Eckipecki
Egy fővárosi polgárnak, valami Eckipecki urnak a villamoson kivették a mellényzsebéből az aranyóráját. Itt a Nyugati meg az Andrássy-ut közti vonalon. Itt az Aradi-utca körül vehették ki az aranyórát meg az aranyláncot, mert az aranyóra láncon volt, a lánc a mellénynek alulról a harmadik gomblyukába volt füzve. Az aranyláncról egy vékony arany pálcika csüngött lefele s amellett még egy aranypénz is csüngött a láncról és az aranypénz finom dombormunkában a sphynxet ábrázolta, háta mögött a gulákkal és egy pici smaragd is be volt csinálva az aranypénzbe. A lánc tizennyolc karátos, sulyos fonott aranylánc volt. Az Andrássy-utnál küzdötte le magát Eckipecki ur a perronról és a hogy a járdára ért, megállott. Eszébe jutott megtapogatni az aranyóráját, nem lopták-e ki a zsebéből. Isteni sugallat volt ez, vagy micsoda. Raffinált ösztön volt, rejtélyes diszpozició, valami tulvilági képesség, okkult adomány, olyan a mivel az orfeumban fel szoktak lépni. Hogy éppen máma jött az ideája Eckipecki urnak a mellényzsebet megnyomni, miután a villamosról sikerült lejönni neki s mindjárt ahogy a járdára felment. Az óra tényleg el volt lopva.
Eckipecki ur elkapta kezét a lágy mellényzsebről, mintha villamos gombot érintett volna s aztán visszanyult meggyőződni, mert a valóságot azon nyomban nem tudta elfogadni agyában. Egypárszor megütötte tenyerével a mellényzsebet. Pofozta. S elsimitotta tenyerével a hasán azt a vonalat, amely a mellényzsebből a harmadik gomblyukig vonul. A hol az aranylánc ment végig. Olyan óvatosan és gyöngéden simitotta mellénye szövetét Eckipecki ur, ahogy a betegek homlokát szoktuk simogatni, a villamos, a melyikről Eckipecki ur lesurolta magát, elszaladt már. Az Oktogon másik sarkán állott már. Eckipecki ur felkapta fejét, ugrott három négy lépést, megtorpant. A villamos a másik megállótól is elcsengett és ugy csinált: huijjj… mintha gunyolta volna futtában Eckipecki urat. Eckipecki ur utánanézett a villamosnak. Szája nyitva volt, mert kinyilt, hogy kiabáljon: fogják meg, zsivány, hó megálljunk csak ott, – vagy más ilyet, én nem tudom. De csak a fejében belül zugott, a szája, mint a rossz grammofontölcsér, nem adta ki a hangot. Eckipecki ur a mutatóujjával feljebb nyomta kalapját és összeráncolta homlokát, amely mögött ő gondolkozni szokott. Eckipecki ur hirtelen megint a mellényzsebéhez kapott, meg akarta nézni, hány óra volt pontosan, mikor kilopták az óráját. Keze lelankadt a zsebről. Azután átpillantott a hirdetőoszlop felett álló órára. Öt percben hét, ezt jegyezte meg magában Eckipecki ur. Tehát este háromnegyed hét és hét közt vették ki az órát a zsebemből a Nyugatitól az Oktogonig terjedő utvonalon, vagyis inkább a Podmanicky-utca meg az Aradi-utca közt, precizebben az Aradi-utcai megálló előtt.
Eckipecki ur átható tekintettel nézte a hirdetőoszlopot amelyen lila, zöld, sárga plakátok orditották nagy betükkel az orfeumok és a mozik kacagtató slágereit és Eckipecki ur lelki szemei előtt lejátszódott az a drámai mozzanat, amikor kiveszik a mellényzsebéből az aranyórát a lánccal. Visszatette magát a perronra, a keserü néma tolongásba, a mozdulatlan állóharcba, melyben könyökök, térdek, vállak, farizmok küzködnek sötéten az elért pozició megtartásáért, egy-egy milliméternyivel kevesebb kényelmetlenségért, egy centiméternyi körzetben kéjelgő szabadságért. Munkaerő, lelki energia, szenvedélyek müködnek e sürü viaskodásban, amely zászlók, jelszavak és ábrándos eszmék nélkül dul, dühvel, szégyenkezéssel és gyermekes virtussal, a fogak titkos csikorgásától, kényes sziszegéstől, boszus ah-tól, idegesség és érzékenység nyögéseitől és a kin mosolygásától és a humor apró kacajaitól kisérve. Mint a hordós füge nyomódva egymáshoz a testek és a fejek egymás mellett, mint a csomóba kötözött csirág fejei. Eckipecki ur önérzetesen képzelte vissza magát a perronra. Ő nyolcvannyolc kilóval állapodik meg a perronon és a két lábát ugy teszi el egymástól, mint a tengerész a fedélzeten. A balkezével elkap egy lógó szijat azonnal és el nem ereszti, mig le nem kell szállani. A jobbkeze a bunda zsebében van. Jól esne neki szabad jobbkezével véletlenül surolni, simitani, tapintani a tolakodó s ingadozó nőket, de mint városi bizottsági tag és mint egy tisztes rokonság részese s mint társadalmi körökben ismert és becsült személyiség, letiltja magát erről a gyönyörüségről és megelégszik annyival, hogy felső karját engedi odanyomulni női karokhoz és keblekhez. Igy áll, igy foglal állást a perronon és abban az egy helyben marad a leszállóktól kavart örvényben és a felszállók hullámverésében.
