A park ködben
A fák közt mentem én egyszer és könyvet emeltem a kezemben arcom előtt és olvastam. Reggel volt. Mentem, de nem tudtam hogy megyek, csak multak sétalépéseim egyik a másik után. Amit olvastam magamban, vers volt, idegen nyelven. Azon a nyelven értettem és beszéltem, de soha nem éltem azon a nyelven és érintetlen ültek szavai lelkemen, mint a tavon a virágok. És hunytam és hunytam a szemem és visszamondtam a sorokat oly halkan, hogy alig hallottam. Ajkaim a szivről felhuzott sóhaj hurján tapogatták a szókat. És hunyva felejtettem a két szemem és próbáltam, tudok-e behunyt szemmel egyenesen menni. Mikor igy mentem, piros sötétséget láttam és éreztem, hogy a szivem kinyilik és egy hegedü játszik benne s a hegedün ifjuságom hegedül, ifjuságom: a remények szeretője s a bánat vőlegénye. Egyszer csak kinyitottam a szemem, mert ugy sejtettem, hogy egy fának megyek neki. És körülnéztem és bámultam a szerteszét álló néma zöld fákat. A fák ugy tüntek föl, mintha abban a pillanatban állottak volna meg ők is és egyszerre gyökeret eresztettek volna. S a fák közt egy folton rózsafák bujtak össze körbe s a rózsák olyanok voltak mintha ott édes álmodozás futott volna egymásra. S ragyogóan füttyentett egy ágon a sárga rigó s elszállott és az ág utána gyengéden hajolgatott. És az ég az ut fölött fehér és kék és aranyos volt. Ugy csodálkoztam mindenen, mintha legelőször látnám az életben. És tovább sétáltam, a fejem lehajlott és éreztem, hogy a szivem becsukódik és oly nehéz egyszerre, mintha márványkövet fektettek volna belé. S megint kinyitottam a szemem és néztem a fasorban előre s láttam az ut milyen hosszu s azt mondtam magamban: nem birok a végéig menni boldogtalanságommal.
Egyszer csak mintha szó rebbent volna el a fák közt. Fülemben ugy volt, mintha nevemen szólitottak volna. S tüneményt láttam, egy kék leányfélét, aki a füvön előlebbent és rögtön fordult és elszökött mint a szellő s haja fátyolaival illant utána. Orcáját egy pillanatig láttam s mintha emlékeztem volna erre a női fejre a holdból, templomból, álmomból, a muzeumból, a tengerről, mindenhonnan. A meglepődésben fölhasadtak zárt ajkaim és hallottam a lehelletemet és a szivem nyilallott és rázkódott. Egy fa mögé futott a leányalak, eltünt ujra s igy menekült fától fához és ugy látszott, hogy elrejtett lábacskáit a rugalmas fü emeli s hintálja maga fölött tova. Habozva indultam utána. Alig léptem egyet-kettőt, ő megint elveszett. Hallgatóztam, de csak a szivemet hallottam zugni mint a kagylót. És hátra akartam fordulni, de megint megláttam: átillant két fa között.
Megszólitottam, mintha távol idegenben volnék:
– Hallo! – s nyilt ajkakkal és tág szemmel vártam.
Nem felelt és nem láttam. Elnéztem és arra mintha nevetése csengett volna felém.
– Jaj – szóltam olyan hangon, amilyet adni jól esik és fáj és arra néztem tovább, ahol eltünt.
Egyszer csak elődugta fejét a fa mögül. Igy csinált:
– Kukukk – és visszakapta fejét. Oda akartam szaladni. De alig futottam három lépést, a fák elkezdtek körbe menni, mintha forgó szinpadon lennék és nem tudtam merre forduljak. Megállottam:
– Hol vagy? Hát hol vagy?
– Itt vagyok, itt vagyok – felelt máshonnan és máshonnan. Ugy jött a hangja, mintha arany tü szurná szivemet.
– Ott van, ott lesz – lelkendeztem és egy fát néztem erősen a tovauszó fák közt és annak a fának tartottam és elértem azt a fát és a fa mögé néztem. Akkor futott el onnan és az elkeveredő fák közé szökött. Minden pillanatban eltakarta egy-egy fa az ő alakját. Nagyon fájt, hogy a fák igy bánnak velem, aki annyira szerettem és tiszteltem mindig a fákat. Hátul egy rózsaszin tisztáson virágágyak kerengéltek egymás körül méla gyöngéd ivekkel és tetejükbe a virágok álomszinekbe mosódtak össze szédülésükben. Én csak őt kerestem tovább és a tenyeremet a szemem fölé tartottam, ugy néztem mindenfelé a hallgatva bolygó fák közé s mindig azt hittem, látom őt és mindig tudtam, hogy nem látom. Éreztem, hogy a fák széditenek és egy kicsit betettem a szememet, hogy el ne szédüljek és mikor felnyitottam a szemem, a bájoló alak sétált felém és a karjait előnyujtotta s mosolygott.
