Az égett emberhez.
Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom; amit elvettek tőled a hegyszorosban, ahová bekergettek a viszontagságok, balsorsok: amit elvett a rossz szomszéd, nem veszett el, mert nem rejtheti el sehová, mint a lopott subát, nem áshatja a föld alá, mint az orgazda a kincset, el nem viheti helyéről, hogy túladjon rajta, mint az elkötött lovat a vásárban… Helyén marad minden. Ott állnak a tornyok, a városok, a hidak, ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki ősi halottainkat, de még a házakból sem eleven testvéreinket. Nem mondhatják a dicsőséges korok harangjainak, hogy másképen konduljanak a mennybéli szentekről elnevezett templomok felett, mint talán II. Rákóczi Ferenc alatt kondultak; nem mondhatják az óráknak, hogy más időt mutassanak, és nem, az elrejtett szíveknek, hogy ne érezzenek; nem fordíthatják ki a gondolatot, az álmot, de még a szót sem, amelyre mától fogva titkon, de halálos komolysággal tanítják a megszületendő gyermekeket; nem tilthatják meg az imádságot, amely évről-évre lázadozóbb, hogy végül megostromolja az eget; nem égethetik el a Károlyi Gáspár bibliájából Jób szenvedéseit, nem semmisíthetik meg Vörösmarty verseit; nem törölhetik a memóriákból ezer esztendő históriáját, sem a kálvinisták zsoltárait; nem tehetnek semmit, hogy Szűz Mária elvegye pártfogását a szegény magyaroktól; nem mondhatják, hogy Petőfi meghalt, és nem kelhetnek versenyre a magyar kultúrával, amely bizonyosan fokozott mértékben, minden erők megfeszítésével, minden gyümölcsöző energia felhasználásával lendül új fejlődésnek, hisz olyan szegények lettünk, hogy a tihanyi kecskekörmöt is meg kell ezentúl becsülnünk.
Nem lesznek ágyúink, nem maradnak fegyvereink, se gazdag bányáink, szövőgépeink, fürészmalmaink, aranyzúzót hajtó hegyi folyóink, sem merengő várromjaink, piros háztetős felvidékeink, karácsonyfaerdőink, a határszél felé kanyargó fehér országutaink, – de velünk a lelkünk, a magyarok lelke, amelynek nincsen új országhatára, új vámsorompója, mert az elmegy a fináncok orra előtt a széllel, amely a magyar nevű virágok és fák hímporát is hátán hordja egyik határból a másikba; velünk a költészetünk, amely a folyók habjainak sarkantyúpengésével szökik át az idegen vámosok hídjai alatt; velünk a jövendő, amely ott ragyog ugyanazon csillagsugárban, amelyet a kecskeméti pusztákon és az erdélyi havasok között egyformán látunk. Velünk az Istenbe vetett bizodalom, hogy zengő nyelvünket tündérek szőtték, nagyszakállú táltosok énekelték, kobzosok pengették, Tisza selyemvize susogta, Kárpát mennydörögte, tatár-török nem bírta, magyar költő kis mécsvilágánál imádkozva idézgette, mint az aranyvarázsló az ő szellemeit. Ezt a nyelvet nem tanulhatja meg más igazi kottáján, csak aki itt született. Ezt a nyelvet nem felejtheti el, aki benne nevelkedett, bár kezét-lábát bilincsbe verik.
Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom, hiszen amit elvettek tőlünk, miénk marad. Nagy a lopott süveg a szomszéd fején, nem viselheti még éjszaka sem.
Csak egy kőhajításnyira leszünk testvéreinktől és mindig hallják a hangunkat, a szívünk dobogását, a lélegzetvételünket, amint a tömlöc falán át mi is mindvégig halljuk az ő sóhajtásukat. Mintha a rabbá tett hitvest akarnák kényszeríteni, hogy felejtse el az ő hites jó urát. Mintha a gyermekkel akarnák elhitetni, hogy édesanyja nem szereti őt. Mintha az egy tőről fakadt virágoknak mondanák, hogy ne érezzék egymást. Mintha a Göncölszekeréből szednék ki a csillagokat és azt mondanák nekik, hogy többé nem tartoznak egymáshoz.
*
Most legalább látjuk, hogy mik voltunk, kik voltunk, amíg a magunk urai voltunk Szűz Mária palástja védelmében. Most látjuk, hogy nem becsültük meg magunkat, mostohák voltunk hegyvidéki, messze élő testvéreinkhez, nem hallgattunk a furulyaszóra, amely vérszerint való hűséggel hangzott a Kárpátról, a Királyhágóról, nem is nagyon tudtuk, hogy kik laknak ott, ahol a bércek kezdődnek…
Most látjuk ellutrizott, a sors kockájára dobott boldog gazdagságunkat, koldusbotra juttatott szépszámú, derék családunkat, lefitymált határszéli rokonságunkat, adófizető alanynak taksált messzi atyafiságunkat. Most sírunk Kartágó romjain, a veszendő, elárvult Magyarország felett, amikor az ország négy tája felől temetésre szólnak a harangok. A latrok osztoznak a megfeszített köpenyegén.
*
A lelkiismeret furdaló hangján át azonban még mást is hallhat a leégett magyar. Elszerencsétlenedett, félárvaságra jutott gyermekei között tán észreveszi most a legreményteljesebbet, akinek tegnap még hamupipőke módjára sarokban volt a helye. Észreveheti, hogy minden gazdagság, nagy hatalom, önérzet mulandó, csak a kultúra örök. A kultúrát nem bírhatja le még a háború sárkánya sem. A kultúra nem éghet el, mint a vetés; főnixmadárként megszépülve, megnemesedve menekül meg a tűzvészből. A nincstelen országnak azért nem kell koldusbotot venni a kezébe, mert maradt kultúrája, amely ezentúl pótolja bányáit és várait. A javaitól, kincseitől megfosztott nemzet új hódításait a szorgalmasan percegő írótollakra is bízhatja. Az irodalom, a tudomány, a költészet és a művészet az, ami ezentúl a nem csüggedt magyarság sorsmotorja lehet. Ezek a lenézett élesfogú egérkék szabadítják ki talán bilincseiből az oroszlánt. A közömbös vállvonogatás, amelyben eddig a nemzeti irodalomnak része volt, most majd csendes csodálkozássá áhít. A kis betűk átmennek, mint a fecskerajok a tömlöcfalakon, a dalok átszökdösnek a fellegekkel a hegyhátakon, az új légátusok pedig kifúrt vándorbotjaikban viszik tova a magyar tudományt. Emelhetnek falakat az egykori és mostani Magyarország közé az idegen kezek: a delizsáncok megtalálják a gázlókat a folyókon, a vándorlegények átúsznak a vizen a csillagtalan éjszakán, erdők, hágók, ormok medvejárt ösvényein viszik a tarisznyákban az új csittvári krónikákat, az új dalokat és új tudományokat, amelyeket az anyaország küldözget rabgyermekeinek.