Magyar élet: Elbeszélések

Amikor a tavasszal meglátogattam Ida néniéket, a jó öreg asszonyt magából kikelve találtam. Pörölt Gyuri bácsival, az urával aki szelíden tűrte a szemrehányásait.

A kertjökben találtam őket, ahol már nyílott az orgonavirág és a mező felől édes illatok szálldostak errefelé. A nagy kert veteményes részében néhány napszámos-leány dolgozott is, nem is, ahogy jól esett neki. Világos kacabajkájokban olyanok voltak, mint a mákvirág, amely sorjában van egymás mellett s az egyik fehérbe játszó, a másik rózsaszínben játszó, a harmadik lilába játszó; egyik sem egészen határozott színű, de mind csupa üdeség, gyöngédség, mint a harmat. Tudniillik Ida néniék vidéken laknak; gazdálkodnak és elvonultan éldegélnek; kivált amióta egyetlen fiók, a kis huszárhadnagy, valahol az orosz harctéren fogságba került.

Borzasztó idők voltak azok. Jól emlékszem, mert éppen akkoriban kelt híre a végzetes satanovi csatának, ahol egy egész magyar huszárezredet söpörtek el az oroszok géppuskái. A szegény Palkó gyerek is ott tünt el, és eleinte mindnyájan azt hittük, hogy ő is azok közt volt, akik szép fiatal piros vérökkel öntözték a satanovi mezőt. Bizonyosságunk tulajdonképen nem volt; de akik azt a csatát átélték, úgy beszéltek róla, hogy azt az ember ökölbe szorított kézzel, csikorgó foggal, könyes szemmel hallgatta. Még a legreménykedőbb természet is sötét lemondásba komorodott attól.

Ida néni olyan volt, mint az őrült. Étlen-szomjan és álmatlanul tördelte a kezét és járta a templomokat, de imádkozni nem tudott, csak nyögött és a halántékát simogatta. Gyuri bácsi ennek a rettentő anyai szenvedésnek a láttára elfeledte a maga nagy kétségbeesését és fűhöz-fához szaladgált valami bizonyosság után.. Egyszer hetek múlva ragyogó arccal került haza; lelkendezve, örömkönyek közt ujságolta Ida néninek, hogy hála a jóságos jó Uristennek, nem esett el a fiu, hanem fogságba került. Látták. Többen is látták. Nem is volt benne abban a fergeteges rohamozásban. Oldalvédnek volt kiküldve és ott esett az Oroszok kezébe, akiknek a húszszoros ereje előtt le kellett tennie a kardját. Mindezt nagy részletességgel és nevekre hivatkozva mondta el Gyuri bácsi és folyvást hálálkodott aközben a jó Istennek.—Megyek!—kiáltotta azután—megyek rögtön a haditudakozóba; megyek Pestre; nem nyugszom addig, amíg meg nem tudom, hol van, merre vitték.

Ida néni boldog megkönnyebbüléssel, lélekzet után kapkodva küldte:—erigy lelkem; erigy édes öregem; tégy meg mindent, mindent! az életem, az eszem, a mindenségem függ tőle, hogy sikerrel járj; erigy!

És azután megint eltelt egy pár hét, kínos, szorongó, de már reménykedéssel vegyes izgalmak közt; amikor értesítést hozott Pestről egy külön staféta, hogy a Pali gyerek csakugyan fogoly és Vladivosztokban van; oda vitték, ott őrzik a háború végéig. A külön embert Gyuri bácsi egyik régi jó barátja, egy ezredes küldte ki hozájok az írott jelentéssel! A két öregember egymásnyakába borúlt s úgy sírt, hogy még a „staféta” is velök sírt. Azt persze megvendégelték, tejbe-vajba fürösztötték; még a lába nyomát is áldották, úgy bocsátották vissza az ezredeshez, ezer hálálkodással.

Ettől fogva megváltozott az öreg házaspár zaklatott élete. Nyugodtabb lett, megint normális lett. Kivált amikor végre, megint csak hosszú hetek múlva, megjött az első hadifogolylevelezőlap arról a rettentő távolságról és maga a fiú, a saját kezeírásával jelentette, hogy él, még csak meg sem sebesült, és hogy a honvágyon kívül semmi baja sincsen.

Ida néni leborúlt az ágya fölött lévő kis feszület elé és ott áldotta sokáig az Istent, a kegyelmest, az irgalmast, aki az ő szívének szörnyű, félelmét ilyképen legalább enyhítette. Él! él! ez az egy hang, ez az egy ujjongás harsant végig az ő számára a mindenségen. És mindjárt nekiült, írt,—levelezőlapokat írt Vladivosztokba, de az urával címeztette meg. A francia címirat zavarta; attól tartott, hogy roszszúl egészíti ki; pedig ha rosszúl adresszál akkor a fiú majd nem találja megkapni. Bizonyosan sóvárogva várja szegény a hazai híreket. A mama levelét!

Gyuri bácsi hűségesen címezgette az ilyen leveleket, azaz: levelezőlapokat. Mert csak azt lehetett küldeni. De ilyet azután mindennap, minden áldott nap.—Ő maga is írt; vagy legalább hozzáírt valamit a mama leveléhez. Ida néni mindig hagyott egy sornyi helyet őneki is és el nem engedte, hogy apa is írjon a fiának. A levelekre megjött időnkínt—bizony nagyobb időközönkínt—a megnyugtató válasz Vladivosztokból, a világ végéről. De hála Istennek, csakhogy jött, ha ritkán is, és ha meg is látszott rajta, hogy a fiú nem írhat szabadon, amit akar. Mert hogy igen egyformák voltak a levelei.—„Jól vagyok, egészséges vagyok”, effélék voltak azok a ”hírek”, melyek hazajuttatását az orosz hadicenzura megengedte. Ebbe még Ida néninek is bele kellett nyugodni.

Azóta nagyon nagy idő telt el s a háború folyvást tartott. Tehát a levelek folyvást jöttek-mentek. De Ida néniben tartja a lelket a reménység, meg az imádkozás. Amikor legutóbb meglátogattam őket, nem imádkozott, hanem pörölt Gyuri bácsival. Épp arra érkeztem.

—Nahát nem borzasztó?—kezdte Ida néni.—Ugyan, mit szól hozzá kedves öcsémuram?—Most hozza az uram a Pályi Ditta eljegyzése hírét. És még csak meg sem botránkozik; úgy beszél róla, mint valami nagyon természetes dologról; de hisz' ez rettenetes!

Zavartan keresgéltem emlékezetemben, hogy ugyan ki is az a Pályi Ditta és hogy miért legyen olyan rettenetes, ha eljegyezték. Gyuri bácsinak a közbeszólása térített eszemre.

