Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet)

159.

Nincs szebb madár mint a fecske, –
Fehér lábu kis menyecske.
Fehér lábát mosogatja,
Hideg a viz, nem állhatja.

Tizenhat esztendős vagyok,
Jaj, de gyönge gyerek vagyok!
Gyönge vagyok mint a nádszál,
Hajlom mint a rozmaring-szál.

160.

Nyisd ki rózsám ablakodat,
Hagy mondjam el panaszomat.
Nyisd ki, nyisd ki! mind a kettőt:
Én voltam a te szeretőd.

Te voltál szeretőm nem más,
Álljon beléd a nyilalás;
Egyik felől tizenkettő,
Másik felől száz meg kettő.

161.

Pej paripám patkószege de fényes,
Madarasi csárdás lánya de kényes;
Bodor haját illegeti vállára,
Száz talléros kendőt tesz a nyakára.

Felülök a sárga lovam nyergébe,
Beballagok a kovács műhelyébe,
Mig a kovács pej lovamat patkolja,
Kis angyalom két orczámat csókolja.

162.

Pesten jártam iskolába, kuk!
Pesten jártam iskolába,
Térdig jártam a rózsába, kuk!

Lehajoltam, szakasztottam, kuk!
Lehajoltam, szakasztottam,
Kedves galambomnak adtam, kuk!

163.

Repűl a pillangó
Virágról virágra, –
Soha se válogass
Annyit a leányba.

Szép leány a barna,
Szép leány a szőke,
Legszebb mindenkinek
Az ő szeretője!

164.

Repülj fecském ablakára,
Kérjed, nyissa meg szavadra;
Mondd ezüstös lapot vevék,
Rá aranynyal irom nevét.

Képét gyémánt lapra festem,
Rubinkő-ládába rejtem,
S azon leszek, hogy nevének
Nagy ünnepet szenteljenek.

165.

Retteg pej paripám
Az égcsattogástól,
Az igaz szeretet
Fél az árulástól.

Nincs tavasz, nincsen nyár
Piros rózsa nélkül,
Az igaz szeretet
Nincs ölelés nélkül.

Nem volt tél, nem is lesz
Havas idő nélkül,
Az igaz szeretet
Nem lehet csók nélkül.

166.

Rózsa vagy, rózsa vagy,
Még annál is szebb vagy,
Aranynál, ezüstnél
Sokkal ékesebb vagy.

Aranyat, ezüstöt
Mindenkor találok,
De soha mig élek
Drágábbat tenálad!

167.

Sajó kutyám, hej de mélyen aluszol!
Nem láttad-e a rózsámat valahol?
Máskor vakkantottál egyet vagy kettőt,
Mikor jönni láttad a hű szeretőt.

Amottan egy nagy viznek a szélében,
Ül egy kis lány hű kedvese ölében,
Kis lány nézi folyó vizét, a habot,
A legény meg a ragyogó csillagot.

Elszállott már a daru meg a gólya,
Maga maradt a gulyás és a gulya;
Magam vagyok künn a pusztán egyedül,
Rajtam már a jó Isten sem könyörül!

168.

Sárga csikó, sárga csikó, sárga,
Az én rózsám nem lesz mindig árva,
Az én rózsám nem lesz mindig árva,
Szüret után én leszek a párja!

Azért hogy én szegény legény vagyok,
Barna kis lány szeretője vagyok,
Szeret az a barna kis lány engem,
Meghalni is kész volna érettem.

169.

Sem eső nem esik, sem felhő nem látszik,
Mégis az én bundám két oldalról ázik.

Sír az egyik szemem, a másik könyezik,
Sírjon mind a kettő, mint a sebes eső.

Lehajtom fejemet, rózsám, a válladra,
Hullatom könyemet hószinű nyakadra.

Záporeső után eszterhaj megcsordul –
Talán még idővel szíved hozzám fordul.

170.

Sír az egyik szemem, a másik könyezik;
Mert az én édesem rólam felejtkezik,
Sírjatok hát ti is, édes két szemeim,
Áztassátok sürűn az én két orczáim.

Majd elveszi Isten a szép fényes napot,
Sötétségben hagyja a szegény parasztot,
Felderiti Isten a fényes csillagot,
Hogy rakhasson minden szegény jó asztagot.

