Karacsné nagyasszony
A fehér tornácon ül Karacsné nagyasszony a nagy fekete szegeletes karszékben, ugy mint valami fekete bálvány. A tornác könyöklőjén kurta meszelt oszlopok tartják az ereszetet. Az ereszet alatt ezek a fehér oszlopok összemennek ivekben, olyan szép tisztán állanak, mintha a béke megállott gondolatjai lennének. Magos zsindelytető esik a tornác fölé, fakó fekete, olyan az árnyékos fehér házon, mint a keszkenő a Karacsné nagyasszony homlokán. Nyolcvan esztendős öreg asszony Karacsné nagyasszony. Huszonöt esztendeje ül már a karszékben reggeltől estig, mikor jó idő van. Október vége felé, mikor az ősz kihűl, odabe űl a nagy házba az ablak mellett május haváig, mikor megint felmelegszik idekint a levegő. Ha nézi valaki, hogy ül itt nyáron délután, azt gondolhatná hogy nem is él a nagyasszony, mert nagy borult arca el nem fordul s a vállai nem mozdulnak, csak az öléből jön fel hébe-hóba a kezefeje egy meggyfabotot fogva s megint visszaül az ölibe a kezefeje. Az a bot, akit a nagyasszony a kezébe fog, az is olyan fakószinü, mint a Karacsné nagyasszony jobb keze, melylyel a bot fogóját markolja. Meg az a kéz, annak is olyan hótt szine van mint a meggyfabotnak. Az ilyen meggyfabot is hogy megöregszik a világon. Mikor fiatal, mikor még csak kezd járni, viola piros fénye van, héja huzós és sima mint a selyem, a fogása jól esik a tenyérnek, mintha eleven bőr volna s ugy tapad az ember tenyeréhez, mintha a meggyfabot is fogná az ember kezét, ugy mint az ember keze fogja a meggyfabotot. Azután kiveresedik oszt fakul a meggyfabot és száraz lesz a fogása, mondhatnám elfásul a meggyfabot. Ütődik, kopik, foszlik. Gyenge rongyait letépkedik róla. Semmi szine nincsen, csak sötét. Az a jó meggyfabotillat, amit olyan passzióval tud az ember szagolgatni rajta, az kimegyen belőle. Lesz belőle egy idős meggyfabot, aki már nem is gondol a meggyfákra s nem is fáj neki már, hogy ág volt ő gyümölcsfán, a zengő szél erőlködött véle, huzta, hajlogatta, nyomta lefelé s a levelei repdestek és sugdolóztak rajta végig és kanári madár ugrott rá kikurjantani: ni hol vagyok! és hogy pufók aludt meggyeknek kellett vón csüngeni róla hajlott zöld száracskákon és mélyedt mosolylyal melegedniök a nap szeretetében. De mit áll ez a meggyfabot a Karacsné nagyasszony két dagadt térgye közt? Minek ez néki? Iszen itt ül egész nap ebben a karszékben. Nem verekedik ő, nem is járkál, fel se kél abból a székből még éccakára sem. Ott alszik a karszékben, ülve alszik. Azt mondják, hogy azért nem fekszik az ágyba, mert a haláltól fél. Nem igy van ez, hogy azt mondják, hanem ugy, hogy: azt mondták. Mert már régen mondták és akiktől hallottam, azoknak a szava most ugy jön a fülembe, hogy alig ismerek rá, kinek a hangja már ez a gyenge fakult hang, akit az emlékezet olyan messziről ád elő. Anyám hangját azt megismerem. Anyámtól is hallottam, hogy a vén Karacsné nem akar az ágyba menni, mert azt hiszi várja az ágyban a halál, előre befeküdt oda a nagy fekete tornyos ágyba. Iszpásztól is hallottam, hogy a nagyasszony most már a karszékben akarja kihuzni, nem engedi többet ágyba tenni magát, mert abban van, hogy ő többet abból az ágyból fel nem kelne. Ez az Iszpász az udvarosa volt Karacsné nagyasszonynak. Ez volt az egyetlenegy ember, akit az egész nagy napon látni lehetett Karacsné portáján. Most kezdem csak furcsállani, tiz meg tiz év mulva, hogy Iszpászt ugy hitták hogy Iszpász. Micsoda nevezet ez egy szoboszlai embernek? Arcberendezésre s kiállásra olyan volt ez az Iszpász, mint sok másik parasztember, akit Kisnek vagy Kovácsnak vagy Csekének vagy Erdősnek vagy Bartának vagy Sóvágónak hittak. Én ugyan azt se tudnám kimagyarázni, mit tesz az hogy Cseke vagy hogy Barta, de ez már ugy van a nyelvemen hogy ez magyar szó s ugy van mikor kimondom, mintha tudnám hogy mit mondok. De avval hogy Iszpász, avval már meg vagyok akadva. Hogy jött ez az Iszpász ennek a lassu, mord udvarosnak a homlokára, vagy hova, hol is az emberen a neve? Örmény vagy cigány vagy tatár vagy miféle nemzet potyogtatta el ezeket az Iszpászokat a hajdu magyarság közzé? Vagy a jászok, vagy a kunok kaptak fel ilyen neveket magoknak s ő közzülök csuszott átal a hajdu világba Iszpász Sámuel? Igaz is, Karacsné nagyasszony nevével se tudok elszámolni magamnak, hogy hát mit jelent. Mi az hogy Karacs? Lehet hogy valamiféle mesterség nevezete volt hajdanában, vagy valami formáját vagy jelességét mondta ki valakinek ez a Karacs szó a régesrégi magyar nemzetben? Karacsné nagyasszonyt az imént visszaültettem emlékemben abba a faragott fekete karszékbe s most mintha odaállanék elébe, érzem azt az avas hideg szagot, ami jön a ruhájából meg a kezéről oszt megnézem az ő árnyékszinü nagy erős arcát. Mintha egy kiváló nagy kemény sült krumpli lenne a fekete keszkenő alatt. De ez a sötét sült krumpli emberarc, egy öreg asszony arca. Violakék ajkai be vannak huzódva, mintha más hitre tértek volna; csóktól, szótól, biggyesztéstől, sóhajtástól, mosolygástól hátrafordultak. Értelmetlen dagadt orra erővel áll elő az arca közepéből és valami furcsa hogy ez az orr meg se mozdul és nem kiabál valamit, nem mondja az embernek: há, te, te! Észreveszem a két szemét a nagyasszonynak és nézek ebbe a két szembe. Megmondanám milyen szinök van, nem tudom mondani. Feketének kéne mondani, dehát ez csak volt fekete, most olyan halovány sötétség s igy ráfoghatom hogy kék, mert kékes hályogos szine van a Karacsné nagyasszony szemének. A két szeme közepében egyformán az a bányacsillag látszik, az a kuti fény, az ami nem világit, mégis olyan ijesztő világos: az élet. Nem merek lenézni belé. Két szemére leszalad a két szemtakaró bőr, gyenge, ráncos, szik sötétes szemtakaró pillákkal, mint az abrosz széle s betakarja Karacsné nagyasszonynak a két szemét és sebesen felmegy megint a két szemhéja s ujra látom a két sikos szemét és megint betevődnek a szemhéjai és megint nem látom a két szemét. Ezek a szemtakarók igy csuszkálnak a szemeken egész nap, ki olvassa meg hányszor érnek össze s hányszor válnak el egy nap? Az egész életen végig? A két szemén felül a két szemöldökét nézem meg. Két borzolódva megfagyott hernyó jut eszembe rólok. Továbbad a szalma is eszembe jut, mert ugy állanak összevissza a két szemöldök szőrei mint a szalma fergeteg után. De nem szalma már ez, ha pernye. Fekete is meg fehér is mint a pernye. A hideg őszi füvek is eszembe jutnak, akik a mezőn rézsut állanak szárazon és egyenkint, elhagyatva. Ha odanyulnék a szemöldökéhez, egy ilyen szőr megszurná az ujjamat. Ez a két szemöldök összeakad az orra felett békételenül és eldugja magába azt a két meredek hasitást, amelyikek a homloka közepéből oda le vannak parancsolva mint a kegyetlenség. A homloka közepébe meg e két hasitás felett egy bibircsók van odateremtve. Egy violaféle szin puffadat, fénye van, egy erőszakos kis gömb, de olyan hogy majd kiszakad! Ugy van a nagyasszony homlokán mint a kolompéron is szokott lenni több vagy egy görcs, göb vagy szemölcs vagy mi, egy külön kis kolompér a nagy kolompéron. Minek az ilyesmi? Az almán is szokott lenni szemölcs, meg fekete pontok is szoktak lenni rajta. Minek? Micsoda tervtelenség ez, vagy micsoda tervezet? Micsoda törvénye vagy szerkezete van a teremtésben ezeknek a kis göringyeknek és foltoknak az emberbőrön, gyümölcsökön meg a föld testén? Miért van ott valami valahol? Csak? Mit gondoljon az ember mindenről? Talán ebben a violás puffadatban van Karacsné nagyasszonynak a mérge. Kegyetlen, mérges asszony volt az ő neve. Emlékszem, az egész község azt mondta róla: rossz öreg asszony, héj, az nem adna a koldusnak egy falás kenyért, ha ott adná ki éhen a lelkét előtte. Persze nem mondta az egész község egyszerre, ugy hogy a piacon meg az utcákon a népek mind átszólnának hangosan egymásnak egyszerre s a kapuba is kiállanának mondani s az ablakok is kinyilnának egyszerre s mind az emberek meg az asszonyok egy nagy vásárt csapnának véle, hogy milyen egy rossz vén kutya a nagyasszony. Csak ugy van az emberben az ilyen dolog, mikor emlékszik. A nagyasszony ölében egész nap ott volt egy fekete könyv, a nagyasszony zsótárja. A nagyasszony egyszer-másszor felvette az öléből, odatartotta kinyitva a zsótárt az orra elé s nézte. Ilyenkor a nagyasszonynak az arca nem is látszott. Ilyenkor osztán csupa fekete volt a fekete karszékben a nagyasszony, mert a fekete keszkenő alatt a nyakáig a zsótár fekete háta volt, az alatt meg már a fekete nagykendő volt a nyakába keresztbe borulva. Csak a keze volt külön a feketeségben, az a keze, amelyik a zsótárt fogta, de a keze se volt világos, hanem olybá tünt mint egy nagy kiaszott és megkékült gesztenyefalevél. Akadnak ilyen megkékült levelek őszszel a földön.
