Magyarhon szépségei; A legvitézebb huszár

V.
SZENT ANNA TAVA.

Erdély legköltőibb helyét láttam.

Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látmányok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a szent Anna tava.

A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, a mi Izraelnek az olajfák hegye, a hindunak a gangesi szent völgy, az északi skandinavnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellen költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a szent Anna tava.

A mint a tusnádi regényes fürdők jóltevő nymphájától búcsut veszünk, balra napkelet felé óriási bérczek birodalma terjeszkedik elénk, melynek utolsó pontjai messze Kézdivásárhelynél végződnek; a térkép nem mutat e helyen sem falvat, sem majort, ős rengeteggel koszorúzott hegyek feküsznek egymáson, miket mindkét felől elkerül az országút, vadászösvényeknek hagyva az ős vadont, mely most járatlanabb, mint volt azelőtt kilenczszáz évvel, mikor még azoknak a váraknak urai éltek, miken most az a vad fa terem, melyet a vihar vet s a vihar tép le.

Egyikén e vadon ösvényeknek megindulva két meredek bércz között haladunk szüntelen felfelé, miknek aljában tajtékozó hegyi folyam tombol; szédület letekinteni rá.

Félóra múlva elhagynak bennünket a szelidebb éghajlati fák, a bükk és tölgy, s kezdődik a fenyvesek országa. Óriási szálfák nőnek elő a szirt meredekéből, földig eresztve sötétzöld lombpalástjukat, s ott a hol a sötétzöld a földet éri, körülnőve kék havasi nefelejtssel; mindig odább, mindig feljebb még vadonabb lesz a vidék, emberi kéz soha nem irtja itt a fát, a mint a Nemere szele töveikből kifacsarva, egymásra döntögette a roppant faderekakat, azon módon ott rohadnak, benőve futóvirággal és csodaalakú gombákkal; egy-egy roppant szálfa keresztül bukott a hegyvágáson, s míg töve az egyik hegyormon maradt, hegye a másik hegy ormára feküdt, s úgy képez veszélyes hidat az üvöltő hegyi folyam felett.

A tavaszt itt a nyár kezdi s az ősz végzi be, a hó még ott van a sötétebb fák árnyéka alatt, míg a verőfényjárta helyeken dúsan tűnik elő a havasi flóra; más virágok ezek, mint mik oda alant tenyésznek, a fenyőerdők balzsamillatában, a gyantával itatott sziklás földben; a szárazabb helyeken a törpe rózsa és a rózsaszínű gyopár virul, nedvesebb helyen egy neme a legpompásabb ranuculusnak, mely nagy összehajló szirmaival annyira hasonlít a rózsához, hogy méltán hivja a köznép pünkösdi sárga rózsának. Néhol pompás tarka orchisok tűnnek elő, egy neme az epipactisnak akkor kezdett virítani, melynek minden virága oly alakú, mintha egy-egy madár ülne benne; de legkedvesebb találmány volt egy szép példány czipőczím (Cypripedium calceolus), melyet vezetőnk lelt, a virág négyes szétálló szirma sötétveres, s a messze kinyuló papucs-alakú vitorla aranyszín. Bármely kertnek díszére válnék.

Végre mintegy négyezer lábnyi magasba kapaszkodva fel, sík tér nyilik meg előttünk, mintha egyenesre vágták volna a hegy tetejét, s egy lapály tűnik elénk, melynek első látásra oly szomorú, oly aggasztó tekintete van, az ember megdöbben, maga sem tudja miért?

Az egész tért valami zöldesbarna sűrű moha fedi, melyből csoportonkint állnak elő a csáténemű sötétzöld füvek zsombékjai, az afonya és medveszőlő itt-ott bereket képez, melyekből húsz, harmincz lépésnyire áll ki egy-egy csenevésző szomorú luczfenyő.

E helyet hivja a köznép a kokojczásnak, és azon aggály, azon borzalom, mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden emberrel, minden állattal, mert e hely halálos veszély helye; alatta feneketlen víz van, ha ember vagy állat ez ingadozó mohos felszínre lép, a moha lesüpped alatta, és őt elnyelik az ismeretlen szövevények. Ösztönszerű irtózattal haladtunk végig ez elátkozott hely partján, s midőn a fölötte álló hegytetőre jutva, még egyszer visszatekinténk rá, tündéri látvány állt viszont előttünk: két-háromszáz apróbb, nagyobb gömbölyű tengerszem, mint megannyi csillag ragyog a veszélyes bérczi ingoványon, miknek hatása leirhatatlan. Az ember a tündéreket véli látni, kik tengerszemeikből feljőnek, hogy a halandót a vészes síkra csalják.

E bérczen túl fekszik a Szent Anna tó.

Háromezer lábnyi magasban a tengerszín felett, köröskörül ezerkétszáz lábnyira feljebb emelkedő bérczek által képzett medenczében, vad erdők árnyában terül egy gömbölyű nagyszerű tengerszem, melynek körülete egy negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a bele néző erdős bérczektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fordul rajta. A körülfekvő bérczek ide forduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mintegy sötét rámába fogva az érczvilágú vízlapot.

Az ünnepélyes csend, mely a szívre száll, midőn e völgybe lépünk, érzelmekre tanít bennünket, melyeket nem érezénk soha, melyeket talán tagadtunk. Itt e szent magányban, távol minden emberhangtól, oly közel érezzük magunkat Istenhez. Semmi zaj sem hallik ide; örök béke, örök csend uralkodik e kiválasztott völgyben, a körül fekvő bérczek elvonják róla a zivatart: míg saját kiáltásunkat oly csodásan adja vissza a völgy gyűrűjében körülfutó viszhang, mindig feljebb emelve a hangot, míg csaknem egy octávával magasabban halljuk azt hátunk mögött enyészetesen elzengeni, mint a harangzúgást, mely oly soká cseng a légben, midőn már rég megszünt szólani.