—Jó Isten,—mondta az öreg úr—az a fiatal leány nem hibás; csöppet sem hibás. Gyerek volt még, amikor Pali udvarolt neki; hisz' Pali is gyerek volt; a korát nézve most is gyerek. Most múlt huszonhárom éves. Huszonegy sem volt, amikor elfogták. A leány azóta sokat változhatott.—Az olyan gyerek-szerelem nem tartós; az idő pedig telik-múlik; senki sem lesz fiatalabb, mindig csak idősebb. Mert kérték, hát megy. Jóravaló derék ember a vőlegénye. Nem kell félteni a mi Palinkat; ha visszakerül, igazán el lehet majd róla mondani, hogy minden ujjára kap kettőt is. Hagyiuk békességben azt a Pályi Dittát.

Ida néni izgatottan legyintett:—Te ezt nem érted édes öregem. Már itt én jobban látok. Az a leány majd meghalt Pali után és most elhidegül tőle; pedig hős volt a mi Palink; harcolt, fogságba került, ahol bizonyosan mindig gondol a menyasszonyára; ha nem is voltunk még egészen annyira; de annak a leánynak nem illett, nem volt szabad Palit elfeledni. A mi Palinkat. A mi remek fiúnkat, akinek párja nincs; aki ha csakugyan komolyan elakarna venni egy olyan leányt, hát az a leány még hetedhétországon keresztül is utána futhatna, nem hogy cserben hagyja. A multkor is kérdezte Pali a levelében. Most én mint irjak neki? Hogy írjam ezt meg neki? Bizonyosan bántani fogja; nagyon fogja bántani, ha megtudja. Én tán meg sem írom.

—Persze, hogy nem kell az ilyesmit megírni,—mondta Gyuri bácsi,—minek volna ilyesmivel izgatni. Ámbár nem mondhatnám, hogy olyan sokat érdeklődik. Éppen csak egyszer kérdezősködött a leánykáról; az ilyen nagyon fiatalemberek könnyen felejtenek. Ki tudja, milyen szép orosz kisasszonyoknak akadt meg a szemök rajta.

—Ugyan, ugyan!—dorgálta az urát Ida néni. a te eszed mindig így jár.—Mindig ilyen volt,—bizonyította, hozzám fordulva; azt hiszi, mindenki olyan, amilyen ő volt. Ahányat, látott, annyi tetszett neki.—Palika nem olyan. Ő az én fiam. Őneki a családja lesz mindene;—a gyerekei... Ó Istenem! alig is várom! Bár megérhetném még jó Istenem! Más kivánságom azután nincs is az életben.

Gyuri bácsi kacagott. Úgy kacagott, hogy a zsebkendőjébe fulasztotta a kacagását, miközben a szemét törölgette. Olyan furcsa kacagást én még sohasem hallottam.

—Hogy az a kölyök!... házasság!... gyerek!... ej, de bolond!

—Miért lenne „bolond”? Te is fiatalon házasodtál,—mondta Ida néni.—Éppen huszonnégy éves voltál. Az ember addig rakjon tűzhelyet, amíg fűteni tud benne. No csak nem szépen tette az a leány, hogy így elpártolt a mi Palinktól: Én bizony nagyon haragszom rá,—nagyon!

Ida néni azután megmutogatta a Palika levelező lapjait; mind sorjában voltak, aszerint, ahogy  érkeztek, szalaggal összekötve az egész csomó. Elfeledkezve csókolta meg a csomagot előttem.

Végigvezetett a kerten. Ez itt a Palika rózsafája, ennek a virágát szereti nagyon;—ott van az eper-tábla, azt mindíg Palika dézsmálhatta, másnak nem is jutott róla. Higyje el, mondta, enni sem bírok, de egy falatot sem bírok lenyelni, hogy rá ne gondoljak; a legjobb falatot mindíg ott hagyom a tányéromon, neki.

Egész délután Palikáról beszélgettünk. Azaz hogy csak a néni beszélt. Gyuri bácsi szórakozottan hallgatta. Ő már sokszor hallgatta ugyanazt.

Estefelé elbúcsuztam tőlök; készültem a vasútra.

Ida néni elém tett egy levelező-lapot.—Írja rá a nevét, írjon valamit Palikának. Majd én folytatom. Úgyis éppen írtam volna már neki.

Örömmel teljesítettem az óhajtását, Ida néni melegen hálálkodott. Amikor elbocsátott, gratuláltam ahhoz, hogy olyan szerencsésen jártak Palikával a szerencsétlenségben, ami mégis érte a fogsággal.

—Csak már ez a leány, ez a Pályi Ditta, ne tette volna ezt a csúfot velünk! sóhajtotta.

—De hisz' megmagyaráztam már, dörmögte Gyuri bácsi, aki azután elkísért a vasútra.

Szép kis sétánk volt vagy negyedóráig. Ráértem, hogy neki is mégegyszer gratuláljak.

A rozsföldek hullámzó zöldjéről bánatosan fordította felém a szemét.—Tele volt könynyel az a két szomorú szem.

Megállott s azt kérdezte:—Te sem találtad ki az igazat? Te sem sejted? Hisz' Palika csakugyan elesett Satanovnál.

Végigfutott rajtam a borzongás. Nem mertem szólani. Csak rábámúltam az öreg emberre.

—Én eszeltem ki a fogságba jutását, hogy meg ne őrüljön az a szegény asszony; én találtam ki a módját, hogy hogyan kaphasson levelezőlapokat „Vladivosztokból”. Hamisítvány az mind, az orosz nyomtatástól kezdve a Palika kezeírásáig. Azokat a leveleket mindet én irogattam, én irogatom. Gondolhatod, mit érzek aközben és mit érzek akkor is, amikor beszélgetünk ezekről a levelekről; meg amikor a feleségem válaszait megcímezem és postára adom. Muszáj postára adnom, mert a postamestert is meg kell csalnom; mindenkinek azt kell hinni, hogy Palika csakugyan fogoly és Vladivosztokban van. Ha tudnák az emberek, hogy mi az igaz, akkor előbb-utóbb elszólaná magát valaki a feleségem előtt s az—ugy-e—katasztrófa lenne. Egyetlen szerencsénk, hogy itt élünk az Isten háta mögött és hogy erre sohasem jár senki sem azok közül, akik tudják, hogy kik nem jöhetnek vissza soha többet a satanovi csatatérről. Az a szegény kis leány, az a Pályi Ditta, az tudta, mindjárt tudta; el is siratta. Palit meg is gyászolta; de arról a feleségem nem tudhat. Lásd, ebben élek én...

Nem tudtam, mit mondjak. Minden olyan üres és banális lett volna, ami sajnálkozás. Csak simogattam szegényt és aközben facsarodott a szívem.

Gyuri bácsi legyíntett.

—Ez még hagyján.—De mi lesz, ha majd egyszer vége lesz a háborúnak és akkor Palikának haza kellene a fogságból jönni?—Mi lesz?!!... Ha csak meg nem halunk addig,—tette hozzá olyan arccal, amelyre ennek a mentő lehetőségnek az elgondolása a remény örömét rajzolta.

Még amikor a vonaton ültem, akkor is ettől a riadt kérdéstől sajgott a lelkem: mi lesz akkor?!