Eckipecki ur gukker szemekkel nézve vissza a perronra, tisztába hozza, hogy történhetett a zsebtolvajlás. A zsebtolvaj melléje férkőzött, kigombolt egy gombot, a mellényre csusztatta kezét és kihuzta az órát. De a láncot hogy vehette ki olyan könnyen? A lánc feje át volt huzva a mellény gomblyukában. Azt csak meg kellett rántani neki, hogy kijöjjön, nem? Eckipecki ur lenézett a bundájára. Egy gomb csakugyan nyitva volt a bundán. A zakkóján is nyitva volt egy gomb. Vajjon nem ő maga gombolta ki mind a kettőt az imént, mikor utána nézett az órájának, hogy nem lett-e kivéve? A mellénye is ki volt gombolva ott, a hol a láncot át szokta füzni a gomblyukon. Ezt a gombot Eckipecki ur nem is igen szokta begombolni. A zsebtolvajnak nem lehetett különös feladat a láncot is kihuzni. Eckipecki urnak van nyakkendőtüje is, pici brillánsokkal ragyogó saskarom, a mely egy gyöngyszemet ragad meg. Ennek a tünek arany szárán biztositó sróf van, amely nem engedi, hogy a tü felcsuszhasson és kieshessen. Ezt a tüt kihuzni sem lehet, ha a sróf nem lesz csavarva. Eckipicki ur köhintett egyet a fölény jó érzetétől most, hogy a tüt eszébe hozta s alsó ajkát kitolva lepislantott galambszin selyem nyakkendőjére, melyben dacosan csillogott a saskarom. De képzelete, lelke rögtön visszahullott az aranyórára, mely a lánccal együtt ki lett véve mellényéből. Hogy huzhatta ki a zsebtolvaj mégis, hogy ő semmit nem érzett az egészből és semmi gyanusat nem vett észre maga körül? Fogásaik vannak ezeknek a betyároknak. Finom kezük van. Kunszt, amit csinálnak, meg kell adni. Eckipecki ur jobbkeze rángást tett, ujjai megvonaglottak. Arról fantaziált egy pár pillanatig, ő ki tudna-e igy huzni egy aranyórát. Nem. Talán. Bajosan. Nem, nem. Óriási kockázat. Pokoli hidegvér, bámulatos gyakorlat kell ahhoz. Képtelenség. Eckipecki uron valami rendkivüli hangulat rezzent el, ünnepélyesen vette magát, mint tárgya s központja egy ilyen bravurnak, egy ilyen rejtelmes epizódnak és közérdekü kalandnak, mint a zsebmetszés. A hirdetőoszlop, melyre ráakadtak gondolatai, nem mozdult előle, változatlan szineivel és hengerének hatalmas és sima nyugalmával állott előtte, szilárdan és pártolólag, szolgálatkészen és néma figyelemmel, mint egy óriás keleti rabszolga. Eckipecki ur az ugynevezett tettest kereste. Szemei egy sárga plakátra céloztak, de befele néztek, hátra az agyvelő ködébe, melyben a perron s az egész világ létezett. Egy hosszu pakombartos férfi hajolt közel hozzá a perronon. Borotválatlan volt. Kemény kalapja volt, nem valami friss kemény kalap. Többször is összeütközött a perronon Eckipecki ur pillantása ezével a férfiével. Fiatal ember volt, vagy közepes koru férfi? Nem lehessen tudni, az olyan népségnél, amelyik nem jómódban nő fel és nincs gondtalan exisztenciája s szolid poziciója az életben, nem lehet ugy egyszerre megállapitani az életkort. Huszonöt évvel esetleg negyvenet mutat. Egy gyermekkori nyomoruságon, küzdelmeken, mindenféle betegségeken és nélkülözéseken, valóságos éhezésen és netalán fogságon is átment egyén könnyen megcsalja az ember szemeit az életkort illetőleg. Sovány volt és borotválatlan és magas termetü, annyi bizonyos. A nyugatinál szállhatott fel ő is, mert a Podmanicky-utcánál a háta mögül tolakodott elő, meg is toszitotta őtet, Eckipecki urat, ő mérgesen nézett rá, az egyén még mintha mondta volna is: pardon. Aztán ott nyujtózott és lógott mellette jobbról és kifele nézett az utcára, ellenkező irányban