Letelepedtünk a fűben, székely vezetőnk a lobogó tűzhöz ülve elmondja, hogy ama kisded rom ott a halmon egykor kápolna volt, melyet kegyes szűz építtetett, kinek álmában szűz Máriának anyja megjelent; és sokáig állt a kápolna, látogatva ájtatos lelkektől, míg egyszer szentelt falait földi szerelem fertőzteté meg, akkor villám csapott bele s porig leégett; sokáig jártak azután a környék leányai e romokat könnyeikkel áztatni, ott elsírtak reggeltől estig, siratva az Isten lakát mely így elpusztult előlük, míg e században egy püspök újra felépítteté azt, s ismét népes búcsújárásokkal élénkült meg a völgy: összejártak a Székelyföld minden buzgó népei, elhozták templomi zászlóikat, körüljárták a csendes tó vizét, zsolozsmáikat együtt énekelte velök a bércz, a templom előtt kis faház volt haranglábbal, abban lakott a zarándok.

Újabb időben elpusztult mindez, – a templom, harangok és ének; csak Isten lelke maradt a táj felett, mert még most is, ki ide leereszkedett, meghatva érzi magát azon magas sejtelmektől, miknek áhítat a neve.

Ez alatt fenn a havasi hegytetőn megszólal a méla pásztorkürt elragadó hangja, a lélek gyönyörtől áradoz e fájdalmas édes zenétől, melynek ugyan oly csodás hatása van, mint a harangszónak; míg ez Istent imádni hív, amaz hazát imádni készt, hogy arczczal borulsz a földre, és sírsz és nem bírsz megválni attól.

Ha e hangokat hallád, csak akkor érted, miért szereti a tyroli és a székely oly igen azt a földet, a melyen született!?

Visszaemlékezünk mi is a história mondáira, és kölcsönben elmondjuk vezetőnknek, hogy ama romok helyén állt az ősi tűzhalom, melyen Bálványos vár lakói áldozatot hoztak a hadistennek, midőn az ősi vallást rejtegetve, csak e völgy volt még övék és az a vár, melynek háza a fenyvesek mögött sötétlik: itt esküdtek véres harczot éjszakánkint a székely rhabonbánok vérvilágló fáklyafénynél, s ősi híre van e helynek.

Most nem lakik ember e tájon és semmi állat a tóban. Habja tiszta, mint a kristály, sem belőle, sem bele víz nem folyik és nincs benne egy hal, egy kígyó, egy béka vagy kagyló sehol; laktalan az, ámbár iható, mint a forrásvíz.

Gyakran azt regélik, hogy a tó tört hajók darabjait hányja ki a felszínre, mely a tengerrel van összeköttetésben: ez rege, mit féltudós emberek gondoltak ki.

Egy órányi távolra innen van Erdély másik nevezetessége: a torjai kénes barlang, melynek üregéből halálos kéngáz lobog ki, oly fojtó, hogy a fölötte elrepülő madár holtan hull le a légből, belső falai sárga kénvirággal vannak lepve.

Belépni nagy gyönyör, de nagy istenkisértés, a kénszesz csiklandó kéjt idéz elő a test érzékeiben, de egy lehellet belőle, és az élet ott végződött.

Átellenében a meredek Bálványos vár falai, hajdan az Apor-család őseinek megdönthetetlen sasfészke, most még csak azt sem tudhatni, merre vezetett hozzá az út? – Köröskörül minden oldalról uratlan rengeteg, melyben egy napi járatban, bármely irányban indulva, sem találni egy gunyhót is.

A VÁG VÖLGYE.

Pozsonytól felfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép vágvölgy. Minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, a mit hol elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak; egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerűbb városai, – egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve, a lombfedte hegyoldalokban ősi várkastélyok, kívül sánczművektől körülvéve, s benn franczia izlésű pompával berendezve: körülöttük csodaszép parkok, hattyús tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvad-csordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok. A büszke Csejthe vár düledékei, melynek árnyékos bolthajtásában a világ szép asszonya, Báthori Erzsébet emléke kisért. Ifjú leányok vérében szeretett fürdeni: attól lett oly fehér. Még bejárható a pincze, a hová háromszáz áldozatát eltemette.

Amott hajlik ki a folyam fölé egy magányosan álló bércz, melynek tetején egy bolond szavára emeltette Beczkó várát egy még nagyobb bolond. Ott látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda alábukott, ott a kerti kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit kimarta. Azután ismét más rom jön felénk: nem vár, egész város, Trencsén; itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak a koronát s harczolt vele az uralomért, mintha maga is király lett volna. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két király, a magyar és cseh ellen s ketten se birtak vele. A túlparti hegyeken átellenben fehérlik a büszke Oroszlánkő, s a völgy szoros vágánya közül kimagaslik a hírneves Temetvényi sasfészek, a szilaj Bercsényi ősi vára, s a merre a Vág kanyarodik, mindenütt előtünik egy-egy várrommal koronázott hegytető.

Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harcz legzajosabb küzdőtere. Várait minden időben hatalmas dynasták lakták, birtokaikra nézve kis királyok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt szövék terveiket, itt gyűjték össze hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vívták meg döntő csatáikat. Ott látni még a «Kurucz-sánczot», melyben Rákóczi lova elbotlott a végzetes ütközetben, s e bukással vége lett az egész fényes álomnak; mikor már annak kilencz-tized része való volt.