Azon a végzetes napon valami első előadásra ment volt Hadady Zoltán, a „Hajnal” belső dolgozótársa s az újabb irodalom egyik reménysége, akinek már az arcképét is közölték a lapok. Egyelőre ugyan nagyon szerény írósorban levő fiatalember volt; de szelíd kis felesége feláldozó és mindenről lemondó jóvoltából elég tisztességesen éldegélt a munkássága után. A viruló élet reménységei előtte voltak s bizakodó kedvvel várta az igéretekben gazdag jövőt.

Amikor a színházban körülnézett, az egyik sarokülésen megpillantott valakit, aki merőn és kiváncsian erőszakolta a szemével, hogy észrevétesse magát. Egy halavány fiatal nő volt az, nagyszemű, mély nézésű; a fején az éjszaka sötét rengetegével.

Hadady érezte, hogy az arcába fut a vér.

Pár pillanattal előbb még haza gondolt arra a jó kicsi asszonyra, akit a házi gond kötött, míg őneki könnyű alkalmai lehettek rá, hogy jól töltsön egy-egy estét. A felesége bizony csak ritkán juthatott el valahová. Neki elég volt az, ha az ura elmondta az egész színdarabot apróra és olyan részletesen, hogy majdnem végig is játszotta, minthogy emlékezni tudott a szavakra, a hatásos mondásokra, a színészek mozdulataira. Az ajakán csüggő, szavait leső asszonyka szemébe könnyeket csalt az érzékeny jelenetekkel. A vidámakkal megkacagtatta. Az asszony száz szinházért sem adta volna, hogy ilyenkor az uracskája nyakába ugorhatott.—Minek nekem egyéb, ha te itt vagy!—mondta nagyon szerelmesen. Egyetlen törekvése az volt, hogy boldog legyen mellette az ura; hogy ő annak az édes fiúnak az őrzőangyala lehessen; egy kicsit a mamája, és nagyon, de nagyon a felesége... Megrakták csöppnyi fészköket, mint a madár, és dallal a lelkökben, boldogsággal a szívökben, élvezték azt, hogy fiatalok és hogy az egymáséi. Előttök volt az egész titkos, bizonytalan, küzdelmes és érdekes élet, ki tudja mi mindennel tele. De ők csak az örömet és a sikert remélték. Hisz Hadady telistele volt lázas ambícióval arra, hogy íróvá, költővé, nagygyá, igazivá küzdje fel magát; hogy dicsőséget arasson; hogy hírneves legyen, akit a diadalai minden egyébért kárpótolhassanak, amit az élet fájdalmasan mérne rá. És ebben a boldogító reménységében ott volt mellette ez az édes jó asszony, aki csudásan finom megértéssel tudta szeretni a munkáját s olyan szépen, okosan, melegen, lelkesen érdeklődött minden iránt, amit dolgozott, hogy a legkisebb valamirevaló alkotása sem maradt jutalmazatlanul. Első közönsége ez a jó kis lélek volt; ez az okos szent; ez a föltétlenül hűséges élettárs, aki a szépségét, melegségét, gyöngéd simulását, osztatlan ragaszkodását adta neki szerelmes rajongással. Igazi gyöngy volt ez a drága asszony s annyira minden kacérság és hamisság nélkül való, aminőnek a régi nagy mesterek Madonna-képei sejtetik a tiszta női eszményt.

Erről a tökéletes feleségről vonta el most a figyelmét az a másik.

Szinte meghökkent, amikor megösmerte Vári Juditot, a pallagi kasznárkisasszonyt, akibe valaha diákkorában nagyon szerelmes volt. De az élet szétválasztotta őket. Hadady akkor még csak érettségiző diák volt; alig egy-két évvel idősebb Juditnál:—nem lehetett azt végigvárni, amíg számottevő valakivé válik. Ha Judit várt volna is rá, a szülei bizony nem voltak erre hajlandók; nekik nem volt vesztegetni való idejök és habozás nélkül tépték szét a pókhálószálakat, amelyekkel a két gyerekember szíve össze volt kötve. Judit férjhez ment, mert vasfejü apja úgy akarta...

És most, esztendők sora óta először, megint látják egymást.

Úgy jelent meg Hadady előtt az ő első szerelme, mint áz álombeli bolygófény, amely ösmeretlen világok felé csalogat. A következő percben már ott is volt Judit mellett.

—Rám ösmert?—kérdezte az asszony diadalmasan és az ő arcára is szökött egy kis szokatlan pirosság. Azután bemutatta Hadadyt az urának.—A híres író,—tette hozzá, amitől Hadadyn büszke öröm érzete futott végig.—A férjem: Parti János, folytatta;—vállalkozó.—Eljöttünk Pallagról; lehetetlen olyan kisvárosban élni. Itt van lakásunk a Bajnok-utcában; huszonötödik szám, második emelet, szemközt a lépcsővel. (Az urához fordult.) Hadady gyermekkori pajtásom. (Visszabillentette a fejét Hadadyhoz.) Hát magával mi történt azóta, mondja el. Nagyon kíváncsi vagyok; de mindenre ám.

A két úr kezet fogott. Hadady titokban végigvizsgálta Parti Jánost. Hát ez az ura, gondolta kicsínylően. A vállalkozó semmit sem gondolt. Ö biz' nem, sokat tudott arról, hogy ki híres író, ki nem. De a felesége gyerekkori pajtásával barátságosnak illett lennie.

Zoltán felelt az asszony kérdésére.

—Megházasodtam, mondta olyan hangon, amelyben majdnem mentegetődzes volt.—Alig bírt a Judit szemébe nézni. Hisz' valamikor azt esküdték, hogy egymáséi lesznek. Az az eskü most is feszélyezte; pedig Judit szegte meg előbb.

Felvonás közben végigsuttogták az egész szünetet s színház után Hadady előbb hazakísérte Partiékat, csak azután ment a szerkesztőségébe, hogy a kritikát megírja. Olyan is volt az. Igazi robotmunka. Az esze máshol járt. Érezte az asszony kézszorítását, amellyel elváltak; hallotta a hangját, amikor azzal búcsúzott, hogy: „a viszontlátásra”.—A múlt idők szele csapta meg;—tele volt azzal az orgonailattal, amely már akkor régen is kedvelt virága volt Juditnak.

Otthon fáradtság ürügyével elhalasztotta a darab elmondását.

A felesége megsimogatta a fejét, megcsókolta a homlokát; megigazgatta az ágyát s lefektette, mint

a gyermeket. Csicsijgatta, bubusgatta, kényeztette. Úgy tett-vett körülötte, mintha fehér galamb szálldosott volna a szobácskában, amelynek minden zuga a gondos, szorgalmas, fáradhatatlanul jóságos, gyöngéd kis asszonykéz nyomán szépült.

Hadady lehúnyta a szemét és megpróbálta, hogy csak a feleségére gondoljon. De aztán mégis Juditra gondolt. Felújult a lelkében minden; rég elfelejtett pillanatok emléke tért vissza; kivált az, amikor egy szeptemberi alkonyaton ezt súgta a Judit fülébe: te leszel a feleségem, vagy senki.