az ő fejétől, az Eckipecki ur fejétől. Aha. Nyult egy szijj után is felfelé, de elkapták előle. A másik kezével meg piszkált előre folyton, mint egy uszonnyal. Ez, ez, ez, ez, nagyon valószinü, hogy ez volt. Egyszer, mintha végighuztak volna egy kezet a hasán, az ő hasán, az Eckipecki ur hasán. Ez az egyén lehetett. Akkor vette ki az órát a lánccal. A nyakán a gallér felett egy varrás volt, egy forradás helye. Igen. Eckipecki ur még nézte is egy-két másodpercig azt a varrást az egyén nyakán, az isten tudja miért. A Nyugatinál szállott fel. Lehet, hogy utazó zsebtolvaj volt, a vonattal jött vidékről, üzleti utról. Lehet, hogy már volt is nála valami lopott óra vagy ékszer. Vagy nem sikerült neki a vonaton semmi operációt csinálni. Lehet, hogy éppen ő miatta, Eckipecki ur miatt szállott fel a villamosra, lehet hogy áldozatnak szemelte ki a megállóhelyen, ahol megpillantotta őtet, Eckipecki urat. Lehet hogy csakis azért szállott fel a villamosra, hogy a tolongásban kivegye majd az ő óráját, az Eckipecki ur óráját.
Eckipecki urnak a szivét hirtelen, mintha valami fekete szárny érintette volna. S utána nehezebb lett a szive, mint volt, sőt azelőtt nem is érzett semmi affélét a mellében Eckipecki ur, hogy ott egy sziv van. Most nehéz volt a szive, körülbelül annyi suly feküdt rá, amennyit egy aranyóra nyom tömör aranylánccal. Duplafedelü aranyóra, öt rubintra járó fényes szerkezet, a legkényesebb és legszolidabb munka, Genf egészséges, ragyogó büszke gyermeke. Soha egy percet nem késett és nem sietett, a vasuti időt mutatta, s ha Eckipecki ur azt mondta valakinek: kérem nálam hét percben kilenc, hát az a valaki mérget vehetett rá, hogy hét percben kilenc óra. De az a valaki, mikor Eckipecki ur kivonta mellényzsebéből az órát, amellett még rajta is feledte szemét az órán és nem állta meg, hogy ne mondja: Á de szép órája van Eckipecki ur, mutassa! És Eckipecki ur mutatta az aranyórát, felnyitotta a hátsó fedelét is és megnézette a cégjelzést és az óra számát és a próbavésést és aztán azt mondta: várjon csak és előkészitette, mint valami névnapi meglepetést, az óra csengését. Előrevitte a kis mutatót mondjuk kilencre, s a füléhez tette annak a valakinek az órát és örömmel, öntudattal és jóindulattal nézett annak a valakinek a szemébe. Az a valaki pedig hallotta fülében az aranyóra szerkezetének bájoló zümmögését és édes arany ütéseket, egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc gyönyörü csengést. És igy csinált: Áááh… s aztán bólogatta fejét felüdült és megtisztelt hangulatban az aranyütések alatt és hizelegve mosolygott vissza Eckipecki ur szemébe. Az az óra még a békeidőből való volt, egy remek darab, háromszáz korona volt lánc nélkül. Mai világban mit ér egy ilyen tárgy, meg se lehet hirtelen mondani. Eckipecki ur megcsóválta fejét és sóhajtott. Ugy kezdte magát érezni, mint valami árva, mint akit elhagytak, mint aki csalódott mindenben a világon, mint aki égen-földön boldogtalan. Üresnek és semminek érezte magát. Nincs a mellényzsebben az óra, elment láncostul. Egy ur, akiek nincs óra a zsebében. Egy ur, akitől ha most megkérdik: Ugyan kérem hány óra? – zavarba jön és nem tud mit mondani. Egy ur, akinek az utcai órára kell nézni, ha tudni akarja az időt, vagy a kávéház ablakán kell belesni s a falon az órát keresni vagy a trafik ajtaján bekukucskálni, hogy lelopja pillantásával a pontos időt. Mintha kölcsön kérne mástól, vagy egy falat kenyérért kunyorálna, mert éhes.
