MAGYAR

NÉPMESÉK.

KIADJA

ERDÉLYI JÁNOS.

KÉPES KIADÁS.

PEST, 1855.

HECKENAST GUSZTÁV SAJÁTJA.

ELŐSZÓ.

Ezen kötettel a magyar népirodalom ereklyéi: mesék, dalok, közmondások, adomák, szokások, hiedelmek, szóval: minden ide tartozó elemek kiadása van foganatba véve.

Részint másod kiadása leszen ez a „Magyar Népköltési gyüjteménynek“, melyet a Kisfaludy-Társaság tekintélye alatt ugyancsak tőlem vőn a nemzet a népdalok három kötetében, és a közmondások könyvében; részint folytatása ugyanazon kezdetnek, az egész népirodalmat együvé foglalva, egyes külön, de összefüggő kötetekbe rendezve, koronként; azon igérettel, hogy a népirodalmi elemek szépészeti álláspontját egy műbölcsészeti értekezés fogja igazolni.

A szövegbe a buzgó kiadó csinos fametszeteket ad; mivel, hihetőleg, oly tanulmányok lopakodnak be a képző müvészetbe, melyek után a hazai tárgyak: viselet, ruha, táncz, népszokások, közélet és képzelem mind jobban engedik át magokat a metsző vésüjének, a föstész ecsetének; egyuttal a nagy közönségnek is mulattató szemléletül ajánlkoznak. Az anyag, mint előre kivehető, nem fog hiányzani az egész gyüjteményen keresztül.

Ezuttal tudatni akarom egyszersmind, hogy a Kisfaludy-Társaság tekintélyét mind folyvást megtartom, vele élek; s neve alatt megváltozott körülményeimhez képest is még mindig gyüjtök. Segédim, a jó régi társakon kivül, a sárospataki tanuló ifjak közül néhány, kik a néppel közvetlenül érintkezvén, eredeti közléseket adhatnak.

Igy indul meg a jelen kötet „Népmesék“ czim alatt, teljesen uj tartalommal. E részben tisztelettel emlitem Toldy Ferencz barátságát, ki néhai Gaal György eredeti magyar szövegü mesegyüjteményét szives volt használatul átengedni.

Még egy szót régi gyüjtő társaimhoz! Ők fogják tudni: mi állott elő a népi elem tanulmányaiból tiz év óta; hogy ez eredménynek az én törekvéseim is voltak tényezői; s most jobban lehet igényem, mint ezelőtt is, gyámolitásukra.

Sárospatak, junius 14. 1855.

Erdélyi János.

NÉPMESÉK.

1. A liliomleány.

Volt neki egy öreg barátja, kitől tanácsot szokott kérni, mivel nagyon szerette. Az öreg ember vadász volt a király erdejében; egyébiránt élhetett volna másképen is, mert a király uri módon eltartotta volna; de neki nem kellett semmi; azért csak ott éldegélt az erdőben egy kis kunyhóban, mint a szegény ember szokott. A mint a király meghallotta, mit kivánnak alattvalói, elméne az öreg vadászhoz tanácsot kérni. Az öreg vadász egy rozmarinszálat adott neki, s azt mondá: a mék lány előtt ez a rozmarinszál meghajol, azt vegye el, az lesz hozzávaló. Összegyüjtötte hát a király a temérdek lányokat palotájába, a mennyi csak fért, s mindenik mellé egy-egy katonát állitott, kiknek az volt kötelességök, hogy a magok urlányainak nevét az asztalon levő gyöngyökből rakják ki; a gyöngyök azé lesznek, ki előtt a rozmarinszál meghajol; ha pedig senki előtt sem hajol meg, mindeniké a maga neve. A mint ott ülnek sorban, jön a király, kezében hozva a rozmarinszálat. Végig viszi a leányok előtt, de az egyik előtt sem hajolt meg. Másnap megint más leányokat, szebbnél szebbeket, gyüjtetett össze, de a rozmarinszál akkor sem hajolt meg egy előtt se. Harmadik nap szinte ugy lett, akkor sem hajolt meg a rozmarinszál. Mit csináljon most már? gondolkozék magában; hol keresse fel élete párját?

A mint igy tünődött éjszaka, látja, hogy valami suhan be az ablakon s egyenesen a rozmarinra száll, s elkezd szépen beszélgetni hozzá. Én a királynak háladatossággal tartozom, mert ő engemet már kétszer szabaditott meg a sólyom körmei közül, igy beszélt a kis aranyos madár, mert a volt, a mi az ablakon besuhant; most lefizethetném adósságomat, el tudnám vezetni azon leányhoz, ki előtt te meghajolsz. Az a tündérkertben van; azért jöttem ide megmondani, hogy te indulj el holnap előtte s vezesd; én majd fölöttetek repülök; csak rám vigyázz mindenütt, s utánam jöjj. Jól hallotta ezeket a király, mert koránsem hagyá őt aludni a nagy gondolkozás; alig várhatá a reggelt, mindjárt utnak indult. A rozmarin előtte ment, a madár pedig fölötte repült.

A mint igy mentek, mendegéltek hárman, találtak az uton egy sánta táltost, ki iszonyuan nyögött. Mi bajod, kérdé a király, hogy oly iszonyuan nyögsz? Itt, a baloldalamban egy nyil, majd esztendeje már, hogy itt hordozom, s még eddig nem akadt olyan könyörületes szivü ember, a ki kivette volna; egy vén boszorkány lőtte azt én belém, hogy megronthassa gazdámat, felelé a táltos. Kiveszem; szólott a király s megkapván az ezüst nyilat, kirántotta a ló ballapoczkájából. Ez is iszonyut ágaskodott s olyan szép lett, a milyet még soha nem látott. Ekkor megköszönte a király szivességét s igy beszéle hozzá: Én jól tudom, mi járatban vagy. Messze van az, a kit te keressz, hanem ülj fel rám, én elviszlek mind addig, a mig fel nem találod szép feleségedet.

A király felült a táltos hátára, s ugy repült ez vele, mint a villámlás. A rozmarin mindenütt előtte ment, az aranyos madár pedig fölötte repült.

A mint mennek hegyen, völgyön, találnak egy üvegvárat, honnan iszonyatos sikoltás hangzik. Ezt meg kell szabaditanom, akárki legyen, szólott a király s bement az üvegvárba. Mit lát, mit nem lát, látja hogy egy nagy üvegember ordit, egy dongó szünetlenül repked a gyomrában, azt ki akarja rágni. Ki vagy, mi vagy? kérdi az üvegember tőle. Én egy idegen király vagyok, a tündérvárba akarok menni, feleséget keresni; hát te ki vagy? Én ennek a várnak királya vagyok. Mi bajod van, hogy ugy orditozol? kérdi az idegen király. Ez a dongó keresztül akarja rágni gyomromat. Hát nem lehetne megszabadítani tőle? Nem, mig öreganyja, a két kardu pók, él; az pedig tán örök időkig él, mert nem árthat neki semmiféle fegyver. Egy táltosom ugyan volt, az árthatott neki, de már azt is meglőtte, felelt az üvegkirály. Nem lehetne meglátnom azt a hatalmas pókot? kérdé az idegen király. Mindjárt itt lesz; nézz csak oda az üvegkanapéra. Ott ül szegény feleségem, csupa rózsaruha van rajta, ez a pók minden órában eljár hozzá, mindig beköti pókhálóval; mikor elmegy, egy kis tövismadár jön el letépni a rákötött hálót. Egy percz mulva itt lesz a pók.