Hányszor mondta neki azután borzongó gyönyörűséggel, nagy titokban:—édes kis feleségem! ... És Judit—íme—a másé. És őneki is más a felesége.

Erőnek erejével igyekezett elfordítani a gondolatát ettől a tűnődéstől. Nagy melegséggel, nagy hálával tért vissza a lelke a feleségéhez. Soha senki olyan igazi jó felesége nem lehetett volna;—Judit sem. Ez a meggyőződése megnyugtatta. Lecsillapodva szenderült el.

*

És másnap a gonosz sors úgy akarta, hogy megint összekerüljön Judittal. Az utcán találkoztak. Hadadynak attól dobbant nagyot a szíve, ahogy az asszony megörült neki.—Tegnap nem is beszélgethettünk:—nem lehetett. (Ezt különös nyomatékkal mondta.) Most jöjjön, kísérjen egy kicsit; annyi mondanivalónk van egymásnak.

Félöt tájban történt ez és félhétre volt, mire Hadady a szerkesztőségbe jutott.—Egy sort sem bírt dolgozni. Valahogy elszédelgett, tétlenül. És negyednyolckor sietve ment arra, amerre Judit várta. Mert úgy egyeztek meg, hogy hazamenet az aszszony még végigsétál a Kossuth Lajos-utcán pontban fél nyolc órakor.

A szerkesztőséget elvihette az ördög. Együtt haladtak a Bajnok-utca felé és Hadady cipelte a Judit csomagjait.—Nem beszéltek sokat; de minden szónak volt valami különös izgató értelme, amit váltottak.—„Hát igazán gondolt rám?...” „Lássa, milyen nyomorult a tehetetlen leányok sorsa...” „Még megvan az az almavirág, amit magától kaptam...” „Én meg a legszebb verseimet magához írogattam...”

Csupa semmi ez így;—de két ember, aki valamikor szerelmes volt egymásba, úgy tudja az ilyen semmiségeket elmormolni, hogy a másikon a hideg-meleg végigszaladgál tőle.—Az ördögnek néha nincsen jobb segítője, mint az emlékezés. Valamire, amire nagyon vágytunk, de ami nem történhetett meg.

Otthon a felesége kérdésére, hogy: „hol késtél, úgy kis uram?” szórakozottan vont vállat. A szerkesztőség nem hivatal, mormolta. Hisz' még benne volt a mormolásban. A tegnapi színházzal pedig megint adós maradt.

A felesége megsimogatta a fejét; megcsókolta a homlokát; megvetette az ágyát s lefektette. Csicsijgatta, bubusgatta, kényeztette. Keresztet vetett rá s betakargatta, mint a kis gyermeket szokás. Meg ahogy az őrangyaloktól várja az ember.

Hadady csöndesen figyelte egy darab ideig ezt az áldott sürgést-forgást, ezt a nemszűnő kedvezni akarást; azután behunyta a szemét és arra a másik asszonyra gondolt. Most már rá akart gondolni. A képzelődésének ennél kellemesebb izgalmat nem bírt volna táplálékul adni.

Milyen különös, tünődött félálmában. A feleségem sokkal szebb,—bizony isten!—és engem hogy imád! s mégis Juditra kell gondolnom. A hangját úgy hallom, mintha vadgalamb búgna. A szemét magamon érzem most is, mintha megbabonázott volna. Milyen szempár is az, azzal az el-ellobbanó bolygófénynyel, amikor a pilláját lesüti.—Darabot kéne írni róla. Az ilyen asszonyról lehet.

Hanem a feleségének egy árva szót sem említett Partiékról. Sem másnap, sem harmadnap. Az aszszonyka a szerkesztőségi sok dolognak tulajdonította a szórakozottságát.

Őt magát is nagyon elfoglalta valami sürgős munka, amivel lázasan foglalkozott, ha ráért. Kis babafejkötőket horgolt. De akkor is egyre csak az urára pillantgatott, aki az íróasztala mellett ült és leste az ihletet. Aki figyelte volna, megérthette, hogy az egész lelkével az urának él. Ha felkelt, olyan volt, mint az arrább röppenő madárka; az urához surrant, megcsókolta és aztán tovább dolgozgatott.

Zoltán megölelte; végignézegetett rajta és elmosolyodott.—De gömbölyödik maga, édes szivem!—mondta hamiskodó bizalmassággal. Az áldottan áldott asszonyka zavartan borult a nyakába és ott boldogan megpihent. Bizony, sietni kellett azokkal a babaruhácskákkal.

*

A szerkesztőségben pedig folyvást annyi volt a dolog, hogy Hadady napról-napra későn került haza.—Most már rendszeresen találkozott Judittal; ha lehetett, kétszer is naponkint: amikor ment és amikor jött.—Egy félreeső csöndes utcán vártak egymásra.

Amikor a Hadady száján először kiszaladt ez a szó: te!—Judit megrezzent s ijedten szólott rá: hallgass! nem szabad minekünk egymással így beszélnünk.

—De amikor olyan bolondul szerettelek s aztán elvettek tőlem. Sem éjjelem, sem nappalom nem volt miattad. A szívem most is egy seb. S milyen féltékeny voltam! És—most is az vagyok!

—Miért mondod ezt nekem?... Ne tegezz!...

—Tudom is én, hogy miért mondom. De amikor ott, a színházban, megláttalak, az első érzésem megint ez volt. Hát van én nekem eszem?

Judit megállott. Éppen egy lámpa alatt voltak. A szeme világított, ahogy Zoltánra nézett. Még halaványabb volt, mint rendesen. Halkan mondta:

—Nincs rá okod. Én csak egyet szerettem életemben...

Hadadyn borzongás futott végig. Nem merte most megkérdeni, hogy kit. Elrémült attól az eszeveszett hamarságtól, amivel mindent mondanak már egymásnak. Pedig otthon várja valaki, aki apró babafejkötőket horgol s a szent anyaság édes reménységével érzi az ő ideje közelségét; aki a szíve alatt hordja a pici emberfiát, akit istenfiaként imád előre is és akiről annyi kedves szó esik folytonosan.

De azért másnap mégis csak Juditot kereste. S a következő napokon megint... Mindennap azzal ment haza, hogy végét szakítja ennek az őrületnek; valahogy elmarad, ritkítja a találkozásokat. De amikor hazulról elindult, elfelejtette minden jó szándékát, minden akaratát... Judit úgy került az útjába napról-napra, mint az esti boszorkánypille, amely surranó villanással jelenik meg a virágok fölött s szíjja a lelköket anélkül, hogy leszállana rájok.