*
Estefelé nyáron, mikor az égen a legszebb felhők ültek, idelenn a földön meg olyan por göndörödött mint a köd, kinyitotta a nagy kaput Iszpász és a nagy kapun egymásután sétált hét tehén a Karacsné nagyasszony udvarára befele. A Hajnal szokott első lenni. Ez a tehén a nyakán meg a farán bociszinü volt, a két szarva ugy fordult előre, mint a H. Fekete Mihály gazda kövér és elpedert sima bajussza, ki, már mint H. Fekete Mihály gazda, pénztárnok volt a népbankban és fekete ruhában és uri vágásu csizmában ment be minden reggel hét órakor a bankba, édeses friss bajuszpedrőszagot engedve maga mögött a kövezett járdán. Utána, már mint a Hajnal után, aki a kapun belépkedve, kitartotta a nyakát és azt mondta: muuuhh, – jött a Julcsa befelé. Julcsa nagy magyar tehén volt, olyan fehér volt, mint a kimeszelt ház. A két szarva kiment a homlokából kétoldalt és lassu hajlással egyformán emelkedett fel és ugy állott a Julcsa fehér homloka felett, mint a bámulat két ága. Gombos is ilyen tiszta magyar tehén volt, ennek a Gombosnak a sárga szaruszin szarva kinyult kétfele vizszintesen, mintha valami Kinizsi lenyomta volna a szarvait s kihuzta volna egyenesre s ugy maradt volna. A Gombos evvel a két szarvával alacsonyabbnak látszott mint a Julcsa, pedig egyforma nagyok voltak. A Gombos után jött a Bimbó, a Gombos után olyan volt, mintha leesett volna a háta. Ez egy kis riska volt, csak a fél szarva volt a fejében, a másikról tudna mesélni, hol és mikor törték le a fejéről, ha egyszer életét kibeszélné. A fél szarva is olyan behajló sete szarv volt, hogy avval legfeljebb a maga homlokába tudna belédöfni, ha tulon-tul megszomorodna egyszer. A homloka kormos volt a Bimbónak, mint a bikának, ez a kormosság nem adott a Bimbó fejének gyászt vagy urasságot, nem, inkább melancholiát és alacsonyabbrendüséget csinált ott a Bimbó egész lényének és a Bimbó sikos őszinte szemei, melyek ugy ragyogtak mint két nagyon nagy téntacseppentés, azt akarták talán a világnak mondani: nekem igy is jó, fél szarvval, igy piszkos homlokkal, akárhogy jó nékem már e földön, itt hozom hátul a lábam közt ezt a nehéz tőgyemet, azért jövök én most ilyen lassan. A Lámpás, aki a Bimbó után az udvarba betért, az megint olyan tiszta fehér volt és olyan nagy volt, mint a három első tehén, igazán mindegy volna, ha akármelyiket azok közzül a három közzül hinák Lámpásnak, őtet meg Hajnalnak vagy Julcsának. Ha neve nem volna, akkor is csak ilyen szép csendesen vinné ő is azt a nagy dagadt tőgyit a kapun befelé. Csak azért Lámpás ő, hogy szerepelni tudjon ha róla van szó, mint ahogy az egyforma embereknek is megvan a külön-külön nevök. Azután jött a Szárcsa. A Szárcsa tiszta fekete tehén volt, olyan fekete volt mint amilyen a szárcsa. Csak a két szarva volt rajta világos a közepéig, a hegyök már azoknak is elsötétedett. Meg a tőgye volt rózsaszin, olyan rózsaszin mint az ártatlan meleg élet. A Szárcsa is csak olyan tehén volt, mint a többi, mégis a fekete szine miatt jobban imponál nekem, én nem tudom, komolyság borong őróla s ugy van mintha a teremtésnek vagy az élő nagy állatok mulandóságának a gyásza hatolna belső részembe. El vagyok fogódva, a tisztelet ösztönöz és olyanforma hangulat jön rám, mint az alkonyat, amikor az ember mindenen némultan elmerül.
A népeknek a legjobban tetszett a Svájcer, a hetedik tehén, aki mindig utolsónak jött az utcán a nagyasszony hat tehene után. A Svájcer nem tartotta be a tehenek távközét, jó hátul jött a mély füstölgő porban, mintha viz ellen gázolna vagy mintha valami édesded lusta álmokat hozna magában. Ez svájcer tehén volt, békeszerető szarva volt mint két kifli s az oldala olybá tünt mint egy fehér tenger teli sárga Afrikákkal. Olyan nagy hasa volt mintha mindig kis bornyu volna benne s olyan tőgyet hozott, hogy csuda volt hogy le nem szakad a tőgye. Olyan gyönyörü tőgyet hozott. Olyan feszesen állott ott a két hátulsó lába közt az a terhes sima tőgye s mégis hogy elrugta magát jobbra meg balra, ahogy a Svájcer lépkedett és hogy odaszorult a két lába közzé hátul ugy hogy a Svájcer erőlködött hogy széjjelébb legyen a két hátulsó lába a menésnél és ahogy a járó comb megnyomta a tőgyöt, kispriccelt az egyik meg a másik csecsén a tej mint egy kurta fehér villámlás a porba. A Svájcernek fájhatott a tőgye, mert meg is állott egy párszor az utban oszt felemelte fejét oszt az égre tartotta az orrát, a szája is kettévált, mintha fel akarna bőgni az áldás ellen, de nem bőgött, betette a száját, a fejét lejebb engedte s ment tovább olyan nehezen és olyan áldottan, ahogy muszáj volt idelent menni néki. A botos emberek megállva nézték a Svájcert. Az egyik botos ember utána nyujtotta a botot a Svájcernek, ugy dicsérte a Svájcert. Azt mondta: nézze mán sógor ezt a tehenet. Svájcer e. A Karacsné nagyasszony tehene e. Milyen tőgyet viszen e haza, affeneegyele.
Mikor már a Svájcer is belül volt a kapun, betette a kaput Iszpász. Az utcán elment a rongyos zsidó, kiabált a Karacsné nagyasszony kapuja előtt is, mert az is kapu volt, elkántálta mint egy zsidó imádságot hogy: csontot, ron-gyot, nyúúl-bűrt, óócskavasat… mi van eladóóó… asszonyook… A tehenek beállottak a szinbe, kiki maga helyére a jászol elibe. Ott állottak a hidláson, a fejökkel a vén deszkaoldalnak, a farukkal az udvarnak, oszt a csimbókos farkukat jártatták komótosan mint az ingáját az ingaóra, elől a fejökkel meg belehajoltak a jászolba, kotortak, zörögtek a jászolba hányt csalamádé közt, felvették a szájukkal oszt ráncigálták, tördelték a szép nagy hajlós csalamádét, olyan szivesen és kellemetesen ropognak azok, ha törik őket és olyan kezesen hagyják lefele hasogatni hosszu simuló levelöket és a csutkájok is meg a levelök is olyan igazi zöld, olyan friss mint eső után a jó egészség, olyan jóféle zöld a szaga is a csalamádénak, olyan jól esik azt a szagot az ember orrának szippangatni nyáron estefelé. A nagyasszonyt Iszpász lekocsikáztatta a gangról a szinbe. Igaz, azt elfelejtettem az elején, hogy a Karacsné nagyasszony karosszéke kocsi is volt, mert négy kicsi fakereke volt a négy lába végén. A tornácnak három pádimentom lépcsője volt, Iszpász egy deszkát felfektetett a három lépcsőre s ezen a deszkán tolta lefelé a gangról a nagyasszonyt az udvarra. Vagyis inkább huzta mint tolta, mert a nagyasszonynyal a karszék a pici kis kerekeken ugy megszaladt vón a deszkán, ha engedték volna, hogy Iszpász Sámuel szaladhatott volna vele beléragadva a karszék nyakába, hogy hóha hóha te, kiboritod a nagyasszonyt, oszt hogy ültetjük megin beléd! Szóval a nagyasszonyt Iszpász legörgette a szin alá, oda a Bimbó farával szembe, onnan mind a hét tehenet a legjobban vizitálhatta. Akkorra már mind ott voltak azok a cselédek, akik tejért jöttek. Ott ültek a padkán a szin végében a kapu felől. A padka az ól falában volt. Az ól vályogból volt és télire való lakása volt a hét tehénnek. Nyárára árendába volt az egereknek adva meg a csendnek, meg az éccakának, hogy nappal is meg tudjon legalább ebben az ólban húzódni.