Egyszer nagy csörömpölés hallatszik, felnéz az idegen király a padlásra; hát egy iszonyu pók ereszkedik alá felé. Ő is fogja magát, kirántja kardját s elkezd vagdalni a pókhoz, de soha nem érheti, mert két első lába mindig feltartóztatja a vágást. Már csakhogy le nem vágta az idegen királyt a pók, midőn beugrott a táltos az üveg szobába, hogy csak ugy töredeztek össze-vissza az üveg garádicsok, s ráugrott az iszonyu pókra. A dongó látván, hogy nagy veszedelemben forog anyja, mindenképen ki akart repülni az üveg királyból, hogy majd segit neki. De a táltos észrevette a dongó akaratját s kiabált az üveg királynak, hogy fogja be száját; ne ereszsze ki a dongót; azonban nem tudta befogni s kieresztette; ő is nagyot toppantott első lábával s levágta a dongót a pók mellé; mind a kettőt egyszerre megölte.

A mint ez a két csudabogár megdöglött, az üveg király mindjárt oly gyönyörü emberré vált, hogy párját kellett volna keresni egész világon; felesége pedig a legszebb asszonynyá; a legpompásabb rózsák nyiltak ruháján. A kis tövismadár szinte egy szép leánynyá változott; az üveg vár egy szép arany várrá. A volt üveg király most megköszönte szivességét az idegen királynak, s igy beszélte el egész történetét:

Ez a vár az enyém volt mindig, s ilyen állapotban, a milyenben most látod. A vár alatt egy kis kunyhó volt, abban egy vén boszorkány lakott. Volt a vén boszorkánynak egy leánya, kit én hozzám sietett volna férjhez adni, de nekem nem kellett. Én a tündérvárból házasodtam, onnan vettem el feleségemet, kit nem adnék e világért. A boszorkány ezen nagyon megboszankodott s engem üveggé változtatott, leányát dongóvá, hogy mindig rágódjék bennem. Csak ugyan egy hét alatt keresztül is rágott volna már. Maga egy nagy pókká változott, hogy feleségem rózsaruháját pókhálóval rutithassa; a szobaleányt pedig egy kis tövismadárrá változtatta, a mely mindig tépje a pókhálót ruhájáról, hogy ő ujra beköthesse. De előbb táltosomat kellett meglőnie. Te huztad ki belőle a nyilvesszőt, te szabaditottál meg a kinoktól; mondd meg már most, mit kivánsz jó tettedért? – Semmit, felelt az idegen király, csak azt mondd meg nekem, messze van-e az a tündérvár, én oda akarok menni feleséget venni. Ide már nem nagyon messze van, majd elviszen az én táltosom, felelt a király.

Ezzel felült az idegen király a táltos hátára s egy félóra alatt odavágtatott. A rozmarin előtte ment, az arany madár fölötte repült. Mikor odaértek, gyászba volt boritva az egész tündérvár. Miért van ez, kérdé a király. – Feleltek rá a tündérek: mert a legszebb leány, a tündérek királynéjának testvére, az üveg királyné miatti buvában, fehér liliommá változott. – Kérte az idegen király a tündéreket, vezetnék el őt ahoz a fehér liliomhoz. A tündérek elvezették. A rozmarin ekkor is előtte ment, még pedig előre szaladt, a mint a fehér liliomhoz ért, hirtelen megállt és földig meghajolt előtte, a kis aranyos madár pedig rászállott. A fehér liliom is neki rázkodott s olyan gyönyörü leány lett belőle, kinek párja hetedhét országon nem találtatott. A király odament hozzá, megkérte kezét, holtig egymáséi lettek. Másnap mindjárt elindultak haza felé, utba ejtették a megszabaditott várat is, hol a királyné testvére lakott. Itt jól megvendégeltetve, otthonig meg sem álltak, hol szörnyü pompával fogadtattak, nagy lakodalmat csaptak, s most is élnek, ha meg nem haltak.

2. A hajnalkötöző királyfi.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is tul volt egy király, és ennek három fia és három leánya. A király öreg volt már, féllába a koporsó szélin. Egyszer, midőn közel volt halálához, igy szól fiainak: No fiaim! leánytestvéreiteket annak adjátok, a ki legelsőben kéri; a vadászerdőben pedig őrizkedjetek ama nagy jegenyefától, s ha elkéstek is valamikor éjszaka, ne menjetek alá hálni soha. Nem sokára meghalt az öreg király; s királyságát a legkisebb fiára hagyta. Egyszer egy estve, mikor vacsoránál mind együtt voltak, azt mondja valaki az ablakon: adjátok ide a legnagyobb leányt. A fiuk, hogy teljesitsék atyjok rendeletét, odaadták mindjárt az ablakon által. Más estve megint kérik a közbülső leányt, azt is odaadják. Harmadik estve megint kérik a legkisebb leányt, azt is kidugták az ablakon; igy hát a királyfiak csak magok maradtak.

Egyszer kimennek az erdőbe vadászni, s elestveledvén, ama jegenyefa alá találtak vetődni, melytől apjuk eltiltotta. Eszökbe jutott az apai mondás, de mégis akarták tudni, miért tiltotta el őket az alól. A mint lefeküdtek, mert igen el voltak fáradva, a legidősb királyfi őrnek fenmaradt. A nagy tüz égett derekasan, ő fenvirrasztott; egyszer csak látja, hogy valami falja, eszi a tüzet. Jobban nézi, hát látja, hogy egy három fejü sárkány. Neki megy kardjával, viaskodnak; de végre is meggyőzi a sárkányt, ás neki ott a fa alatt egy gödröt, belétemeti. Reggelre virradva fölkelt a két testvér, de ezek az éjszakai történetből semmit sem tudtak, bátyjuk sem szólt egy szóval se felőle.

Idő multán megint kimentek vadászni az erdőbe, és megint az alá a fa alá akadtak éjjelre. Ekkor már a középső fiu vigyázott, mig a többi aludt. Egyszer a mint járkál fel s alá kivont karddal a fa alatt, látja, hogy falja, eszi valami a tüzet; nézi jobban, hát látja, hogy egy hat fejü sárkány. Mindjárt belé vág kardjával, viaskodnak sokáig, végre is megölte a sárkányt a királyfi, szinte a fa alá temette. Reggel fölkeltek a többi testvérek, de nem tudtak semmit, hogy mi történt az éjszaka.

Egyszer megint az alatt a fa alatt estveledtek el; akkor a legkisebb maradt vigyázónak. A mint járkál kivont karddal fel s alá, egyszer látja, hogy falja, eszi valami a tüzet, s csak azon veszi észre, hogy már mind felfalta. Nézi jobban, hát látja, hogy egy kilencz fejü sárkány. Ő is mindjárt belé vág a karddal, viaskodnak sokáig; utoljára is a királyfi meggyőzte a sárkányt, s hasonlókép eltemette a fa alá.

