– Erigy lányom, – szól az öregasszony is. – Addig mulass, míg fiatal vagy. Bezzeg mennék én, csak a helyedbe vónék. Bánnám is én, ha a vénség itt marad a patkán.
– Erigy, Rozi – biztatja a sógornéja is. – Én is mennék, de már nekem lefujtak. Majd nem mégy te se jövő farsangon, meglásd.
A legény odakacsint a menyecske szemébe ugy hamiskásan:
– A meglehet.
Rozi is megszólal, mert unja a sok biztatást:
– No csak menjen. Én is megyek.
– Megvárlak.
A menyecske feláll és a hátára ver.
– Ó sülülü, csak nem fogunk tán egy ilyen guba előtt öltözködni. Várjunk még avval, hogy mécsest tartson a fekete guba.
A legény édesdeden mosolyog s szól:
– No hát akkor megyek. De nem haragszol, Rozi?
– No, ki mán, nem kell annyit prézsmitálni, ki, ki, ne töltsük az időt.
A legény engedi magát kituszkoltatni s egy perc mulva már hallik az udvaron a víg füttye, amint halad a lakodalmas ház felé. Azt is jelenti ez a fütty, hogy megtartja a tisztességet, nem leskelődik, nem ácsorog a kapuba.
Rozit pedig öltözteti a két asszony, az öreg meg a fiatal és sürü hunyorgatás közt súgják egymásnak:
– Itt kézfogó lesz.
CSATA
A két lány reggel óta együtt kapált.
A nehéz dologban már összeszoktak s feltámadt köztük a munka-barátság. Egészen elfeledték, vagy inkább természetesnek érezték, hogy egyikük nagygazdalány, aki csak szeszélyből kapál, a másik szegénylány, akinek kenyere a kapa.
Végin voltak a rendnek s már vagy tizedszer értek le az utszélre, ahol legelőször kezdték a munkát.
– Jaj derekam, jaj csontom! – kiáltott a nagygazdalány, amint egy percre megállottak pihenni.
Két tenyerét hátra tette, úgy nyomogatta vele a gerincét, amely megfájult a hosszas görnyedéstől.
– Meg kell kenni! – nevetett csendesen a másik s szintén felegyenesedett, mint a fiatal vessző; meg sem látszott rajta, hogy hajlott az imént. Tetszett neki a kényes gyerek, aki már belehal tiz órára egy kis kapálásba.
– Nem jövök én többet káposzta kapálni! – duzzogott Klári, a nagygazdalány. – Ugy kell vigyázni, az ember majd megmered. Ha egy kicsit megmozdítom a kapával, mindjárt kidül!
– Kényes a káposzta, mint a kisasszonyok! – mosolygott csendesen Erzsi.
– Kényes az én derekam!
– Kényes vagy te magad is, mint a káposzta!
– Nevettek.
Szekérzörgést hallottak s egyszerre néztek el jobbra, a falu felé, le a völgyes sikra.
– Vajjon ki jön erre! – mondta Klári.
– Pataki Pista, – szólt természetesen Erzsi.
– De könnyen megismered!
– Ismerem.
Egyszerre valami került közéjük. Pataki Pista nagyon jár mostanában Klári után. A lánykának el is pirult az arca. Sietett sort fogni, tovább kapálni, hogy a legény itt ne kapja éppen az utfélen.
Egyet-kettőt szisszent, mert most meg attól fájult meg a dereka, hogy ujra hajolni kellett, de már nem volt kedve sem tréfára, sem bizalmasságra.
Dolgoztak.
Sűrű apró gyom verődött fel a káposztasorok közt; még ártalmatlanok voltak, de azért a vékony káposzta szálak gyáván, félve nyultak fel közülök s egyikük sem mert arra gondolni, hogy szembe szálljon, harcra keljen a buja dudvákkal, a fiatalon is vastag kakastaréjjal, a hamar soklevelü bürökkel, az alattomosan meglapuló, drótszárú porcfűvel, meg a többi ismeretlen bennszülött ellenséggel, akik itthon vannak itt a káposztakertben és mire észrevennék, már mind eleszik az életet a drága kis ültetvények elől, akik kecsesen, ijedten emelik harmatosan kövér levelüket.
Klárika haladt elől. Ő a gazda, ő az első.
Hiába, nem soká birta, pihenni kellett. Felegyenesedett hát s rátámaszkodott a kapára.