A padkán ott ültek szép sorjába csendesen, mintha mesélést hallgatnának, a Tokajiék cselédje, meg a Schwarz doktorék cselédje meg a Kiss tanitóék cselédje meg a Nyiri Tóthék cselédje meg a végrehajtóék cselédje azután meg a Kerekesék inasa, ki a cselédek végében ült a padka legszélén, oszt folytonosan döfölte a könyökével a végrehajtóék cselédjét, mert az egész cselédség azon volt itt, hogy letoszitsák a padkáról a Kerekesék inasát. A Kerekesék inasa olyanokat döfött a könyökével a végrehajtóék cselédjének a karja alá, mintha végig akarta volna mind az egész társaságot egyszerre döfni. A végrehajtóék cselédje odanyomódott ilyenkor a többihez, de csak vihogott, mintha meg sem érezte volna amit kapott, a többi cseléd meg nyomta visszafele kuncogva a végrehajtóék cselédjét a Kerekesék inasára. Egyszer-másszor sikerült nekik a padka széliről lecsusztatni a Kerekesék inasát. Nem mondom, hogy a Kerekesék inasa leesett volna s elterült volna olyankor a földön, meg kell hagyni hogy el volt készülve minden pillanatban a bajra s az egész ittülése folytonos erőlködés volt, feszitette lefele a padkán a két combját, a hátát meg nyomta az ól hátának, ugy ült mondom, ahogy a vágtázó lovon ül a lovas legény. Mikor osztán a cselédek erőszakából mégis kifogyott alóla a padka, éppen csakhogy leejtette a fenekét a padka mellé s rögtön visszakapta magát a padka szélére s kinozta arrább a végrehajtóék cselédjét. De ilyenkor megrugta a kantát, akit a tejnek hozott, oszt a bádog azt mondta: baang, ami a bádognépnél azt teszi: bádognak lenni se valami nagy boldogság ezen a világon. Karacsné arra vetette az arcát oszt a meggyfaboton megrezgette az öklét. A cselédek lekapták a fejöket, hogy ne hallja Karacsné nagyasszony hogy kinlódik az orrukban a nevetés, amit a szájon nem engednek kiugrálni. Köhögött is erővel, aki már nem birta volna begombolt szájjal a nevetését tartani. Oszt csend lett, csak a Kerekesék inasa meg a végrehajtóék cselédje nyomták egymás lábaszárát, hogy a harci mozdulatok félbehagyásából egyik a másik gyengeségére vagy békevágyára ne következtethessen. Különben olyan csendbe kellett a padkán a cselédeknek a lábok előtt a kantákkal meg a szilkékkel ülni, mintha halottasháznál a pitarban ülnének a lócán és néznének befele a nagy házba hol a test ki van teritve. Csak az hallatszott: tala tee! tala nee! Mert a tehenek szarva összeakadt és csatázott a jászolban, meg rugott egy tehén mikor Iszpász tulerősen huzta meg a csecsét. Meg beléakadt a patája valamelyiknek a hidlásba s Iszpász rugta a tehén lábát a csizma orrával, de azért nem hagyta el a fejést, egymásután villantatta lefele a két mozgolódó marka alól a finom fehér tejet a bő pléh sajtárba. Mikor csend volt, csak a csalamádé gyenge hasitása meg a csámcsogás hallatszott, akkor a tejspriccelés is hallott a sajtár pléh falában. Sitty, sitty, si-itty, ilyenformán hallatszott, csak nem olyan gorombán, mint a szó, hanem fáinul, mint a fütty. Selyem hang az, én nem tudom betüvel imitálni. Karacsné nagyasszony egyszer-másszor emelte a meggyfabotot oszt odaszóllott annak a tehénnek az oldalához, akit Iszpász fejt a kisszéken kucorogva. Azt mondta: meg kék a Bimbó farkát ettül a pocsékságtul tisztálni! Vagy azt mondta: nem megin teli van a Hajnal szőre töviskkel ni! A tüz égesse meg aki teliszórja töviskkel a tehenet. Hogy hun ragad a szőribe ez a sok tövisk. Meghengergőzik biztos a legelőbe, égjen meg a föld is a lába alatt annak a csordásnak, hogy nem tud a tehénre vigyázni. Iszpász csak emelte a fejét mikor szólott a nagyaszony oszt megint letette a fejét, nem mondott semmire semmit, csak elrántotta a bajusszát oszt felszippantotta az orrát egyszer-kétszer, ahogy szokták az emberek mikor nincs is eszökbe az orruk, nincs is eszökbe semmi se. Mire már a hét tehén meg volt fejve, két egyforma nagy sajtár teli lett a szép fehér tejjel. A nagyasszony odaforditotta az ól felé az orrát oszt intett a cselédeknek: na! A cselédek egymásután felkeltek a padkáról, odajöttek a nagyasszony elé a kantával, szilkével, letették. Iszpász leguggolt, egy itcével kimérte mindenkinek a tejet a nagyasszony szeme előtt. Kinek öt litert, kinek hat litert, a Kiss tanitóék kilenc litert vitettek, mert őnálok sok a gyerek, a Kerekesék inasa tizenkét litert vitt minden este, mert Kerekesék füszeresek voltak, kellett a tej vajat is köpülni, amit Kerekesék a boltban elárultak. A sajtárban habzott és gőzölgött a meleg tej, nagy hólyagok lettek a szinén, az egyik hólyag elmult, már ott volt a másik hólyag a helyén, az itce meg csupa fehér volt a jó tejtől, az Iszpász kezefeje is csupa tej volt. A kanták meg a szilkék rögtön megmelegedtek, mikor a tejet beléjök mérték. A hét tehén ott állott kifejve, csak eszegették tovább a csalamádét, a tőgyök le volt lappadva, csecseik meghuzva csüngtek puhán, srégen tán még a szellő is meg tudta vón lógázni. A Svájcer tőgyiből egy csecsen még cseppent lefefé a hidlás szalmájába a jóféle kövér tej. Karacsné nagyasszony megvárta, mig mindenkinek kimérik a porciót, közbe-közbe megcsavarta nyakában nehéz fejét, mintha valami keserüsége lenne a lelkinek és a bot végit koppingatta a hidláson és azt mondta: ez a gyönyörö téj. Ez a fájin téj. Meg azt mondta: hun vennétek te ilyen tejet te ezen a környéken. Azt megmondom, hogy hat krajcáron nem adom karácsonytul literjit. Megmondjátok otthun, hogy a Karacsné teje hét krajcár karácsonytul! Megmondjátok te, hogy hét krajcár. A cselédek jóccakát kivántak a nagyasszonynak, a Kerekesék inasával együtt elmentek a tejjel. Ahogy a kaput behuzták magok után, rögtön nagy püfölés sikótozás támadt odakinn az utcán, akkor bucsuzott el a Kerekesék inasa másnap estig a cselédségtől. Karacsné nagyasszony felemelte a fejét, kifelé nézett oszt olyanformát beszélt, hogy az uristen haragja sujtaná le már ezt a disztó népséget. Azután osztán csend lett az utcán is meg az udvarban is, Iszpász Sámuel megforditotta a karszéket oszt toszitotta visszafele az udvaron. Felnyomta a deszkán a nagyasszonyt a tornácra, azután a deszkát elvette, visszatámasztotta a grádics mellé, avval ballagott visszafele a tehenekhez. A Hajnal már eltérgyepelt és pihentette magát csendesen, a szája járt félrecsuszkálva s a jászolra csinált láncot bámulta nagy gondolkozással. Egymásután leborultak és nyugodalmat kezdtek a többi tehenek is mind a hatan. Karacsné vacsorált a tornácon, oda volt téve a könyöklőre a kenyér, meg egy tányéron felvágott cékla meg egy kisebb tányéron porcukor. Azt vacsorált, céklát porcukorral meg hozzá kenyeret. Odafenn magosan, de nagyon magosan a világ felett az ég meggyengült, gyenge kéksége lett, egy tiszta ezüst csillag született az égen, a hold is hirtelen ott lett a csillagtól nem messzi, mint a gyémánttal kivágott tükördarab, idele az udvaron meg szép tiszta árnyéka lett mindennek, a ház kéményének meg a magtár kéményének meg a lajtorjának amelyik oda volt a magtár pallásához dülve, meg annak a nagy vesszőseprünek, aki az ólhoz volt állitva, meg a górénak, meg a tornác oszlopainak. Meg az öreg eperfának az árnyéka is lefeküdt az udvarra a berena előtt, ott mindjárt a ház vége mellett. Karacsné nagyasszony a karszékben háttal ült az utcának, tán hogy az eleven életnek mutasson hátat, hát éppen az öreg eperfa volt a szeme előtt. Az udvar földjén olyan világosság volt, hogy még este is látni lehetett milyen szép seprést csinált az udvaron Iszpász Sámuel. Mert félkörbe volt a por simitva a földön, félkörbe, mint ahogy az Iszpász Sámuel karja hajlott el a seprüvel egymásután egyik félkörből tovább a másik félkörbe. A parádés lovak farán szokott ilyen szépen látszani a szőr, mert a parádés lovakat kefélik ilyenformán a kényes kocsisok. Az üreg eperfa hallgatott, mintha volna szava neki s tudna szólani valami buskomolyat, csak azért hallgat, mert este van. A dereka meg volt hajolva, mintha hátbaütötte vón a vénség. Az eperfalevelek megsötétedtek ágain és ugy voltak moccanat nélkül, pszt, hogy elalhasson az öreg eperfa. A teméntelen eper meg még a feketénél is feketébb volt a levelek közt, Egy vigyázatlan eper lepottyant a porba az eperfa alá. Még egy eper utána ugrott ijedtében. Egy kis darabot gurultak a porban, begöngyölték magokat porral oszt ott maradtak. Olyan nagy csend volt, hogy hallani lehetett, amikor igy a két szem eper leugrott a földre. Csak azt lehetett még az udvaron hallani, hogy mozog a szalma, ha megmozdul egy tehén rajta s hogy Iszpász kotor a jászolban, vagy hogy egy láncot felszed, oszt elereszti. Meg hogy valami hangot mond a nyugvó tehénnek, nem tudni melyiknek, azt mondja lassan: hóó. Nee. A nagyasszony visszatette a tányért a könyöklőre. Köhintett vagy kettőt: keh keh, ugy mintha valami izgágaságot vagy valami panaszkodást mondana a magánosságnak az elsötétedett tornácon a nagy fekete karszékben. Iszpász Sámuel felsétált a szinből a tornácra, hosszu lábu árnyékát a háta mögül eleresztvén a grádicson és Iszpász a tornácon megkerülte a nagyasszonyt, a két kezével megfogta a karszék hátát, oszt a karszéket begörgette vigyázattal a fekete pitarba.
