Guszti úr
Kenyeres városában… itt ez a három kicsi pont a zavaromat akarta jelezni. Jó hogy az irás mellé kitaláltak ilyen jeleket. Könnyü pontokat a papirosra leültetni… igy ni. A költőknél látni jobbadán az ilyen pontokat. (A nagy költőknél a legkevesebbet, a kis költőknél a legtöbbet.) Mikor a szavak már kimerülnek… mikor az érzés leáldoz… mikor a sornak vége… s még mondanék valamit… azt, hogy élek… A prózairóknál is látni… a regényekben… szindarabokban… meg a levélben használják privátok, nők és urak a be nem fejezett… mondatok között… mintha könycseppek volnának az ilyen pontok… vagy a sziv dobogása lenne… vagy szakgatott lélegzet… vagy a lélek telegrafálna… E pontok a szavak tulzását jelzik, gondolatot helyettesitenek, amely ellebben fönnen és nem adja le magát a kifejezésnek. Merengést jelképeznek, ami nem is a mienk, hanem sorsunk angyalának a merengése. Valamit, ami messzi s megkaphatatlan, mert az lenne az igazi. Mikor a szó megszökik, mert a legnagyobb szükség volna rá, akkor jön igy a három pont… no de én nem ilyen komolyan használtam. Csak zavarba jöttem, amint elkezdtem ezt az elbeszélést vagy mifélét, a Kenyeres város miatt, mert nem ugy hivták ezt a várost. Csak ráfogtam.
És megakadtam azon, hogy miért kell az embernek irásközben is hazudozni. Az volna szép, irásban a legutolsó szóig igaznak lenni. De hátha valaki abban a kicsi városban eltalálja olvasni, amit onnan mesélek. Nem akarom, hogy azt mondják rám: pletyka vagyok. Az élőkkel szemben egész kimélettel kell viseltetnem. Tehát Kenyeresnek nevezem azt a várost, mert eltanultam az iróktól, hogy igazi városnevet kitalált névvel kell helyettesiteni. Bizony, amit teszek, az nem eredetiség és szégyellem is, hogy a divatokon változtatni nem tudok, sőt magam is, lám, hogy betörök minden rendbe s szokásba. Azt a szokást is alázatosan követnem kell, hogy igy munka közben a sorok oszlopában kikezdést csináljak.
Guszti ur, akit cégérnek akasztottam e kicsi hadimunka fölé, ő aztán igazán Guszti ur volt, nem hazudok. Más urakat ugy hivtak Kenyeres városában: Fekete, Gáthi, Varga, Weisz, Czeglédi, Szlovák, Marcsa, Wagner, Stapecz, Nagy, Kiss, Szabó, Kovács és Minden. Mennyi mindenféle nevük van az embereknek, de mennyi. Hogy az embereknek egyenlő életük és egyenlő boldogságuk legyen, ahhoz talán az is kéne, hogy ne legyen más neve mindenkinek, mert ez is csak zavarni tudja sorsukat. Mi minden baj van még addig. Hagyjuk ezt, mert egyszerre mindenről beszélni nem lehet. Fájdalom, hogy nem lehet, hallatlan szép volna mindent a világon egyszerre kimondani. Ezek az urak, Szabó meg Czeglédi, Weisz, Stapecz, Marcsa, meg mind, ezek éltek, éltek Kenyeres városban, hogy szeretném elevenen őket Előtted felnyujtani, megmutatni Neked: nézd ez a kis mokány, kurta homloku, komisz fekete haju, kicsi bajuszu, kemény képü, rendes fülü, ez itt Marcsa ur, ellenőr a Népbanknál. Ez a lógó nyurga, világos, hig alak ebben a lágy sárga cipőben, ez meg Varga ügyvéd Kenyeresen és hites tolmács én nem tudom kik közt. Ez Szabó rendőralkapitány, mit látsz rajta, mondd meg. Semmit. Miért ő Szabó, csakugy tudja, mint én, soha semmiféle fajtája nem volt szabómester.
Nézd csak ezt a Szabót, aki semmilyen, aki olyan, mint egy Szabó rendőralkapitány. Én tudom ez élet fantáziáját, én tudom e test zenéjét, én tudom azt a titkosságot, ami benne van, mint a lélek a hegedüben, én elárulom neked őt: ő egyenruhában szeretne járni, nem civilben, csak gyülésről gyülésre hanyagolja a küzdelmet Kenyeres várossal a rendőralkapitányi egyenruháért.