– Jaj teremtőm, de megvénültem, – mondta.
– Nem vénülsz te meg soha, Klári.
– Mért?
– Mert már tíz órára fáj a derekad a kapától.
– Hisz annál hamarább!
– Ó, aki nem bir kapálni, nem megy az kapálni; pedig aki nem kapál, sose vénül az meg, – bölcselkedett Erzsi.
A nagygazdalány nevetett s úgy rengett-ringott felső teste a kapanyélen, mint a rózsatő lombja a karón.
Erzsi is felállott. Az ő arca is piros volt, de nem foltos, fehérrel tarka, mint az almavirág, mint a Klári arca, hanem egyszínű, árnyalatlan, hus-piros; olyan volt a karja is, a nyaka is, le a vállon az ingvállba, ameddig nap süti.
Átvette mind a négy sort s Klári hagyta, hogy szapora munkáju kapája az ő dolgát is végezze.
A szekér nemsokára itt volt. Erzsi annál buzgóbban dolgozott. Nem akart szóba állni a legénynyel. Úgyis nagyon nem tisztességes dolog, hogy egy ilyen kisgazda legény, ahelyett, hogy keresne magának egy jó dolgos, nekivaló szegény lányt, nagygazdalány után szalad… Erzsi haragosan húzta össze a szemét s úgy dolgozott, mint a gép.
És mégis neki kiáltott először Pataki Pista, mikor itt zörgött csendes rázással a szekere.
– Téged se fogadnálak meg Erzsók!
Erzsi érezte a megaláztatást. Csak azért szól hozzá, mert hozzá szabadon szólhat. Ő csak szegény lány. Fajtája…
Összeszorította a fogát, hogy ne is felelhessen.
– Nem vigyázol a kisasszonyra! – tette hozzá a legény.
– Ó az ördög vigye el! – nevette el magát a nagygazdalány – mért volnék én kisasszony.
– Hásze parapli van a kezedbe!
– Az a! – nevetett a lány és a nap felé emelte a kapát. – Jobb volna, ha ide jönne, osztán árnyékot tartana, míg mi dolgozunk!
– Ó, árnyékon csak heverni jó, nem dolgozni! – szólt bele Erzsi.
– Énnye, pedig mán ugrottam lefele, – tréfált a legény.
A két sárga ló tovább vitte a szekeret s a legény visszafordult az ülésdeszkán, úgy kiabált ide:
– Jaj Istenem, teremtőm, hogy rakom fel azt a kis lucernát! Jöhetnél segíteni Erzsus, látom van érkezésed. Klárit, ezt nem merem híjni!
– Pedig elmennék!
– Jaj megáld az isten! Rám fér a segítség, mint a hátamra a bot.
– Majd odaszánom ezt a kapanyelet! Jó?
– Jó bizony!…
Nevetve néztek egymásra s Erzsiben forrt a méreg. Nagyon, nagyon illetlennek találta ezt a hosszu diskurálást. Látszik milyen lány a nagygazdalány. A dereka elfárad, de a nyelve nem… Kell az? így kiabálni utána egy legénynek!
Lesütötte a fejét s vágta, de úgy vágta a földet, ahogy csak lehetett.
Klári még sokáig viháncolt magában, míg csak hallani lehetett a legény fütyölését, aztán fanyalogva ment utána Erzsinek.
– No eressz engem is… Mán jó van… Birom mán a kapát!
Elfoglalta az első két sort s szótlanul haladtak előre.
– Hej, derék legény a!… – szólalt meg egyszerre, csendes őszintén Erzsi.
Klári kuncogva nevette el magát.
– Olyan mint a többi.
– Nem olyan!… Derék legény ez… Kevés van ilyen… Nem iszik, nem pipál! Nem szórja el a pénzt.
Fontoskodva beszélt, mint a szegény asszonyok, akiknek minden nagy dolog s akik mindig panaszkodnak, ha felveti is őket a bőség.
– Csendes ember, – folytatta egyhangú szürke darálással, – de igen jó dógos. Nem sok kell neki. A multkori bálon se kötött ez egy krajcárt se, csak amit muszáj vót. A koronát a belépésnél.
– Hát a muzsikusoknak nem adott?
– Adott négy krajcárt, csak hogy éppen meg ne szólják. Belökte a kalapba. Aki akarta azt is gondolhatta, hogy tány husz krajcárt is adott.