*
Most meg a nagy eperfáról beszélek, akit az imént mondtam, hogy ott elaludt a berenánál az udvar szegoletében. A berena háta megett egy vad üres udvar volt. A B. Kati Imre gazda udvara volt az. Ennek a gazdának a háza megégett, a háznép meg kiköltözött a tanyára. A megégett ház ugy maradt, csak a tetőt szedte le róla B. Kati Imre gazda, mert azért sok zsindely megmaradt a tüz után a tetőn, meg a gerenda is majdnem mind megmaradt, csak megfeketedett. Elhordták volna a tolvajok a sötéttel, odaki a tanyán meg jól jött az anyag veremhez, ólreperáláshoz, mindenhez. Még a kutágast meg a disznóknak való nehéz vályut is kiköltöztette B. Kati Imre gazda a tanyára. Annak az udvarnak a földjén osztán, mert nem taposták, felnőtt a fü, letelepedett a nagy lapu, meg mindenféle alacsony paréj, ezek meg odaédesgettek magok közzé egynéhány forma virágot, olyat mint amilyen a mezőn szokott tanyázni. Emlékszem én ezekre a virágokra, akik a megégett ház udvarára jöttek lakni, volt kékes meg fehér meg lila virág, csak a nevöket nem tudom már előadni, elfonnyadt az ilyen neveletlen paraszt virágocskák neve a fejemben azóta. De egy szomoru violaszinüre emlékszem, hogy az kigyóhagyma volt. Én nem tudom kimagyarázni, mért mondom rá hogy szomoru. Sötét violaszine van és ugy emlékszem hogy szomorunak gondoltam a kigyóhagyma virágot kis koromban, vagyis mikor megláttam, ugy volt mintha szememmel azt a szót néztem volna: szomoru. Azt is tudom még, hogy egy sárga fajta virág ott abban az udvarban a vadrepce-virág volt, a könnyü margarétára persze hogy emlékszem, hanem egy fehér délignyitó-forma virágnak a nyelvemen van a neve s nem tudom kimondani. Ez az édes szagu virág a földön ült egy hosszu vékony száron, ami nem is igen látszott a füben, ez az izé, ejnye, c, szóval ez a virág a mezőn is sokszor becsapott mikor kinn csavarogtunk, azt hittem pillangó, lábujjhegyen szöktem oda mellé, rácsaptam a kalapom, oszt mikor nagy vigyázva felvettem a kalapom róla, akkor láttam hogy nem fogtam pillangót, hanem egy virágot vertem agyon. Voltak azon az udvaron még ezenkivül olyan nyurga mezei növények is, akikről nem is tudom virágok-e vagy egyszerü dudvák, mert szinök nem volt, de a hegyökben olyan finom vékony és olyan érdekes ágazatjok volt mint a jégvirágoknak az ablakon télen, mikor odaki nagyon fel van fagyva.
Igen, az eperfáról van szó. Mert a hires Három Pista fel szokott mászni innen a vad udvarból a berenán a Karacsné nagyasszony eperfájára. Ez a Három gyerek csak egy gyerek volt csakugy mint az apja Három István csak egy ember volt. Ugy hitták a gyereket mint az apját, mert az apja is István volt, ami annyi mint Pista. Három István pandur volt, vagyis községi hajdu volt, fehérzsinóros kék gunyában járt, a fején meg olyan katonasipka volt, mint a fináncoknak. Követválasztáskor még kardot is viselt Három István meg a többi pandur, mikor meg sok volt a veszett kutya, puskával járkáltak a pandurok az utcán. Érdekes hogy a Három gyereknek volt a legzsiványabb hire, éppen őnéki, kinek az apja pandur volt s ott vigyázott a piacon a nyelves kofákra, meg a cigányokra, meg a gyujtogatókra mikor este lett, meg a részegesekre, meg a libalopókra, meg az egész rossz világra. Három Pista meg elszakadt az iskolától, pedig sokszor kisérte pandur az iskolába: a saját édesapja, Három István. Nem birta odakapatni, hiába pandur. Kicsapták otthonról, meg visszahurcolták mikor sokáig tekergett már és az apja valami nagy tüznél vagy a vásáron megfogta. De ilyenkor osztán magától eliszkolt a háztól és hásziákon, górékban, szalmakazlakban hált, meg odaki volt éccakára a homokos részen a kubikosoknál vagy a téglaégetőben bujt el a kiserdő szélén. Talán azt is megmerte tenni, hogy a vad udvaron hált a dudva közt magányosan. Ez a Három gyerek maga mellé vett cimborának egy másik ilyen tekergő gyereket, a Császi gyereket, de az szegény árva gyerek volt, mert annak az apját Kállóba vitték a bolondházba, az anyja meg összement egy vándorló patkánymérgezővel oszt itthagyta a gyerekét az eklézsiának. A Császi gyerek, akire nem igen voltak vigyázattal akikhez tartásba ki volt adva, az meg hűségesen kitartott a szabad életben Három Pista mellett. Együtt szaladtak végig sokszor a piacon, egyik elől, a másik hátul, füttyel jelezve egymásnak hogy jössz? jövök! – oszt eltüntek valamelyik kis közben. Vagy a templom-kertben lehetett észrevenni kettejöket együtt, ahogy ott lehajolva bujkáltak a sürü tuja- meg jázminbokrokban és mintha valami nagy ártalmat tettek volna, usgyi szaladtak, szaladtak kifele ketten a templomkertből mint a kengyelfutók, a Pusztafalu felé. A mocskos, rongyos kis gatyájok fel volt hurkolva combjukon akár a vályogvető meg a káposztataposó embereknek, a kilyukadt kalapjok mellett meg gácsér tolluja meg kék meg barna galambtollu volt mindakettőjöknek, meg a hajok is ki volt ugorva a kalapjok hijából, az is mintha valami vadállatról szakasztott szőr lett volna a kalapjokon. Nádpálca volt a kezökben amikor csak feltüntek valahol, biztos lopták a bolt ajtaja elől, ahol a nádpálcák kévézve szoktak kitéve lenni. A nádpálcájoknak meg sróftartó feje volt, olyan kis vassróftartó, amilyet sokat elhagynak az ócska szekerek a szekéruton. A Három gyerek össze volt barátkozva a B. Kati Imre gazda elhagyott udvarával. Bejárt kereskedni a vaksi néma ház körül, meg a rengeteg dudva közt. Mit keresett, azt csak ő tudhatja. Ott ő töviskes disznót tudott keriteni vagy talált patkót, ostort, kötelet mi egymást dugott el, vagy a piacról elcsóreszolt dinnyét jött oda kienni, mert a piac nem messzi volt onnan, vagy csak elbujni járt a vad udvarba, pihenni, elgazdálkodni magába, csak külön lenni egy kicsit a világtól. Három Pista meg a Császi gyerek nagy eprészek voltak, ahol veszedelem nélkül eprészhettek. Egy reggel felmászott a berena tetejébe Három Pista, körülnézett mint a madár mikor odaszáll a berenára, avval megkapott egy ágat oszt felhuzta magát a félkarján az ágra. Ráhasalt, leült az ágra, megfogta az eperfát oszt lenézett hátrafelé s füttyentett a foga közt a Császi gyereknek, aki odale lesett fel őhozzá. A Három gyereket észrevette Karacsné nagyasszony, hogy odafenn van az eperfán. Olyan borulatba jött belül, mint az égbolt mikor ilyen nyári nap egyszer csak teli lesz összerohant pernyefellegekkel. Lehet a lélek is ilyen égboltozatforma az emberben. A meggyfabot felnyilallott a levegőbe s ott rázkódott. Karacsné nagyasszony keskeny szája meg kitátotta magát, oszt a feketeségből sikótozni kezdtek a szavai:
– Tee, nem méssz onnan lefele tee. Teee… Teee… Samu te, hun vagy Samu. Gyerelő, kergesd el azt a fattyut. Nézzed mán az eperfára mászott!