Árva vagyok árva, én vagyok az árva,
Áldja meg az Isten! ki az árvát szánja,
Búval és bánattal élem világomat,
Búval terítették az én asztalomat.

171.

Siroki erdőben
Egy pár fiatal fa,
Ezüsttel bimbódzik,
Zölddel leveledzik.

Allatta folyik el
Egy szép patakocska,
Oda jár friss vizre
Egy pár galambocska

Az ágyok dereka
Majoránna fája,
Bár rózsafa volna,
Hogy ne csikorogna.

Hogy az én galambom
Csendesen nyugodna,
Csendesen, édesen,
Ketten, szerelmesen.

172.

Szabad a madárnak ágról-ágra szállni,
Csak nekem nem szabad szeretőmhöz járni.

Áldd meg Isten, áldd meg a szeretőm házát,
Verd meg Isten, verd meg a benne lakóját!

Azt se mindeniket, csak az édes anyját:
Mért nem adta nekem az ő kedves lányát?

Ha neki lánya volt, nekem szeretőm volt,
Ha neki kedves volt, nekem kedvesebb volt.

173.

Szabadhegyi dobogó hid alatt
Barna kis lány rozmaringot arat;
Én vagyok a rozmaring szedője,
Barna kis lány igaz szeretője.

Mikor viszi a kis lány a vizet,
Akkor leli a szerelem-hideg,
Tedd le, kis lány, a hideg vizedet,
Elhagyatom veled a hideget.

174.

Száll a felhő napnyugatról keletre,
Gyönge rózsám, jutok-e még eszedbe?
Nem jutok én soha többet eszedbe,
Más legényt zársz immár te a szivedbe.

Ha én téged el tudnálak feledni!…
Rajtad kívül mást is tudnék szeretni!…
De én téged nem tudlak elfeledni,
Rajtad kívül nem tudok mást szeretni!

175.

Széna, széna, széna terem
A réten, a réten;
Megcsókollak, kedves rózsám,
A héten, a héten!
Piros alma, gömbö-, gömbö-,
Gömbölyü,
A te orczád gyönyö-, gyönyö-,
Gyönyörü!

176.

Szeretnék szántani,
Hat ökröt hajtani,
Ha a rózsám jönne
Az ekét tartani.
Az ekét tartani,
Hat ökröt hajtani,
Ha a rózsám jönne
Az ekét tartani.

Hat ökröt hajtottam,
Nagyot kurjantottam;
Csálé csákó, csálé,
Barna rózsám felé.
Barna rózsám felé.
Nagyot kurjantottam:
Csálé csákó, csálé,
Barna babám felé.

Az ökör a földet
Nem magának szántja,
Asszonyom a lányát
Nem magának tartja.
Nem magának tartja,
Nem magának szántja,
Asszonyom a lányát
Nem magának tartja.

177.

Szerettelek, nem kellesz már,
Szidott anyád, ne szidjon már,
Nem fog engem meg az átka,
Szálljon a maga nyakába!

Szerettelek rózsám, nagyon,
De már annak vége vagyon,
Vége vagyon szerelmemnek,
Más parancsol a szivemnek.

178.

Szérül van a rózsám háza,
Körülfutotta a zsálya;
Nem futja a szögfü körű,
Mert nem voltál igazszivű.

Szeretőnek szeretnélek,
De elvenni nem mernélek,
Mert az a te kutya szived
A hányat lát, annyit szeret.

179.

Szól a világ, mit hajtok rá?
Úgy ég a tűz, ha raknak rá:
Ha hajtanék irigyemre,
Megölne a világ nyelve.

Ne hajts a mende-mondára,
Ülj a térdem kalácsára;
Átölellek két kezemmel,
Hadd nézze más irigy szemmel!

180.

Szomorú az idő,
Meg akar változni,
Talán a rózsámtól
Kelletik elválni.

Csak azt mondd meg rózsám,
Melyik uton mégy el,
Felszántatom én azt
Aranyos ekével.

Be is vetem én azt
Szemen szedett gyöngygyel,
Be is boronálom
Sűrü könnyeimmel.

181.

Szomszéd asszony szép leánya
Reá kapott a rózsánkra,
Ha én őtet megfoghatnám,
A törvénynek majd beadnám.

A törvény is csak azt mondja,
Leányt illet meg a rózsa,
Menyecskéket levendula,
Öregeket a korója.