A nagygazdalány megütődött. Valamit nem értett. Keveselte a gavallérságát. Mintha a szegénység szaga csapta volna meg az orrát.
– Jó ember. A feleségéhez is jó lesz. Az anyját is úgy tartja, mint a pohárba. Pedig az egy préda asszony, moslékba önti a paszulylevest, ha megunja enni. A multkor is mustrálta érte a fia… De az nem becsüli a maradékot. Az minden másodnap főzni akar.
A nagygazdalány csodálkozott. Olyan lassan kapált, mintha aludna. Erzsi minden vágással ott volt a sarkában. Ő sietett. Beszélt.
– Van is neki. Van egy kis földje. Öt köblös. Az apjárul maradt, avval ü már azt teszi, amit akar. Ha megházasodik, azt ü magával viszi. Jól jár vele valaki.
Ujra hallgattak. A nagygazdalány megszólalt.
– Öt köblös! A mi kertünkalja is ötköblös.
De Erzsi nem ügyelt semmire. Folytatta.
– Jól imádkozott az Istennek, akit ez elvesz. De meg is érdemli a jó asszonyt. Dógosat. Amék rendbe tartsa, mosson rá, főzzön neki. Olyat, amék tudja, milyennek kell lenni a derék szegény asszonynak. Se sokat, se keveset… Mert mégis nem kódus. Háza van, fődje van… Meg kell lenni, ami dukál.
Már ezt úgy mondta, hogy kést forgat vele a másik lány szívébe.
Klári a hangjából érezte meg s biborvörös lett az arca a szégyentől, hogy ez a kapáslány felteszi ő róla azt, hogy ő hozzá tudna menni ahhoz a legényhez. Izgatott volt, dühös. Ha egy szál káposztát kivágott, észre sem vette, rátaposott.
Erzsi folytatta:
– Hát bolondulnak utána a lányok… mert tud a nyelvükön. Szeret velük tréfálni, de azért meggondolja az, kit vesz el… Más is meggondolhatná, hogy csábítgassa-é, azért, hogy olyan igen szép a bajusza.
– Jó lesz a kapa alá nézni! – kiáltott rá Klári.
Erzsi ijedten vette észre, hogy egy szál plántát kiborított. Az elsőt a mai napon. Lehajolt és elültette.
Szótlanul, versenyezve dolgoztak tovább.
A nap égetően meleg kezdett lenni. Klári megállott és levetette piros pettyes fehér réklijét s ledobta. Ő is ingvállban maradt.
Nemsokára végire értek a sornak. Pihenés nélkül fordultak vissza az uj rendben.
A hőség rettenetes, kiállhatatlan volt. A nap így még égetőbben perzselt, szabadon érte a bőrét, kivágott nyakát, le az ingváll alá, keresztül az ingen.
Hirtelen elhatározással ott hagyta a kapáját s visszament a rékliért.
Amint a piros pettyekre pillantott, valami villant fel az agyában. Hisz az a legény ragyás! Tele van az arca himlőhellyel!
Mig a réklit felöltötte, oda fordult Erzsi felé s azt kiáltotta neki, gúnyosan, megvetően!
– Ragyás… Hisz az ragyás!
Erzsi meghökkent. Mintha rémlene neki is, de nem emlékezett rá.
Hiába idézte maga elé az arcát, nem látta rajta. Hanem eszébe jutott, hogy mikor még kis iskolások voltak, éppen mikor az öreg tanítót temették, Pataki Pista nem volt iskolában, mert nagyhimlős volt!… Lehet, hogy ragyás… de csak nagyon kicsit…
– Nem is látszik rajta! – mondta határozottan.
– Nem! – kacagott fel Klári. – Ilyen ragyák vannak rajta!
A mutató ujja első izét mutatta.
Jóízüen kacagott.
– A mán csak utólsó, ha valaki ragyás! – mondta.
A szava, mint az éles kő vágott Erzsi szivéhez.
– Azér jó vón ugy-e! – csapott vissza egy mérgezett szót.
– Mit… Mit képzelnek ezek! Hát azt hiszed, nekem egy ragyás is jó!
– Jó bizony a szépe! Kiválogatják! Oszt azt hiszik, hogy szegény lányoknak, mán a csutkája is jó, meg a törekje!