És ez mind elmult: elmúltak a kis királyok, romba dőltek a hatalmas várlakok, darabokra hulltak a nagy földbirtokok. Csak kettő marad megörökülten: a szálfa és a kis emberek.

Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt. – S azokhoz is annyi emlék van kötve. Az a tölgyfa, mely a rovnyei kis templomot egészen betakarja, Lorántfy Zsuzsánnáról suttog; amottan Rákóczi hársfái hullatják a földre hajdani gazdájok izenetét sárgult falevélben; amottan az útfélen áll egy terepély hárs a vetés közepett, mely egy nagy családnak czímerét ékesíti. A megmaradt vén faóriások őrzik elmúlt gazdáik emlékét.

És azután megmaradt a nép. Csodálatos egy népfaj, a mihez foghatót nem találni ebben az országban.

Szegényebb és szaporább, minthogy megélhessen az istenadta földből: kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, nem szolgálatba állni, hanem dolgozni, kereskedni. A világ minden nagy városában övé – az útcza, kész szállása – a házküszöb. Ismeri e vándorlakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik tudja az utat Londonig, a másik Teheránig, meg Asztrakánig. – A mi pénzt összeszereznek idegen országban, azt haza hozzák az ősi zsúptető alá s javítnak vele a sors mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva, megtanúlnak angolul, francziául, németül, törökül, perzsául annyit, a mennyiben a bejárt országban érthetővé tudják magukat tenni. És épen annyit tudnak a saját országuk úrnak való nyelvéből is. Ez a tótok népe. Hanem azért az ő apáik harczoltak Rákóczival végső csatái alkonyáig, s az ő fiaik ostromolták meg 1848-ban a legelső sánczot Szent-Tamás első megrohanásánál. Beszélni nem tudnak magyarul, hanem érezni a haza szerelmét, azt nagyon jól tudják s vérezni is tudnak érte. Még többet is: tűrni és dolgozni is tudnak érte.

Tájképünket az ő krumpli- és pohánka-földeik, az ő szilvásaik, káposztás kertjeik, kender- és lentáblácskáik, az ő pirosvirágú paszulylyal, selyem tökkel befuttatott zsúpfödelű házikók egészítik ki. Tengeri és szőlő ott már nem tenyész, ezen a földön tiszta buzát nem aratnak már.

Azért mégis víg dal hangzik a mezőn.

NÉMET MAGYAROK.

1710 Sylvester napján a szokottnál is nagyobb vásár volt Lőcse piaczán.

A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stylben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott czímerekkel a kapuív felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az egész piacznégyszöget mind patricziusok lakják, a kik nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árúcsarnokok foglalják el. Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és úri fényüzésre szolgáló czikke. Lőcse város a közvetítő a kelet és nyugot között. Karavánjai Smyrnától Danczkáig járnak szakadatlanul. A szaraczén sheikekkel épen úgy egyezségük van, hogy őket rablótörzseik ellen védelmezzék a pusztában, mint a hajdemákok harámbasáival, a kik a Kárpátok közt uralkodnak. Három világrész terméke és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. A mellett a saját ipara is versenyez a külföldével. – Hirhedettek a harangjai, mik a legkisebb csengetyűkig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a posztó és len kelmének halmaza, a miknek nevei hosszú sorban olvashatók felirva a bolt tábláján az áraikkal együtt. Itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja meg; s az árak mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak a ruházati rendszabály szerint! Ott láthatni a mesterséges óraműveket, miket lőcsei művészek alkottak; egész boltok ragyognak a felhalmozott ezüst ötvösmunkáktól; aranyműveseik magyar zománcz munkáját meg épen nem is tudják utánozni a külföldön. A drága prémek halommal állnak a kis szekereken; felaggatva a fogasokra sokféle subák, a legkeresettebb árúczikkek a téli évadban.

Ujesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok alatt rajzik a nép, zsinóros mentékben, sarkantyús csizmában; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyuszt kalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött aranycsipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak diszítve.

S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, a mely külső viseletére nézve Árpád és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német. Még az első magyar királyok alatt telepedtek ide. Nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek. Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres aristokrátiának, s félvállról néznek le a «kivételképen» közéjük települt egynehány magyar nemes úrra. S a kis polgárság sem az, a mi más német városok alsóbbrendű népe. Ez egy harczban edzett, fegyverhordó osztály, mind a harmincznyolcz czéhnek a czéhmestere egyúttal hadnagya is; s az első ágyúszóra mindenik czéh tudja, melyik toronyban kell megjelennie fegyverestül.

Soha még ellenség az ő kapujokon be nem tört. Még a nagy tatárdulás keserves korszakában is ez az egy hely daczolt Batu khán minden csordáival. Itt volt a Lapis refugii, mely oltalmul szolgált az egész ország bujdosóinak. Annak a kövei vannak beleépítve ezekbe a templomokba, palotákba.

Annyi viszontagságos századok során át azok a német-magyarok mindig a legtántoríthatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt.

II. Rákóczi Ferencz korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt volt a fejedelemnek ágyúöntő műhelye. Ha egy elvesztett csatában ott maradtak ágyúi a kuruczoknak: a lőcseiek rögtön előállították az ujakat s Antæusnak megint vissza lett adva az elvesztett ereje. Aztán, ha szakadóban volt a hadsereg mundérja, csak Lőcsére kellett izenni: onnan előkerült az új.

