Magyar könyv

Éjfél után két órakor, a körül iparkodik a fejmunkás elaludni, akkor már ő megfojtotta a világát annak a fia-lámpának, aki ott áll az éjjeli szekrényen. Akkor a fejmunkásnak a hosszu teste világitatlan éjszakában van ott azon az ágyon. Beteszi akkor két szemét a fejmunkás, elereszti száján meghagyott sóhaját. Akkor virrad a fejmunkásnak a fejében belül, az eszméletnek a virradata támad akkor mikor el akar az ember aludni. De nemcsak az emberi élet eszmélete ébred igy éjfél után két óra körül, mikor a test jójészakát kiván magának, hanem felébred a ruhaszekrény is abban a szobában. Akkor ébred a ruhaszekrény csakugy mint a bagoly, meg mint az éjjeli őr meg mint a kisértet meg mint a bünöknek vérszemü anygyala meg mind a többi éjszakások. Egész nap ott alszik az a ruhaszekrény abban a szobában, ott állva egy helyben ott a falnál tömpe pici négy lábán, egy köhejt egy sóhajt nem ád, sima sárgabarna ajtója aranyosfajta ábránddal válaszol az ablakon beszólló napsugárnak, mert álmodik, a járó alakokat homályos merengéssel felveszi mert álmodik, a függönyt ha lehuzzák, a sötétüléstől gyász borongást mutat mert álmodik. A kis kulcs harcolhat a zárjában, az a ruhaszekrényt fel nem költi, nem hallja az, hágy az magával intézkedni, babrálni mint egy fényes tetem. Este mikor ég a lámpa s világitást teszen, az a ruhaszekrény mint valami hideg szinésznő ragyog és mosolyog, de nem érteni azt mert az ő álmát nem érteni. Mikor osztán a lámpai világitásnak a tüneménye megszökött, benyit akkor az ablaküvegen a holdfény és megsimogatja a ruhaszekrénynek az ábrázatját, honfi üdvözletet ad át a jéghegyek oldaláról, a hold arcáról mesél, a mirtusok fehér fájdalmát önti ki s a lótuszvirágok fázását közli arról messzire való csendes vizről, azután meg a halál felől mond ujságokat, a vakoknak tükörjök felől, mert a vakok a halálban szokták nézni magokat. A ruhaszekrénynek az ajtajába, hogyha belétekint az éj, azon az ajtón láthatja magát ugy mint a vakok láthatják magokat a halálnak tükrében.

A ruhaszekrény az ő deszkatestében roppan egyet mikor felébred, mert aki felébred, az megmozdul hogyha nem is akar az ő helyéből elindulni. Arra az a fejmunkás, az ott az ágyában, az kinyitja betett szemeit és odafordul nézésével a ruhaszekrénynek az ajtajához. Eszméletén volt az a fejmunkás, a világoknak partjai felett fenn lebegett, tiszta s könnyü volt ő mint a levegői szél, két végtelenség közt cirkált, érzékeny mezitlábával a nemzetek szivein járt, azon a sok-sok-sok milliom sziven mint aludt vörös göringyeken, a sorsok sürü hálóiban lent és azoknak sürü keritésein keresztül olyan szabadon ment, mint a pillangó de sebesebben, a pillangónál. Kis gyermekeknek, elmult vén népségnek, éltes erdőknek, ős hegységeknek, örök hideg vizeknek részletein suhant átal és a lét rendjét, a szédületet biztosan tartotta magában. Lelke tiszta fénnyel volt, mint az óceán a reggeli ködben. Most hogy a ruhaszekrény hangot adott, azt a nagy tisztaságot ködök özönlötték el a fejmunkásnak a homlokában. Két szeme mint a halnak a két szeme ugy figyelt a szekrény ajtajára. Idegein fájt egy rezzenet. Mintha meg kötözték volna szabaduló idegeit egyszerre. A szekrény idegen mosolygással tekintett a fejmunkás szeme közzé. A szobában a másik világosság lépett érvénybe, azé a holdfényé mely a szekrényhez jött, nem pedig a fejmunkáshoz. A rézkilincs is kapott a holdfénytől egy kézszoritást, két képráma is megnyerte a holdfénynek a bizalmát végig a balszélükön, a könyveknek arany sarkai is behizelegték magukat a holdfénynek az ismeretségébe, egy sima szék körháta hellyel kinálta a szent vendéget, áhitattal szerelemmel ragyogott, oda volt! ugy tartotta hátra magát. A mosdónak a márványa s a fehér porcellán lavoir és a fehér kancsó ünnepélyre készen üdvezülő merev merengésben várakoztak. Az asztalon a pohár ittas lett és a testetlen tisztaságot énekelte halhatatlan dicső szép szopránján. Az asztalteritő viszont elfult zokogásával boldogtalan végzetébe csüggedt alá s a borus mennyezet iszonyatos kopár kiáltással akarta volna visszahivni az örökre elvesztett fehéret. A fejmunkás tudta hogy megszólitotta őtet a ruhaszekrény, de nem tudott felelni szájával, pedig az feleletre nyilt, hanem a szivébe izga lökés jött kettő három. Az volt a felelet, a fejmunkás azt csak érezte, de nem értette meg mert a szivnek a nyelvét nem tanulta. Ujra betette szemét mert félt a ruhaszekrényre ránézni, mert a ruhaszekrény idegen teremtés.