Ez itt Czeglédi, ez a sima rózsaszin gömb, amely mosolyog, mint a sima disznóhólyag a napon. Olyan könnyed, olyan ártatlan, mintha tényleg valami angyali labda volna, pedig ez a világosszürke mellény és ugyanolyan nadrág, mind teli van kövér hussal. Ez Czeglédi, ki Czeglédet soha nem látta tán, de mig csak él, mindig Czeglédi. Igaz: ő patikus a Szentháromsághoz. Akarod látni Stapeczet? Parancsolj: a boltajtóban áll, ő koporsókat ád el a gyászosoknak. Olyan élvezettel és jósággal néz a piactérre most, ugye, mintha örök életét kivánná mindenkinek és mindennek, amit az isten napja alatt látni. A sipkát a fejéről leveszi, bukfencez a napsugár egyet az ő félkopasz fején, ő sipkáját megforgatja s visszateszi fejébe. Melege volt. Hogy néz ki tetőtől talpig, látom nem izgat Téged, elnéztél róla látom. De kérlek, Guszti urat igazán hadd mutatom meg Neked. Kötöm magam őhozzá, ehhez az egyhez, kérlek, ne haragudj rám. Jaj, ha most adna tudományából a Teremtő nekem, csak őt egyedül birnám, mint egy mozgó meleg hókuszpókuszt elinditani a plébánosi kőfal mellett: ott van, ni, ott megy szegény Guszti ur. Látod ezt az egyenes fekete szalmakalapot a fejében szegénynek? Nem látszik a fekete szalmakalapokon, hanyadik nyáron hordják már. Tudod, hogy Guszti ur cilinderben járt valaha? Ezt a holt szinü kék ruháját nem sajnálod? Mióta nem szorult, gőzölgött, simult és feszült ez már a vasaló alatt. Hogy térgyelnek, leffegnek lefelé a cipőre ezek a nadrágszárak. Milyen mindegy nekik. Nem bánt, hogy a lajbija alól kibuvik az ingének a monogramm-pajzsocskája? Guszti ur észre se veszi már az ilyet. A mellényéhez is szeretnél odanyulni, nem? – hogy begombold azt a három gombot, ami nincs begombolva rajta. Hagyd csak, ugy sincs ott gomb. Tudod ez a foszlott masni a gallérja alatt milyen szinü volt, mikor szine volt még? Mályvaszin volt, én tudom, mert én ismerem régebbről Guszti urat. A gallérját ne nézd olyan erősen, félek, hogy megsérted evvel Guszti urat. Ő még megsértődik, ne hidd hogy nem. Nem látod a bajuszát, mindakét szárnya hogy előszurja magát. Kicsi kikopott bajusz ez, több a dac benne, mint a szőr. De még erre vigyázz, ez még ő, bajusza még erőlködik a világgal szembe, a sors után, az élet ellen, amely elintézte Guszti urat. Miért? Miért? – kérdi e két bajsz, vagy azt mondják: Csak azér is! Csak azér is! Vagyok aki vagyok, vagyis voltam, aki voltam! Engedd neki kérlek ezt a játszást a bajuszszal, a kényességet, a babrát, a hencegést, az álmot, ami neki a bajusz, hagyd meg neki, ne vedd el. A patikussegéd ládd milyen jó gyerek, az ád neki pomádét, hamburgi cégtől való valódi külföldi parfumkenőcsöt a bajuszára. De már a képét szegény Guszti ur nem csinálhatja vissza a régire. Ez az arc mint az ütődött körte, soha többé kemény és élőszinü s rózsaszinü nem lesz. Ilyen szárazkenyérszinü, hasadásos, görcsös és eres, romló emberarc marad már a Guszti ur arca. Szemei, veszed észre? – nem néz vissza rád, előre néz ő amerre megy, a Batthyány-utcába s pislognak, mint az olyannak a szemei, ki nagyon gondolkozik. Ő tudja mit néz és mit gondolgat. Én is tudom, legalább is képzelem, azt gondolja: énvelem ne izéljetek, engemet ne maceráljatok, énvelem ne kezdjetek, semmi közötök hozzám. Az, hogy avval a züllött lovaglópálcával suhogtat, az is ezt a politikát jelenti talán. Vagy a multhoz tartja magát evvel is, amikor a gavallér gyerekek lovaglóostorral jártak és suhogtattak minden lépésnél. Most a kenyeresi fiatal generáció mindenféle fényezett, erős botokkal sétál a piactéren, a véginél tartják a botot, a fejével lefelé, ugy hogy ha vér volna a botban, az mind lemenne a bot fejébe s elszéditené a botot. Amellett a fejüket lehuzva tartják ezek a fiatal urak Kenyeresen és előre buktatják minden lépésnél, mint a pulyka. Ez a divat most. Mit ad a divatra Guszti ur? Hö! S mit ád az egész világra? C! Ezek a mai taknyosok félig lehántott sárga svéd keztyüt hordanak. Guszti urnak a kezén most keztyü nincsen, de annak idején fehér glaszé keztyübe járt Kenyeresen, akár volt bál, akár nem. Csak ő járt itt fehér glaszé keztyüben. Nézd mi lett belőle. Nézd ezt a poros, sarkatlan és talpatlan félcipőjét, a foltot az oldalán a portól nem látod remélem. Megy a Társaskörbe Guszti ur, de nem társalogni megy oda, mert ő nem viccelget és nem billiárdozik és nem alsózik és nem tekézik az urakkal, ő kiül egyedül a tornácra három kötet régi Borsszem Jankóval. A sógora fizeti a tagsági diját érte, neki nem telik, ő irnok a városnál. Mit kap egy irnok a kenyeresi városházán. Harmincöt forintot egy hónapra. Ne nézd hát rossz szemmel elmenő alakját és az ő dült hátu, hosszu, lassu árnyékát a plébánoskert sárga kőfalán, amelynek ugy nekiszeret a napfény feküdni.