Nagyon is megbecsülték ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezére. Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb kurucz vezérek alatt. Hanem azért, hogy kurucz sereg tanyázik a városban, még sem vegyül magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt szepességi hajduk, meczenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk, felcsavart bajuszuk, farkasbőr kaczagányuk azt hirdeti, hogy kuruczok, hanem azért németek; német kuruczok. Rákóczi Ferencz legjobb katonái.

A TORDAI HASADÉK.

A tordai hasadék a természet egyik legbámulatosabb remeke; itt egy hegyláncz tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek fal kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt egyenközűek maradnak csak itt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaőrlő idő görgeteg kőzuhatagokká porlasztotta a bérczfalat; míg egyes sziklatornyok, mint a gót építés pillérei állnak el a falaktól.

A Magyarpeterd felőli bejáratát egy óriási csúcsíves sziklakapú alkotja, több száz lábnyi magas, a világ legnagyobb diadalíve.

Az átelleni bércztetőről az egész sziklacsarnokot végiglátni, mely megragadó szépségével az isteni némaságot egyesíti.

S e felséges táj nem volt mindig ilyen csendes. Egy darab világtörténet ment itt végbe. A római műveltség egyik előre tolt központja volt itten. Túl a hasadékon volt a tartomány legnevezetesebb városa: Salinopolis s a fensíkon mellette megerősített táborhely; lánczolata a védműveknek, honnan az uralkodó Róma az éjszaki barbároknak parancsait osztá. A kétezer év előtt vájt sóbányák tanui ez életnek, és a roppant kőkoczkák s a romok alól napfényre kerülő arany ékszerek, pénzek, fegyverek, hamvvedrek, síremlékek s művészi alkotású istenszobrok töredékei hirdetik, hogy itt hajdan egy darab Róma volt. A hatalmas Traján-út még most is ott domborodik a zöld szántóföldek között, hosszú, egyenes vonalban. Azután más lakók jöttek. – A letelepedett magyar népnek egyik szent királya: László, itt vívta döntő harczát a kúnok ellen. A legenda azt meséli, hogy az ő imádságára hasadt ketté a bércz, hogy ellenségeit visszatartsa; átszökellő lova patkójának nyomát ma is mutogatják a szikla ormán s azon helyen kápolnát építettek a szent harcz emlékére. Azt a kápolnát megint Dzsingisz kán fiának mongol hordái pusztíták el s akkor a sziklafolyosóban védte magát a nép az egész mongol tábor ellen. Majd a szabadság és vallásháború alatt volt itt menedéke Rákóczi portyázó vezéreinek, kik még a harcz bevégezte után is innen folytattak egy mesebeli küzdelmet százan egy egész világ ellen. Azontúl csak az emlék maradt meg s az elrejtett kincsekről szóló mondák. A szent László kápolnája helyén egy faépület húzódott meg keleti hitű kalugyerek számára: mely még nem rég állott. Ma már azt sem találjuk ott, csak egy alacsony kőkereszt jelöli – a kalugyerek egykori temetőjének helyét…

A kétnyilatú sziklakapun áthaladva, a tíz-húsz ölnyi távolra szétnyilt két sziklafal odafenn csak egy keskeny szalagját engedi látni az égnek: csak a déli sziklákon megtört verőfény tanusítja, hogy nappal van.

A hegyrepedés, egy óra járásnyi távolban a Hesdád völgytől, annyira összeszűkűl, hogy a két átellenes fal nem esik egymástól távolabb három ölnél. Ha csak egy kissé meg van is áradva a Hesdád patakja, a két fal medre között csak neki vetkőzve és nagy elszántsággal lehet keresztül hatolni. Azért a tordai hasadék tulsó kapuját nagyon kevés ember látta testi szemeivel.

Ez a szoros igazán kapu.

Még nagyon jól kivehető a két horonyzat, a mi a kirugó sziklafalba van vágva; e rovátkokba bocsáták le a vár lakói a nehéz tölgyfakaput, mely aztán zsilipként zárta el a patakot. E kapunak legalább tizenöt láb magasságúnak kellett lenni: a mit világosan jeleznek a vízmosás nyomai a sziklában, egész üregeket, gömbölyű döböröket vájt a bezárt hullám a kapu felett. E bevágáson túl látszik a nyoma a vasrostélynak, melyet kerekes lánczczal vontattak fel, mikor a zsilipet megnyitották. Olyankor azután a sziklafolyosó felső részébe felszorított víztömeg, mint a Fáraó népét elseprő tenger, omlott az alsó mederbe s ha ostromló sereget talált benne, azt tisztára kiseperte, ha ezernyi ezer is volt.

E vasrács és zsilip védte a két barlangvárat, mely a szűkülésen túl egymással szembenéz, úgy hogy egyiknek kapujából a másikához nyíllal, puskával át lehet lőni. A néphagyomány e természeti erősséget utolsó véderejéről Balyika-várának nevezi. Két egymásra néző barlang az a két sziklafalban, a patak medre fölött egyforma magasságban, mely hetven lábnyi lehet. Az északi oldal barlangjához csak szikláról-sziklára mászva lehet feljutni; tágas szája annak is be volt falazva s a fal bejárata is oly magasan volt, hogy oda valószinüleg csak lábtón jutottak, a kik benne laktak.

A déli oldalon levő barlangvár azonban valóságos erődítmény. Tágas boltív alakú száját a bejáratnál széles tömör kőfal zárja el: óriások rendszerében alkotott sziklabástya, mintegy tizenöt láb magasan, s azonfelül még egyszer olyan magas a barlang kapuívezete, de az első falon túl jön egy második, mely a barlangot egész magasságban elzárja, ezen ajtók és ablaksorok látszanak, tanuságul annak, hogy ez kellőképen berendezett otthona volt valakinek.