Három Pista csak éppen hogy odapislantott a tornácra s azt mondta magamagának csak ugy néma nyelven: hee milyen vastag fekete öreg asszony oszt milyen vékony hangja van. Avval még feljebb ment az eperfán, oszt kapkodta a körmivel a dagadt sötét epret a levelek alól. Amelyik eper az orrát érte, azt csak ugy gyalog majszolta befele, meg amelyik a fülét bizsergette. Teli volt eperrel az eperfán mind az ág, ugy voltak az eprek sorba mindenütt, mint ahogy nyolc-kilenc kis fekete malac szorul az etetővályunál. Iszpász Sámuel előkocogott az ól elől, ott ült a napon a kisszéken, oszt nyélnek valót faragott a fejszével, mintha valami nagy szükség lenne rá. Iszpász felnézett az eperfára oszt felkiabált a Három gyerekre:
– Huzódj onnan lefele, fene a bokádat.
Karacsné nagyasszony alig birt a mérgivel. Iszpászra is ugy sivalkodott, mintha átkozná:
– Mér nem hozod elő azt a vasvillát. Mér nem hajitod fel arra a fattyura a vasvillát! Huzd le onnan azt a fattyut! Ide hozd elibem, a nehézség törje ki, hadd taposom ki a belet belőle.
Iszpász Sámuel az eperfa alá ment, alánézett a terebélynek, oszt megint megszólitotta a Három gyereket:
– Ki fia vagy te zsivány, hee! Nem takarodol arról a fáról lefele, hee! Leverlek onnan, te haramia!
A nagyasszony is tovább átkozódott, Iszpász is szavalt a fa alatt, a Három gyerek egy szép kövér eperrel főbe célozta Iszpász Sámuelt. A kalapját érte az eper, foltot csinált az ezüstös kalapzsiron, oszt ellapulva csuszott le a kalap karimájába. Azután a sarkával jól megütött egy ágat, arról az ágról vagy száz szem eper potyogott lefele Iszpász két csizmája elé. A Császi gyerek is a berena tetején volt már, mászott felfelé a fára Három Pista után. Iszpász Sámuel felkapott egy nagy göringyet, amelyik nagy szerencsére ott hevert a berena mellett, mert ott porlani szokott a föld, oszt felvágta a Császi gyerekre. A Császi gyereket lábszáron érte a göringy, fájni nem fájt neki, mert ahogy érte szétment a göringy a lábán, de a Császi gyerek megijedt, oszt még egy szemet se evett az eperből, lefele nyulkált a lábával, visszalépett a berena tetejére, onnan meg hátraugrott a vad udvarba. Onnan a berena mögül kezdett követ, göringyet átszórni, hogy Iszpászt megtalálja. Iszpász azt mondta: hűű az idesanyátok! oszt megtapogatta a két tenyerével a fejét a kalapon keresztül, avval kapkodta szaporán a két csizmáját a szin alá. Oda volt egy ágas mellé támasztva a vasvilla. Elkapta a vasvillát az ágas mellől, avval iparkodott visszafele, majd felbukott a két lábába s mig oda nem ért az eperfa alá, nem hagyta el a szája a jó isten nevét. Karacsné nagyasszony a tornácról biztatta, hogy ugy ugy izibe, szurja belé már abba a fattyuba azt a vasvillát, ott dögöljön meg azon a fán odafel. A meggyfabottal meg tanitotta közbe Iszpász Sámuelt, hogy hogy szurkáljon a villával fölfelé. A Három gyerek akkorra már fenn volt az eperfa hegyében, csak annyinak látszott, mintha egy jérce ülne odafenn. A göringyek szállingóztak a berena tetején keresztül. Iszpász Sámuel az isten nevével felhajitotta a vasvillát a lombok közzé. Egy csomó eper meg egy pár levél lejött utána a földre, a vasvilla is visszaesett a fa alá, nem lett semmi baja se. A Három gyerek a fa tetejében fütyörészett. Az eper meg furt hullott a fáról, mintha valami nagy erős fekete eső esne, mert a Három gyerek még olyan magosan se volt megelégedve magával, a fának a legeslegtetejébe mászkált már, az ágak ugy hajoltak alatta mintha csak a nagy csodálkozásba hintálnának, hogy ni már ez a Három Pista, milyen kurázsija van ennek, hogy ez ide is fel mer jönni. Iszpász meg alkonyodás előtt a nagy vesszőseprüvel ott seperte a porba esett epret elfele. A ballábát előrébb-előrébb rakta, a jobblábát meg huzogatta, ahol utána sort lel. Ilyen tájban különben mindig seperni kellett Iszpász Sámuelnek. Még a szellők is leveregetik az epret az ágról, meg a gyenge leveleket is leszakasztják, meg magától is bukfencezik az eper, aki már az édes nehéz életet nem állja tovább az élőfán. Fekete volt a föld már az eperfa alatt alkonyatra. A nagyasszony ezt a szemetelést nem állotta. Ennek az udvar földjének olyan tisztának kellett lenni mint a pádimentomnak.
*
Ó nagy isten, az a drága hét szép tehén. Ki mert vón olyant gondolni, ki mert vón jövendölni, ki mert vón a száján ilyen disztelen gondolatot kiereszteni, hogy ez a hét tehén ezen a nyáron le fog esni. Ki mert vón ilyent még csak álmában is előre látni. Micsoda vármegyéből, micsoda nagyvásárból jön az átal, micsoda idegen szekerek hozzák, miféle nem idevaló kupecek hordják el a fekete bőrszeredásban, akit a derekukon viselnek? egy ilyen nagy szerencsétlenséget, hogy a Karacsné-féle tehenek két hét alatt Egyenes Éliás kezére kerülnek, aki nagyba szedi a tehénbőrt. Ki mert vón ilyent álmodni, oszt másnap reggel becsengetni Wekerli zsidóhoz, hogy pénteken ha megint bemegyen Debrecenbe ehen van ni tegye meg a lutrin ezt a negyven krajcárt ambóra 7, 2, 80. Mert hét a tehén, két hét alatt telik be a csapás, Karacsné nagyasszony meg nyolcvan esztendős. De hogy is jön ilyen egyszerre az égiptomi kórság a szegény jószágra? Honnan jön a mezőbe, honnan jön ebbe az ártatlan világos levegőbe, hogy azt nem látni, nem hallani, nem is venni észre, hogy valami próbát mért ránk az Uristen ereje, csak akkor, mikor már lefektetett egy tucat marhát. A vastag Csanádi, a pandurok tizedese egy reggel kidobolja hetivásárkor a piacon a száj- és körömfájást. Nem szabad a mezőre kiengedni a jószágot. Ujabb kihirdetésig. Közhirré tétetik. Szigoruan tiltatik. Azután egy eladó házat dobol ki, a hetedik tizedben ennyi meg ennyi számu ház, ennek meg ennek a gazdának a tulajdona, szabad kézből örök áron eladó. Azután meg kidobolja az uj községi csődör vásárlását, meg a hágatási napokat is, meg a dijakat. Azután mert nincs több irás a kék árkus papiroson, behajtja a papirost a vastag Csanádi, bedugja a dolmányba, kettőt ver a dobon a verővel, mert igy szokta meg, megsodorintja kövér fekete bajszát, jó szándékkal rájok néz hű magyar szemeivel a menyecskére, kik eldévánkozva hallgattak előtte mindent, akar tartozott rájok akár nem. Avval lelép a vastag Csanádi a téglaállásról, akit őneki csináltatott oda a község a piac közepére, bedugja a két verőt a két kis bőrtokba a mellén, ami rá van fényes fekete szijjra varrva s indul visszafele a községházára. Másnap hajnalba már nem dudál a templom előtt a csordás! A marha meg meg van huzódva otthon az udvarokon. Ki tudhassa, kinek a portájára megyen be a kapu hasadásain a nyavalya, kiére nem? Némelyik kék nénémasszonyt a karján a kaskával meg némelyik fehér parasztembert a kormos pipával az orra alatt olyan lehervadt képpel látni végigmenni a pallón, mintha a Bónis üzletébe mennének saját magoknak a koporsóra megalkudni. A kusmitot azon az ócska féderes kocsin reggeltől estig látni vagy erre vagy amarra befordulni. Porköpenyeg van rajta mint mindig ha fölül a kocsijára nyárban, tartja a kezével a kis pipaforma tajtékszipkát az ötös szivarral, ugy köszönget a kocsiról lefelé, nem nyul a kalaphoz, hanem a szivart mindig kiveszi a szájából, ha köszönnek neki, avval köszön vissza. Két hétre a száj- és körömfájás kidobolása után vége volt a Karacsné nagyasszony tehenének mind a hétnek. Elsőnek a Hajnal élete ment el, ahogy első szokott lenni Hajnal mikor jöttek hazafele a mezőről. Utolsónak a Svájcer támasztotta rá az egyik szarvára a fejét, néki is be volt esve az a boldog nagy hasa, a patái el voltak gennyesedve néki is, be volt a két szeme ragadva s elcsunyult szája fel volt huzódva s nagy lapát fogaival mintha nevetett volna nagyon valamin. Érdekes az, hogy másforma állat is igy nevet mikor tul van az utolján. A lovak is nevetnek mikor a párájokat kiadták. Lát az ember döglött kutyát az árokban, meg döglött macskát, meg patkányt, meg hörcsögöt lát az ember a földeken felfordulva, az is mind kineveti az eget meg mindent. Vagy nem olyan ez mint a nevetés? Hát milyen a nevetés? És mi a nevetés? És mit mond a nevetés, életet vagy halált?