Most már azon gondolkodott, hol vegyen egy kis tüzet, s elindult az erdőben keresni, hogy merre találna. Egyszer lát egy kis tüzet pislogni; oda megyen, hát látja, hogy ott veszekedik az éjszaka meg a hajnal. Ő is kérdi, hogy miért veszekednek. Azért, mond a hajnal, hogy én már fel akarok kelni, de ez az éjszaka nem hagy. Akkor a királyfi vágott a gatyamadzagából, megkötötte őket egy fához. Megyen hát, viszi a kis tüzet, de mig oda ért volna vele, hol bátyjai feküdtek, elaludt. Megint hol vegyen már tüzet. Megyen, mendegél az erdőben, egyszer látja, hogy egy helyen csak ugy bömböl a jó tüz. Odamegyen, hát látja, hogy három óriás fekszik a tüz körül. Ő is egyen átlép, azzal felvesz a tüzről jó darab üszköket, s a mint lépne vissza, hát egy darab tüz az óriás hasára esett. Ez is megkapja hirtelen a királyfit, s mondja a másik óriásnak: nézzed már hé! egy szunyogot fogtam. Azt mondja a másik: ne bántsd hé! a kis király az, hanem mit csináljunk vele? Azt mondja a harmadik: süssük meg, együk meg. Rimánkodott a királyfi, hogy ne bántsák, s egyik mondá az óriások közül: na nem bántunk, ha megteszed a mit mondunk. A királyfi igért füt, fát, csak bocsássák el. Azt mondja neki a legnagyobb óriás: na, hallod-e, ennek s ennek a királynak van három leánya, mi próbáltuk már sokszor elhozni, de nem lehetett, mivel van ott egy kis kakas, meg egy kis kutya, az mindjárt megérzi az idegen szagot, és hirt ad; hanem ha te azt a három kisasszonyt elhozod, vagy a kakast meg a kis kutyát megölöd, akkor mehetsz szabadon. Akkor azt mondja a királyfi: jó! megteszem; hanem adjatok egy gombolyag spárgát, a végét itt hagyom, fogja meg valamelyitek; mikor aztán én ezt megrántom, akkor jöjjetek.

Ment hát, mendegélt a királyfi; egyszer már ott van a várnál, hanem egy viz volt előtte, a melyen semmikép nem tudott átmenni. Megrántja a spárgát. Mindjárt ott termett egy óriás, egy fát általtett a vizen, és átment a királyfi. Bemegyen a várba; a kis kakas, meg a kis kutya nem hallották, mert a szél arról fujt, a merről a királyfi ment. Bemegyen hát legelőször is a legidősebb királykisasszony hálószobájába; látja, hogy ott fekszik egy réznyoszolyán. Ő is lehuzta ujjáról az arany gyürűt, azzal a magáéra huzta. Megyen megint egy más szobába, látja, hogy ott fekszik a középső királykisasszony ezüst nyoszolyában. Annak is lehuzta arany gyürüjét, azzal a magáéra tette. Bemegyen a harmadik szobába, hát látja, hogy ott fekszik egy arany nyoszolyában a legkisebb királykisasszony. Annak az ujjáról is lehuzta az arany gyürüt, de igen szerelmessé is lett belé, mert igen szép volt, s gondolkodott mindjárt, hogy kellene azokat az óriásokat elveszteni. Megrántja hát a spárgát, ott terem egy óriás, s a mint megyen befelé a házba, melynek ajtaja az ő nagyságához képest igen alacsony volt, le kellett hajlania, s a fejét dugta be előbb; ekkor a királyfi hirtelen ugy elvágta, mintha ott se lett volna; testét egy szögletbe huzta. Megint megrántja a spárgát, jön a második óriás, ez is a mint dugta befelé a fejét, hirtelen elvágta a királyfi; magát a szögletbe vitte az elsőhöz. Megrántja a spárgát harmadszor is; jön a harmadik óriás; ez is ugy járt, mint a többi.

Ekkor már mit csináljon? Eszébe jutott, hogy a hajnalt összekötötte az éjszakával, sietett hirtelen, eloldta őket és mindjárt megvirradt; ezután odament a nagy fa alá, hol bátyjai feküdtek, s felköltötte őket. Azt mondja a nagyobbik bátyja: ejnye öcsém! beh hosszu volt az éjszaka. Azt mondja a kis királyfi: bizony hosszu, édes bátyám. Akkor megindultak, mentek, mendegéltek, mig haza nem értek.

Egyszer mondja a kis királyfi a két bátyjának: menjünk házasodni; tudok én szép három királykisasszonyt. Mentek hát, mendegéltek heted hét ország ellen, még az óperencziás tengeren is tul, egyszer megtalálták a várost, melyben a három királykisasszony lakott. Azt mondja a legkisebb fiu a két bátyjának: legyetek itt, bemegyek én, megkérem a három királykisasszonyt. Bátyjai ott maradtak, ő ment; már el is ért a várkapuhoz, melyben a király lakott, s egyszer egy ember megállitja, kérdi tőle, hogy hová akar menni? Ő mond: a királyhoz; leányait akarom megkérni hármunk számára. Nem szabad, monda amaz, mig, itt van egy dob, erre rá nem üt, és azután a mi kérdést adnak, ha reá meg nem felel, meg kell halni, ha ezer lelke lesz is. Ő rá ütött; kérdeztek tőle valamit az óriásokról, a kiket ő megölt, és szóról szóra megfelelt a kérdésekre, s azt is kivallotta, hogy ő ölte meg őket.

Ekkor azt mondja a király: válaszsz leányaim közül. Ő is mindjárt előhivá többi testvéreit és elvették hárman a három királykisasszonyt, neki persze a legkisebb jutott; olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy Kisidától Nagyidáig folyt a sárga lé. A leányok apja, mivelhogy fia nem volt, legkisebb vejének adta át a királyságot, de azt kivánta, hogy vele együtt lakjék. A kis királyfi egyszer menni akart az apjáról maradt országba, de ugy hogy a feleségét is elviszi. A vén király mondá: ne vidd, fiam, mert csak addig lesz a tied, mig a határról kiviszed, azontul mindjárt elrabolják. De ő, mivel feleségének is nagy kedve volt menni, elindult vagy negyven lovas katona kiséretében. Egyszer, mikor átlépnek a határon, hirtelen ugy elragadják a királynét a kocsiból, mintha ott se lett volna. Ekkor haza megyen a kis királyfi s mondja apjokának: bizony elrabolták az én feleségemet, a mint megmondta felséges király atyám, hanem nem nyugszom addig, mig föl nem keresem; s kérdi a vén királytól: valjon miféle országba vihették leányát. Csak a fehér országot kérdezd, ha ott meg nem találod, ugy sohse látod többé.

Ő is hát utnak indult, ment heted hét ország ellen; egyszer talál egy várat; belé megyen, hát látja, hogy ott van a legnagyobb nénje, s kérdi tőle: hát itt lakik? Itt bizony, mondá a nénje, az én uram egy négy fejü sárkány, azzal vesződöm. Egyszer lép be hozzájok a sárkány, s igy szól: isten hozott, sógor; mi járatban vagy? Én bizony Fehérországot keresem, nem tudna-e sógor eligazitani, merre van? Bizony nem én, mondá a sárkány, ha csak állatjaim közül valamelyik nem tud felőle. Akkor összehivta állatjait, de egy sem hallotta még csak hirét sem Fehérországnak.