A ruhaszekrény az pedig tovább nézte a fejmunkásnak a homlokát és a maga nyelvén szólott valamit, lehet hogy a holdfény számára volt mondani valója. A rettenet üvöltött a szobában. Az ilyen tulerős üvöltözést csendnek nevezik az emberek. Erre az üvöltésre megint kinyitotta szemét a fejmunkás, mert őtet az izgatja, holott a ruhaszekrény e közt az üvöltözés közt egész értelmesen tudott szólani. Az ő nyikkanó, nyögő, repedő, szükölő hangjait nem értik az emberek, csakugy nem értik a kutyának meg a rigónak meg a békának meg a nyitó kulcsnak meg a huzgált széknek meg a kocogó lépcsőknek meg a suhogó botnak meg a zongorában a pattanó hurnak meg a padló ropogásának meg a zördülő ablaknak a szavait sem. A ruhaszekrény, mint aki nagyokat gondolkozik beszélése közben, ugy roppant, repedt, nyöszöritett ott a szobában egyszer és még egyszer és még egyszer. A fejmunkásnak a szive hideg volt és ugy vert hidegen mint hogyha jégtenger alatt uszna a fejmunkás.

Odakint sipolást ad a vonat, egy puskalövés cserdit, egy bolonditó eszmét hoz szóba az eszelős szél, egy férfihang rebben meg, a sürgönydrót zumman egyet, egy madár egy halványat kurjan álmától bujtogatva, de ez az egyén, ez a fejmunkás ez idebent fekszik a szobában ugy mint egy elitélt. Ezt elhagyta minden, ennek most az anobium pertinax tart előadást, az a dacos kopogó bogár, aki a deszkáknak a beliben sétál fel alá. Ez az anobium pertinax ez a kemény fejü tudós mert ennek a pörölyforma fejének oly erős burka van, mint a csont! Ez az anobium pertinax, ez a haláljelentő, ez most beadja a fejmunkásnak hogy azt mondja: meghalsz, te meghalsz ha mondom, hiába kóvályogsz az álmodozás játszóligetében, hátulról tartalak egy madzagon, eggyet rántok rajtad, meghalsz! nem nyargalhatsz vissza egy áprilisi naphoz, az ifjuság élőfájába nem kapaszkodhatsz, eltéplek róla, mint a fergeteg! Nem indulhatsz ujra versenyfutásba, nem kezdheted el azt hogy dolgozni fogsz vagy hogy majd boldog leszel! Leütlek, rád taposok, mint a száradt dög béka olyan lapos leszel! Meghalsz, kitátod akkor a szád, hogy most már elkezded az igazat beszélni, de nem hagyom, felkötik az álladat és elásnak úgy némán a föld alá mint az ezüstöt.