Eckipecki ur forró rohamot érzett a szivének nekimenni hátolrúl valahonnan. A szégyen és a gyülölet, e két szövetséges rohamozták meg Eckipecki ur szivét. Az ő zsebéből kihuzni az órát! Micsoda világ ez! Ez az óra az övé volt, Eckipecki uré, az ő személyéhez tartozott, mint a neve, az ő tulajdona volt, mint kilói, melyeket a mérleg a gőzfürdőben felmutat, az ő életéhez és egyéniségéhez tartozott az aranyóra az aranylánccal. Kivenni az órát a zsebéből! Hát hogy szabad ezt. Hát hogy lehet ez. Hát hogy, hotty, hotty… én, aki e sorokat irom, én magam sem értem.
– No megállj! – ezt Eckipecki ur szólta magában, de olyan hangosan, mintha másvalakihez szólt volna. Elpirult az arca a gondolattól, amely eszébe jutott és akkor mondta: hogy no megállj! A zsebtolvajra gondolt, aki kivette az óráját, annak mondta, hogy no megállj. És fölvette fejét és egy duplát köhintett az elszántságtól és az energiától és elindult lefele az Andrássy-utnak. A hirdetőoszlop óriási betüivel utána bámult és ha az oszlopnak szája lett volna, kinyitotta volna száját és köszönt volna Eckipecki urnak: Alázatos szolgája, ajánlom magamat, nagyságos uram, gratulálok, sok szerencsét!
Ugyanis Eckipecki ur kispekulálta magában, hogy nem tesz följelentést a rendőrségen. Ne legyen ez a dolog a lapokban. Nem kell neki, hogy ismerősei felháborodjanak, vagy kinevessék. Nem kell neki a rendőrség segitsége. Nem kell neki, hogy elcsipjék valami zugkávéházban a tettest és ugy hozzák elébe megkötözve. Nem kell neki. Ő maga akar itt boszut állani. Ő nem megy bele, hogy az ő óráját ki lehet huzni a zsebéből. Ő maga fogja visszaküzdeni az aranyóráját. Az a tettes, aki kivette az órát az ő zsebéből, az csak notórius zsebtolvaj lehet. Az bizonyosan rájött, hogy igy estefele legzsufoltabbak itt a villamosok és ilyenkor ezen az utvonalon a legkönnyebben és a legtöbb kilátással lehet operálni. Az az egyén egy ilyen zsákmány után, mint az ő aranyórája, nem fogja elhanyagolni ezt az utvonalat. Kell még errefele jönni annak az egyénnek. Határozottan jönni fog az az egyén ezen az utvonalon. Erre fog járni igy hét óra körül, ott fog szorongani a villamoson a perronon hátul, a gazember. Ott fog müködni. Ő pedig, Eckipecki ur, oda fog állani ugy háromnegyed hét után ehhez a megállóhoz és lesni fogja. Megismeri, feltétlenül megismeri. Az egész arc előtte van. Megismeri majd. És akkor felugrik a perronra, odahatol hozzá és megmarkolja a gallérját. Kutya gazember, ide az aranyórámmal! Te loptad ki az aranyórámat! És olyat sujt majd a képibe, hogy sohase felejti el. És aztán lehurcolja a villamosról és elkiáltja magát: Rendőr! Ez lesz boszu! Ez lesz fogás. Ez lesz siker. Eckipecki urnak ökölbe volt a jobbkeze a bunda zsebében és karjában játszadoztak az inak és az izmok és a kalap alatt meleg volt a feje, s kéjesen lélegzett a tehetségtől és az ambiciótól. Eckipecki urban mindig volt hajlam és fantázia a rendkivüliség iránt. Feltünni, valamit mutatni a világnak, hogy ez vagyok én! Ez az ábránd világéletében sokszor megfordult Eckipecki ur lelkében, mint a nadály meg-megfordul az üvegben. A hirnév és dicsőség elől, dacára annak, hogy vagyonos és tekintélyes polgár volt, nem zárkózott el mereven. Eckipecki ur merengeni szokott és olyasmiről merengett, hogy egyszer ő fog az utcán megfékezni egy őrültet. Vagy hogy felismer a pályaudvaron vagy a lóversenytéren egy körözött sikkasztót, de valami nagykaliberü bünöst, egy Kecskeméthy Győzőt. Vagy életmentéssel fog kitünni valami pánik alkalmával, szinházban vagy egy luxushajón a tengeren. Vagy kihallgat egyszer véletlenül egy veszedelmes összeesküvést és elmegy a rendőrfőkapitánysághoz a följelentést megtenni. Vagy egy uralkodót támad meg sétaközben egy merénylő és ő odaugrik és ő kapja meg a merénylő karját.