Megindul ismét a királyfi; megyen, mendegél heted hét ország ellen; egyszer talál egy várat; bemegyen és ott leli középső nénjét, kinek az ura nyolczfejü sárkány volt. Kérdi a sárkány: mi járatban volna? bizony sógor, mondá a királyfi, én Fehérországot keresném, ha megtalálnám, nem tud-e róla valamit? Bizony nem én, mondá amaz, ha csak állatjaim közül nem tud valamelyik felőle. Mindjárt összehivatja állatjait, kérdi tőlük: nem tudnák-e Fehérországot hogy merre van? de mind azt mondta, hogy még hirét sem hallották.

Ekkor megint utnak indult nagy busan a királyfi; ment, mendegélt heted hét ország ellen. Egyszer megint talál egy várat; belé megyen, hát látja, hogy ott sir a legkisebb huga egy nagy könyvből olvasva, kinek az ura tizenkét fejü sárkány volt. Mi járatban van: kérdi a sárkány; bizony, sógor, mondá a királyfi, én Fehérországot keresem, nem hallott-e, nem tud-e róla valamit, hogy merre van? Bizony nem én, mondá amaz, hacsak állatjaim valamelyike nem tud róla valamit. Összehivja hát állatjait, s kérdi tőlük: nem hallották-e hirét valaha Fehérországnak; de mind azt mondja, hogy soha nem hallották. Egyszer már, mikor a többi állat mind széjjeloszlott, sántikál egy sánta farkas. Kérdi tőle a sárkány: nem hallottad-e hirét Fehérországnak? Dehogy nem, felelé a farkas, lábom is ott törték el, mikor egy juhot akartam ellopni. No hát, mondá neki a sárkány, vezesd ezt a királyfit el oda, majd kapsz egynehány juhot. Bizony nem megyek én belé, mond a farkas, három nyáj juhért sem, hanem mégis a határig elkisérem. Akkor mindjárt kapott a farkas egy juhot; a királyfi is jóllakott s azzal mentek, mendegéltek heted hét ország ellen. Egyszer egy dombtetőre vezeti a farkas a királyfit, és azt mondja neki: Na! amott van Fehérország, eredj; én már visszamegyek.

Ment a királyfi, mendegélt; egyszer odaér egy nagy város végére egy kis forráshoz, leül pihenni. Annak a forrásnak olyan tulajdonsága volt, hogy a ki abból ivott, mindjárt megfrisült. Egyszer, a mint ott van, látja, hogy jön az ő felesége egy kis aranyos korsóval vizért. Mindjárt megismerték egymást, összeölelkeztek, csókolóztak. Na, édes feleségem, mondá a királyfi, én te érted jöttem, hogy szabadithatnálak meg? Bizony nem tudom én hirtelen, mond a felesége, mert ennek a fehér vitéznek, a ki engem tőled ellopott, kinél vagyok most is, olyan lova van egy, hogy ugy megyen, mint a gondolat, és ha én szökve mennék el veled, bizonyosan utólérne rajta, mindkettőnknek halál volna fején. Hanem azt mondom én te neked: menj el te, itt s itt van egy vén asszony, annak van három lova, a maga tulajdon lányai, állj be annál kocsisnak, ne kérj egyéb fizetést, hanem van ott egy kis csikó, azt, meg a padon egy tyukganajos nyereg, egy kantár, ha az a csikó megnő, azon elvihetsz, más különben nem, mert ennek a fehér vitéznek a lova is onnan való, azért tud oly sebesen menni.