*
A Császi gyerek magába ment a vad kertbe. Három Pistának voltak útjai, melyekre még a Császi gyereket se hítta. Példának hogy a derecskei hagymások szekerére ragózott mikor a hagymások a hetipiacról indúltak hazafelé a Három gyerek a saroglyába bújt oszt úgy magára húzta a szénát ami a saroglyába volt, hogy a derecskei ember meg a derecskei asszony nem vették észre még ha hátra is néztek hébe-hóba az ülésről. Igy elment a hagymásokkal Derecskére. Mit akart ott, mit csinált ott, azt nem tudni. Tán ki akart vándorolni? Tán a többi világ bizgatta a Három gyerek fejét, azért szökött el Derecskére, bár Derecske se különb egy cseppel se, de mégis más, idegen és tilalmas az ilyen tekergő gyereknek, akinek ott semmi keresete nincsen. Harmadnapra mindig megjött egy másik hagymás szekéren a Három gyerek, akkor is a saroglyába jött a széna közt, vagy a sok vereshagyma közt dugta el magát oszt a piac fele kiugrott a szekérből mind a két kezében annyi csomó hagymával, amennyit össze tudott markolni. De voltak egyéb nagy utazásai, melyekre magával vitte a Császi gyereket. Például járgányozni mindig ketteseb mentek. Felültek a járgányra mikor a pályaőr nem vigyázott, elmentek Ebesig oszt szépen visszajöttek az állomásra. Az olyan kis utakról nem is beszélek mint a cséplőgépen való kimenetelek a tanyára, mikor nyáron a cséplőgépet végighúzta tizenhat ló az utcán. Meg hogy a szárazmalomba beszöktek, felállottak a kerékre oszt hagyták forgatni magokat a homályban a körbe menő lóval a keréken míg el nem szédültek vagy míg ki nem verték onnan őket. Meg ha komédia volt a Pusztafalun, a kis kocsin, akibe egy kis testes sárga ló volt fogva, mindig odafenn ültek mindaketten, egyik a pojáca meg a Herkules közt, a másik a Herkules meg a kékbársonypruszlikos veresharisnyás kisasszony közt, aki a kis sárga lovat hajtotta. Egyszer egy nagy cintányért vert a Három gyerek, a Császi gyerek meg egy nagy pappendeklit tartott ki, amelyikre rá volt nyomtatva kék plajbásszal, hogy: ma este nagy High-Life, kezdete pont 8 órakor, záradékul nagy némajáték. Szóval egyedül ment a vad kertbe a Császi gyerek oszt átlesett a berenán a Karacsné nagyasszony udvarába. Avval feldörzsölte magát a berena tetejére, a berenáról meg fellépkedett az eperfára. Iszpász Sámuel ott ült az ól előtt a kisszéken, a pipát a kezében tartotta a térgye közt, nézett lefele a két csizmája elibe. Karacsné nagyasszonynak a kezében volt a zsótár, de a keze lenn volt az ölében, a zsótár meg be volt téve. A tábláját nézte Karacsné nagyasszony a zsótárnak, a tábláján meg nincsen írás, mert egy lenyomtatott fekete kehely van a zsótár tábláján. A Császi gyerek addig zörgött az eperfán, amíg Karacsné nagyasszony megneszelte s oda nézett.
– Teee – azt mondta, de olyan gyengén talált előjönni a hang a torkán, hogy a Császi gyerek azt meg se hallotta.
Azután azt várta tán Karacsné nagyasszony, hogy a tekintetétől is lemegy onnan a Császi gyerek, mert nem szólt, csak leste hogy mászkál az a gyerek a sötét eperrel megrakott zöld ágak közt. Vagy lehet hogy míg azt a gyereket nézte, egyszer csak nem is tudta hogy azt nézi, mert van úgy az ember, hogy nézni kezd valamit mikor másra gondol és kezd nem látni semmit abból amit néz, vagyis inkább csak azt látja maga előtt amiről gondolkozik magában. Meglehet hogy a hét tehenet nézte tovább Karacsné nagyasszony a szemeivel a levegőben, azt a híres hét tehenet, akik már sehol sincsenek. Lehet, hogy azt nézte mikor hajnalba kisétálnak szép tisztán a kifordult kapun, kitartott orral, álmos mmúgással, vagy azt nézte mikor megfeji őket Iszpász Sámuel mielőtt az utcára kieresztenék őket az összegyülekezett csorda közé sorakozni. Vagy azt nézhette mikor megjönnek estefele a Hajnal, a Bimbó, meg a Szárcsa, mind egyenkint, úgy nézte Karacsné nagyasszony és a fejét a vállai felett jobbra meg balra hintálta mint mikor így nézte testi életökben a teheneket és motyogta nékik: Julcsa egyem a lelkedet. Szárcsa, szép fekete Szárcsám, Gombos, óh te nagy erős Gombos, de sok pézér oda nem adnálak. Bimbó, csakhogy megjöttél, jó kis bolondos Bimbóm, hány litert hoztál, kiadod máma este is a tizenkét litert? Nézhette magában azt is a nagyasszony mikor a meleg ólban kis bornyú van a Bimbó alatt, gyengén bőg mint a bárányka s a Bimbó elhajlott fejjel nyalja a kis bornyú nyakát és lágy és véres nagy szemével odabámul az ólajtóba.
Egyszer csak azt rebegte valami hang a Karacsné nagyasszony füle mellett vagy hol: hadd egye az a szegény gyerek az epret. Ez olyanformán jött mint mikor az ember a töltésen megyen oszt odafenn a telegráfdrót közt a hosszú zengésben mintha egy emberhang rebegne. Az ember mire meghallotta már nem hallja s megáll az ember és nem tudja ki szólott hozzá de úgy emlékszik mintha egy ismerős szólt volna most, akit sohase látott az ember és olyanformán is sejdíti, hogy ő saját maga magának mondott messziről valamit, mit is, édes jó istenem? Karacsné nagyasszony magában meglepődött, oszt megmozdította a fejét, mintha azt akarná megnézni, nem áll-e mellette valaki? Azután megint meglátta a fán a gyereket, aki mint valami komédiábúl való majom, úgy csüngött éppen egyik karján, oszt a féllábát nyujtogatta, hogy egy ágra le tudjon hágni. Karacsné nagyasszony fel akart neki kiabálni, hogy mit keresel ott te disznó fattyú te! – de észbekapott hogy ha most arra a gyerekre rákiabálnak, leesik oszt kitörik a lába. Azután meglátta hogy a gyerek lejött arra az ágra s a gallyak közt idekukucskál a tornácra. Akkor felemelte a kezében a meggyfabotot de, éppen csak hogy megemelte s azt mondta: Te. Te. Nee. A Császi gyerek ezt láthatta is, hallhatta is meg nem is. Karacsné nagyasszony meg csak nézte tovább a gyereket.
A Császi gyerek meg nyúlkált tovább az eprek után. Már csupa fekete volt a szája körül a képe, de a nagyasszony ezt nem látta, mert ehhez már az ő szeme gyenge volt. Hanem azt látta hogy az eperfa alja most is teli van eperrel. Akkor Iszpászra kezdett gondolni. Azt gondolta hogy ni ez a Samu meg máma még nem is seperte el az epret a fa alól, pedig reggel is szokás szerint el kellett vón azt seperni. Akkor jutott eszébe a nagyasszonynak, hogy ez a Samu nem seperget mán avval a régi tempóval, mióta nincsen tehén. Mintha a sepréshez se volna kedve már. Ott ül oszt pipál az ól mellett oszt hallgat egész nap mint a néma. Tán kiment a dolog a karjából eccerre? Oszt ha elő is ballag a seprűvel, úgy sétál vele, a fejét eleresztve, mintha megütötték volt az orrát. Oszt otthagyja a felét a szemétnek az eperfa alatt. Egy sóhajtásba fogott a nagyasszony, de a közepét elköhentette: keh, keh, mert a gégéje nem volt a sóhajtáshoz hozzászoktatva. A Császi gyerek lefele kezdett zónázni az eperfán. Ráugrott a berena tetejére, onnan meg lecsúszott a vad udvarba. Karacsné nagyasszony nézett utána az eperfára, hogy hogy hajbókol még egy hajló ág, akire a Császi gyerek a lábát letette.