Klári csipőre tette a kezét. Erzsi is harcrakészen nézett farkasszemet a kapa mellől.
Egy percig végig-végig méregették egymást.
Akkor a nagygazdalány megrántotta a vállát.
– A cipőmről se ráznám le a port egy ragyásért… Erigy csak utána, nem szakasztom le előled.
– Nekem semmi közöm hozzá…
– Látom!
– Hát nem jól látod!
A kapáslány lehajolt s tovább dolgozott.
A nagygazdalány pedig lesimogatta a ruháját, megrázogatta magát, hogy a szoknyája ráncai jól essenek, a réklije gyürődései elsimuljanak s öt ujjal elfésülte a homlokáról a rövid hajakat. Aztán hátat fordított a kapálásnak s elment a sarki bokorhoz, amelyre le volt dobva a vasalt sárga kendője, azt felkötötte, gondosan, csinosan.
Észre sem vette, hogy amerre járt, mindenütt utat vágott kis cipője a megkapált szegény palánták közt.
Mikorra elkészült, hogy haza menjen, Pataki Pista már megint itt volt a lucernás szekérrel. Megállította a lovakat, úgy tett, mintha valami baj volna.
– Hova, hova Klárika?
– Két szemem után.
– Jobb a négy szem után. Üjj fel na…
Klári kényesen fordította el a fejét. A legény ujra biztatta.
– Jobb lesz itt a lucernába. Akár a hintó, akár ez. No Kláriska!
Klári megvetően, gyülölködve nézett az arcába.
– Menjen a fajtája közé. Négy krajcáros gavallér… Ott az a jány! Intsen neki. A nem bánja, ha rücskös is!… Azért annak maga a legszebb!
Elbillent, hogy csak úgy röpült a szoknyája és szaporán átment a lovak előtt az út tulsó felire s nemsokára letért a gyalogösvényre, keresztül a buza közt.
A legény meg csak nézett, nézett, utána nézett a gőgös kis pávának, aki éles késsel metszette ketté minden reménységét.
Utána nézett, hogy kavarodik bele a kék szoknya a zöld buzába, hogy virít ki a fényes sárga kendő csillogva a napfényen s hogy távozik, hogy eltünik, mint hajnali álom, amely olyan nagyon szép s olyan könnyen elillanó…
Végre visszanézett a káposztaföldre.
Erzsi akármilyen lassan dolgozott is, ekkorára már egész közelre ért.
A legény gubbasztva ült a szekérben s hosszan nézte el a fürgén, ügyesen dolgozó leányt, az egészséges, izmos testet… Addig nézte, addig nézte, mig végre ott állott előtte. Az utnál. S felegyenesedett.
– Erzsi te…
A lánynak lángvörös volt az arca, de a karja is, a nyaka is… Meleg van. S a szeme könnyes volt.
– Hová ment ez?
– Hová! – rántotta meg a vállát a lány. – Hát tisztult a gazbul. Mintha ez a káposzta ni, csak kihuzná a lábát, osztán elmenne a hazájába, mert itt nem jó a dudva közt…
A legény nem igen értette. De azért ott felejtette a szemét a lányon, akit olyan jól ismert, hiszen mindig együtt élnek, mióta élnek, csak éppen az nem jutott eddig eszébe, hogy…
A lány hirtelen felpillantott s élesen, kiváncsian nézett a legény arcába. Kutatva futott végig az arca szinén egypárszor, aztán mosolyogva sütötte le ujra a tekintetét.
A legény kitalálta, hogy ez most megnézte, csakugyan ragyás-e? Elvörösödött, mélyről jövő hőségtől, amely kitüzesítette barna arcszínét.
– De te azért türöd a ragyást?… – mondta csendesen.
A leány csiklandósan fölkacagott. Fojtva, befelé. A nevetés megrázta az egész testét s a melle rezgett. Keményen, a kemény ingben.
A legény is nevetett. A fogai fehéren villogtak ki, mint a farkasé. Harapósan.
– Na megállj… te rigó!… Hász én nem tudtam… Honnan tudtam vóna, hogy te… szereted a ragyást!
A lány hangosan felkacagott s az arcán lecsordult egy könycsepp.
Elfordult, el akart menni, de azért ott maradt. Állva, háttal, lehajlott fejjel.
