsz. Nézd, hogy epedek érte. Vallj nekem szereimet, egyetlen egyszer, most.

—„A szerelem hangjai” (!) hisz' megkaptad, megkapod; csak akarnod kell. Menj az asszonyodhoz.

—Itt vagyok, egyetlenem! Nála vagyok.

—Ahhoz menj, ahhoz a másikhoz...

—Ej, nincsen. Te édes, egyetlen, drága.

—Aki a levelet írta, ahhoz menj, mondom.

—Úgy-e, gyönyörű stilus?

—Másodszor vagy odáig miatta. Hát: gyönyörü! tudom is én; ilyen levelet minden bakfis írhat;

helyesírást sem tud; két „t”-vel írja, hogy „szerettlek”.

—Nem az van ott, te drága: „szerettelek”.

—Fogadjunk!

—Jól van, fogadjunk.

—Milyen bizonyos vagy a dolgodban! De nagyon elolvastad!

—Ha csak olvastam volna!

—Hát még? mit tehettél egyebet is?

—Ó, te! te mennyországom: magam fogalmaztam; azért olyan gyönyörű az a stilus.

—Te fogalmaztad?

—Persze, hogy én. Azután leirattam. Azután elveszítettem nálad.

—Hogy én megtaláljam?!

—Csak nem képzeled, hogy ilyen levelet éppen nálad igazán el lehet veszíteni?

—Akkor mégis megcsaltál.

—Féltékenynyé akartalak tenni.

(Az asszony fülig pirul.)

—S én nem voltam és nem vagyok féltékeny; nem is leszek! értette uracskám? értette?

(Odakint fúj a szél; egy erős szélkölyök betaszít az ablakon egy lombos galyat. A szobában hirtelen árnyékos borúlat támad egy pillanatra. Az asszony halk hangja, enyhe tiltakozása hallik.)

—A karomnak pedig hagyjon békét; már mondtam.