– Oh – elébe akartam menni s hirtelen köd esett le, sürü, göndörödő nehéz köd és megálltam benne, mintha fehér tenger fenekén állanék. Nem láttam már őtet és a fákat is inkább sejteni lehetett mint látni.
– Jöjj, jöjj, jöjj – hivott a hangja, mint a bántott hárfahur.
– Merre menjek, merre?
– Nyujtsad a kezed – hallott közelébb.
Kinyujtottam a jobbkezemet és kinyujtva tartottam és jártattam jobbra-balra a karomat és ujjaim külön-külön remegtek az érintés felé. Tejszinü köd volt köröskörül és halvány rózsaszin is derengett benne.
– Nem érhetlek el – szólottam.
– Én hozzád jöttem – válaszolt olyan szépen, amilyen szépen muzsikálni nem szoktak.
– Te vagy, akiért a világon vagyok?
– Én – zengte s az é elvonult ugy, mint arany szárny szivemen, ugy mint édes égés a fájdalom felett.
– Hát élsz?
– Itt vagyok.
– Oh hol, sohase látlak – panaszoltam és botorkáltam előre s nyujtottam magam előtt a kezem, mint a sötétben az özvegy, akinek a gyertyáját a szél eloltotta.
– Maradj, várj, beszélj – kért.
– Mért nem jöttél régen – esengtem – mióta várok, mióta.
– Messziről indultam én – azt mondta.
– A tengerről jössz?
– Tengerről.
– A holdból szállottál?
– Holdból.
– A virágokból keltél föl?
– Virágokból.
– Annyit csókoltam virágokat, hogy téged csókoljalak. Annyit néztem a holdat, hogy gyönyörködjem benned. Annyit figyeltem a tengert, hogy siettesselek. Soha nem mertem mondani senkinek: szeretlek, mert tudtam meghallanád és duzzognál. Szivem elfogy már. Tudod mennyit szenvedtem?
– Én mind tudom.
– Ismered a felhőket?
– Ismerem mind.
– A csillagokat mind tudod?
– Tudom mind.
– Tudod hogy én vagyok a legeslegszegényebb és a legnyomorultabb én vagyok mikor a nap süt és könnyekkel lopózok az emberek közt.
– Utánad néztem én.
– Tudod, hogy minden a világon az enyém.
– Tudod, hogy én találtam ki a folyót, hogy folyjon és a tiszta városokat én tettem a rétek közé s a tornyokat én hivtam fel, hogy nyuljanak és ragyogjanak és én ajánlottam az erkélyeket a szögletekre, virág és emlék és óhaj és bánat ott legyenek az erkélyen. Én akartam a dalt, hogy édesded hév lengése legyen és a fejet a nyakon elhintálja s a szemek az álmot óvni pilláikat leengedjék. Én halásztam a könnyet a mély sötétből és én rajzoltam utat az orcákra néki, hogy elszökhessen. Emlékszel én kivántam ölelést a hidak fölé, hallottad a hattyukért én könyörögtem, hogy fehérek legyenek és hallgatagok és a nyakuk olyan legyen és ugy hajoljon a vizre. Tudod, hogy az én pillantásaim nyujtották a tünő madarakat. Hallotad ugy-e hogy a széllel összebeszéltem hogy a bucsu kendői repessenek. Tudod, hogy én választottam a szineket a virágoknak és az alkonyatnak és gyönyörködésemben én kacagtam a drágakövek ragyogását. Tudod, hogy az én sóhajom a hullámok pásztora tengeren és az én lelkemből van éjszaka. Tudod, hogy én fohászkodtam az őszért, hogy a levelek iramoljanak az ágról és aranyba balzsamozódjanak és a kertekben a nyers szirmok válságos szinei s ájuló szép szagai halvány és langy álmokban elszentelődjenek és tulboldoguljanak. A tiszta havat én esedeztem a földekre végtelen, ugy-e megismerni?
– Ismerlek – üzente s a i-re könnycseppet ejtett pontnak, ugy neszeltem.