*
Másik nap délután mikor az égen a legtüzesebben tündökölt az Úristen aranyórája, újra felkapaszkodott a Császi gyerek a vad udvarból az eperfára. Karacsné nagyasszonynak a vékony kék ajkai eszegettek a zsótárból, mintha valami csendből és semmiből csinált eledelt eszegettek volna: „és a cserebogárnak adá az ő földök gyümölcsét, és az ő munkájokat a sáskának. És az ő szöllőjöket kőesővel elveré és az ő figefáikat villámlásokkal. És adta az ő barmokat kőesőnek, és az ő oktalan állataikat tüzes köveknek“.
Van ez így, hogy az isteni beszédekhez folyamodik az ember felejtésért meg vigasztalásért. Oszt tessék, a zsótárból is egy tű jön fel és belészúr az alvó sebbe az ember szívén. „És az ő oktalan állataikat tüzes köveknek.“ A nagyasszony ajkai megállottak. A zsótár betevődött és lement a nagyasszony ölébe. A nagyasszony szinte megörült hogy megint ott az a gyerek a fán. Nézte. Legalább van mit nézni. Csak nézte. Azért irigykedni kezdett rá, hogy az a gyerek ott pusztítja potyára az epret. Irigykedett a nagyasszony mindenre ami mozog ezen a földön. A napra aki végig sétál az égen, a gólyára ki kóvályog az udvar felett magosan, a gilisztára ki lenn a porban húzgálja testét, a tótra ki zörögve megyen odakint a kapu előtt a pallón, oszt hurcolja a száján azt a vén tót hangot hogy aablakot csinányi ablakoooot. Az irigység jólesik a Karacsné nagyasszony lelkének, olyan jóízű az neki mint a jóféle sáfrány a levesen, hát kérdem mért ne irigykedjen akkor? Ami jó valakinek, hogy lehet aztat becsmélni? Én nem is akarom. Igen ám de a gyereket nézni az is kezdett jól esni a szemének. Mondom, nézte. Osztán hirtelen azt a gondolatot gondolta hogy ni, ez a gyerek innét a fal alól szedhetné inkább az epret, legalább nem kéne mindig seperni. Ez a Samu is úgy nekiöregedett ezen a nyáron, hogy kezd már annak nehéz lenni húszkálni maga mellett azt a nagy erős seprűt. Egye azt a poros epret az a fattyú, ha már eper kell a bendőjének. A nagyasszony az eperfát nézte s el próbálta kiáltani magát:
– Samu te!
Iszpász Sámuel odabe hevert az ólban. A nagy melegség elől húzódott be, ott feküdt a szalmán félig alva. De meg volt a füle szokva meghallani a nagyasszonyt. Előjött, a szalmát piszkálta lefele az ujjával a lajbiról.
– Gyer elő Samu. Nézzed már azt a fattyút az eperfán te.
Iszpász megállott az udvarban, lehúzta a szemére a két szemöldökét, úgy nézett fel a fára s a száraz bajusza megmozdult mert a káromkodás gerjedt már a belső részében Iszpász Sámuelnek. A nagyasszony azt mondta neki:
– Ne bánd Samu, ha szólítsd lefele azt a fattyút, jöjjík le ide az udvarba, oszt egye azt a szemetet a fa alól.
Iszpász Sámuel eloltotta a káromkodást a gégéjében oszt a hájas kalap alatt gondolkozott egy kis darabig. Közelebb lépkedett az eperfához. Mustrálta félretolt fejjel a Császi gyereket az ágak közt. Oszt felbeszélt neki:
– Ide gyere le te akasztanivaló, itt egyed ezt az epret ni aki idele van a fődön.
A Császi gyerek a motoszkálásban veszteg maradt, hallgatott, azután egy hosszú é-hangot adott:
– Éé?
– Hát. Nem is a siket harangozó. Azt hiszed annak szólottam? Gyere le ha mondom. Szilajon!
A Császi gyerek gyáválkodott még odafenn. Ugy kérdte, mint a macska mikor nyávog a fa tetejében:
– Neeem veeernek meeeg?
– Ver a Kozarek, a ver meg. Egy-kettő gyere le, meg van engedve hogy idele epréssz a fa alatt.
A nagyasszony is felbiztatta a tornácról:
– Gyere le mán, nem esznek meg.
A Császi gyerek megnyálazta a markát oszt lemászott a fáról. Leugrott az udvar földjére.
Egy hét múlva a Császi gyereknek meg volt hagyva, hogy híjja elő a cimborájait, aki eprészni akar, eprészhet. Jaj hát ki nem akart eprészni? Az iskolások, a jóravaló tisztességes gyerekek, akik otthon tanyáznak a szülei háznál, akik tanulják a leckét, írnak az irkába mindent amit fel kell vinni készen az iskolába, kik imádkoznak lefekvéskor és elmondják az asztali áldást és tisztálkodnak, ahogy parancsolva van és köszönnek az utcán a tanító úrnak meg a tisztelendő úrnak meg a polgármester úrnak meg a jegyző úrnak meg az irnok úrnak, meg az árendásnak és a templomba mennek minden vasárnap vagy minden szombaton, már azok a gyerekek akik a jó isten akaratából olyan hitre jutottak hogy szombatra esik a vasárnapjok. Ezek is mind éppen úgy szeretnek eprészni mint a Császi gyerek, meg a Három fiú. Egy csapat gyerek leereszkedett a Császi gyerekhez, még amellett mint egy vezértől engedték vezetni magokat a Karacsné nagyasszony udvarába hol senkinek eddig a nyáron nem volt szabad eprészni. Ő volt a vezér, mért, mert a Három gyerek egy ilyen kompániával nem adta magát össze. Három Pistának nem kellettek a bárányok, mikor ő farkasnak született! Neki nem lett volna az az eper édes, mert már nem fenyegetik vasvillával érte. De édes volt a többieknek, akik még nem tudták mi fán terem az ezerédes szabadság. Legalább egy tucat gyerek zsinatolt minden délután a Karacsné nagyasszony udvarában az eperfa alatt, meg odafenn a fa tetejében. Mert hiába szólt az engedelem csak a fa alatt való eperre, szeme van a gyereknek, az felragyog a fai eperre, meg karja van, aki birkózni kivánkozik a fa derekával, meg lába van, aki szereti a mászást, a csúszást, a magosságok fáradságát és ijedelmeit. Meg tiszta fehér foga van meg tiszta piros nyelve van, aki összekívánkozik a portól nem ért szűz eperrel, ami az ágon duzzog, hogy harapják már széjjel! Kapjatok be! – azt kiabálja az eper a sötét zamat szavával. Rázzatok, szaggassatok, hadd rájódjak, hadd szakadok le! – azt kiabálja a zöld ág az eperfán. Itten magamban, mert az eperrel van most dolgom, az édes eper édességéről a boldogság szava iródik ki a homlokommal szembe a falon, vagyis csak olyanformán van mintha kiíródna előttem, hogy: boldogság, mint ahogy az Oktogonon egy nagy ház tetején villanyos reklámtáblára kiíródik egyszerre villanyszínnel valami szó, egy pezsgő vagy egy cipőkrém neve vagy egy szindarabnak a címe. Evvel a szóval, már mint a boldogság szóval nem szabad igy elkezdeni. Nem szabad a szappanbuborékot megfogni, nem szabad a hópelyhet megcsókolni, nem szabad az égi kékséget bicskával kihasítani hogy megnézzük milyen belülről. A Himalája tetejébe kell majd egyszer leülni gondolkozni s mindent ami mindenütt volt és van és lesz, összeadni vagy a világ legvégén a szép tiszta hóra leülni abba a nagy csendbe amiben még a hó gyémántozása is úgy zavar mint valami diskurálás, mondom ilyen messzire s ilyen tisztaságban és ilyen csendességben kell egyedül az életet az embernek elővenni s végzetre megmondani mindenkinek, mi a boldogság, vagy meg se mondani senkinek inkább? Hanem most, mondom, a lábatlankodó valóság mellett, a közel élet elfogultságában csak úgy, felelősség és igaz igazság nélkül könnyen mint egy sóhajt kibocsátom azt a szót. Az eper úgy csalogat sűrű édes ízével hogy hasonlitsam ahoz, ami után járt az ember az életben. Az eper édes és édes. Megfogja az ember, széjjelnyomhatja, nincs abban egyéb, mint édesség meg édesség. Összeállott édesség, édességből tömődött jó édesség. A magjai se vevődnek észre benne, csak édes nehéz sötét semmi az mind. Meg ilyenformán kél most elő sok minden a gyermek időből. Annak a múló rosszullétnek amit életünknek érzünk, annak a kezdő kora mint az édes eper olybá ízlik innen egyszerre. Annak a kornak az elfoglaltsága, gondolkozása, gondjai s érdekei, passziói s sérelmei, vétkei s virtusai, minden. Unalmatlansága. Minden úgy látszik, hogy milyen érdekes volt. Minden szórakozás szórakoztató volt s minden pityke s csigabiga kéjes és becses volt. A szegény emberek legmostohábbik