182.

Szőke vize a zavaros Tiszának,
Mondd meg annak a szép barna kis lánynak.
Hogy az egész Tisza vize mentiben
Hamisabb lány nincs nálánál senkisem.

Mi dolog az, hogy a Tisza befagyott?
Mi dolog az, hogy a rózsám elhagyott?
Szokása a Tiszának a befagyás,
A leánynak a szerető-elhagyás.

183.

Szovátai híd alatt
Meleg forrásvíz fakadt;
Én is ittam belőle,
Mégse hótam meg tőle.

Szovátai híd alatt
Rézsarkantyúm ott maradt.
Eredj babám keresd meg,
Ha megkapod, pengesd meg.

Szovátai hegy alatt
Árulom a lovamat.
Árulom a lovamat,
S a lovammal magamat.

184.

Tavaszi szél utat száraszt,
Minden állat társat választ;
Hát én vajon kit válasszak,
Szivet szivért kinek adjak?

Bolyog elmém mint a felhő,
Hull a könyem mint az eső,
Ki ölembe, ki a földre,
Ki kesergő kebelembe.

Árkot mosott két orczámra,
Mint a zápor az utczára;
Én istenem, rontsd meg, verd meg,
A ki miatt gyászt viselek!

185.

Tavasz lesz már, el fog a hó menni,
De szeretnék kék ibolya lenni!
Kivirítnék a rózsám kertjébe’,
Hadd tüzne fel dobogó keblére.

Sem rózsa, sem ibolya nem vagyok,
Csak egy szegény szolga legény vagyok;
Nem messze van a rózsám tanyája,
Csak sohajtok s epedek utána!

186.

Téli, nyári piros alma,
Az én babám tuba rózsa,
A csókja meg édes színméz,
Tüzel a szeme, ha rám néz.

Ha ráhúzzák a nótáját,
Összeüti a bokáját,
Szépen peng a sarkantyúja,
Takaros a fordulója.

Ha megölel, engem ugyse! –
Nem cserélnék senkivel se’,
Igaz, szegény ő kegyelme,
De esküdtnek beillene.

187.

Tilalom, tilalom
A szegedi halom,
Nekem is tilalom
A kedves galambom,
Nem akkor ölelem,
A mikor akarom.

Tilalom, tilalom
A makai halom,
Nekem is tilalom
A kedves galambom,
Nem akkor csókolom,
A mikor akarom.

188.

Tisza mellett van egy város, Beregszász,
Volt szeretőm, néha ötven, néha száz,
Volt szeretőm néha száz is,
Jó volna most csak egy pár is, ihaja!

Erdélyország fővárosa Kolozsvár –
Volt szeretőm, de elhagyott az is már.
Volt szeretőm, de elhagyott,
Irgalmatlan megtagadott, ihaja!

Ritka buza, ritka árpa, ritka rozs,
Ritka legény, ritka leány takaros.
Ritka leány, ki megállja,
Hogy a legényt meg ne szánja, ihaja!

189.

Túl a Dunán zörög az ég,
Kedves rózsám szeretsz-e még?
Mutasd hozzám szerelmedet,
Ugy sem soká látsz engemet.

Egy két pár csók nem a világ!
Száradjon el, a ki nem ád;
Adjál rózsám e világon,
Ugy sem kell a másvilágon.

190.

Tulsó soron a mi házunk,
Nem eladó még a lányunk,
Esztendőre lesz eladó,
Akkor lesz legényhez való.

Tulsó soron a mi házunk,
Fehér rózsa nyilik nálunk,
Ha fehér kell, abból adok,
Ha piros kell: – magam vagyok!

191.

Uram, uram, biró uram,
Adja ki a fakó lovam,
Sietős az utam nagyon,
Subám’ zálogban itt hagyom,

Fakó lovam, rugd fel a port,
Ne nézz árkot, ne nézz bokrot,
Mire a nap nyugvóra száll,
Ott legyek a galambomnál.

192.

Vajjon mit irjak rózsámnak
Legkedvesebb violámnak?
Reszket kezem, nem irhatok,
Fáj a szivem, nem szólhatok.

Gyakran nézek házad felé,
Mind reggel, mind este felé;
Kikönyöklök az ablakon,
Mégsem láthatlak, galambom!

