Ványay
Visszateszem magamat egy szeptember elsejére, mikor beiratkoztam a hatodikba. Ott jövök befelé a Vasut-utcán az állomástól vasárnapi kék seviott-öltönyömben, uj fekete kalapban, amely még szoritja fejemet és szürke cérnakeztyüben. Ezt a keztyüt kedvesanyám vette kedvesapám ellenzése dacára. Kedvesapám azt mondta, hogy nem kell egy szegény kántor fiának urizálni, meg hogy mind bolond, aki keztyübe jár, mikor nem fázik a keze, meg hogy ő ilyen majomdologra nem ad egy huncut krajcárt se, oszt punktum. Kedvesanyám a maga kis eldugott pénzéből vette a keztyüt, ő maga szaladt el érte a Frank-féle üzletbe. Mikor meghozta a keztyüt és felpróbáltatta velem, kedvesapám csak végigmérte kedvesanyámat és bement a tornácról a kisszobába és bevágta maga után az ajtót. Kedvesanyám meg elsimitotta a hajam a homlokomból és a homlokomat nézte s azt mondta, nem bánja ha felfordul ez a ház, én vagyok az ő egyetlen öröme a világon. És odavette a fejemet az arcához és megcsókolt és azt mondta: drágaságom vigyázz magadra. S már sirt. De kedvesanyám sirását és apám mérgét és az egész vakáció családi jeleneteit kifujta a szél a fejemből, mikor a vonatban állottam és kikönyököltem az ablakon, a tanyákat és a kondákat és a gulyákat és az erdőket és az őrházakat és az idegen tornyokat nézni. Mikor kiszállottam, már nem voltam kedvesanyámé és kedvesapámé, már a gimnáziumé s a fiuké voltam. A ládámat otthagytam az állomáson. Először is a beiratkozáson akartam átesni, ráértem azután a kvártélyomra menni. Siettem a kövezeten és néztem kétfele a két hónapig nem látott házak közt, amelyek ugy ültek egymás mellett, mint valami kövér fehér tyukok. Izgatott voltam és emlékszem hiányzott, hogy nem suhogtathatom a jó kis nádpálcát a jobbkezemben, mert két hónapig pálcával jártam otthon. A cipőm orra folyton belebicsaklott a kövezetbe, majd felbuktam egypárszor, olyan szórakozottan jöttem a piac felé, ugy teli voltam mindenféle képzelettel. Hogy most visszanézek magamra, irigylem magamat, hogy milyen boldog voltam én akkor. Pedig nem is biztos, hogy boldog voltam. Ha nem is gondoltam haza, lelkem tudom nehéz volt ilyenkor az otthagyott szülei ház fájdalmától, mint egy levél nehéz, amelyikbe ezüstpénzt tettek bele. Azután meg a tanulás várt megint, amit nem szerettem és egy uj tanév az osztályban ugy jött elő nekem ahányszor elkezdődött, mint mikor erdőben megyünk és szük, sötét, vad helyeken lehuzott fejjel kinlódunk előre s mindig grimászokat csinálunk a tövisektől, amelyek a kezünket végigkarcolják és az apró kis ágaktól, amelyek a szemünket akarják kiszurni. Ha csak az algebrára gondoltam, hogy az megint szerepelni fog a tantárgyak közt, kedvem lett volna visszafordulni ilyenkor a veszedelem elől és elszökni hajóinasnak a tengerre vagy beállani irnoknak otthon a községházán. Az ötödikben némely algebra-órán kinéztem az ablakon és ugy gyülöltem a várost, hogy meg se mozdul, amikor itt a fiukat algebrával kinozzák, amit senki se szeret, az egy Jakucsot kivéve, aki szinjeles és mint egy barom ugy bevágja az algebrát is, mert neki muszáj abból is jelesnek lenni. Meg az egy Soóst kivéve, akinek jó feje van mindenhez és azt állitja, hogy őtet az algebra érdekli, dehát éppen egy ilyen okos fiutól, mint Soós, olyan rosszul esik az embernek ezt hallani. Én magamban merengtem az órán valami országos diákmozgalom, esetleg forradalom felől az algebra ellen, aminek én lennék a vezére s ez a diákság győzelmével végződni, s én olyan hős lennék az utánunk jövő diákság előtte mint például a Verne Gyula tizenöt éves kapitánya. A hatodikban különben, azt mondták, akik előttünk jártak tavaly, nem olyan nehéz az algebra, mint az ötödikben. A vakációban sokszor gondoltam erre s még egypárszor fel is biztattam magam, hogy jövőre csupa dühből ugy megtanulom az algebrát, hogy legalább kettesem legyen belőle.