Ment hát a királyfi, mendegélt, a hol a vén asszony lakott. Egyszer megtalál egy kis halat a szárazon. Lökj be engem a tóba, te királyfi, mond a kis hal, jótét helyébe jót várj. És ő belökte a kis halat a vizbe; ekkor a kis hal odaád neki egy kis sipot, és azt mondja: na, ha valami bajod lesz, fujd meg ezt a kis sipot, ott leszek segitségedre. Ő eltette a kis sipot a tarisznyájába, és ment, mendegélt. Egyszer megint talál egy hangyát, a mely egy légygyel veszekedett. Védj meg engem te királyfi, mond neki a hangya, jótét helyébe jót várj. Megmentette a hangyát s ez adott neki egy kis sipot, hogy ha valami baja lesz, fujja meg, s ő ott lesz segitségére. Ezt is eltette tarisznyájába. Megyen megint, mendegél a királyfi, egyszer talál egy sánta rókát. Ugyan te királyfi, mond a róka, hozz egy kis ezerjófüvet a lábomra, s kösd be, jótét helyébe jót várj. Hozott neki füvet a királyfi, bekötötte a lábát, ez is adott egy kis sipot, hogy mikor baja lesz, fujja meg, ott lesz segitségére. Tarisznyájába tevén a sipot, ment, mendegélt a királyfi, egyszer megtalálja a vén asszonyt, kihez küldte szolgálni a felesége. Bemegyen, köszön: jó estvét, öreg anyám! Isten hozott, fiam! mondá a vén banya, mi járatban vagy? Én bizony szolgálatot keresnék; ugy hallottam, hogy öreg anyámnak szüksége volna kocsisra. Bizony volna nekem, mond a vén asszony, hanem kiállod-e a szolgálatot? mert már kilenczvenkilencz emberfej van odakinn a karóba huzva; tied lesz a századik, ha ki nem állod. Na! beállott a királyfi kocsisnak egy esztendőre, de akkor még három napból állott egy esztendő. Estve mindjárt a vén asszony jól tartotta álomlevessel, aztán kiküldte a lovakat tőle. A királyfi is, mivelhogy fáradt volt, lefeküdt, édesden elaludt. Egyszer fölébred, hát látja, hogy virrad, de lovai sehol sincsenek. Mit tegyen? Eszébe jut a kis sip, melyet a hal adott; megfujja, hát mindjárt ott terem a kis hal. Na, mi bajod van? kérdé a hal! Hát bizony a lovam veszett el. Na, ne busulj semmit, jer velem. Mentek hát, mendegéltek, vezette a hal a királyfit egy tóhoz. A tó szélén uszott három arany hal. Azt mondja a kis hal: na, az a te lovad, hanem csapd hozzá a kantárt, aztán ülj fel rá. Ő is hozzávágta a kantárt, felült rá, hazament. Itthon vagy fiam? mond neki a vén asszony. Itthon bizony öreg anyám. Akkor kiment a vén asszony az istálóba, elővette a vasvillát, jól meghányta lovait; beste lélek kurvanyátok, mondá nekik, tán szerelmesek vagytok kocsisotokba. Jaj, anyám, többet tud az, mint kend, mondának lovai. – Más estve megint kiküldte a fiutól a lovakat s ekkor már béklyóba tette a királyfi, s lefeküdt. Reggel fölébred, hát nincs a lova. Keresi mindenfelé, nem leli; egyszer eszébe jut a kis sip, melyet a hangya adott, kiveszi a tarisznyájából, megfujja; mindjárt ott terem a kis hangya, s kérdi: na, mi bajod van? A lovam veszett el az éjszaka megint és nem találom sehol sem. Na, megállj! megyünk egy partoldalra, találunk ott egy hangyafészket, abból ki fog jőni három veres hangya, csapd a fejéhez a kantárt, az a te lovad. Mentek, hát megtalálták a hangyaturást, kijött belőle három veres hangya; ő is csak a fejéhez vágta a kantárt, mindjárt lóvá válott és haza mene rajtok. Megint mondja a vén asszony: itthon vagy fiam? Itthon biz, öreg anyám! Akkor megint kimegy az istálóba, a lovakat jól elhányja, hogy csak ugy tudnak elbujni. Jaj anyám, mondák azok, többet tud az, mint kend. Más estve megint jól tartja álomlevessel a királyfit, kiküldi tőle a lovakat, de előbb megmondá nekik, hogy haza menjenek, majd elbujtatja ő őket. Kiviszi a fiu a lovakat, lefekszik, elalszik. Reggel fölkél, hát nincs a ló sehol sem. Keresi mindenfelé, nem leli; eszébe jut a kis sip, melyet a róka adott, megfujja s mindjárt ott terem a róka. – Mi bajod, édes királyfim? Jaj, hé! mond az, a lovam sehol sem lelem. Akkor mond a róka: az igaz, hogy most szoros helyen van, tojásnak válott mind a három, otthon a vénasszony fon egy széken, az alatt van egy kosárban; hanem van a vén banyának egy arany kakasa meg egy arany tyukja a kakasülőn; én fel fogok menni a padra, azokat fojtogatom, mig a vén asszony felszalad, te addig menj be a szobába, csapd a tojás fejéhez a kantárt, mindjárt lóvá válik. Mentek, mendegéltek, egyszer elérték a vén asszony házát; a róka felment a ház padjára és ugyan fojtogatta a tyukot meg a kakast. A vén asszony is felszalad hirtelen a padra: höss te róka, kutyák egyék a véredet; ez alatt a királyfi bement a házba, a tojáshoz vágta a kantárt, mindjárt megvolt a lova, bevezette az istálóba. Megyen le a vén asszony, nézi a tojást, hát csak a hült helyét leli. Megcsóválta fejét. Másnap behivta a fiut, és mondta neki: na, fiam, kitöltötted az esztendőt becsületesen, hanem már most mit kivánsz? Nem kivánok én egyebet, hanem csak azt a gyenge csikót, melyet tegnap ellett az egyik ló, meg a padon van egy tyukganajos nyereg, és egy kantár. Ejh, mond a vén asszony, mit érsz azzal! inkább adok a mennyi pénzt kivánsz. Nem, csak az kell nekem, mond a fiu. Utoljára is a vén asszony kénytelen volt odaadni. Fölvette hát a csikót hátára a királyfi, mert még menni sem birt, aztán a nyerget, kantárt, azzal ment, mendegélt. Egyszer egy helyen elestveledik, azt mondja neki a csikó: ereszsz haza, édes gazdám, szopni, holnap reggel visszajövök. Ekkor a csikó haza ment szopni, ő lefeküdt; reggel a csikó, mikor visszajött, megrugta talpát s mondá: no, édes gazdám, menjünk. Mentek, mendegéltek, egyszer megint elestveledtek; azt mondja a kis csikó: édes gazdám, ereszsz haza még egyszer szopni, holnap visszajövök. Ő haza eresztette a kis csikót, maga lefeküdt. Reggel megrugja a királyfi talpát a kis csikó s mondja: no, menjünk. Ekkor megint venné hátára a kis csikót a királyfi, hanem az igy szólott: na, édes gazdám, eddig te hoztál engem, már most én viszlek téged. Azzal megnyergelé a királyfi, ráült, mentek mint a szél, mig elértek a kuthoz, melynél találkozott elsőben feleségével a királyfi. Itt megitatta kis lovát, maga is ivott a királyfi, s ezalatt megint odament a felesége vizért az aranyos korsóval. Ekkor: no, feleségem, itt a ló, a melyért szolgáltam, hanem ülj fel rá, én is felülök, aztán menjünk. Mikor felültek, azt kérdi a ló: hogy menjek, mint a szél vagy mint a gondolat? A mint akarod, mondá a királyfi. Mentek hát; egyszer otthon a fehér vitéz lova rug, vág; kimegyen a fehér vitéz; mi bajod? kutyák, ebek nyalják fel a véredet. Viszik a szép asszonyt, mond amaz, egy csikólovon. Akkor mindjárt felugrott a fehér vitéz lovára, mentek mint a gondolat; már majd utolérték a királyfiékat, s monda lovának a fehér vitéz: nyerits csak annak a lónak, hogy várjon meg. Nyerit a ló, de a csikó azt nyeríti vissza: megvárlak, ha magad jösz. Akkor a ló is felhányta a farát; neki iramodott, ugy levetette a fehér vitézt, hogy mindjárt széjjelmállott; a kis csikó pedig megvárta. A királyfi a fehér vitéz lovára ült, felesége a csikón maradt, s ugy mentek haza. Annak örömére, hogy megtalálta és haza vitte feleségét a királyfi, nagy lakomát csapott; már ekkor az öreg király is meghalt, ő maga maradt feleségével a királyságban, s most is élnek, ha meg nem haltak.

3. A fekete kisasszony.

A vadászaton ismét találkoznak az öreg ősz emberrel, s azt mondja nekik, hogy menjenek világot látni, mert majd rosz lesz belőle, ha nem mennek, mivel ő küldve van hozzájok. Ekkor a tizenkét királyfi neki készült s utnak indult. Elestveledtek egy erdőben; ott találtak egy kastélyt, abba mentek szállásra, melyben volt tizenkét szoba, s tizenkét emberre teritve asztal; tizenkét lónak hely. A lovakat bekötötték, magok bementek a kastélyba, vacsoráltak, annakutána kiki a maga szobájában a már készen megvetett ágyba lefeküdt. A lovak is rendesen szénát, abrakot ettek, s ittak. Éjszaka a kastély előtt a legnagyobb királyfi neve hallatszott, e szókkal: fiam, jere ki. A királyfi kimegy s a kastély előtt a fekete kisasszony volt s mondá neki: mi tizenketten vagyunk testvérek, s el vagyunk átkozva; addig fel nem szabadulunk, mig tizenkét királyfi itt, ebben a kastélyban hét évig, hét hónapig, hét hétig és hét nap, hét óráig itt nem mulat; addig soha nem megy mulatságba, nem házasodik, szóval, ebből a kastélyból soha ki nem megyen; itt magoknak, lovaiknak étele, itala meglesz uri módon.