Már második hónapja tartott ez így és Hadady tehetetlen lelkifurdalással szökdösött hazulról, hogy a másikat láthassa. A felesége egyetlen fájdalmas szó nélkül tűrte, hogy olyan kevés időt tölt mellette. A hófehér lelkek gyanútalanságával eresztette el; szelíden ölelte meg, szemérmés alázatossággal simult hozzá; csak ennyit mert egyszer mondani, amikor éppen nem nagyon jól érezte magát:—Kis uram, lelkem, ha lehet, gyöjjön haza; olyan nagyon jó most énnekem, ha maga itthon van; nem tudom, mitől félek.

Hadadynak borzasztóan megfájúlt a szíve. Alig bírt elmenni hazulról; de amikor elment, rohanvást rohant oda, ahol Judit várta. Szentül megfogadta magában, hogy most elmond neki mindent; hogy elszakad ettől a nyűgöző varázstól.—Gyáva gazember vagyok,—szidta magamagát, kínzó lelkifurdalással.

Judit neheztelve fogadta:—Minek váratsz? tudod, mennyire várlak!... Te akartad, te kívántad, te követelted; most megvan a kívánságod. Ne kérdezd az okát. Úgy sem mondanám meg. Nem, igaz, hogy szeretlek; nem akarlak szeretni; csak nem bírok meglenni nélküled. Te se szeress, csak gyere. Nekem ne beszélj szerelemről; annak örökre vége köztünk. Én sohasem voltam igazán a másé a lelkemmel, mindig csak a tied, ezzel érd be.

—Judit, ha ilyeneket mondasz, akkor én nem bírok mellőled elmozdulni. Úgy is az árnyékoddá váltam, mit akarsz még? Pedig ha tudnád, Judit...

Azt akarta mondani: ha tudnád, mit szenvedek én attól, hogy otthon is úgy várnak és az én helyem ott volna; most ezerszer inkább, mint valaha.

De Judit nem engedte, hogy mondja; a szavába vágott.

—Nem akarok én tudni semmit sem... Érezni akarlak. Tudni csak azt akarom, hogy az én számomra is vagy. Úgyis az egész világé vagy és énnekem abba bele kell nyugodnom. A te életed a szabadság; a te erőd a függetlenség; lefoglalni téged nem lehet, nem szabad. De azért én lehetek neked olyan valakid, aki senki sem lehet más a világon. Aki nélkül nem bírsz lenni, élni; nem bírsz alkotni, teremteni; aki nélkül béna vagy és koldus; én lehetek a nemtőd, a lelki szerelmed; a forrásod, amelyből merítesz; a tüzed, amelytől meggyúlsz s amelynél melegszel. Szomjas vágygyal tikkadj utánam és ne remélj mást, mint szenvedést, lemondást. Akkor az enyém vagy; akkor minden leírt sorod az én termésem, ha te gondolod is el, mert utánam sír a lelked, akármerre is fordulsz a világon. Ez az örök szomjúság hozzám köt, mert még a reménytelenséged is az enyém. Nekem élsz; nekem alkotsz, és én ezt akarom. Azokat a véres gyönyöröket akarom megosztani veled, amelyek akkor fakadnak a lelkedben, amikor az epedés dalait írod a te Elérhetetlenedhez.

Elfojtott zokogásba fuladt a szava. De már előre sietett. Hadady alig bírt a nyomában maradni. Szeretett volna leborulni eléje és ott meghalni... Inkább meg is halt volna, semhogy most panaszkodjék, semhogy most a maga bajával hozakodjék elő.

*

Későn érkezett haza aznap is.

A felesége megsimogatta, megcsókolta a homlokát; csucsujgatta-bubusgatta; csak egy kicsit fáradtabban, mint máskor. Hadady észrevette a bágyadtságát, de nem merte kérdezni, faggatni. Hátha panaszkodikj ha sejteti, hogy fáj neki valami olyan is, ami nem testi baj. S ez most borzasztó lenne. Inkább durva önzésére hallgatott s nem kérdezte.

Hanem az éjjel alig aludt. Megesküdött rá, hogy új életet kezd holnaptól fogva. Nem lehet az; folytatni, ami most van. Abba bele kell pusztúlni.

Elhatározta, hogy reggel orvosért siet. Tanárt hív. Ha most Istenné válhatott volna, az egész mindenséget a felesége lába elé tette volna. Titokban könyezett és átkozta magát, a gyöngeségét. Felfelriadt és hallgatódzott. Csöndes volt az éjszaka, a beteg asszonyka nem is moccant.

A hold bevilágított az ablakon; a szoba derengő fénynyel telt meg; sok fehérség látszott az asztalon: az mind babaholmi volt, ahogy az este ott maradt. A fáradt kezecskék mára elpihentek; nem rakosgattak össze mindent úgy, mint máskor.

Hadady nézte a halom kis finomságot; szeme onnan a sarokra tévedt, ahol a bölcső volt, az egyelőre még üres babalakás. A kékselyem mennyezet olyan volt fölötte, mint az égbolt egy kicsike darabja. Angyal hazája lesz az.

Hirtelen elfogta valami nagy, nehéz szívfájás; pedig inkább örülhetett volna a boldog reménykedésnek. De nem bírt szabadulni attól a kegyetlen érzéstől, hogy ezzel a fehér szenttel, aki itt szunnyad mellette, nagy-nagy igazságtalanság történt, ő általa. Régóta nem sírt már. Most felszakadt a lelkéből a mélységes szemrehányás saját maga ellen. Tompán zokogott bele a párnájába. Az asszony gyönge mozdulatára lélekzet nélkül figyelt... Nem, nem ébredt fel hál' istennek!

Másnap elhozta a tanárt. Az meg is nyugtatta, meg is ijesztette... Mindent rendben talált, csak az asszony szíve ellen volt kifogása. Ez a dobogó gépecske a legnagyobb kíméletet követelte. Ami pedig a gólyát illeti, az bizony néha szeszélyes madár; jó lesz résen lenni, hogy illően fogadhassák.

Hadady végigcsókolta a feleségét a feje búbjától a kisujja hegyéig. A szegény kicsi asszony nagyon meg volt hatva. De azért maga küldte az urát:—Menj a dolgod után, szívem; a kötelesség az első. A szomszédné derék, jólelkű, tapasztalt nő, megigérte, hogy akármikor lenne is rá szükség, rögtön átjön.

Most igazán a szerkesztőségbe ment; kapkodva dolgozott valamit, amíg estefelé, a megszokott időben azt nem érezte, hogy ha csak egy másodpercre is, de látnia kell azt a másikat. Csak annyi ideig, amíg megmondhatja neki, hogy mostanában ne várja, nem jöhet; lehetetlen, hogy jöjjön. Ha tudni fogja, hogy Judit nem várja, akkor el bír majd maradni egypár napig. Amíg a nagy bizonytalanság tart odahaza.

De Judit éppen ma nem volt ott.

Talán késett, vagy talán nem is jön ma?

Megnézte az óráját; az ideje itt lett volna, hogy jöjjön. Miért nem jön? Hisz' ma nem várhatja.