De most hogy jöttem a gimnázium felé, nem azon járt az eszem. Az uj osztály, az uj könyvek, az uj fiuk, akik most jönnek hozzánk, a régi fiuk, akiket az évzáró ünnepély óta nem láttam, az önképzőkör, a hangos piac, a kedves sétákra s nagy verekedésekre való templomkert, az intézeti lányok, akik közt több mint egy titkos ideálom volt már eddig: ime, kiváncsi nagyvilág, ezeknek a hangulatával voltam zsufolva. Kiértem a Kossuth-utcára s ott állott az iskola, meglepetésül friss sárgára meszelve s a nap sütötte frontját és az emeleten szikrázva ragyogtak ablakai. Mintha nem is a gimnázium lenne, hanem valami nemzeti palota, egy bájos muzeum, amelyben a boldog Muzsákat mutogatják. A gimnázium előtt csapatostul sétáltak és forgolódtak a fiuk. Szaladgáltak a kapun kifelé, befelé. Az egész Kossuth-utca teli volt fiukkal. Szerettem volna elnyeriteni magamat és a fejem levágva nyargalni, mint a csikó s hátrarugdosni közbe szilajon. Olyan mohóság fogott el és olyan vad szeretet. Ugy voltam, mint aki uszodába siet és hallja már a zsivajt a vizben és alig várja, hogy lehányja magáról a ruhát és zsupsz be, a többiek közé!
Weisz Velővel kezeltem először. Persze, hisz Te nem ismerted őtet: Neked ő Weisz Vilmos legyen. Neked ő nem Velő. Csak az osztálynak Velő. Majd ő felnő s fiskális lesz és barna táskával a hóna alatt ugrál majd a törvényszék lépcsőházában, vagy doktor lesz és cvikkerrel a két szemén, fehér köpönyegben áll majd a Rókusban az ágy mellett figyelemmel és alázattal, mig a tanár némán tapogatja a betegnek a lágy hasát. Ő dr. Weisz Vilmos lesz s a füle mellett megőszült már a haja, mire átdolgozta magát az egyetemen és az életpálya reggelén elindulhatott. Próbáld mondani neki majd akkor: Velő. Én se mondanám már neki, pedig együtt szenvedtünk és hancuroztunk a gimnáziumban a harmadiktól kezdve. Weisz Velő elébem szaladt, teli volt a hóna alatt könyvvel, egy perc alatt elmesélte, hogy Bencsik tanár ur és Hosszu tanár ur eltávoztak az intézetből és eddig egy uj tanár jött, Mészáros, Bencsik tanár ur helyett ő fog németet tanitani s ő lesz a tornatanár, azt mondják, nagyon szigoru, a pozsonyi reálból jött és az igazgató urnál lesz koszton és kvártélyon. A hatodikba eddig két uj fiu iratkozott be, a tavalyiak mind visszajönnek, csak Tóth Emil nem jön vissza, magántanuló lesz, mert mellbeteg, az apja volt itt ma délelőtt beiratni. A Segélyző Egyletben már délelőtt ki lehetett kapni a könyveket, siessek, ha mind a könyvet meg akarom kapni. Weisz Velő hadart, azért tudott egy perc alatt ennyit referálni. Egy szerencséje volt a felelésnél is, például történelemből, ha kihivták, csak elkezdte, mint a rosta s Magyary tanár ur rögtön lehajtotta a fejét és már más nevet nyomozott a noteszben és oda se figyelt, mit hadar Wesz Velő, csak irta be neki az egyest és intett neki, hogy leülhet. Az osztály ilyenkor elkezdett nevetni, mint mikor a vizen egy szél szalad el és Magyary tanár ur igy csinált: pssz… de ő sem állta meg, hogy bele ne mosolyogjon a noteszbe.