Ehhez a barlanghoz egy öblös völgyteknő vezet föl. E völgyecske a vadon virágos kertje. Még késő őszszel is tele zöldelő cserjével s az őszi virágok ritka fajaival.

Szenvedélyes fűvészek nagyon jól ismerik e helyet. Hogy Torda felől hozzá lehessen jutni, egy osztrák tábornok puskaporral vetteté szét a sziklákat s úgy vágatott egy merész útat a sziklaoldalba; ezt az utat most egy magyar főpapról nevezték el, ki tekintély és Mecenás a botanikus világban s maga is gyakran látogatja e helyet.

A BEFAGYOTT BALATON.

I. NAPFELKELTE.

A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban.

Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, mikor töredékes jégtorlaszok csoportosulnak össze: ez egy csendes pillanatában a víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály s reggelre ott van az egész vizen a síma, tündöklő tükör. – Ezüst tükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve. – Csak a szekérútak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mint ha mértani vonalak volnának egy üvegtáblán.

A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik most meg a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.

Ha virradni kezd, a hold elsápad s az egész hosszában rózsaszinű kezd lenni, akkor az óriási jégtükör is csodálatos színt változtat, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik rész violaszín és rézvörös fényt vesz föl, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező fele azurkék marad.

A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a bibor, az arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű páráktól körülragyogva s letekint a ragyogó jéglapra: ilyen varázsképet semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.

Egyszerre szétlövelli a nap sugarait, a mint a barna ködök közül kiemelkedett…

Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok pattognának el egy tündéri hárfáról; emlékeztet az egyiptomi zengő Memnon-szobrokra, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, melyek folyton emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üvegmódra átlátszó jég tömegében: minden irányban össze-vissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák, ötszögek és minden alakú idomok milliárdjaival volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszíne tükör.

Ez okozza ama hangokat.

A ki azokat először hallja, a szive hevesebben kezd dobogni.

Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez hasonlít és mérföldekre elhangzik.

S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen végig haladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le nem áldozik.

Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsút egész Tihanyig, háromezer lépésnyi hosszúságban végig repedt a jégtábla, és kétfelé nyilt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.

«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat, szaladnak arra felé.

Ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán «rianás», mely szót sehol másutt nem ismernek; ez nagy veszedelem a keresztülutazókra nézve, és ez be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért ilyenkor a legelső dolguk a halászoknak azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a veszélyt.

II. HALÁSZAT ÉS VIHAR.

A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka. Először is abban az öbölben, melybe a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez időtájban seregestül össze szoktak gyűlni, kivágnak egymástól ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű lyukat, azután egy négyszögöt alakítanak apróbb, két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás a négyszög két átellenes szögletét képezi.

Minden jéglapot, melyet e négyszöglyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt és bele ne botoljanak a veszedelembe.

Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a messze távolba.

A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halászlegény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s a mint a pózna vége oda érkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög második oldalán a másik rúd a háló túlsó szárnyaival, míg mind a két rúd s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy léknél.

Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsúlyok a fenekére húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, a kik e négyszögben benszorultak.

Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi.

A jég csak vesztükre szolgál most.

Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hová menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befúrni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak viczkándó tömege magával sodorja.

A halászok pedig odafenn húszan belekapaszkodva a háló kötelébe, csendesen vontatják azt kifelé.

Húsz embernek megfeszitett erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Súlyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.

A nagy lék szája lassankint megelevenül. A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás felé. Az a halála.

Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó úszószárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszinű hátak merülnek fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark bajúszával, s megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna odalenn menekülés.

Több halászlegény az öreg halászmesterrel nagy nyeles hálóval lapátolja ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol öreg-apraja. Onnan nincs hová menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő jégkoczkákkal.

Ez után a boszorkánytáncz!

Tátott szájú pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a kétségbeesett csuka kigyóként kúszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyújánál fogva s kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.

A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti: nem szökhetik el. A lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.

Nagy öröm a halászok közt, ha a «fogas-király» kerül hálóba, ha egy roppant nagyságú fő, mint egy ezüst krokodil nyomul fel a vizből; tiszta ezüst-fehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a krokodilusnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minő a tigrisé.

Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a rendeletet maradék testőrseregének, hogy a végső tusában keresztül kell magukat törniök, oly veszedelmes rugdalódzás keletkezik akkor a hálóban. Csukák, potykák, harcsák nyargaló csapatja rohan fejjel a feszes hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kell agyba-főbe verni, hogy leküzdessenek. A hal tűzbe jön, a hidegvér hősi gerjelemre képes, s fellázad a bitorló ellenség ellen. Az ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződik. A harcsák főbe verreten rántatnak ki a jégre, a háló önti a felszinre szorított szép fehér fogasokat, süllőket; hanem a fogas-király nem egy könnyen kerül elő. De a legénység teljes erejéből rárántja a kötelet s egyszerre csak a hátramaradt haltömeg csak kifordul a hálóval együtt. Ott a fogaskirály is. Gyönyörű példánya fajának. Több az negyven fontosnál, a minőt csak minden húsz évben fognak egyszer. Erős fejével nem egyszer keresztül szakítja a hálót; hanem tüskés úszószárnyaival beleakad a bogokba és nem tud elmenekülni.

Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm a halászok közt, mint az egész gazdag fogás. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit szereti megenni. Azért ő fogas-király. Olyan vastag a hája, mint a süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a húsa fehér, mint a gyolcs.