Ezután a kisasszony eltünt. A legnagyobb királyfi bemegy, s a többi testvéreinek mondja, hogy mit mondott neki a fekete kisasszony. Reggel fölkelnek; a tizenegy testvér elindul a kastélyból, hogy ők ott nem lesznek, nem kénytelenek ott remetéskedni annyi ideig; csak a legidősb maradt maga; de mielőtt az erdőből kiérnének, tizenegy farkas eleikbe állott, nem bocsátotta őket s vissza kellett menniök a kastélyba. Már ekkor se maguknak, se lovuknak nem volt eleségök, mivel a törvényt megszegték; a legnagyobb a maga ételéből adott a többinek. Más reggel ismét felkészültek, hogy ott hagyják a kastélyt, de mihelyt lóra ültek a kastély előtt, azonnal kővé változtak, a tizenegy istáló pedig összeomlott. Igy a legnagyobb csak maga maradt, neki s lovának minden nap kijárt az eleség. A fekete kisasszony naponként járt őt meglátogatni.

Már a kitüzött idő közel van, s egyszer hozzá megyen a fekete kisasszony. No, János, mond neki, az éjjel ide fognak jőni hozzád az ördögök tizenegy testvéred képiben; beszélnek hozzád, játszanak, hivnak magukkal haza, hogy ne légy itt, de te ne szólj semmit. Azután ez nem használ, elkezdenek ütni, verni, kinozni, ne szólj semmit. Egyszer előjőnek az ördögök, ott figuráznak, nevettetik, de ő nem nevet; ütik, verik, ő nem szól. Reggel eljön a fekete kisasszony. No, János, hogy mint vagy? Akkor megkente Jánost kenőcscsel; még hétszerte szebb királyfi lett, mint azelőtt volt.

Más este ismét elmegy hozzá a fekete kisasszony, ismét mondja neki, hogy eljőnek az ördögök apád, anyád képiben; beszélnek hozzád; te ne szólj; azután ismét kinoznak, fel is fognak akasztani; mégse szólj; ugy lett. Este elmennek az ördögök, beszélnek Jánoshoz, de ő nem szól; ütik, verik, a kastély elibe kiviszik, felakasztják. Reggel a fekete kisasszony levette az akasztófáról, megkente kenőcscsel, még hétszerte szebb királyfi lett. – Jól viselted magad, mond a fekete kisasszony, már félig mind a tizenketten fehérek vagyunk. Egy éjszaka van még hátra, ha azt kiállod, egészen fehérek leszünk, meg fogsz szabaditni bennünket. Jövő éjszaka ismét itt lesznek az ördögök, apád, anyád, testvéreid, mindenféle rokonid képiben; ütnek, vernek, kinoznak, ne szólj semmit; tüzes koporsóba tesznek, porrá égetnek, mégse szólj. Eljőnek éjszaka az ördögök, összekinozzák, vallatják, de csak egy szót sem tudnak belőle kivenni; annakutána tüzes koporsóba fektetik, tüzelnek alatta, szurkálják, mégsem szól; porrá égetik, kiviszik a port a kastély elibe, a sárba tapossák. Reggel a fekete kisasszony eljött, összeszedte a porát, megkente ismét azzal a kenőcscsel; hétszerte szebb királyfi lett, mint azelőtt volt.

No, János, már egészen fehérek vagyunk, megszabadítottál bennünket. Már most el fogunk menni az én városomba, fekete városba, de még nekem sok rendezni valóm van; te előre fogsz indulni, majd utolérlek aztán én. Majd ha mégy az uton, egy igen szép lány fog hozzád szólani, játszani veled, nevettetni, te hozzá se szólj, fordulj félre tőle. Azután fogsz találni igen gazdagon terített asztalt, hozzá ne nyulj, rá se nézz. Elment János; a mint megyen egy erdőben, egy gyönyörü szép leány megszólítja: hová mégy? hol voltál? szállj le a lovadról, jere hozzám, itt lakom; ezer meg ezer édesgető szavakkal unszolta, csakhogy meg tudná szólaltatni, de János másfelé fordult. Azután egy teritett asztalt talált az ut közepén, mihelyt megpillantotta, nem állhatta meg, hogy a rajta levő buzakenyérből egy csipetnyit a szájába ne tett volna, mire az ut közepén azonnal lováról lebukott s elaludt. Kis idő mulva megyen arra üveg hintón a fekete kisasszony, látja hogy János a földön van s fel nem lehet költeni; kardlapjára ezeket irá: ha fölkelsz, eredj haza, ott a leomlott tizenegy istálóban van egy vasszőg, a kardoddal vágd ketté, ugy indulj utánam. Majd a veres tengernél találsz egy igen nagy embert, az fog a tengeren átvinni. Mikor már általviszen, mondjad neki, hogy arany gyürüd a tengerbe esett, vegye ki; s akkor majd ha keresi, rugd arczczal a tengerbe. Annakutána találod a hármas üveghegyet, ott egy bakarasznyi ember fog hozzád beszélni, de te ne szólj hozzá, s az akkor megkap, minden lovastól együtt általhajit az üveghegyen, hogy a harmadiknak az aljába esel, Feketeváros pedig épen ott van, ott fogsz engem találni. Este a mint fölkel János, meglátja mindjárt, a mi a kardjára irva van. Felül a lovára, megy az összeomlott istálóba. Ott megkereste a vasszöget, s kardjával elvágta, utnak indult. Mikor elért a veres tengerhez, az igen nagy ember általvitte. A tulsó szélen mondja János: a gyürüm a tengerbe esett, vegye ki; mikor keresi, bebuktatja a tengerbe. Ekkor az igen nagy ember ezt mondja: jól jártál, te kutya, mert ha ezer lelked van is, meg kellett volna halnod. A tengerszélén bement egy kis kunyhóba, ott egy igen öreg asszony volt. Jó napot, öreg anyám! Isten hozott, te kutya! válaszolt az öreg asszony, jól jártál, hogy anyádnak fogadtál, mert ha ezer lelked van is, meg kellett volna halnod, mivel megölted leányomat; t. i. mikor a vasszöget a leomlott falban ketté vágta. Ismét utnak indul János, eléri a hármas üveghegyet, ott egy bakarasznyi ember ugrál, tánczol, danol, szól Jánoshoz. Ő rá sem ügyel. Ekkor mérgesen megkapja őt, minden lovastól áthajitja az üveghegyen, épen Feketevárosba. Ott mindjárt megkereste a fekete kisasszonyt, megtalálta tizenegy testvérével együtt, kik már nem feketék, de fehérek voltak. Ezután összehivtak papot, hóhért, vaskalapot, meg volt a nagy lakzi, még most is élnek, ha csak meg nem haltak.