A fejmunkás ide figyelt az anobium pertinax mondatai felé, pedig a ruhaszekrény nem csak az ő kis halálával foglalkozott, nem ám, annak annyi minden kipakolni valója van igy éjszaka mikor magához tér és alkalma van beszélni. A holdsugarat mint kéjelgő szilfidet uszkáltatja ajtajának tengerén, tengerének hullámlatán, azt a sárgabarna tengert az asztalos segédek szagos ragadós firnájszszal végig kenték és politurozták, hogy fényes legyen az a hullámlat mikor majd a holdfény jön kéjére uszkálni éjfél után a szekrény ajtaján. Bent a ruhaszekrényen belül azok az öltözetek, azok mint a felakasztott összeesküvők ugy lógnak holt panaszokkal és keserüségekkel és ábrándokkal, az a frakk meg a szmoking meg a zsakett meg a kék zakkó meg a pepita őszi tavaszi meg az a khaki ruha. Sárgasága van némelykor sok férfinak, szemök sárga képökből mint a malájok megértetlen buta szemei, oly messzire való kinnal néznek elő. Azok a keztyük, mint levágott kézfejek egy halomra, azok ugy vannak összehullva a szekrény alján, azok a régi viselt bőrkeztyük. Szakadtak fonnyadtak azok akár a november átkozva lecsapott falevelei, elszenvedez rajtok a sok titkos bünös női kéz, aki megszoritotta e keztyüket mikor töltve voltak, meg az a sok becstelen kéz, meg izzadt kezek, hideg gyilkos kezek, barátságért erőnek erejével szoritó kezek, igéretet váró remeteg kezek, lágy kéjenc kezek közönyt és unalmat átadva, lusta meg gyors kezek lenézést irgalmatlanságot megtagadást nyujtva, tapintatlan szoritó vaskos kezek, neveletlen meg ártatlan soká ott hagyott kezek, életek melegségét hozó jobbkezek, mind oda vannak, hány meg hány kihült leaszott már, hány de hány halott már gazdástul! Az asztalossegédek, igen, azok az ifju férfiak akik a ruhaszekrényt szerkesztették, tudod ismered látod azokat te fejmunkás, ugye rettegsz, szeretnéd, ha reggel volna, otthon vagy akkor, szerencsétlenségeiden bakkecske módra virgoncan ugrálsz, odaadva fejed a könnyü világnak! Egy asztalossegéd, Firnajsz elvtárs, annak göndör veres haja volt, annak a fogai tönkrementek, az mindig csak töltött galambot tudott volna enni ha kapott volna! Annak a gyomra elromlott a tökéletlen kosztolástól, az nem szeretett dolgozni, az sétált és olyan rosszul nézett ki hogy a szaktársak utáltak ránézni mert az egy egészségtelen pofa volt és rossz kedve volt mint rossz gyomra. Az veszekedős volt, az elment Chilébe dolgozni, azt agyonlőtték Valparaisoban az utcán a zavargásban a katonák mert az anarkista volt. Fürészpor elvtárs az skrofulát hordott a nyakán, mert az rossz vérrel született meg, az el volt a teremtés iránt keseredve, az szerette volna kendővel a fejét bekötni mint az asszonyok hogy a nyakát ne lássák. Az kérdezte az istent, hogy miért lett ő skrofulás, de az isten nem mondta meg azt neki. Az felakasztotta magát a Népligetben, mert a skrofulája folyt néki és nem akart lenni néki már egy tiszta jó napja soha az életben. Grefléc elvtárs az puposnak jött a világra. Annak egy szerencséje volt az életben, hogy a gyaluforgács ugy felgöndörödik mikor a mühelyben gyalul az ember, abban sokat elgyönyörködött Grefléc elvtárs mert a gyaluforgács olyan, mint a végtelenség. Déemcé elvtárs az szabósegéd volt, az meg a spulni cérnában élvezte a végtelenséget, mikor az a varrógépről lekerekezik. Déemcé elvtárs az mellbeteg ember volt és meghalt. Grefléc elvtársat azt meggyilkolta a szeretője egy beretvával mert gyülölte Grefléc elvtársat, most még ott ül Mária-Nosztrán aza nő, az nézi a falat, mikor magányosan van mikor a munkateremből feljött, az nem érti hogy ő az, ő az, aki Grefléc elvtársat meggyilkolta.

Megyek, rád megyek te utolsó nyomorult te, kitárom az ajtómat és átölellek vele, behuzlak és és megörjitelek rabsággal és megfulasztalak levegőtlenségel és fekete bubánattal.