Legyecske
Tanitó ur estefelé kisétált a köves piacra s odament a depó elibe. Ott ült a depóajtónak a három lépcsőjén a cigányság. Az ajtó mellett oda volt a falnak támasztva a bőgő. Tanitó ur kihuzta a pipaszár végit a bajussza meg a szakálla közül, avval szalutált egyet és oda szólott a cigányság közzé hogy:
– Legyecske lelkem.
Legyecske meg se hallotta, mert a cigányság még zugásba volt, mert éppen akkor fáradtak ki a veszekedésben, mert nagyba veszekedtek, mert mikor a cigányság nem muzsikál, mindig veszekedik. Ott ültek Kálmán meg Bödön meg Csugesz meg Szilva meg Bizsu meg Birsli meg Legyecske. Mind ott ültek. Legyecske odafel ült a legfelső lépcsőn. Egy ócska kis fél nádpálca volt Legyecskénél, azzal a fél nádpálcával rá szokott csapni a bőgőhurra mikor veszekedés van, mert Legyecskének a hangja nem igen jött ki a hadovában, pedig igen nagy mérge volt és mikor megcsapta a fél pálcával a bőgőt, ugy vehette, hogy na most a Legyecske szava szerepel ott a piacon. De olyankor osztán Csugesz hátrakapta, magát és belécsapott a tenyerivel a Legyecske szidijébe mert Csugesz volt a bőgős és ott szokott ülni Legyecske lába alatt a második lépcsőn és kétszer olyen magos volt mikor felállottak mint Legyecske. De Legyecskének a szidijének nem numerált az hogy ha Csugesz odacsapott egyet, ugy össze vissza volt horpadva Legyecskének a szidije. Régen csapkodnak már a kupecek Legyecskének a feje tetejére mikor odabe muzsikál nékik a depóba kalapba. Ez a Legyecske szidije zöld szin volt pedig fekete szidi volt és a cigányságnak is mindnek az egész ancugja olyan zöld szin volt, pedig mind fekete ancug volt és a pofájok is zöldet játszott pedig mind fekete volt mert mind cigány pofa volt.
Hát tanitó ur még egyszer intett felfele Legyecskének:
– Legyecske lelkem. Jöjjön csak.
Kálmán meglátta hogy ott áll a tanitó ur a cigánysággal szembe. Hát köszönt.
– Hogy vagyunk tanitó ur?
És csittet rendelt az egyik arcával a cigányságnak
– Dikk, gádzsók! – Mert ő volt a primás Kálmán.
Tanitó ur kezet adott Kálmánnak és mondta néki, hogy hát hogy vagyunk:
– Még mindig jobban mint a seprü, tudja Kálmán mert az fejjel lefele van. Legyecskével lenne egy kis dolgom.
Legyecske odafel a harmadik lépcsőn hátrébb toszitotta a fél nádpálcájával a szidit a fejében, érdeklődött:
– Eledó mán a muzsika tanitó uram?
Tanitó ur hitta lefelé onnét:
– Csak jöjjík lefele Legyecske lelkem.
Hát osztán mentek ketten a piacon átal, tanitó ur, meg Legyecske. Mentek a Vasut-utcának, tanitó urék fele. Utánok hallott a vad zsinat a depó felől, mert a cigányság megint elkezdte a veszekedést. Legyecske nagyon izgatott lett, a fél nádpálcával egy nagyot suhogtatott bokázott is vagy kettőt lépés közben:
– Dikk mán – azt mondja – veszekednek mán! Mindig ugat a cigányság. Jaj de csunya ember a cigányság, rágja meg a feki valamennyi cigány ember ebbe a magyar országba. Hallja tanitó uram, hallja mán, dikk!
Hallotta tanitó ur vagy nem hallotta? Tanitó ur Kossuth-kalapjában a sötétségben egy csepp baba rítt, ugy csinált: uáh uáh uááh és osztán egy fényes barna muzsikának a szomorodott szava szólott elalvó lemondással. Igen bizony, a muzsikát most már el kell adni Legyecskének. Tavaly őszön is ugy volt már hogy tanitó ur eladja a muzsikát, akkor mikor uj volt az ötödik gyerek tanitó uréknál és a hetvenöt forintos váltónak is lejáratja volt és nem volt meg a két forint a törlesztésre meg tornacipő kellett két gyereknek mert kezdődött megint az iskola s Lefkovics is ugy küldte vissza a könyvet hogy nem küldte el a három kila lisztet meg a fél kila kockacukrot meg a subickot, mert azt izente hogy elseje volt, mért nem tetszett fizetni a könyvre tanitó urnak, többet kontóra nem ád egy fitying árát se. Akkor szóba állott volt tanitó ur Legyecskével mert hallotta hogy venne Legyecske valahun egy jó muzsikát. De tanitó ur meg Legyecske nem tudtak egyszerre megegyezni s az isten valahogy valamennyire mégis csak segitett akkor tanitó uréknak ugy hogy a muzsika megmaradt és tanitó urék megint keresztül tudtak egy esztendőt élni.