Mire a fogással készen vannak, a rövid téli napnak is vége van már, de csak az égen, nem a jégen.

A jégen most kezdődik még az élet.

A szomszéd falvakból, Siófokról, Szántódról, Zamárdiból, Füredről, Arácsról, Csopakról jön a népség szekerekkel a jégre, kosárral, tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malaczpecsenye, a kosár halat vinni való.

Mire a halászok hozzákezdenek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész vásár támad körülöttük.

Ha lement a nap, nádból fáklyát csinálnak, tüzet raknak a jégen; vásárt ütnek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász, mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre, csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán megfizetnek: a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Egy húzással néha valami háromszáz mázsa halat rántanak ki.

A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakba garmadolva, beviszik a raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.

Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint a halnak a saját vére, paprika marokszámra meg vöröshagyma. Hanem azután van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.

S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el onnan?

Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:

S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak oly dáridó támad, hogy két falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkongatva járják a szent Dávid tánczát.

De vége a mulatságnak, ha jön a vihar! Gyakran a Balatonvidéken, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzúdul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zúgását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek! nyáron a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot s a csónakokat beragadja a Balatonba és kihányja a túlsó partra. S néha félóra mulva vége van a viharnak: a szélmenyasszony csak egy fordulót akart tánczolni. S azután ismét csendes lesz minden.

A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsol előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vág alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet sziklafokos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündökölnek a holdvilágban.

A vihar harsogva üvölt alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. A nyári kastélyok szélvitorlái nyikorognak, mintha elkárhozott szellemek sírnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpör a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idéz elő, hogy az ember látni véli a szellemeket, a kik így sírnak, egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?…

És ismét hangzik a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit az éjjeli futó vihar küld maga előtt; mikor az erdők sudarai fölött végigrohan, a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És újra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zengés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zengés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba: még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban: a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.

A VASKAPU.

Egy hegyláncz, közepén keresztül törve, tetejétől talpjáig, négy mértföldnyi messzeségben; két oldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas egyenes szikla-falak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülő viztömeg törte-e magának e kaput, vagy a földalatti tűz repeszté kétfelé a hegylánczot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Vulcán? vagy ketten együtt? A mű istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem birnak alkotni.

Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegytetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani barlang ásatag tengerlakó saurusai: a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert, hirdeti a sziklába vágott hosszú padmaly part, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve s a meder közepébe vágott száz lábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolosz alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja s e templom csarnoka négy mértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal síma, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek czikáznak végig rajta: rejtelmes istenirás betűi: másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezés-módját: s az új fordulónál már egy góth templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú egymáshoz tömött bazalt pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja; ott a kén virágzik. Érczvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dér csípte bokrok sárga és piros fűzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyiló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély komoly árny borong s a nappali sötétbe mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett apró piros bogyói színt adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklapartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajjon mi lakhatik ebben?

Aztán elmarad a völgy s ismét más templomi kép következik: a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messzekiáltó szikla a tetőn a Gropa lui Petro a szent Péter sírja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa.

S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.

A nagy, fenséges folyam-ős mely megszokta a magyar síklapályon ezer ölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen kelepelő malmokkal beszélgetni! itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! A kik idáig jöttek vele, nem ösmernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bércztömeg ül ki néhol medre közepén, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja; rájuk zúdulva elől, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamedernek; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül.

Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon keresztül ömlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bérczfalánál s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a senki ország az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld! másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképről.

A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plaviczovicza között már óránként tíz mértföldnyi sebességgel rohan, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.

Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Dunaágak között sajátszerű emberi művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős czölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyilt öbleikkel vízmentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepczékbe; visszafordulni nem szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén belejutnak a «halottas kamarába», a honnan nincs menekülésük.

S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökkétartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten Szavához: oly érthető. A mint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, a hogy a sziklafalat korbácsolja, a hogy a szigetoltárokra harsogva rohan, a hogy az örvényekben fuldokolva elmerül, a hogy a zuhatagok hanglépcsőin végigjátszik, s a hogy ez örök hullámcsattogást az örök visszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul és saját szavát meghallni retteg e titáni zengés közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozásra készt.

Mert valóban, a ki itt végighalad, a míg e sötét falakat látja itt maga mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig.

Kivált mikor még a hajósok félelme, a Bóra megjelen.

A kitartó hetes vihar. – Ez járhatatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között.

Ha csak egy bérczfal volna, az védne ellene; de e kettő között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utczáiban kódorgó szél; majd elől, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki: egyszer-egyszer tökéletesen megszünik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a lesből rohan elő, megkapja a hajót; kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vizbe: aztán megint egyet fordul s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az vizmentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végig söpör rajta.

A templomi zengés oly itéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle.

TISZAI MOCSÁR.

Gyönyörű valami egy mocsár, minő például a Bélabora.

Álljunk csak ide a közepébe. Óh nem kell azért sárba lépni: kellemes zöld dombra fogunk állani, honnan az egésznek széle-hossza belátható. Maga e domb süpped ugyan egy kissé; a soha le nem kaszált fű úgy tesz, mintha vízre volna épülve, pedig hajdan e helyütt, hol állunk, óriási bükk- és égerfák rengetege díszlett. Messzebb szürke gránittömegek szegik be az égalját, hosszú véres és kék erekkel átjárva, tetejökön fekete bazaltoszlopok vonúlnak végig, homlokukat zöld moha nőtte be, lejtősebb oldaluk szőlővel van beültetve, melynek világos színe nyájasan virul ki a sötét iharfák erdeiből.