A legény szívvel, örömmel, tüzzel, hallgatva nézett a leányra, a derék, asszonynak érett teremtésre s megszólalt:
– De most mán tudom… Hallod… Tudom mán, ne busujj!…
A lány elszaladt. Végig, végig a káposztáson. Ott kapta fel valahol a Klári otthagyott kapáját. Azzal kezdett uj rendbe a tulvégen.
A legény utána nézett. Nevetett rajta, hogy a lány egyszer sem pillantott többet vissza.
– Tudom én azér! – billentett az ujjával, – szaladhatsz mán, mégis én kötöm be a fejed.
És igen, igen jó kedvvel rántotta meg a gyeplőt.
Mikor messze elment, mikor már régen nem hallotta semmi neszét a szekérzörgésnek, akkor Erzsi felállott, felegyenesedett és nagy lélekzettel, győztesen, diadalmasan nézett végig a csatatéren.
És könyes szemmel bámult arra, amerre elment a ragyás… akit elhódított a finom, gazdag lánytól.
Aztán tovább kapált.
S a kényes, vékony uri palánták vidáman maradtak el mögötte hosszú sorral, hogy megszabadultak az erőszakos erős vetélytársaktól, akik elszijták előlük az életet. És a karcsu kis testek úgy emelték fel a leveleket, mintha napernyőt tartanának a nap ellen.
A PEREGRINUS
A Jókai regényéből maradt itt.
Nagy, vaskos, tökfejü ember volt. Fekete, szutykos pipája egy percre sem aludt ki s olyan szomoruan, olyan bánatosan nézett a világba, mint azok a szép, szomoru szemű ökrök, amelyek kérődzés közben mintha azon busulnának, mit lehetne kezdeni ezzel az ő impozáns koponyájukkal, ha nem hiányoznék belőle az ész.
A pátriámban találkoztam vele, valahol Szatmárban. Épen abban az időben, míkor már nem hittem az ősállatokban, mikor legjobban sajnáltam, hogy a mese csak mese.
A papnál voltam s a derék tiszteletessel a szociális problémáról beszéltünk s utálva ittuk a könnyű kerti bort.
A papnak csinos lányai voltak, de azok átmentek a szomszédba s mi egyre beljebb haladtunk a magas polítikába.
Nagyon, nagyon untam magam. A pap szocialismusa, a csikarító savanyú bor, a cserépkályha földszagú melege megfeküdte a szivemet.
Ekkor lépett be hozánk a csendes vendég.
Már találkoztunk egy köszönésnyire, tudtam, hogy ő a tanító. Úgy jött be közénk, mintha ebben a percben ment volna ki s most csak visszajönne. Szótlanul vette a poharát, amely eredetileg a papné pohara volt, de teletöltve árván maradt s kiitta, mint akinek soron kívül pótolnia kell a mulasztását.
A pap a cselédbérekről elmélkedett. Keveselte a nép szempontjából és sokalta az urak szempontjából.
Úgy hallgattam a beszédét, mint a távoli harangszót, amiről eszébe jut az embernek, hogy meghalt valaki, de nem érdeklődik, hogy ki… Úgy sem ismerem…
Néztem a tanítót. Fekete bőrén nem látszott, mennyi idős lehet. Kondor haja, mínt a disznóserte, fénylett, ezüstös foltokkal tarkázva. Fekete cseréppipája, mintha be lett volna nőve vastag ajkú, sötét mélyű szájába s vékonyan füstölgött.
A pap észrevette, hogy szórakozott vagyok, fel akart eleveníteni, töltött, koccintott. Alig kóstoltam meg. A tanító áhitattal ivott, méltósággal, szent komolysággal.
Hallgattunk. Resteltem, hogy a pap azt higyje, mintha éppen nem törődnék avval, amit mond s hozzáfogtam gondolkodni, miről is volt szó. Meg akartam indítani a beszédet, mert szép hallgatni és jó, egy eldugott kis szamosháti pap okosságát a legnehezebb társadalmi problemákról.
Azt mondtam, úgy szemeszöktibe, hogy a cselédbér már sok a munkásnak és kevés az úrnak…
– Hogy érti ezt, uram?
– Úgy, hogy ma a magyar munkásnak nincsen igénye, csak a pálinka erányában, hát minél több pénzhez jut, annál rosszabb. Sok neki az is, amit kap. Az úrnak pedig kevés az ilyen munkás, mert dolgozni, belterjes gazdaságot vinni ilyen munkással nem lehet. Kevés amit fizet, drágább emberekkel kellene dolgoznia, akkor volna haszna…
A pap magas, sima homloka redőkbe húzódott s igazat adott nekem, de egyúttal minden oldalról megtámadta a kijelentésemet.