– Jaj nincsen szegénység, ugye nem igaz? Ugye nem lehet éhség. Ugye hazugság, mikor a kórházról beszélnek. Ugye sánták és vakok és puposak és kezetlenek és törpék és eskórosak és háborodottak nem élnek. Ugye próba rajtam hogy a valóság őket fitogtatja. Ugye csalódás. Ugye szinház. Ugye tulszép a világ, elmámorosodtunk ugye s édes agyunk háborodásaiba rémek villámlanak. Ugye semmi nem igaz ami van az embernek. Ugye láz ez, ugye tréfa, ugye minden szépség kiderül. Andalodott városok a temetők ugye?
De megborzadtam egyszerre s elhallgattam és ugy volt mintha letörtem s elrogytam volna s vak sötétség lett a szemem előtt a köd és azután rögtön aranyosság ragyogott körül, ott állottam és a dicsőséget százszorozta szemem ámulatával és fogóztam a két kezemmel a szédülésbe, mint nádlevelek a szélbe fogózkodnak. És hallottam, mintha beszélne s mintha csak fényt hallottam volna zengedezni.
– Meghalunk – gondoltam én és ájulva sikoltott az élet bennem. És kimondtam:
– Meghalok – és éreztem, hogy nem a magam szavát mondom és nem hiszem és nem értem amit hallok a magam hangján ajkamról. És éreztem, hogy nem érzek semmitsem. És nem volt közöm a fájdalomhoz amig azt mondtam: meghalok.
Kacagott ő, mintha kortyolna ezüst forrást és ellankadt lejtve kacaja s édes pihenéssel mult el, mintha mondaná: ó te bolond.
– Az emberek meghalnak – ostromoltam. – Mind tudják, hogy meg fognak halni. Elhiszik. Állanak és összebámulnak. Hallgatnak és zenekarok riadoznak fel. Énekelnek és elnémulnak és borzalmasan acsarkodnak. Szemeik elmerednek és idegenek a felhőktől. Tántorodnak, előrenyujtják a karokat és hátraszédülnek és megint előrohannak és a partról a szakadékba omlanak. Ellepik a földeket és elhervadnak. Záporoznak és felszikkadnak. Jaaaaaj – hallani tőlük és egyetlen hangjukon zokogás, hahota, sóhaj, nyögés, kéj és kin és ámulat és ájulat kigyózik el. Élnek és elmulnak, mondd hogy van ez, hogy van ez mondd meg, én nem tudom ezt. Jaj. Hadd lássalak, semmit sem akarok tudni, hadd lássalak már, hisz van két szemem. Itt vagyok, fuss a mellemre, koszoruzd a két karoddal a vállamat, itt vagyok előtted, itt vagyok.
Közelébb indultam, térdeim oly gyengék lettek mintha sürü vizben akarnék előre gázolni s meg kellett állanom az érthetetlen nehéz fehérségben. A kezem nyujtogattam magam előtt, a jobbat is, a balt is és a két kezem ugy hajladozott előttem a ködben, mintha elbabonázott virágszárak lennének a tenger fenekén. Ő nem jött közelebb, a hangja távolabb és távolabb zendült és a szivemet ujra sötétség nyomta össze. Fájt. A fejem balfelé hajlott a szivfájdalomtól. Hallani kezdtem:
– Erdőbe jössz, zöldbe, zöldbe, tévedni borulat alatt, tovább, amerre bujdokol a derengés, éj a csend, a nyugalom ünnepély, zug örökösen a jó, melled a szabadság emeli, zamat zápor után, hajadat üdv csapdossa, nyelveden isten íze, lehelleted hajnal és hajnal, inaidban bizsergő iram huz előre, siettet és combod husa vágyva vágy előbbre hüs fuvalmak ellen és két karod leng erővel versenyezve, dacolva bal a jobbal, jobb a ballal, ujjaid az uszó széllel zengve érezed és a két szemed zöld közt néz és fejed fölött zöld és két oldalad mellett zöld az utad és a tekinteted kékségbe megy, mert kék ami messze, kék ami jő, kék a vége, kék a tenger, a tenger el nem fárad és meg nem áll és kéken árad kék után és hullám után hullámon át érsz hullámon tul és jő s a tiéd és ujra tiéd és uj tenger az és ujra uj mert özön és tenger száll tengerre s egyenes ut előtted és meg nem állit fallal az ég, homlokodon és orcáidon a felhők virulása változik örvendezve s az álmokat eljátssza két orcádon és a világokat képezi homlokodon és alant a tiszta kék özön átussza lelked végtelen és fehér vidámságot habar untalan és hozza halháton benned örökké a különb és különb szépséget és futnak el sorba mosolygó gyöngyei, gyönyörüségek és mind a szivedhez érnek és eltünnek a szivedben és a vágyak vágyai, az óhajok óhajai nyujtóznak a hullámok sodrába fölfelé szivedhez és illangó szárakkal epedik körül és legyezik és simogatják és átallehellik illatjaikkal örökösen és örökké s örökké…
Fellázadtam mert emlékeztem az életre:
– Mit adsz a multakért, mit adhatsz azért ami már nincsen? A napokért és napokért amelyek világosak voltak és elfeketültek és az éjekért és éjekért amelyet barna ábránddal elborultak és kéken ébredtek és oda vannak, oda vannak. Mit adsz azért ami mult és nem jó volt, a kilehelt lehelletekért, az elpillantott pillantásokért, mit adsz az emlékek sebeiért, mit adsz azért, hogy hiába nézek a pokolba, melybe könnyeim belehullottak?