4. Az elátkozott királykisasszony.

Volt egykor egy özvegy királyné és kiadta parancsolatban, hogy a ki tiz lépést előre megy vagy hátra marad táborából, mindjárt agyon lövessék. Egy zöld dragonyos nem állhatta tovább és mivelhogy igen megszorult, tehát akármely büntetést fog is kapni, mégis hátra maradt, és leszállott a lováról, és hetvenhét esztendeig ott maradott ülve. Csakugyan az özvegy királyné, a ki táborával az ellenségre ütött, meggyőzetett oly annyira, hogy még lakó városából is kinyomatott. És volt a királynénak egy szép leánya, a királyné tehát mind a herczegasszonyt az ő királyi palotájával együtt elátkozta, hogy senki hozzá ne jusson, ha csak három nagy próbán keresztül nem megy. A szegény dragonyos hetvenhét esztendő után észrevette magát és bement a királyi lakó városba, a mely el volt átkozva, és bement egy traktirba, és kért magának egy meszely bort és fizetett volna, és volt pénze, de az a pénz volt nála, melyet még akkor kapott, mikor háboruba indultak, tehát már akkor nem volt kellemetes; és a kocsmáros azt mondja: ez a pénz már nem jár az országban, mert annak a királynénak a pénze, a ki ezek előtt hetvenhét esztendővel elvesztette országát; és mondá a kocsmáros, hogy a princzeszné el vagyon átkozva, a rezidencziával együtt és mondotta a zöld dragonyosnak, hogy te próbált ember vagy, mert elbeszélette neki, hogy és mint járt; tehát próbáljon szerencsét, hogy ha megszabadithatná. A dragonyos rászánta magát és elment a palotába; és a mint egy szobából a másikba járkálna, itten jő eleibe az elátkozott kisasszony fekete medvebőrben, és megszólitja, hogy mit keresne; nem tudja-e a parancsolatot, hogy a ki a tábortól hátramarad, legkeményebben megbüntettessék. A dragonyos feleli, hogy eltévelyedett. No tehát, felelé a princzeszné, maradj itten, és ha kitöltesz három éjszakát: megszabaditasz engemet és meg fogod kapni a királyságot és személyemet. Reá állott a dragonyos; a princzeszné eltünt. Itten mindjárt mindenféle ételek teremnek az asztalon, a nélkül, hogy a konyhában tüzet találna, vagy a ki azt behordja, látná. Minden, a mit csak gondolt, hogy ez jó volna, kedvére megtermett; igy töltötte el a napot. Jön az estveli idő; ehol jön a princzeszné, hoz magával gyertyát, egy könyvet és egy fekete kezkenőt, és eleibe teszi mondván: csak arra kérlek, hogy meg ne ijedj, ne félj semmit, hanem gyujtsd meg ezt a gyertyát és itten van a könyv: olvasd; akárki jön be hozzád, reá ne nézz, se ne szólj. Elmegy a királykisasszony, maga marad a dragonyos, meggyujtja a gyertyát, eleibe veszi a könyvet és olvassa. Eljön tizenegy óra; itten összejőnek mindenfélék szebbnél szebben felöltözve, de ő reájok sem tekintett. Eleget kérdezték, hogy mit keres itt; de ő nem szólott; mit szólitgatod, mond az egyik, hanem kapd fel hajitsd nekem. És igy egyik a másikának hajigálta; üti a tizenkét órát, elmentek mindnyájan, csak maga maradt a dragonyos, de már ő magával jótehetlen volt. Jön reggel a királykisasszony tiszta vörös ruhában, megkenegeti, mindjárt nem lett semmi baja. Ismét mondja a királykisasszony: már egy éjszakát szerencsésen eltöltöttél, még két éjszakát állj ki; akármit fognak veled tenni, ne félj semmit; megjön ismét a te egészséged. A kisasszony eltávozott, neki, ugymint a dragonyosnak kivánsága szerint volt minden enni, inni valója; sétált egyik szobából másikba, igy töltötte az egész napot. Jön ismét a második éjjel, eljön megint a princzeszné, hoz magával ismét gyertyát, könyvet és egy vörös kendőt, és letette a dragonyos eleibe, és mondá hasonlóképen, mint tegnap: gyujtaná meg a gyertyát, olvasná a könyvet, és akárki jön, akármit kérdez, semmit ne felelne, hanem csak a könyvet olvasgatná. Föltette magában a dragonyos, hogy akármi történik vele, már ő csak kiállja még azt a két éjszakát. Üti a tizenegy órát, nagy lármával jőnek a palotába, hogy még a palota is rázkódott. Itten legelőször is, mihelyt bejöttek, azt mondják: no, nézzétek, megint itten vagyon a dragonyos. Eleget kérdezgették, hogy mit akar; de ő csak folyvást olvasgatott, megunták mindig szólitgatni, kapják: kirántják az asztal megül és szijat szabnak a hátából. Mikor a negyediket szabnák, kezdi ütni a tizenkét órát és ugy hagyják. A dragonyos már föl sem kelhetett a fájdalom miatt, hanem abban a helyben, a hol kinozták, ottan maradott reggelig. Eljön megint a királykisasszony kékes ruhában, megölelvén a dragonyost, megkenegeti és ismét jobban lett. Kéri megint a királykisasszony, hogy ezt az éjszakát még töltené el, azután minden jó állapotban fog lenni. Fogadta a dragonyos, ezek után magára hagyta a királykisasszony, igy tehát csak evéssel, ivással, gondolkozással töltötte a napot. Beestveledik ujra; jön a princzeszné; ismét hoz magával gyertyát, könyvet és egy kék kezkenőt, mondván, hogy mostan is ugy cselekednék, mint már két éjszakán, hogy gyujtaná meg a gyertyát és olvasná a könyvet és senkihez ne szólana s nézne. Mondá a dragonyos, hogy ő mindeneket meg fog tenni; evvel ott hagyta a princzeszné. Ismét érkezett tizenegy óra; még nagyobb zörgés támadott a palotában, de a dragonyos arra semmit se ügyelt. Bejőnek a szobába, a hol ő volt, ottan dombéroznak és mondják, hogy menne ki, mivel itt semmi keresete. A dragonyos ezt csak elhallgatta, akármit kérdeztek, ő nem felelt; ekkor mondják: fogjuk meg! nagy ur akar ez itt lenni. Kapják tehát őtet, viszik a konyhába, a hol iszonyu tüz égett és a nyárs készen. Itten kapják őt, mindjárt nyársra huzzák; és sütik, forgatják már őt a nyárson, mikor üti a tizenkét órát: mindjárt elszéledtek; hanem a princzeszné, a ki megszabadult az átoktól, leszaladt azonnal, megszabaditóját levette a tűzről és a nyársról; már a dragonyos csak hogy meg nem volt halva; de a princzeszné megkenegette, a mely után jobban is lett, de mégis betegágyban feküdt három nap, azután már nem volt semmi baja. Már ők ugy vannak, mint házasok, csakhogy meg nem voltak esketve; igy töltenek egy hetet egymással, s mond a princzeszné: kedves férjem! minthogy én is rég nem voltam a templomban, menjünk el itten s itten levő városba. Felele a dragonyos: nem bánom, kedves társam. Elmentek tehát a templomba, és beszállottak egy nagy vendégfogadóba; ott pedig volt egy ördöngös vén kocsmárosné, a ki irigylette a dragonyosnak ezen nagy szerencsét, a ki már mint király volt azóta, mióta kiszabaditotta átok alól a princzesznét, és azt mondotta a dragonyos inasának: jöjj ide te fiu, és fogjad ezt az aranyat, melyért nem kivánok egyebet, hanem hogy ezt a tűt tüznéd az urad ruhájába. Gondolván