Legyecske sebesen járt tanitó ur oldala mellett mert Legyecske igen kicsi kis rongy cigány volt, tanitó ur pedig nagy hosszu alak és aki szembe jött vélők megolvashatta volna hogy Legyecske kétszer annyit biciklizik a két cipőjével mint ahány lépést tanitó ur teszen. Legyecskének fel volt a feje, mert beszélt fel a tanitó urhoz, tanitó urnak meg le volt a feje mert hallgatta Legyecskét vagy nem is azért, hanem tán azért mert ott ült a gond tanitó urnak a fejében mintha még egy vas kalap is vón az alatt a Kossuth-kalap alatt tanitó urnak a fejében. A pipaszárnak a végivel mindig csak választotta jobbra-balra a bajuszát tanitó ur mintha az a két bajusz össze akart volna szaladni. Egy kényes tekintetes ur azt gondolta volna hogy tanitó ur csak azért az egyért süti le a fejét, hogy ni Legyecskével megyen el itt a járdán. Legyecskének a nyakán nem volt gallér a zsaketjében meg olyan nagy pecsétek voltak mint szigetek a Fekete-tengerben, lajbi nem volt Legyecskének a testén, a kemény inge meg kétfele volt válva a kebelén, mert vendéggomb egy se volt beletéve a Legyecske kemény ingébe. Az a kicsi fehér paizs, az amelyik az ing derekáról le szokott csüngeni, az akin az igazi uraknak a monogramja rajta szokott lenni, az Legyecskének nem volt a nadrágjába belédugva, hanem rácsüngött a nadrágra, de még más is kinn volt Legyecskénél, a gatyamadzagja s kiszemtelenkedett a nadrágjának a gombjai közzül mert, azok a gombok azok nem voltak rajta Legyecskének a nadrágján. A két nadrágszár alatt pedig le volt esve Legyecskének a hosszu gatyaszára mindakettő a két cipőjére, akárcsak egy ténsasszonynak a két hosszu bugyigója látszana ki a rokolyája alatt. Kérem igy nézett ki Legyecske.
Tanitóné ténsasszony félretette a párnán a főkötőbe rámázott fejét és behunyta a szemét mikor tanitó ur beeresztette maga előtt a szobába Legyecskét. A gyerekeknek nagy öröm volt hogy Legyecske megjelent tanitót urral a tornácon, mind beszaladtak az udvarról és tolakodtak az ajtóban, sugdolóztak, lökdösték egymást és nagyba vihogtak, ugy vizsgálták Legyecskét.
– Alásszolgája tanitóné ténsasszonyom, – igy köszönt Legyecske, s tanitó ur egyidejüleg leemelte Legyecske fejéből a szidit, mert Legyecske elmulasztotta a kalaplevevést. A gyerekekből kifutott a kacagás és tanitó ur keserüen kirakta a gyerekeket egymás után a szobából. Odakint a gyerekek nagy hancurozást csaptak amint betette rájok az ajtót tanitó ur. Alászolgája, alászolgája, alászolgája lekváros a pofája – igy csufolták ki Legyecskét és kacagtak hozzá kegyetlen kedvesen.
Legyecske megvizitálta messziről a tanitóné ténsasszonynak az ágyát. Az olyan volt, mint valami dult menyország, csupa teli fehér párna meg dunyha meg pendelyecske, főkötőcske, pelenkácska, cucli meg zsebkendő meg munkálni való slingelés a dunyha felett összevissza. Tanitóné ténsasszony ágya előtt pedig ott állott a sárgára megfestett bölcső s abban benne feküdt dagadt fehérségek közt nyers és érzékeny pünkösdi pirossággal az uj baba, tanitó uréknak a hatodik gyereke. Legyecske igy csinált: ooóh, avval lábujjhegyen odabátorkodott a bölcső elébe:
– Hadd nézzem mán meg instálom a szép kis angyalkát, egyem a tiszta fényes kis lelkit, jaj de remek gyönyörü csepp kis ártatlanság egyem a szive hajnalát, kicsi jány vagy fiu kérem?
– Fiu hát, fiu – tanitó ur megmondta.
– Uáhh, uáá… uáááhh… – a babának a két tejes szeme megijedt Legyecskétől, becsukódott és felnyilt az a fehértelen piros szája a babának és ájuló babasirást kezdett. A két csepp veres ökle beszorult, olybá tünt a dolog, mintha Legyecske halálosan megsértette volna a bölcső kvártélyosát.