Jaj. Vegyem elő már a multból Guszti ur életének magaslatát és esését. Mama meghalt és Guszti ur tizezer forintot kapott kézhez. Guszti ur akkor jogász volt Debrecenben. Guszti ur a tizezer forintból kilencezret kiadott egy hónap alatt sörre, borra, pezsgőre, cigányzenére s tubarózsára. Azután vett még egy cilindert, egy monoklit, egy tucat lovaglópálcát, tiz tucat fehér glaszé keztyüt és hazajött Kenyeresre sétálni. Egy délelőtt beült a Wágner füszerüzletébe a Szerecsendióhoz, azaz felült az urak közé a pultra szalámizni. Az urak ott ültek délelőtt a Wagnerájban a pulton sorba, doboltak a sarkukkal a pult deszkaoldalán és ettek szalámit bicskával és fehér kenyérrel.
Guszti ur elővett egy szallagos szivart (azt is hozta Debrecenből) és Wagner ur odament elébe s gyufát gyujtott Guszti urnak. Guszti ur a nadrágzsebből kihuzott egy ötvenes bankót és a gyufa lángjába dugta. Wagner ur nagy darab ember volt, német arca volt, pápaszeme volt, felkefélt őszes haja volt a katona nyaku szürke kabátja volt és bőrmanzsettái voltak. Wagner ur kiverte Guszti ur kezéből az égő ötvenest, amelynél Guszti ur rá akart gyujtani. És olyan két képest adott Guszti urnak, hogy a monokli a szeméről elrepült és a padlón szétszikrázott és Guszti ur maga is lebukott a pultról. A cilinder is lepuffant a Guszti ur fejéről. Wagner ur megmarkolta Guszti urnak a kabátját hátulról és egy toszitással kifuttatta Guszti urat az üzletből. A cilindert utána hajitotta Guszti urnak. Aznap este beült egymagában a Kisbikába Guszti ur s egyik fehér glaszé keztyüjével, avval, amelyikben a jobbkeze volt, reggelig kormányozta a levegőben Juki nótáit. Reggel aztán, mikor a népek a világos édes nap alatt a hetipiacra csődültek már, Guszti ur sirva bokázott kifelé a Kisbikából, a háta mögött Juki muzsikált és Juki háta mögött az egész banda muzsikált. A templom előtt árok volt, az árkon egy hidpadlás volt, a hidpadlás alatt sár volt és sötétség volt. Guszti ur letért az árokba s Juki s a banda is az árokban mentek utána muzsikálva. A hidpadlás előtt megállott Guszti ur, a cilindert az orrára huzta s kijelentette, hogy ő meghal.
– Nem kell nekem ez a huncut betyár piszok, rongy élet, a sirba van az én helyem, a si-hi-hirba.
Ezek voltak utolsó szavai, hallotta Juki meg a banda s hallották az asszonyok, akik a kaskával a karjukon, a kenyérrel a fejükön, a rucával a hónuk alatt, a pár csirkével a kezükben ott megállottak és a rucák és a csirkék is hallották, ha meg nem is értették.
Ezen szavakkal Guszti ur térdre rogyott és alámászott négykézláb a hidpadlás alá.
Déli harangszóra mászott ki a hidpadlás másik végin Guszti ur, mintha neki harangoznának feltámadásra. De nem támadt fel ő többé-többet.