193.

Valamit sugok magának:
Vállaljon el babájának,
Szép is vagyok, jó is vagyok,
Csak egy kicsit hamis vagyok.

Barna legény elbujdosott,
Ráfogták, hogy lovat lopott.
A vármegye elfogatja,
Szeretője megsiratja.

Mondd meg, kis lány, a nénédnek,
Vállaljon el kedvesének,
Szép is vagyok, jó is vagyok,
Csak egy kicsit korhely vagyok.

194.

Végig mentem az ormódi temetőn,
Elvesztettem piros bársony keszkenőm,
Piros bársony keszkenőmet nem bánom,
De a régi szeretőmet
Isten uccse sajnálom!

Barázdában szépen szól a pacsirta,
Levelemet régi galambom irta;
Azt olvastam könyes szemmel belőle:
Csak a halál, csak a halál
Választhat el őtőle.

195.

Verje meg az isten
Szeretőmnek házát,
Nem is épen házát,
A benne lakóját.

Azt sem mindegyiket.
Csupán az egyiket:
Az ő édes apját.
Mért huzta el tőlem
A kisebbik fiát.
Ha neki fia volt,
Nekem szeretőm volt,
Ha neki kedves volt,
Nekem kedvesebb volt.

196.

Volt szeretőm, szép, de hamis,
Hamis még a zuzája is,
Engem mondott kedvesének,
Mást csókolt a hamis lélek.

Felfogadtam Isten előtt,
Hogy nem tartok több szeretőt;
Ha tartok is, olyat tartok,
Kivel becsületet vallok.

197.

Vörös bársony süvegem –
Most élem gyöngy életem!
Bokréta van mellette,
Barna babám kötötte.

Ha kötötte, jól tette:
Csókot kapott érette.
Kössél babám másszor is,
Megcsókollak százszor is!

198.

Zavaros a Tisza vize, megáradt,
Az én szivem körülfogta a bánat,
Körülfogta mint a dinnyét a szára,
Kis angyalom, itt hagylak nemsokára.

Ez a kis lány kiáll a kapujába,
Sirat engem fekete gyászruhába.
Te kis leány, ne sirassál engemet,
Másnak adtam cserébe a szivemet!

199.

Zöld a kökény, majd megkékül,
Nem leszek szerető nélkül,
Kedves rózsám, nálad nélkül,
Nem leszek szerető nélkül.

Magas a torony teteje,
Bárányomnak nincs mezeje,
Bárányomnak zöld mező kell,
Magamnak szép szerető kell.

Azt gondolod, mindig igy lesz,
Hogy szeretőm soha sem lesz,
Dehogy nem lesz, de bizony lesz,
Nálad rózsám különb is lesz.

Hideg szél fuj a hegyekről,
Megbocsáss már mindenekről:
Én galambom ablakába,
De sokat álltam hiába.

Eltörött a kutam géme,
Hol itatok holnap délbe,
Én galambom nyolcz szép ökre,
Nem szokott a folyó vizre.

200.

Zöld erdőben, zöld mezőben
Lakik egy madár,
Kék a szárnya, zöld a lába,
Jaj, be szépen jár!

Várj madár, te én galambom,
Csak egy kissé várj.
Míg az Isten ugy akarja –
Tied leszek már!

201.

Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapum festve,
Oda vártam a rózsámat estve,
Nem győztem én a babámat várni,
Be kellett a, be kellett a rácsos kapum zárni.

Bezárhatod, bezárhatod rózsám a kapudat,
Nem lépem át többé házatokat,
Vethetsz belé szegfűt, majoránnát,
Nem taposom, nem taposom többé le az ágyát.

II. KATONA-ÉLET.

1.

Adjon isten, adjon isten, kapitány ur, jó napot!
– Adjon isten, adjon isten, barna kis lány, mi bajod?
Kapitány ur, kapitány ur, csak az az én kérésem:
A babámat, a babámat az egyesből kikérem.

– Nem lehet azt, nem lehet azt az egyesből kikérni,
Ha betyár volt, ha betyár volt, meg kell annak szenvedni.
– Szenvedett már, szenvedett már két kis évig eleget,
Eressze el, kapitány ur, szabadságra, ha lehet!

2.

Adjon isten jó szerencsét
Annak az anyának,
A ki fiát fölnevelte
Lovas katonának!