– Ur isten, ur isten, édes egy kis mindenségem. – Tanitóné ténsasszony felkönyökölt az ágyban és ringatni kezdte a bölcsőt fehér rékliujjas gyenge karjával. Legyecske elszégyelte magát onnét a bölcsőtől, tanitó urral az ablak mellé vonultak tárgyalni. Tanitó ur kivetkőztette már a muzsikát a zöld zsákból, akiben ott csüngött mindig a muzsika az ajtó mellett a falon. A baba sirt ritt vak és mély uáhval a bölcsőben, attól a gyerekeknek a lármázása nem hallott be ez udvarról, nehéz tejes fülledtség volt a szobában és Legyecske a naplementében az ablaknál forgatta a muzsikát háttal meg mellel maga felé, tartotta fel és szembe nézett vele s elkezdte csavarni a füleit, ugy ahogy tanitó ur szokta a rossz gyerekek fülét csavarni az osztályban és Legyecske leállitotta a térgyére a muzsikát és csavarta sorba a füleket és a hüvelyk ujjával pityegtette a hurokat hozzá s a muzsika panaszkodott édesded fájdalmában hogy: pitty pitty pitty pitty pitty és mélyebben és elevenebben és megint halkabban és ujra zengőbben és megint álmosodva s ujra gyerekesen üdülve pitty pitty, pitty pitty pitty, de ezt nem lehet betükkel utána csinálni. Sem azt ahogy a baba sirt ettől sem azt ahogy tanitóné ténsasszony sóhajtott ahogy az ablak fele tekintett ringatás közbe sem azt hogy tanitó ur hogy dudolt betett ajkai mögött az ablakon a szomszéd kerités sötétedését vizsgálva. Azután Legyecske felvette a vonót és huzott egyet az a-huron azután a dé-huron azután a gé-huron. Azután mind a három hurt áthuzta egy erős lapos huzással. Az é hur hiányzott a muzsikáról. Legyecske ránditott könnyen és sebesen egy cifra ábrándot próbára magának a borult plafonra felfigyelve, olyan szaporát mint amilyen szaporával a Repülj fecském kezdődik, csakhogy vadat és csinálatlant, olyat amilyen sehol sincsen lekottázva csak a cigányoknak a cigány lelkében.
Azután Legyecske a vonó fájával rá veregetett a muzsikának a hátára. A baba sirt ritt egyformán. Tanitó urnak az esteledő pirosság nagy bánatosságot pingált a barna szakállas képén ott az ablaknál. Legyecske felemelte a feje mellé a muzsikát és megrázta s megint megrázta s lesett srégen felfele tanitó ur szemébe. Tanitó ur biztatta szeliden Legyecskét hogy:
– Benne van abba a lélek, ne féljen semmit Legyecském, benne van a lélek csak a gyerektől nem hallja maga.
Legyecske még rázta egy kicsit a muzsikát azután leengedte, tán mégis meghallotta hogy zörög benne a lélek.
– Hát a négy pengő forintér mint ahogy tavaly mondtuk tanitó uram.
– Hat pengő Legyecske lelkem, hat pengő.
– Öt pengő forintra hagyta tavaly is tanitó uram, vakitson meg a jó isten mind a két szememre ha nem igazságot mondok.
Tanitóné ténsasszonynak előrébb hajolt a főkötőben a feje onnan az ágyból. Tanitó ur erősebb hangot adott, dé-huron:
– Legyecske lelkem maga igérte az öt forintot, csak ne forditsuk el a szót Legyecske lelkem. Én akkor nyolc forintot követeltem. Nem igy van Legyecske lelkem?
Legyecske megint pityegtetett. Pitty, pitty, pitty. Már csend lett a szobában, mert a baba kifáradt az erőszakos sirásban. Tanitóné ténsasszony ringatta még gyengén a bölcsőt és a fejét letette megint és félrehajtotta, szenvedni.
– Nincs ennek a muzsikának repedése tanitó uram?
– Nincsen ennek repedése Legyecske lelkem. Nézze meg jól azt a muzsikát.
– Sitít van itt a szobába.
– Nincs azon repedés. Ha Debrecenbe bevinném megkapnám érte a nyolc forintot.
– Négy pengő forint bizony elég szegény kis Legyecskétől tanitó uram ezér az ócska muzsikáért.
– Öt forinton alul Legyecske lelkem ki nem adom a muzsikát a kezemből.
Tanitóné ténsasszony egy nagyon keveset emelte fejét a párnán, arra nézett és bágyadva szólott oda nékik. Azt mondta:
– Nem engedem öt forinton alól kivinni a hegedüt a házamból.
Avval visszaengedte fejét oldalt ugy ahogy volt és betette szemeit tanitóné ténsasszony.
Pitty, pitty pitty pitty.
– Öt pengő forint. – Legyecske lehuzta a füle mellől a Magyar cigarettát, aki ott volt a füle mellett, elkezdte két ujja közt mángorolni, a másik kezével meg pitty pitty, pitty pitty pitty. Alkudott nagyba magával. Hagyjuk el már, mert meghasad a szivem.