Végigfutotta az egész útvonalat, amelyen Juditnak jönnie kellett volna. Tikkadtan fordult vissza azután és elszánta rá magát, hogy most már hazamegy. Az utca sarkán még egyszer megállott. Valakit látott, akinek utána szaladt; nem ő volt... A lába a földbe gyökeredzett. Azzal biztatta magát, hogy iszen van még ideje és a legrosszabb esetben is bérkocsiba ül, úgy nyeri meg az elvesztett negyedórát. Az utolsó percben, amikor már éppen inteni akart egy ácsorgó kocsisnak, meglátta Juditot. Nem volt egyedül. Az ura kísérte. Most mit csináljon!... Az asszony titkosan intett neki; oda idézte magához. Fellélekzett... Arra tartott és hozzájok csatlakozott. Parti megörült neki; rögtön karonfogta, lefoglalta; vitte magával s hívta, hogy vacsoráljon velök egy vendéglőben. Most már tudott róla egyetmást a felesége révén és barátkozni óhajtott vele... Majd össze ismerkednek az asszonyok is. Nagyon kedves lesz az.

Hadady idegesen hallgatta; a vacsora elől menekülni akart... Ma nem lehet; éppen ma lehetetlen.

De az asszony talált egy pillanatot, amikor odasúgta:

—Akarom, hogy gyere; éppen ma akarom, Hát ment. Sipotó lélekzettel, magamagát utálva, mégis ment. Mintha gép lett volna, amelyik nemsokára lejár és akkor összeroppan.

Vacsora alatt folyvást az asszonyt leste. Nem mert Partira nézni. Attól félt, elönti a düh és torkon ragadja, fojtogatja... Az asszony szeme csittitotta, csillapította:—Vigyázz, te eszeveszett!

Hihetetlen, mi mindent tud egy pár asszonyszem némán is mondani.

Parti meglátott valakit, akivel dolga volt. Odament és addig magokra hagyta őket. Hadady ontotta magából a feltörő szemrehányást:—Miért hoztad magaddal? Beszélnem kellett volna veled; én most egy darabig nem jöhetek...

—Dehogy nem jösz,—vágott a szavába az asszony;—jösz, mert én akarom. Délután vártalak; én sem tehetem mindig azt, amit szeretnék: néha az ördögnek is gyertyát kell gyújtani.

—Nem jöhetek, Judit! A feleségem miatt...

—Hallgass énnekem róla. Azt hiszed, én nem halok bele abba, hogy téged más asszony szerethet? Véres könyeket sírok...

—Judit, csak ma ne beszélj így; ne vedd el az eszemet egészen. Gyötrelmes gyönyör minden szavad, de csak ma ne, Judit, csak ma ne. Inkább küldj el, kergess el, eressz haza szépen.

—Eredj.

—Ne így!... Mondd, hogy megértesz; hogy sajnálsz; hogy jó akarsz lenni hozzám; eressz el szelíden, jóságosan, gyöngéden,

—Menj. Hagyj itt—neki!

—Judit!!

—Ne nézz rám úgy! Tudhatod, hogy nem mondom komolyan. De nem bírlak elengedni. Éppen ma nem.

—Miért éppen ma nem?

—Mert ma érzem úgy, ahogy még soha, hogy szeretlek.

A levegő szinte sistergett az ajka körül, olyan forrónak érezte azt Hadady.

Parti jött, szerencsére... Jó hírt kapott. Ragyogott az arca. Pezsgőt rendelt. Hadady összerezzent. Megmozdult, szökni akart. Az asszony szeme azt Parancsolta neki: maradj!... Feléje nyújtották a pezsgős poharat. Ivott.

A második pohár már könnyebb volt. A harmadik még könnyebb... Jóval éjfél után kísérte haza Partiékat. Az asszony az egész úton úgy simult hozzá, mintha ő lett volna az ura. Parti nem törődött vele. Be volt csípve.

Végre maga maradt az utcán. Körülnézett. Eszmélt.

Rohant egy bérkocsiállomásra.

A kocsisnak dupla bért ígért, csak hajtson, ahogy bír...

*

Lelkendezve nyitott a lakásába, ahol idegenek fogadták, megdöbbent, szomorú ábrázattal.

A szomszédasszony eléje sietett.

—Ó uram, csak egy félórával jött volna hamarabb. Akkor még élt. Olyan nagyon várta!...

Nem bírta folytatni, sírva fakadt.

Belülről rekedt gyereksírás hallatszott ki.

Hadady betámolygott. A szegény kicsi asszony nagyon halaványan és mozdulatlanul feküdt a fehér párnán,—mint egy szál hervadt liljom.

Az ura csak állott és vacogott, mintha a hideg lelné. Valamit mormolt. Nyögött. Imádkozott. Valakihez könyörgött; valakitől búcsúzott. A bölcsőnek feléje, sem nézett; behúzódott lassan a szomszéd szobába, ahol annyit voltak együtt; ő az íróasztala mellett; a szegény kis asszony pedig a kézimunkájával, és folyvást őt nézte; minden mozdulatát leste.

Leült ahhoz az íróasztalhoz és megírt sebtében egy táviratot; volt egy asszony testvére, azt hívta. Azután elszántan vette elő a revolverét s a csövét a halántékára illesztette.

Egy angyal, meg egy démon állott mellette abban a pillanatban. Mind a kettőt látta. Meg is ösmerte mind a kettőt.

De a következő percben összefolyt előtte minden és megnyomta a ravaszt.

A nagy tél beszorította az embereket a tanyára: Csak így röviden mondták, pedig az a „tanya” nem olyan közönséges tanya volt, amilyen a szegény emberé szokott lenni, aki ha kiszorul a faluból a földecskéjére, hát ott paticsból ver egy ilyen-olyan viskót, befödi szalmazsuppal (jobb híjján). Melléje ragaszt valami alfélét, a viskót vagy bemeszeli, vagy nem; ültet a viskó hátuljához néhány akáccsemetét (ha ugyan ültet); s ha még kutat is sikerül neki ásni a kerítetlen udvarra, akkor kész a tanya.

Mondom, ez nem ilyen egyszerű tanya volt, hanem egész telep, ahol rendes verandás háza volt a „tiszt úrnak”; több épület szolgált cselédlakásnak; voltak istállók s ólak, sőt magtár, meg góré is volt. Az egész egy kis falu képét mutatta, kivált minthogy a nagy kert elején, a dombon, kápolna keresztjén csillant meg derült időben a napsugár. A tanyai cselédség minden második vasárnap misét hallgathatott ott.

A nagy tél itt olyan volt, hogy a hóban még az ökör is csak nehezen bírt lépni; megkellett szüntetni minden külső munkát; még csak trágyát hordani sem lehetett a földekre, mert eldőlt a jószág a terhes szekérrel a mély hófuvatagokban. Így hát nem volt egyéb mit tenni, mint őrizni a „tanyát” és akörül találni holmi egymás tenni-venni valót. Fát hasogattak az emberek; megtisztogatták a bundásszőrű jószágot; kukoricát morzsoltak; szecskát vágtak; foglalkoztak valahogyan, ahogy éppen lehetett; s akinek már semmi munkaféle sem jutott, az ácsorgott, pipázott, nézelődött.