Ördög adjon rossz szerencsét
Annak a banyának,
A ki fattyát fölnevelte
Gyalogos bakának!

3.

A gőzösnek mind a hat ablaka
Fekete fátyollal van bevonva.
Gyászolja a magyar legényeket.
Katonának viszik szegényeket.

Lányok, lányok, szovátai lányok,
Közületek csak egyet sajnálok,
Ha az az egy piros rózsa volna,
Éjjel, nappal kalapomba volna!

4.

Anyám, anyám, édes anyám,
Édes felnevelő dajkám!
Születésemnek örült kend,
Jaj, de nagy búra nevelt kend.

Patrontás az oldalamon,
Hozzá puska a vállamon,
Csákó nyomja a fejemet, –
Jaj, beh keserves egy élet!

Terméskőből van a szobám,
Szomoru az én éjszakám,
Csak egy gyertyavilág virit,
Az is csak engem szomorit!

5.

A mindenit ennek a rongy világnak!
Mért sorozott engem be katonának?
Huszár vagyok, szeretem a lányokat,
Megölelem, megcsókolom azokat.

Barna kis lány, eszem azt a szentedet,
Isten áldja meg a te szép lelkedet!
Köszönöm az eddig való hüséged,
Áldja meg az isten minden lépésed!

6.

Amott kerekedik
Egy fekete felhő,
Abban tollászkodik
Egy fekete holló.

Várj meg, holló, várj meg,
Hadd izenjek tőled
Apámnak, anyámnak
Jegybeli mátkámnak.

Könnyen megösmerhetd
Ennek háza táját:
Piros rózsák lepik
Aranyalma-fáját.

Gyémánt az ablakja,
Üveg az ajtaja,
Magának kék szeme,
Aranyszinü haja!

Ha kérdik, hol vagyok?
Mondd meg, hogy rab vagyok,
A török udvarban,
Talpig vasban vagyok.

7.

Apczi torony tetejébe,
Ül egy holló feketébe,
Kék a lába, zöld a szárnya,
Katonának vagyok irva.

Megizenem a rózsámnak:
Benn maradtam katonának,
Ugy vettek be, én nem kértem,
Ne fájjon a szived értem!

8.

A tüzérnek jó ágyu kell, jó fegyver,
Ugy megyen ő a csatába jó kedvvel.
Nem bánja, ha térgyig is megy a vérbe,
Nem számítja, van-e Isten az égbe?

9.

Az aradi városháza de sárga –
Holnap visznek, babám, vizitálásra.
Ráültetnek valamely zöld lóczára,
Levágják a göndör hajam simára.

Kiugrom a mérték alól begyesen,
Összeütöm a sarkantyúm kényesen.
Még a kapitány úr is azt kiáltja:
Nincsen a pécskai legénynek párja!

10.

Az éjszaka jaj de furcsát álmodtam:
Ferencz Jóskát tiszta fehérben láttam.
Fényes kardot kötött az oldalára:
Jertek fiuk, menjünk el a csatába!

11.

Az én lovam törökországi fakó,
Azt sem tudom, rajta van-e a patkó?
Azon kérem a kovácsot, nézze meg:
Lovam lábát egy szeggel szegezze meg.

Az én lovam a kapuba enyeleg,
Azt sem tudom, rajta van-e a nyereg?
Azon kérem a kocsist, hogy nézze meg:
Lovam hátán rajta van-e a nyereg?

Míg a kocsis a lovamat nyergeli,
Addig rózsám a piros bort mézeli.
Míg a kovács a lovamat vasalja,
Addig rózsám a zsebkendőm kivarrja.

12.

Az én lovam világos pej,
Komisz nyereg rajta,
Ha felülök a hátára,
Beugratok korcsmáros udvarába.
Parancsolok korcsmárosné
Lujza nevü lányának;
Kilencz itcze jó bort hozzon
Ennek a szép szabadságos huszárnak.

Az én lovam tiszta fehér,
De komisz nyereg rajta.
Ha felülök a hátára,
De beugratok babám udvarába;

Parancsolom a babámnak,
Ej, haj! szeretőmnek, magának!
Gyujtson gyertyát, vessen ágyat,
Ennek a szép szabadságos huszárnak.

13.