*
Eckipecki ur másnap estefele háromnegyed hét után öt perccel ott állott az aradi-utcai megállónál a Teréz-köruton. Ott állott hátratett kezekkel és várta a zsebtolvajt. Jött a villamos, megállott. Lenyomultak és felnyomultak a népek. Eckipecki-ur egy lépést lelépett a járdáról, jobbbra-balra emelte fejét, ugy nézte a perron utasait. Aztán hátrakerült a villamos mögé, aztán a másik oldalra került, onnan is szemügyre vette az utasokat. Aztán a villamos tovább ment. Eckipecki ur visszaállott a megálló vastáblája alá, nézegetett a Nyugati irányába, várta a következő kocsit. Egy ismerőse ment el a járdán, egy ur. Odaköszönt:
– Van szerencsém Eckipecki ur. Villamost vár?
– Villamost várok, van szerencsém. Hova-hova?
A villamosok jöttek és elmentek és Eckipecki ur mindnek a rakományát alaposan megvizsgálta. Nyolc óra után öt perccel, mikor a megállóhelyről eltávozott, nyugodtan indult hazafelé, nem tehetett szemrehányást magának, hogy egyetlenegy villamoson is minden arcot figyelmesen meg nem nézett volna.
Másnap is ott állott háromnegyed hét utánra Eckipecki ur az aradi-utcai megállónál. Ötnegyed óra hosszat állott ottan, mint előtte való nap s harmadnap is nyolc órakor távozott helyéről, ahová pontosan háromnegyed hétkor érkezett. Eckipecki ur a rend és szabályok embere volt és napról-napra s hétről-hétre korrektül betartotta az érkezés és a távozás időpontjait az aradi-utcai megállónál. Elégedetlen lett volna jellemével és nem tudott volna nyugodt lelkiismerettel elaludni, ha későbben megy oda egyszer a villamos megállóhoz és ha csak egy félperccel is hamarább mozdul el onnan, mint szokott, pont nyolc órakor.
Egyszer egy este, félnyolc tájban, amint ott állott, egy menetszázad gyalogolt el előtte az uttesten a Nyugati felé. Eckipecki ur, két villamos közti unalmában az uttestre bámult, szórakozott tekintetében egyformán mentek és mentek az egyforma szürke katonák az elől fuldokló idegen és ismeretlen zene után, a fukaron világitott körut homályában, hangok és szinek nélkül, előre hajolva s hátukon mintha tulságos puttonyt vagy szörnyü pupot vinnének és a puskák mint sötét ágak nyultak fel vállaik mellett és mellükön a lámpások üvege mint világtalan ablakok csillantak meg egyszer-egyszer és fejük fölött mindenféle lécek és póznák ágaskodtak és vonultak és lenn a fejek minden lépésnél előhajbókoltak, mint a vének fejei, kiknek már nem kenyerük a járás és mint a vándorok fejei, kik nagy teherrel haladnak és tünnek tova az országuton. A menet mellett mind a kétfelől más emberek is vonultak, meg asszonyok, meg gyermekek, akik siettek, hogy lépést tarthassanak és arcukkal befelé voltak fordulva a katonák sorába. Eckipecki ur el-elhuzta nyakát, hogy a kisérőktől jobban láthassa a katonák arcait. Hirtelen az jött a fejébe, hátha véletlenül ott megy köztük az ő embere. Hátha azóta hirtelen azt is besorozták és éppen most dobták a menetbe s viszik a frontra. Eckipecki ur a szeme elé ernyőt csinált a keztyüjével, amelyben a kezét tartotta s összehuzta szemöldökeit, mert sötét volt az utca s alig lehetett kivenni a katonák arcát. Ha csak ugy nézi az ember messziről, mind a katona arca egyforma. Eckipecki ur lelkiismeretesen nézte a katonákat, mig jöttek, mind a sorokat egymásután és minden sorban minden egyes arcot átnézett, mig csak jöttek az arcok és a sorok és mig csak el nem mult az utolsó is. És akkor még utána nézett a menetnek egy darabig, nyugtalan és várakozó tekintettel, mintha azt várná, hogy hátraarcot csináljanak és álljanak meg, hogy mégegyszer alaposan megnézhessen magának minden embert.