Felszaladtunk Weisz Velővel a könyvtárba s kikértem a Segélyző-könyveket. Német olvasót már nem kaptam. Azután benyitottunk a hatodikba, mert éppen a könyvtár mellett volt. Senki se volt az osztályban, a zöld padok hallgattak, mintha a katedra valami titkosan magyarázott volna s a napfénytől az egyik fal aranyos fehér volt és a táblán egy rosszul letörölt gyökvonási jel látszott még tavalyról. Hol fogok ülni vajjon? Ki lesz a szomszédom? Bár már legalább karácsony volna! Weisz Velő a tintatartókat emelte ki, egy teli tintatartót hátravitt a legutolsó padba, ő mint W biztosan odakerül valahova. Kimentünk a folyosóra, hol a római képek a fekete rámákban éppen ugy merengtek sorba mint tavaly és csend és rejtélyesség és valami nehéz várakozás volt a folyosón. Jöttek-mentek a fiuk csuszkálva a sima kövön és majdnem sugva mondta mindenik: szervusz, szervusz – mintha nagy beteg feküdne itt valamelyik, ajtó mögött. A nyolcadikból kijött a folyosóra Frenyó akinek szekundája volt latinból. Piros volt, mint a paradicsom és örült és meg volt még ijedve. Most esett át a javitón. A nyolcadikban tartották a javitóvizsgát. Frenyónak a kezében volt a bizonyitvány, kinyitotta s megnéztük, hogy az alján a rovatba friss anthracennel oda volt irva: felsőbb osztályba felléphet. Kezet fogtunk Frenyóval és együtt mentem be vele a tanári szobába beiratkozni.
Mikor lejöttem, a kapuban megfogott Dávid és azt mondta, volna itt egy fiu, aki most jött ebbe az intézetbe s az a hatodikba fog járni s a konviktusban lesz koszton, de kinnlakó akar lenni s egy osztálytársával szeretne együvé menni. Hogy lenne-e hely annak a fiunak a könyvkötőéknél, ahol én lakom? Dávid mint iskolaszolga, év elején ugy a koszt- és szállásadó familiáknak, mint a diákoknak és ugy mint saját magának az érdekében is foglalkozott koszt- és szállásügyekkel. Mondtam, hogy ha F. Kiss nem jött vissza, akkor lakhat az uj fiu a könyvkötőéknél. F. Kiss, akivel tavaly együtt laktam, azzal vált el tőlem év végén, hogy isten veled talán mindörökre, mert esetleg jövőre Szarvasra megyek, itt nem merek a nyolcadiknak nekimenni. Dávid kiszólott a kapun:
– Urfi!
Az uj fiu ott állott az iskola előtt egy fa mellett. Oda sétált hozzánk. Megnéztük egymást. Az uj fiu köpcös barna fiu volt, kék ruhája volt, mint nekem, csakhogy rövid nadrágja volt, a lábaszára a harisnyában olyan volt, mint egy felnőtt biciklistának. Dupla gallérja volt, amilyet akkor még az urak is csak itt-ott hordtak és piros selyem hosszu nyakkendője volt, magánkötős és egy kis aranyozott ostor volt beleszurva. Zöld vadászkalap volt a fejében. A bajusza helyén egy kis bajusza volt már, olyanféle, mintha ötös Hardtmuth-tal huzgáltak volna sürün egymás mellé rövid függőleges vonalakat. Dávid felém ejtette a fejét.
– Evvel az urfival beszéljen.
Az uj fiu kezet nyujtott. Csak annyit mondott:
– Ványay.
Én is éppen olyan szigoru akartam lenni:
– Rácz.
Megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt a könyvkötőékhez. Dávid otthagyott bennünket, csak még azt mondta Ványainak:
– A jutalmat meg nem kell majd elfelejteni.
Elindultunk Ványayval. Érdekes volt ő, mert uj fiu volt. Szerettem volna tudni róla mindent egy pillanat alatt. Kérdeztem:
– Honnan jött maga?
– Váradról – azt mondja. – A fehér papoknál jártam. Kicsaptak.