Ő mintha nem is hallotta volna, szólott tovább:
– Rózsából van a viz, vonulunk ketten alkonypiros ladikon. Pillangószárnyak terjesztenek mennyezetet mirajtunk. Elnyujtózol, a selyem eget simogatod tenyereddel. Egy édes sóhajod egy könnyü esztendő. Unod az édeset: ezerédessel keseritelek. Ha fáj már egyforma mosolyod orcáidon, fintorokra késztetlek a csuszós halak ügyetlen táncaival, hahotázni fogsz, olyan bolondokat dalolnak a zenész madarak felettünk. Ha nem lesz elég a hárfa szenvedésnek a füledben, az angyalok szivét tartom a füledhez, pszt, hallgatod és ríva fakadsz. Egy csókunk mind a csillag, ölelésünk a szivárvány. Pilláid nyilnak: mind a bál a világon és hunynak: mind az ábránd és nyilnak: a szinek cserélnek a világon és hunynak: uj földrész derül hallatlan vadakkal, idegen nappal. Ásitasz egyszer: a tavasz füszerei mind a szádba tódulnak, ájuldozol és tüszkölsz utána s ezen ugy nevetünk mint ha csengők összevesznek és hancurozni kezdünk mint a füvön a napsugarak egymáson és elbágyadunk és álmosan nézünk egymás szemébe s néma tájon bolyongunk egymás szemében és ott eltününk és ajkainkon a szavak elalszanak és álmukban énekelnek, a szivünkön eláll a visszhang és a rózsa viz mindenfelől sötétül és a szemünk elzárul hogy mint hajnalban lássuk egymás arcát és a vágy májusfuvalmai összehajoltatnak és egymáshoz illünk mint a láng a lánggal és óceán a mennyel és eláradunk és iramolunk az imádó cédrusokat és az alélt ibiszeket és a gyulladt holdakat elhagyva, merülve s föllengve egek között és völgyek fölött, suhanva virágokon és csillagokat elragadva tününk tova s fénylünk a déli hévben és a legszebb felhőnek látszunk együtt lengve forrón és forróbban és ragyogva gyönyörübben és gyönyörübben mert vár a nap, langalló tükörnek jön szembe, nagy nagy nagy arany tüz és rózsázva bomol előttünk, a tüzben trombitaszájak nyilnak arany édes zugással és alattunk az erdők zendülve szédelegnek és a szigetek indulnak és jönnek a tengerben és a pirult havasok felrajonganak és rogyadoznak és a földek szélei felhajolnak epedve s a hattyuk a tón elnyujtják utánunk sóvár nyakukat és a miljom méhrajok méz zümmögéssel felrajzanak és a szép madarak feláradnak felénk és mint alkony együtt virulnak és a szelek mind a tájakról felzugnak ölelkezve s tüz zengéssel zengnek és a szárnyasok és mind az élő földek és vizek egy lázzal lázadnak és egy álomhangja szól mindennek: szerelem.
Bámultam és hirtelen a köd leesett, üres homályosságban állottam. Hideg lett egyszerre, megreszkettem és a homályban a fák éledtek és ugy állottak megint, ahogy szoktak és a fák mögött a keresztuton egy sovány fekete vénasszony tünt átal. Megláttam csontsárga kicsi képét és olyan volt a szemem előtt, mintha a halál lett volna az a vénasszony aki a fák közt elment. És a nap sütött és a könyvet a hónom alá vettem és indultam és a földre néztem lefelé s nehéz volt mennem mert élek.
(1913-ból való kézirat.)