az inas, hogy ez által semmi nagy kárt nem okozhat, megigérte, és meg is cselekedte. Más napra kelvén az idő, felöltözött mind a dragonyosból lett király, mind a princzeszné; minekelőtte elindultak volna, mondá a princzeszné: no, szivem, vigyázz hogy el ne aludjál, mert ha elalszol, nálam nélkül fogsz élni. Mennek ők a templomba, s bemenvén, leültek egymás mellé. A dragonyosból lett király mindjárt elszunyadott, mihelyt kezdődött az ájtatosság, pedig eleget rángatta a princzeszné, de mind haszontalan volt. Vége lett az ájtatosságnak, kimenvén a templomból, mond a princzeszné: mondottam, hogy el ne aludjál, mert nálam nélkül fogsz maradni; még kétszer megyünk a templomba, vigyázz, hogy el ne aludjál, mert ha elalszol, tudd meg, hogy nálam nélkül fogsz maradni. A király örömest aludt volna egész nap és egész éjjel is, csakhogy a templomban ébren lehetne, de akkor nem jött rá az álom. Második nap következett, elmennek megint a templomba és mihelyest beültek a székbe, mindjárt szundikált, eleget rángatta a princzeszné, de hiába volt. Vége lett az ájtatosságnak, kijönnek, mondja a princzeszné nagy szomoruan: már látom, hogy nálam nélkül kell maradnod, mert meg nem tudod magad az álomtól tartani. A király oly nagyon szivére vette, hogy könyezett, hogy sok szenvedései után sem lehet a princzesznével boldog. Mondá a princzeszné: még egy nap van hátra; azaz még egy próba, mert még egyszer elmegyünk a templomba, de ha akkor is elaluszol, mint már kétszer, többé soha sem fogsz látni. Eleget sohajtozott a király; nem tudhatta, hogy mi lelte őt, hogy mindig álmos, mikor a templomban kelletik lennie. Elmennek ők még harmadszor is; a király eleget erőteté magát; mind hasztalan volt, mert mihelyest a székbe beültek, oly mélyen elaludt, hogy még akkor is alig tudták felkölteni, mikor vége lett az ájtatosságnak. Evvel kijöttek a templomból; itten a princzeszné sirva nyakába ugrik a királynak, mint az átok alól kiszabaditójának és sir keservesen, mondván: nincsen már többé veled maradásom; s megölelvén, eltünt a princzeszné. Könyek csordultak ki a király szeméből, látván szemlátomást, hogy veszti el az ő kedvesét, kiért annyit szenvedett! Haza megy inasával a kocsmába, és szobájában keservesen sir. Az inas nem gondolta, hogy mind ezt a tűvel ő okozta légyen; a vén boszorkány pedig magában fölötte örült. Már most mi tevő legyen a király? Haza felé indult, ugymint a királyi lakó városba, s itten elbeszélé az egész történt dolognak mivoltát. Országnagyai igen sajnálták, eleget vigasztalták, de mind haszontalanul; legtöbb idejét mindig magányosan töltötte, és mikor sétálni ment, azon fiatal inasát vitte, ki a gombostűt a király köntösébe tüzte, kit a király legjobban kedvelt. Kimegy tehát egykor napközben a király a városon kivül levő erdőbe sétálni az inassal, szomorkodva mindig. És volt abban az erdőben egy nagy vendégfogadó, mivel országut ment rajta keresztül, s bevetődött oda a király. Épen három diák vala ott; ezek ismerték a királyt és látván, hogy nagyon bus, annyi bátorságot vettek maguknak, hogy megkérdezék: fölséges király! mi lehet oka ezen nagy bánatjának? Feleli a király: kedves fiaim, ha megmondom is, hát rajta nem segithettek. Hátha segitünk, csak beszélje el fölséged. Elbeszéli tehát a király, hogy miképen szabaditotta meg a princzesznét az átok alól, és hogyan járt a templomban, hogy aludt el és ő annak okát nem tudhatja. Eleget intette őt a princzeszné, hogyha elaluszik, tehát el fogja őt veszteni. Ekkor ujra könyezett a király, és mondják erre a diákok: fölséges királynak a ruhájában van egy gombostű, az okozta, hogy elaludt. Ekkor odamegy a diákok közül egy, és kihuzza és eldobja; hanem fölséges király, ezt annak a vén kocsmárosnénak tulajdonithatja, a ki abban a kocsmában van, hol fölséged volt a princzesznével szállva; hanem fölséged ha akarja még idővel a princzesznét megtalálni és magáévá tenni, tehát fogadja tanácsunkat; tudniillik mostan mindjárt hozasson magának akárhonnan egy oly fekete lovat, a kiben egy szál fehér szőr sem találkozik, és csináltasson egy arany golyóbist, mert azt a vén asszonyt mással meg nem lehet ölni, hanem arany golyóbissal, és mig az a vén kocsmárosné él, addig fölséged boldog és dolgaiban szerencsés nem lehet. Jól figyelmezett a király az ő tanácsadásokra, a mint tovább igy folytatták: mikor meglesz a tiszta fekete paripa, fekete szerszámmal, és hasonlóképen fölségednek tiszta fekete öltözete és az arany golyóbis, töltse ezen golyóbist fölséged egy pisztolyba és menjen el abba a vendégfogadóba, ahoz a vén kocsmárosnéhoz; ő majd szivességet mutat, hanem fölséged csak tekintsen be a szobába és a lovát meg se kösse, és mikor kijön fölséged a szobából, a vén asszony ki fogja kisérni; mihelyest kilép fölséged után a vén asszony, a lovat készen tartván, forduljon vissza és lőjön bele, és kapjon lóra és hagyja rá a meddig meg nem áll magától, mindaddig hátra ne nézzen. Ezt végbevitte a király. Meghozatta a lovat és elment a kocsmárosnéhoz, bemenvén a szobába, csak hamar megfordul, a kocsmárosné utána kimegy, ekkor a király csak kikapja pisztolyát, belé lőtt, akkor felült a lovára, a lovat eresztette kedve szerint, a ló fél óra alatt vitte egész a tengerig és ottan egy kunyhó előtt megállapodott. Lakott pedig ottan a félvilág csősze. Itten beköszön a király, mondja: jó estvét, öreg apám! felele az öreg: jó estvét, fiam! szállj le lovadról és jőj be. Ekkor fogadván az öreg szavát, bement a kunyhóba; a mie volt az öregnek, szolgált vele. Itten már most kérdi az öreg, hogy ki legyen és hova igyekeznék. Elbeszéli a király, hogy ő mint járt, mikor dragonyos volt és hogyan szabaditotta meg a princzesznét és hogy, miképen vesztette el egy vén asszony végett; utoljára kérdezi az öreget, hogy tudna-e valamit mondani róla. Kedves fiam, felelt az öreg, én nem tudok semmit felőle, mert ebben a határban, a hol én csősz vagyok, sehol nincsen, pedig én napjában gyakorta egy fertály óra alatt bejárom, hanem a tengereken tul, más feliben az öcsém csősz, ottan bizonyosan meg fogod találni, mert ottan vagyon egy öreg király, a kinek semmi gyermekei nincsenek, tehát nála szoktak tartózkodni olyan szerencsétlen személyek és férfiak, tehát javaslom, menj a tenger partjára, ottan fognak lenni szebbnél szebb csónakok, de te egyikbe se ülj belé, mert ha belé ülsz, tehát végedre fognak járni, hanem menj mind addig, mig csak egy rosz csónakra nem találsz, a mely félig vagyon vizzel; ülj bátran belé, s az téged minden sérelem nélkül át fog vinni.