A lélegzet megállt a számon, olyan érdekes volt és ugy imponált. Nem mertem semmit se kérdezni.
– Én konzilium abeundival jöttem el – mondta tovább Ványay. – De én ugy veszem, hogy kicsaptak. Én nem törődöm vele. Egyszer ugyis boszut állok. Szemtelen disznóság. Van itt cukrászda?
– Van.
– Hajlandó egy krémesre jönni?
Hajlandó voltam, csak előbb vegyünk egy német olvasót, mert szeretném ócskán megvenni, félek, hogy a használt könyveket elkapkodják előlem. Ványay erre:
– Nekem egy lány miatt kellett eltávozni – azt mondja. – Beadtak a papoknak.
– Hogy-hogy egy leány miatt?
– Majd – mondta Ványay. A majdot ugy elhuzta. Azt mondta: maa-jd. Azt akarta mondani: majd később. Csak várjon, majd elmondom, ne féljen. Majd rákerülhet még erre is a sor. Aztán előre nézett keményen, mintha nem is nekem beszélne:
– Oszt nem kell itt árulkodni senkinek.
Én büszkén feleltem:
– Én nem szoktam árulkodni.
Ványay gyengébben szólott:
– Csak mondom.
Bekecset láttam meg a másik oldalon, átkiáltottam neki:
– Szervusz Bekecs!
Ez sértés volt, mert ő Barcza Gábor volt, de én hencegtem, mert az idegen fiuval voltam. Bekecs átnézett, uri közönnyel emelte meg a kalapját és hogy helyrehozza a rönomméját, azonnal rágyujtott egy cigarettára az uri kaszinó előtt, a gimnáziummal szemben, két oldalról is kitéve magát annak, hogy meglátja egy tanár. Ott ment feltartott fejjel, füstölve, két tüz között, igazán ez olyan trük volt, olyan fölény, olyan győzelem, hogy még most is, innen a késő időből is, ha kéznél volna itt egy lobogó, fölvenném és meghajtanám Bekecs előtt lobogómat. Ványaynak elmondtam, hogy Bekecs onnan kapta a nevét, hogy az első osztályban még bekecsben jött télen az iskolába, mert az apja parasztgazda. A bekecset levették róla már a másodikban, de a név rajta maradt. Jöttek egymásután mind a régi pofák a templom előtt, a városháza előtt, az egész piactéren keresztbe-hosszába mindenütt jöttek-mentek a fiuk lapozgatva könyvekben és füzetekben és léniákat hajlitva és suhogtatva, mind ünneplő ruhában, mind tisztán és üdén, mint az uj dió s mind mintha nagyobb lett volna, mint két hónapja s valami szokatlan volt mindenkin, mintha lámpafényben jártunk volna nappal. Az egész város olyan volt, mintha valamit ünnepelne, édes volt a levegő, talán a szőlőszagtól és a házak és a fák és a lámpák és a boltok is mintha egy osztálylyal feljebb léptek volna s mintha valami uj és valami szebb kezdődne nekik is az életükben. Sok diák az édesapjával ment, a környékről bejött apákkal, némelyik apa a kezében vitte a kalapját és a homloka piros volt és a napsütés látszott rajta s némelyik apánál szürke esernyő volt bot helyett és mind az apák oly magasak és olyan tekintélyesek és olyan érdekesek voltak és mind oly vasárnapiak és oly szórakozottak voltak, mint akik eltévedtek itt az ifjuság közé az ő más életükkel. Erre-arra köszöngettem és integettem a fiuknak és Ványay is mindig velem köszönt és mindig kérdte: ki ez a fiu? hát ez kicsoda? s folyton kihuzta magát és egypárszor a cipőjét a másik lábán a harisnyájához dörzsölte hátul, mert poros volt a cipője. Közben már megmondta, hogy Bélának hivják és én is megmondtam, hogy én Lajos vagyok és már nem is emlékszem, hogy ment ez, de mikor a Kaszanyitzki-féle könyvkereskedésbe bementünk, már tegeződtünk. A Kaszanyitzki teli volt fiukkal, olyan zajongás és tolakodás volt, mint a fogadóban vásár napján. A léniáknak és a füzeteknek és az