Valami sok néznivaló nem volt, de akinek egyéb mulatsága nincs, annak az a csekély szinház is megteszi, amit a mindenféle tanyai „féreg” mozgolódása kinál. Például a varjaké, amelyek megjönnek erős téllel az isten tudja honnan és ellepik a tanyai szemétdomb környékét; meggondoltan lépegetnek a hóban és örökké keresnek-kutatnak valamit, amit el lehetne nyelni. Olyan különös, gubbasztó halálmadarak ezek a csupaszszájú fekete varjak ilyenkor. Lomha repüléssel lendülnek arrább; fáradtan ereszkednek lefelé s végül szinte leesnek inkább, semmint leszállnak; némelyik óraszámra ül a zúzmarás galyak közt, gömbbé zsugorodva, mintha a fehéren csillanó, tündéri zuzmaralombozattal ékes fának, nagy fekete virágai volnának. A varjak hang nélkül suhannak; egyik jön, másik megy; aztán egyszerre seregestül kél fel, hogy újra leszállingózzék, minden rendszer és minden igazi összetartás nélkül. Ámbár sokan szeretnek együtt lenni, de nincs köztök kettő, amelyik egymáshoz húzna. Néha szárnyra kap valamelyik s elválik a tömegből másfelé, úgy hogy vissza sem jön.

Mindezt el lehet nézni annak, aki nem únja.—De van egyéb is, más elevenség is;—a pipiskék, a sármányok, a cinkék... Ezek mind a téli tanyakörnyék rendes hozzátartozandóságai. A verebekről nem is szólva. Közülök a cinkék ilyenkor a kert madarai, a többi az udvaré. A hulladék-féle csalogatja együvé szegényeket. De ki gondol arra, hogy ők „szegények”, amikor hallja a pipiske vidám tyürütyűtyűjét s látja a citromsárgán ragyogó ékes sármányokat, amelyek őszi nyárfalevél színével szálldosnak le a fáról, a sövényről, a többi szárnyas proletár közé. Hang kevés van; a kuvasz csöndes, nincs kit megugasson; hisz ilyenkor még a garabonciás diák sem vándorol.

Gebe írnok úr a hízóknál mulatozott egy kicsit, azoknak a röfögése kísérte egyik óltól a másikig: megvakargatta a rózsaszín pofájú Yorkshirek széles szalonnás hátát; azok kéjesen csemcsegtek rá és szuszogva, fújva hálálkodtak neki. Csak akkor térült el tőlök az írnok figyelme, amikor felharsant a tiszti udvar felől az öreg Mári vészvijjogása:—Jaj, hogy a menykő csapja agyon, hát nem itt járt már megint? hát nem megfojtotta a legszebb plymuth jércénket, a bestelelke?!... A nagy siránkozást többszörös szidalom fűszerezte és Gebe Karcsi mintha a saját nevét is hallotta volna a vén cseléd szájáról. Hogy annak az írnoknak is mjndenre futja az idejéből, csak ezzel a baromfigyilkos görénynyel, vagy miegyéb istenátkával nem bir; s a többi...

Az írnok arra sietett, ahol Mári jajongott. Az elkeseredett nőszemély zászlóként lengette feléje a megfojtott plimuthot. Biz az idei jérce létére volt akkora mint egy nagy magyar kakas. Kár volt érte, hogy olyan csúf halállal végezte. Át volt harapva a torka; sőt a feje sem volt a nyakán; kiszítta a vérét valami bitang gyilkos.

Gebe rögtön tudta, mi lehetett az, Mondta is. Nem görény a bűnös, Mári néni, hanem nyest; kövi nyest; láttam már a nyomát.

—Ütötte is a nyomát.—bottal úgy-e?—csúfolódott a bizalmasságra kapatott öreg házibutor.—Már látom el kell hivatni az erdész urat, hogy itt rend legyen egyszer; hogy meg ne egyen bennünket a farkas. Ha én az úrfi volnék, már régen széthánytam volna ezt az egész tanyát; a farakásokat, ni, ott az istálló mögött; bizonyosan abban bújkál a nyest, vagy mi a csuda. De persze, sok a dolgunk, minduntalan meg kell tömni a pipát úgy-e? Pedig itt van a sok jó kutya, amivel nyestet lehetne fogni: gyere ide Kormos! Bundás! Harcsa! Hektor! Kuszuri! Puszuri! hej ide, mind-mind!

Olyan különös hívással sikogta el ezeket a kutya neveket, hogy egyszerre ott volt a féltucat mindenféle kutya s eb, körülötte. Kormos, Bundás, Harcsa, megannyi lompos kuvasz; Hektor, a kasznár úr vizslája és Kuszuri meg Puszuri, két kaján pofájú ravasz „dakli”.

Erre a hívásra a poklok fenekéről is megjöttek volna, mert ilyen hangon szokta őket „Mári mama” (a kutyák számára az volt) ebéd idején összecsőditeni. A kuvaszok a farkukat csóválgatták és maguk elé eresztették Hektort; tudták már az illendőséget, hogy azé az elsőség. De a két dakli nem igen respektálta a vizsla-arisztokrataságot, hanem csak ráugrált Máriára s meghengergőzött a mamuszán, amelyet télen papucsképen viselt.

—No, itt vannak!—bíztatta az írnokot;—ha még ez a hadsereg sem elég egy rongyos nyestnek, akkor nem is vadász maga! Jaj, szegény, kedves, szép jércikém, jaj!...

Gebe gondolt egyet.—Jól van no,—mondta,—széthajigáltatom a rőzsét, legalább lesz dolog vele, ha megint össze kell rakni. Ki az ördög tudja azt, hol bujkál azóta az a bitang kis hóhér?

Nagy immel-ámmal és édeskevés reménységgel mondta. De a véletlen éppen a legjobbkor avatkozott bele a dologba. Futvást jött a kis kanász és lihegve újságolta, hogy a disznóólból egy fehérhasu vadmacskát kergetett ki, amelyik egyenest a rőzse alá szaladt.

Egyszerre kiáltotta az írnok is, Mári is: a nyest.

Most már hiteles alapon lehetett elindulni. Gebe kedvre kapott. Összecsődítette hirtelenében a béreseket; azok jobbára úgyis csak a napot lopták. Kihozta az irodából a puskáját, amelynek ugyan csak egy kakasa volt, ellenben a másik csőhöz szolgáló ravasz el volt törve. Hja! így van az, ha tilalmas a vadászat az urasági birtokon; minek legyen akkor becsületes puskája az irnoknak?

Mári bíztatta a kutyákat:—Oda menjetek ni, az írnok úrhoz; ha megfogjátok a nyestet, olyan csontokat kaptok, hogy megfulhattok tőle.