Nyugatról a kanyargó Tiszában vész el az ég, mely csendes és sima, mint a tükör, és félívként keríti a parttalan mocsárt, melynek területét nádtenger borítja, vastag buzogányos fejét ingatva a rajta hullámokat verő szélben; itt-ott tágasabb tükröt képez benne a mélyebb víz, melynek szinén a vizi nymphák fényes kövér levelei lebegnek, sárga húsos viráguk korsó-alakú dinnyéjük sajátságos kellemes szagot terjesztenek magok körül.

A mély vízfenék világos zöld; rajta a hosszú hinár között a tórongy és elekcze narancsvirág nyílik, örülve a fenékreható napvilágnak; köztük aranyszemű kékzöld vízi bogarak ezrei futkároznak, s csodás veresbajuszú gadóczák, tarka vízi borjúk, hasas pióczák s veresszemű és kéktaréjú vízi kigyók seregei űzik és kerülik egymást.

Zöldes fűgyökerekből álló kis úszó szigeteken csodás nagyságú fűzöld békák hajókáznak, be-berántva fejöket egy-egy vízi kigyó kacsintásai elől.

A kákásban úszó madarak falkái lubiczkolnak.

Az egész tájékon sajátszerű rejtelmes susogás uralkodik, melyet a nádleveleken átsuhanó szél támaszt, melyhez a kecskebékák brekegése, az ungok bánatos ümmögése, a hattyúk horkolása, a bujár jajgatása s a szúnyogok döngése együtt és összevéve oly jeles harmoniát kerekítenek, minő csak emberi és állati hangokból telhetik ki.

Olykor a hallgató éjben egy mély, erős, suhogó hang zúdul fel, többször egymás után, valami középhang a szélzúgás és a kivert bika bőgése között: ezt a bölömbika adja, egy kicsiny, jelentéktelen madárka. – Az emberek között is a legcsekélyebbek szoktak a legnagyobb hanggal lenni.

Ezen vízi birodalom széléből több ezer lépésnyire nyúlik be egy partos nyelv, süppedékes bürűje hajlik a ritkán látogató vadászok és csikászok léptei alatt; széleiben rózsavirágú pompás réti fűrények, szivárványozott sásliliomok virúlnak, összefonódva a különnemű folyókák hálóival. – A tiszta vízben egy-egy özvegy gém, vagy fekete szárnyú gólya mutatja magát, a mocsárlakók eviczkélő seregével; – itt-ott vízi patkányok gyémánt szemei csilámlanak a fű között.

A nap lemenőben van; narancsvirágú tányérja félig a Tiszába sülyedt; képe tűzoszlopként vonúl végig a folyam habtükrén; túlsó oldalról pedig a hold emelkedik, a tele hold ezüst világával, a hegyek mögül, s egyetlen egy csillag ragyog az alkonyodó égen, mint olvadó aranyba vetett gyémánt – a hajnalcsillag.

A HORTOBÁGY.

I. ÚT A HORTOBÁGYRA.

Mi az a Hortobágyi puszta?

Egy ismeretlen sziget a szárazföldön.

«Sziget», mert körül van véve a czivilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól mívelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy ős puszta, a mit ekevas föl nem hasogatott soha.

«Ismeretlennek» is méltán nevezhetem; mert a kik a hire miatt idejönnek mulatni, mind ott telepesznek meg a hortobágyi vendéglőben, onnan visszatérnek; az évenkinti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a Hortobágyparti nagy híd előtti síkságon; de bele a puszta végtelen útvesztőjébe ritkán vetődik el valaki; jártas kalauz nélkül meg se is próbálja.

Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavaszszal sok a vize, nyáron kevés, a hol nem «totyogós», ott szikkadt: termő szík és vak szík váltogatja egymást; amannak a növényzete buja, emezé kúszó porcsfüvön és székifüvön kívül semmi.

A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már hire sincsen; elvitte a Tiszaszabályozás. Az áradáskor csónakkal járták e pusztát; a Hortobágyon két kerekü malom volt, mely a város számára őrölt. Kuthy Lajos leirásában még vadkanok jelennek meg. Régente hires volt a vidéken a kócsagvadászat: most már csodának ha látni egyet. Ezelőtt negyven esztendővel, mikor a muszkák elől menekültem a fegyverlerakás után a Hortobágyon át, egy csikósbojtár vezette a szekerünket félnapi nádason keresztül tengelyig érő vízben; a nádas közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek, kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három óra járásnyira széltében, hosszában.

Tavaszszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, a mikor még minden üdezöld s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szúnyogok és musliczák billiói.

A «Vérvölgyön» és a kadarcsi csárdán túl következik a «Kő-út». Ez már kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyirók. A juhnyájakat, melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges usztatón megmostak, ide terelik fel, s aztán asszonyok roppant nagy pajtákban szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül a nemes merinó birkákat látjuk, a másik mellett az őseredeti magyar juhot, mely hosszú fürtös fehér, vagy fekete gyapjával, vadkecske fejével, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos vadállatot mutat.

Még egy csárdát érünk útközben, mialatt a látóhatáron folyvást kisér bennünket az újvárosi templom tornya. Két nagy tehéncsorda marad el mellettünk, mindegyik ezeren feljül álló gyönyörű czimeres szarvú állatok! Birkanyájak, sertéskondák; de még semmi ménes. Azok túl vannak nagyobb részt a Hortobágy folyón.

Azt mondja a csikós: «Az úr Isten is azért teremtette a Hortobágy vizét, hogy elválaszsza a derék állatot a birkától!» Túl a Hortobágy vizén már nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni: disznórul pedig szó se lehet! Az csak a karám mellett húzhatja meg magát, mint halálra itélt gonosztevő.

Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az újvárosi torony, s csak hébehóba bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a hirhedt hortobágyi csárda. Derék kőépület, künn az országúton, soha kerítéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszín. Jó bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái: uraknak való étterme s pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre s talán megint az lesz, ha a debreczen-füzesabonyi vasút megvalósul, s gőzmozdony fujtat végig a Hortobágyon. Most csak hivott vendégek által népesült meg.

A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy lassúsággal a Hortobágy folyó, szélessége olyan, mint a Garam rendes időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhíd, kilencz boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy épitésekor a hozzá való meszet tejjel ojtották meg, azért olyan tartós.

Ez a híd a pusztán a legnagyobb magaslat.

II. DÉLIBÁB.

Az idő kitisztul, a felhők eloszolnak, semmi szél nem leng már; s ekkor egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A szemhatáron tenger terül széjjel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni, s a futó hab tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám, melyet az imént láttunk, egyszerre emeletes palotává magasodik fel s az újvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy szép hosszú várost láttunk fehér házak soraival: nem város ez, hanem legelésző ökrök. A tenger lassankint elnyeli a távolt; úgy, hogy az ökrök a szemhatáron látszanak állani, s a látástani csalódás mammutokba nagyítja az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A távol álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy emberi óriás a látóhatáron, a ki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt maga előtt; mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy szimpla gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy csoportban. Majd megint egy gályákból álló hajóhad látszik vitorlázni: rájövünk, hogy azok legelésző lovak. Mikor közelebb megyünk hozzájok, hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek, hogy alig látjuk őket.

Néha a délibáb felkapja a látóhatár alatt mélyen fekvő helységek rajzait a szemünk elé s olyan közel hozza, hogy az utczákon szaladgáló ebeket ki lehet venni: a Hortobágy egyszerre tele lesz városokkal. Ezt különösen reggelenkint látni. Az sem tart sokáig. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a földön, a másik a levegőben. A házaknak, tornyoknak viszképe úgy látszik meg a délibábban, mintha csendes tó tükréből verődnék vissza, de azt is megteszi, a délibáb, mikor jó kedve van, hogy a házat és a viszképét a tetejével, a tornyot a hegyével megfordítva ragasztja össze.

S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentül égetőbb a napsütés, annál tüneményesebben.

Azt hiszem, hogy ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki sem dolgoznék soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné egész nap, a hogy nézi most a puszták pásztor népe.

III. NAPFELKÖLTE.

A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a Hortobágyi pusztán.

A legelső kakas szóra: éjfél után két órakor felébresztenek bennünket; «reggeledik» már.

A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hivják, hogy «hajnalperczenés».

A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag» az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl szekere». A csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világít; a keleti szemhatáron pedig már világosodik az ég.

A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak valami tündéries megvilágítást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A síkságot még sötétség lepi. Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn.

A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elkél, előállnak a fogatok.

Letérünk az országútról délirányba s benne vagyunk az igazi pusztában, a «zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy fűzfái lassankint elmaradoznak mögöttünk s félórai vágtatás után sík mezőkön át, sásos tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.

A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, a mit egy vakandturás se zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljes hatalmú «semmi» uralkodik itten.

A végtelen kerek síkságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: a ki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, köröskörül nem lát semmit, a mi tájékozna, a mi barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán, magok az ittlakók is elbódulnak benne.

Orahosszant, vágtató futamban eltart a felséges kép s csak azután tünik fel előttünk a szemhatáron valami sötét folt: az első ültetett erdő a zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel egyidejűleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy magasabb domb, három alacsonyabb; tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták emlékei: a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy hívják, hogy «zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai beszélnek a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból épült vasalót: egy deszka szélfogó és egy csordakút a hajdani piacz egész ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel a távolból, mint a valóságos Golgota.

A mi a puszta nevezetességét teszi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz tehén, idei borjúval, nagy számú bikákkal egy tömegben.

Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek: szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérű, a hova éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik: az ezernyi czímeres nagy szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda között.

Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái: aztán meg a «magyar wertheim-kassza». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstül; a nyakán a nyílás, a mi lakatra jár; ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát, só-, paprika-tartóját, meg a szerződését. Pénz nincsen benne. Mire való volna a pénz itt a pusztán?

Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédű legényke, kék ingben, gatyában; az ing pirossal kihímezve tarkán; megfőzi bográcsban a reggelire való «tésztás kását»; legelőbb minket kinál meg vele: jó izű eledel; többet ér a kávénál, meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik körül a bográcsot, hozzálátva hosszúnyelű gömbölyű czinkanalaikkal.

«Most kél a nap!»

Meleg reggel van, a lég ozonnal tele, a nap képe mint egy nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz mulva a domborulat kicsucsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl, – másik fél perczben a nap ötszögletűvé lesz, – azután elhagyja a szemhatárt s félperczig olyan lesz mint egy fekvő tojás. Akkor elkezd alul összeszűkülni, felül domborulni, míg egy tökéletes gomba alakját veszi föl. Az ember kaczagni szeretne rajta: ha olyan fönséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassankint összecsücsösödik, úgy hogy a nap-kép alul czitromot utánoz, majd elmulik az alsó csücske, de helyette a napkép felső részen támad összeszükülés. S az alatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet bele nézni: mintha valami istenrokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A «hajnal délibábjának» lehetne ezt nevezni.

A debreczeni urak azt mondák, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.

De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.

Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerte szét lövellő fény-mindenségével.

Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár szétlövelt a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.

Ez aztán a kardal!