gyerekének is mintha csak élvezet volna a világ. Bogarat gyüjthet. Csibort foghat a Kösélyben tavasszal. Még bámészkodhat a vízbe beléállva a békaporontyok közzé, kik mint a szürke villámocskák illanak ezerfelé, tán szebb is az hogy megfoghatatlanok mint amilyen csudálatos hogy nem lehet őket megfogni. Tisztapapirt gyüjthet, vigyázhat rá, mindig rakosgathatja s tervelhet véle. Szeget, patkót, katonagombot talál, őrzi, spekulál rajtok, seftel velök. Ezüstpapirt kunyerálhat a boltosnál, meg levonós képet kap ha palavesszőt veszen, a levonós képet a könyvbe ledörzsölheti hogy a semmiből egy büszke piros város virúljon. Nádpálcát keríthet, suhogtathatja, kutyát fenyegethet véle s mérgesítheti hogy morogjon, amit osztán ki lehet nevetni. A nádpálcának az egyik végit benyálazhatja s a másik végin fúhatja mindaddig, míg azon a benyálazott végin el nem kezd habzani. Bigézhet. Csak egy kis pálca meg egy egész pici pálca kell hozzá meg egy kicsi lyuk amit ásnak a földbe. Az érzékeny fűzfavesszőnek a zöld háncsát kis bicskával egész délután hasgathatja hogy olyan cifra pálca legyen mint akit pénzért árulnak a debreceni bazárban. Bodzafapuskát fúrhat, golyót gyúrhat belé rongyból. Rongyból meg ócska harisnyából meg madzagból laptát köthet. Métázhat, kifutózhat, minden. Furulyát is csinálhat akármilyen fának az ágából. De ha nem tud furulyát csinálni, zenélhet a sárga ákác tokjával is ha a nyelve alá teszi, meg az ákáclevéllel is muzsikálhat, csak a szájára kell neki tapasztani. Nyilat csinálhat. Puskát is csinálhat lécből meg kardot is és olyan kényesen lépkedhet velök mint az igazi nagy katonák. Egy darab krétája van, az egész utcát végigrajzolhatja vele, minden berenát, minden házfalat sorba. Egy kis cserép tükörrel a napon szaladgáló árnyékot híhat a tüzelő fehér falakra, meg reszketős fehérséget a fekete zsindelyes háztetőkre, meg suttyomban az emberek szemébe veretheti vele a napsugarat, mikor az árnyékos oldalon elballagnak. Mennyi énekes játékot járnak az iskolaudvarban tíz órakor, azt mind eltanulhatja, énekelheti, járhatja. Felkérezkedhet szekérre, szekerezhet. Ha engedik lovat hajtani, lovat hajthat. Ha nem engedik, lovazhat madzaggyeplővel, csettingetve mint kocsis vagy nyerítve mint a ló nyurgákat. Hintálhat akármilyen rossz kötélen. Libikókázhat akármilyen rossz deszkán. Egy rossz teknőben csónakázhat a Kösélyen. Az árokba lubickolhat mezítláb eső után. Tojás- meg lepényforma síma, tiszta kis köveket kereshet, összegyüjtheti őket. Beszökhet a szöllőbe éretlen szöllőt, jó savanyú kocsányt enni. Mindenféle gyökeret, magokat kóstolhat. Töviskeket szedhet, egy nagy göringyet ragaszthat össze töviskekből, szakaszthatja le egyenkint a töviskeket hajigálni vele a gyerekeket mikor csata van. Télidőben egy darab fába drótot húz, kifúrja a fa oldalát, madzagot fűz bele, a csizmája alá köti, korcsolyázhat a Kösély jegén. Szalmakazalt ostromolhat vagy védhet mint Zrínyi Miklós. A komédiánál segíthet mikor a sátrat csinálják. Beleshet a komédiába a lyukon amit bicskával szúrt a sátron. Választási tollat tehet a kalapja mellé, zöld tollat piros papirlevéllel, akire arannyal van rányomtatva hogy Éljen Polónyi Géza! Makkot szedhet az erdőben, meg csigát is hozhat haza, akit ki lehet csalogatni lassú versmondással a házából. Fia verebeket kereshet a toronyban. Ürgét önthet a legelőn meg vakondokokat foghat. Selyemhernyót tarthat, akinek a gubóit megveszik majd a Bogdány-fiúk, akik nagyba viszik a selyemhernyótenyésztést. Ezek úri fiúk, mert az apjok az adóhivatalba van, ezek a selyemhernyóhoz jobban értenek. Ezek bélyeget is gyűjtenek. Meg mértani testeket gyártanak otthon nagyba, mert a polgáriba járnak oszt eladják a gazdagabb polgáristáknak. Ezek sárkányokat is csinálnak pénzért a gazdagabb gyerekeknek, ők csinálják a leghíresebb sárkányokat. Csak madzagot meg tojást kellhozni, a nádat meg az ujságpapirt ők adják hozzá. Ezek mindenfélit vesznek meg árulnak. Egyszer egy mulya gyerek egy szép ezüst halat vittnekik eladni. A Kösély-parton találta. De a Bogdánygyerekek mérgökben megnyakalták azt a gyereket, hogy mert nekik ilyen büdös döglött halat hozni.
*
Annak az édes lármás nyárnak vége lett őszire a Karacsné nagyasszony udvarán. A nagyasszony annyira volt már a gyerekekkel, hogy majdnem mindnek tudta a nevét, hogy ez Gabri, ez meg Jóska, ez meg Demeter, ez meg Palcsi, ez meg Miska, ez meg Sándri, ez meg Laji, ez meg Jaki, mert ez zsidó gyerek. Ha valami baj volt köztük, ugy tudott már kiabálni rájuk a tornácról: Te Sándri te vagy mék az ott! Mit helytelenkedtek megint. Gabri ne hintáljál azon a hitvány ágon, újra le fogol esni! Mit bántod a másikat Miska, te! Majd hátul kötöm a sarkodat! Gyere elő Gabri, mutasd az órod, meggyógyult-i mán.
Gabri leugrott az eperfáról, felszaladt a tornácra a nagyasszony elé. A nagyasszony megtapogatta az orrát, akin még a var rajta volt. Avval adott neki egy kis barackot a durcás haja közzé s a nagyasszony két szemén akkor átal lebbent egy gyenge fényesség ugy mint mikor a nap kisüt oszt a hordókban az állott esővíz sötét színén elszalad a mosolygás. Iszpász Sámuelnek meg fel kellett a tornácra jönni, be kellett neki a házba menni, ki kellett neki hozni a komót fiókjából egy kis záros barna fakatulyát akibe pénz volt, azt a nagyasszony kikulcsolta s egy penészes krajcárt adott Gabrinak. Azután osztán minden gyerek kapott egy krajcárt a nagyasszonytól minden estefelé, mikor haza akartak menni az eprészésből fekete kézzel és fekete szájjal, mintha tintalevest kanalaztak volna a kezökkel. Annak az édes nyárnak mondom vége lett őszire s ősszel olyan csend lett a Karacsné nagyasszony udvarán, hogy egyéb hang se hallatszott ott mint a szélnek az izgágálkodása az eperfa rezgő kis gallyaival meg a száradt leveleivel meg a náddal amivel a nagy fehér ház teteje be volt fedve, mert a szél azt is mintha életnek nézte volna, amit el kell neki takarítani innen, hát piszkálta, húszkálta, emelgette felfele egyenkint a szélről való nádakat oszt némelyeket sikerült is néki felszakasztani s a földre szemetelni véle.
Az ezután való tavaszon osztán hogy hogy és miért, azt csak a mindenttudó tudhatja, csakhogy az öreg eperfa levele nem akart kihajtani. Nyárára csak az alja ágakon támadt valami kevés levél, de az is mind olyan sápadt volt, mint a heptikás eladóknak az orcája. Nem zöldellettek azok a levelek, nem is volt semmi színök sem a napvilágban, csak néztek onnan lefele sovány panaszkodással. Eper meg csak imitt-amott bútt kifele a levelek tövében, alig lehetett azt észrevenni, olyan kicsi maradt mint valami kis fehér pondró s nem akart megveresedni. Az egész világban köröskörül nyár volt, mint egy zöld és piros és arany óperencia, csak egyedül ennek az öreg eperfának volt az ősz a fejében. Kiszáradt ebben az esztendőben az eperfa a Karácsné nagyasszony udvarán. A gyerekeknek hírök-hamvok se volt.
A nagyasszony ott űlt a szegletes fekete karszékben, oszt az eperfát nézte. Keh, keh, így tett mindig. Iszpász Sámuel alvásra adta a fejét, nap mint nap ott aludt az ólban mint a tél. Őszkor meg egy estefele ahogy billeg felfele a tornácra, hogy begörgeti a házba a nagyasszonyt hát a nagyasszony meghalt. Meghalt, ezt is könnyü így kimondani. Pedig nem tudni mit mond az ember. Nem tudni hogy van az, nem tudni mi az, hogy meghalt. Az, hogy Karacsné nagyasszony meghalt, az csak olybá tünik, mintha Iszpász Sámuel helyébe valaki más lépkedne oda a karszék háta megé, valami más öreg udvaros, oszt Karacsné nagyasszonyt a karszékben átalgörgetné halkal a másvilágra.