A puska láttára a vizsla, meg a két dakli mindjárt érdeklődéssel csatlakozott Gebéhez; a kuvaszok hátul maradtak, de látszott rajtok, hogy a szokatlan készülődés felkeltette a kiváncsiságukat. A béresek vasvillával vonultak ki, és a tanyai karaván, megértvén, miről van szó, csakhamar elindult „nyestet fogni”.

*

A havon félreismerhetetlenül látszottak a nyest egészen friss, kicsi kéznyomai. Alig hogy a daklik azt megérezték, csaholva bukdácsoltak előre a rőzserakás felé, ahol a gonosz vérszopó elrejtőzött.

Most már bizonyosra lehetett venni, hogy nem hiába lészen a fáradtság, amivel a rőzserakás széthajigálása jár. A béresek, az áldomás reményében, jókedvvel láttak a munkához. A rőzserakás, amely akkora volt, mint egy kisebb kunyhó, gyorsan apadt a villák kitartó piszkálódása folytán. A daklik roppant nagy mulatságot szereztek az embereknek, mert folyvást nyefegtek, vakogtak, csahintottak; jelezték, hogy éreznek valamit; bebujtak a réseken a rőzse közé és ott bujkáltak a lehetetlenül keskeny alagutakon, amelyen néhol átfurakodni sem bírtak, s olyankor keservesen jajgattak, vonítottak.

Hektor úgy szaladgált a rőzserakás körül, mint az a bizonyos kotlós tyúk a tó körül, amikor récefiókái magára hagyták. A vén vizslát is megbolondította a folytonos izgulás, amit a daklik árultak el; szűkölve nyugtalankodott és mindenképen részt szeretett volna venni a mulatságukban; de biz az ő nagy teste sehogysem férhetett a rőzse nyílásai közé. A kuvaszok meg sem kiséreltek ilyesmit, hanem körülállták a terepet és ráncolt. homlokkal, hegyezett füllel lestek azt a pillanatot, amikor rájok kerül a sor a nagy atak végén, ha majd izzé-porrá kell szakgatni a szorongatott nyestet.

Akkora volt a mozgás és a zaj, hogy az egész tanya apraja és asszonyféléje odagyülekezett a nyestfogókhoz. Gebe egyre kergette őket: menjetek innen, mert ha kiugrik, én odalövök; közétek ugrik, közétek lövök!...

A varjak arrább húztak és az akol táján telepedtek le újra. De máskülönben nem mutattak ijedtséget. A rőzserakás fogyott, de a másik oldalon, ahová áthajigálták, viszont növekedett. Adaklik elökerültek valamelyik zugolyból és szófogadatlanul kerestek másik, alkalmasabb utat befelé. Hiába mutogatta nekik Gebe, hogy: itt, itt Kuszuri, Puszuri!—nem hallgattak rá; oda se hederítettek; csak egymással törődtek, egymással, diskurálgattak kutyanyelven; furcsán poszogtak, nyafkáltak; összeszaladtak s a saját eszök szerint csinálták meg a haditervöket, amelytől az írnok kedvéért egyáltalában nem voltak hajlandók eltérni. Nyilvánvaló volt, hogy érzik a nyestet és hogy nagyon szeretnék megropogtatni a derekát. A nyest pedig éppen ezt nem szerette volna. Bújt is előlök, mint a csík. Sokkalta vékonyabb termetével játszva csúszhatott át a legkisebb nyíláson is és szó sem lehetett arról, hogy a daklik a rőzse közt elcsípjék. De azért nagy hasznára voltak az „üzlet”-nek, mert folyvást jelezték, hogy hol bujkál a nyest; hol kell tehát jobban dolgozniuk a rőzsebontogatóknak.

Ugy fogyott a viskónyi rakás, hogy már minden pillanatban a puszta földig juthattak az emberek s a nyest előpattanhatott. Ámbár tél volt, mégis csurgott a veritek az erőlködő béresek homlokáról. Még Gebének is melege lett az izgatottságtól. A sok kutya egyre ott lábatlankodott előtte, körülötte; majdhogy fel nem buktatták, annyit bujkáltak át a lába között. Hektor üvöltésszerű hangokat  hallatott időnkint; a kuvaszok vadul morogtak; a béresek nekihevülten káromkodtak; Mári néni már harmadszor futott ki a konyhából, amelyet csak így részletekben mert magára hagyni, és lázasan tudakolta: Na, mi lesz már? Megvan-e már?... el ne ereszszék, a jóságos Istenért!...

Senki sem hallgatott rá. Mindenkit sokkal jobban elfoglalt a maga feladata, semhogy a meddő kérdések özönére felelhetett volna.

A rőzsegalyak csak úgy röpködtek hátrafelé: a daklik őrülten nyugtalankodtak és néha olyan visítást műveltek, hogy azt lehetett volna gondolni, talán felébredt bennök a vetélytársi gyűlölet és egymást fojtogatják.

Az egész rőzserakásból egyetlen tömb volt még hátra; akkora mint egy petrencére való szénacsomó. Az alatt kellett lenni a bujkáló gonosznak. Annak az utolsó rakásnak a széthányása már olyan lázasan történt, hogy a nyest maga is megbolondulhatott a sok kiabálástól, ugatástól, csaholástól.

—No most! no most! ehol van!—orditozták a béresek egyszerre; és a következő pillanatban a gummi-rugalmasságú, kígyótestű kis bestia kipattant az utolsó rőzseágak alól és acélos két-három szökéssel odaát termett az új rőzserakás alatt, amelyet vagy egy óra óta hánytak egymásra az izzadó béresek.

Mindenki elképedve kiabált. Azután a megdöbbenés csendje következett s csak a daklik őrjöngtek azon a ponton, ahol a nyest eltűnt.

Mári néni éppen akkor tipegett elő megint a konyhából:—Megvan?!—kérdezte reménykedve.

—Meg ám,—mondta Gebe fanyarul,—ehol van ni, a rőzse alatt, hányja szét, ha akarja.

A tanyai kolomppal kongatni kezdte a bakter a déli tizenkét órát. A béresek összenéztek.—Gyerünk tán ebédelni—indítványozta valamelyik.

Gebe bólintott.

—Még ha az egész tanyát nekem adják, akkor sem fagyoskodok itt az ácsorgásban tovább.

Előre Kormos, Bundás, Harcsa!... Hektor! Kuszuri! Puszuri! Mári néni vár benneteket; aló mars, az Árgyilustokat!...

A sok kutya még tétovázott. Kivált a daklik nem akartak belenyugodni abba, hogy vége legyen a mulatságnak. Gebe sem volt rest; felkapta rozoga puskáját s odadurrantott vele egy áthúzó varjura.

Persze, hogy elhibázta.

De a kutyák rögtön szanaszét futottak. A kuvaszok ijedten; a vizsla abban a hitben, hogy „apportirozni” kell neki valamit; a két dakli meg arra gondolhatott, hogyan srétezte meg őket a minap tekintetes Gebe írnok úr, nyúl helyett.

A nyest rőzserezidenciája körül csakhamar csend és békesség volt.

Tartalomjegyzék