uj könyveknek olyan erős szaga volt a boltban és olyan jól esett akkor, vagy most esik olyan jól talán, olyan nemes és finom és tiszta szag ez most, mikor utána próbálok szimatolni, amilyen szaga csak a téli gyümölcsöknek van meg az emléknek. Elefánt odacsatlakozott hozzánk a Kaszanyitzkiben, egy fekete gyerek, osztálytársam, aki a legjobb tornász volt köztünk és a legigazságosabb fiu, aki tizünknek szokta megcsinálni az algebrából a házi feladatot és negyediktől nyolcadikig minden fiuval verekedett már valamilyen ügyben, mindig az igazságosság miatt. És amellett ő volt az első primhegedüs a gimnáziumi zenekarban, mindamellet nem volt semmi tekintélye, sem a tanárok előtt, sem a fiuk előtt, mert mindenen röhögött és mert olyanforma feje volt, mint egy egérnek. Elefánt elcsalt bennünket a Kaszanyitzkiból, azt mondta, hogy itt csak egy rossz noteszt adnak annak, aki könyvet vesz, Steinernél noteszt adnak és egy csontszögmérőt és hogy megnyilt egy uj könyvkereskedés is, Horváth testvérek, ott meg tanári noteszt kap mindenki, meg huszonöt névjegyet csinálnak az embernek potyára, Elmentünk az uj boltba német olvasót venni. Elefánt, mint egy kengyelfutó szaladt az uton a fiukat beavatni a helyzetbe, hogy Steinernél notesz és szögmérő néz ki, Horváth testvéreknél meg tanári notesz és huszonöt névjegy. Horváth testvéreknél nem voltak annyian, mint Kaszanyitzkinél, itt is teli volt hányva az uj sárga pult könyvekkel, mintha a földrengés rázta volna le a polcokról a rengeteg könyvet. Megvettem a német olvasót egy forint negyvenért ujonnan, a névjegyek miatt. Még egy pár füzetet vettem. Csak egy noteszt adtak, azt se tanárit, csak üreset. Egy kis plajbász volt beledugva. Elefánt a fülembe sugta, hogy ez szemtelenség, a Steinerbe kellett volna menni. Nem mertem követelőzni, mert csak egy darab könyvet vettem. Annyit még megtettek, hogy a notesz plajbászát meghegyezték hegyezőgéppel. Ványay kijelentette Horváth testvéreknek, hogy ő csak negyedikén vesz könyveket, addig arra semmi szükség nincs. Az egyik Horváth testvérek a halántékához kapta az ujját, mintha szalutálna s meghajolt Ványaynak:
– Csak legyen szerencsénk fiatal ur.
A piacon Elefánt megkönyökölt:
– Psz, fiuk, az uj tanár.
Ott állott az uj tanár a Huszti-féle fényképészet előtt, nézte a kitett fényképeket az üveg alatt, azokat a sápadt kékes urinőket és iparoslányokat és ferencjózsefes fiatalembereket és egymás felé fordult jegyeseket, akiknek a fehér bukétja is éppen olyan kékes volt, mint az alakok és épp olyan hervatag. Mészárosnak pepita ruhája volt és sárga szidi volt a fején és sárga gombos félcipő volt a lábán. Cigaretta volt a szájában és egy barna pálcának dült a hátuljával. Ványay azt mondta rá:
– Hogy henceg.
Pedig nem is hencegett, csak ott állt. Oda volt fordulva a kirakathoz, csak a fél arcát lehetett látni. Pakombartja volt és olyan bajusza, mint Vilmos császárnak. Az akkor divat volt. Szécsi tanár ur is ilyen bajuszt viselt. Bementünk a cukrászdába s megettünk két-két krémest. Az ablakon át mind a diákok gusztálták Mészárost, aki sokáig ott állott a Huszti kirakata előtt. Egy hetedikes hangosan kijelentette, hogy mindenki hallja: hogy ha ez az alak szemtelenkedni mer, nem kell járni tornaórára. Egyszerüen sztrájkolni kell.
Azután elvittem Ványayt a könyvkötőékhez. De F. Kiss már irt nekik, hogy jön vissza, elsején este fog megérkezni. Hát mégis csak nekimegy itt a nyolcadiknak.