Az én rózsám sarkantyus csizmája
Nem csörög már többet a csárdába;
Majd csörög a debreczeni várba,
Debreczeni huszár-kaszárnyába.

Az én rózsám karjai, karjai,
Nem akarnak hajlani, hajlani;
Meg kell annak hajlani, hajlani,
Ha meg akar ölelni, csókolni.

Az én rózsám rózsaszin ruhája, –
Rászállott a harmat az aljára.
Gyere babám, verd le a harmatot,
Üzd el a szivemből a bánatot.

14.

(Székely népdal.)

Az Olt vize folydogál csendesen,
Az én rózsám zokog keservesen,
Zokoghatsz már, mert elszalasztottál
Egy oly hivet, kit rég ohajtottál.

Engem hínak Búslaki Mátyásnak,
Visznek engem holnap katonának,
Fényes kardot kötnek oldalamra,
Tarka övet karcsú derekamra.

Ha meghalok, ki sirat meg engem?
Vajjon kinek marad pergát-ingem?
Ha meglőnek, jó lesz a sebemre,
Ha meghalok, eltemetnek benne!

Ha meghalok, szépen temessetek,
A rózsámnak levelet küldjetek;
Ha nem hallja gyönge szavaimat,
Ölelje bár gyászos koporsómat!

Tán magamnak sírt ások előre,
S lefekszem a sírom fenekére,
Szemeimet vetem az egekre,
S a rózsámat bízom az egekre!

15.

Azt mondja a kapitány a fűrernek:
Ezt a bakát szalutálni tanítsd meg!
– Megtanítnám, százados ur,
De nem megy a fejébe,
Sírva mondja, hogy, aszongya:
Szeretője van mindig az eszébe.

16.

Bakagyerök ha megunja életét,
Megtölti a hátultöltő fegyverét,
Nekiszögzi az ő elszánt szüvének,
Ugy lesz vége katonaéletének.

Édes anyám, mire nevelt engemet!
A leányok nem tudják a nevemet.
Az én nevem rozmaringszál, liliom,
Ha meghalok, az nyillik a siromon.

17.

Becskereknél széles árok,
Ott vannak a szerviánok,
Viselik a veres sapkát,
Mellette kardot, puskát –
Magyar huszár!

Hallod-e te vad rácz fattyú!
Van-e a juhod közt tokjuh!
A kiben van hat font fagygyú,
Hat ponyvára való gyapjú? –
Juhász fattyú!

Hallod-e te magyar fattyú!
Van-e patrontásban bankó? –
Vagyon, vagyon hatszáz golyó,
Hatszáz szerviánba való,
Vad rácz fattyú!

18.

Besorozott a német katonának,
Lovat adott még, hogy gyalog ne járjak.
Rózsafából csináltatom a nyerget,
Kedves babám, rávágatom a neved.

De meguntam Ferencz Józsit szolgálni!
Abba, a hunczfut kaszárnyába sétálni.
A prófontját a mellembe’ hordani,
Rugós lovát mindég tisztán tartani!

19.

Boszniába megfútták a trombitát,
A ki huszár, nyergelje meg a lovát.
Én is megnyergelem szürke lovamat,
Karikára verem a sarkantyumat.

Ha meghalok, tudom, hogy eltemetnek,
Boszniai temetőbe letesznek.
Diófaszin legyen az én koporsóm,
Barna leány legyen az én siratóm.

20.

Dalmáczia hegyes-völgyes határa,
De sok kis lány átkot mondott reája!
Fogadom, hogy meg is fogja az átok,
Barna kis lány, megöl érted a bánat.

Édes anyám postán küldött levelet:
Gyere haza, édes fiam, ha lehet!
Haza mennék, édes anyám, nem lehet,
Holnap reggel kezdődik az ütközet.

Dalmáczia köröskörül füstölög,
Ferencz-József nagy ágyuja de dörög!
Ferencz-József fujja réztrombitáját,
Harczra hijja sok szép magyar bakáját!

Sok ágyuja van a dalmát seregnek,
Csak ugy ropog, még a fák is recsegnek,
Tüzes golyó hasítja a levegőt,
A sok holttest beboritja a mezőt.

Ird meg pajtás azt az édes anyámnak,
Hogy a fia beszámolt a világnak,
Ellőtték az egyik karját szegénynek,
Barna kis lányt nem ölel meg már többet!