Hagytam, hallgattam, nem figyeltem, nem bántam.
Néztem a tanítót, akinek az arca olyan nyugodt volt, mint a fekete bivalyé. Csak néha mozdult meg két oldalt egy-egy redő, mikor a pipából a füstöt szííta be, szabályosan, mint a gép.
Azt magyaráztam magamnak, hogy ez az ember egyáltalán képtelen nagy lelki megrázkódtatásra, csak él és vegetál, mint a növények, s levontam belőle a falusi ember tipusát és szinte embertelen nagyra nőtt előttem az a titokzatos erő, amely áthatja ezeket a vidéki embereket s egy egész életen át megtartja ugyanazon a helyen, ugyanazon körülmények közt, megrögzött, lehetetlen szokásaikban, kis körükben, amely egyre szükebbé lesz nekik, s amelyből egyre lehetetlenebb kivergődniök, míg csak el nem jön a nagy szabadító, a halál s meg nem nyitja előttük is az örök végtelenséget…
És mégis nyomasztólag hatott rám ez az ember, mintha valami rettenetes, valami vigasztalhatatlan, végtelen bánatot sugározna ki magából. Valami meleg bánatot, amely láthátatlan sugaraival betöltene a szobában mindent s engem is áthevitene, a könnyezés felé vinne. S valóságos lankadtság fogott el, mint elalvás előtt, mikor az érzékek elbágyadnak, de a szellem dolgozik.
Nem csodálkoztam, mikor azt láttam, hogy a tanító arcán könnycsepp kezd lefelé ereszkedni.
Nyugodtan és természetesen nézett maga elé, úgy látszott, semmit sem látott és semmire sem gondolt s mégis megnedvesedett a szeme s könnypatak eredt belőle. Vékony erecske, a mely gyorsan futott le az arca árkain, s hamar beleveszett a kurta, durva szálú bajusz erdejébe.
A pap felkiáltott.
– Mi baj tanító úr?
A tanító odafordította rá a szemét.
– Láncos adta! – nevetett a pap, – tanító úr! Ejnye! Ejnye!
Jóakaratu volt a hangja s bort töltött a poharakba. A tanító megint olyan komolyan, nagyszerűen ivott, ahogy imádkozni is csak templomban lehet.
– Ez az ember!… A tanító úr! – mondta a pap s hozzám fordult. – Hiszi-é uram, hogy legalább negyven helyen volt már tanító az öreg úr!
Meghökkenve néztem rá.
– A Drávától be Brassóig minden isten elátkozta kis falut végig szolgált. És kérem, olyan nagyszerűen tanít, hogy olyat én nem láttam soha. Nincs az a tökfejű gyerek, az a bikakölyök, az az igazi parasztpulya, akit egy esztendő alatt meg ne tanítana írni, olvasni, számolni. Összeadni, kivonni, szorozni, osztani: fejből. Valóságos csuda az!… Hogy mi a módszere, senki sem tudja, tán ő maga sem. Az bizonyos, hogy nem Pestalozzi találta ki. Hanem, hogy a magyar parasztnak az eszét ismeri, tudja, mire való, mennyi fér bele, mi kell neki, az is bizonyos…
Nevetett és jó kedvvel nézett az öreg tanítóra, aki érzéketlenül ült a helyén, mint egy darab fa.
– És kérem, – folytatta a pap, tekintélyes papi gesztussal, – tudja ön, mi a tragédia?
– Nem.
– Nos, tehát az a tragédia, hogy ez az ember, akit aranyba kellene foglalni, mert negyven esztendő alatt negyven magyar községet szabadított fel az analfabétaság szégyene alól, ezt az embert az állam nem fogadja el tanítónak. És ahelyett, hogy dupla nyugdíjat adna neki, ha már negyvenszereset nem adhat, – hiszi-é, hogy soha, még egyetlenegyszer egy fillérrel sem jutalmazta meg! A leghaszontalanabb kis tanító ís kap államsegélyt, ez az ember soha sem kapott!…
Komor tekintéllyel nézett körül és folytatta.
– De most fog kapni. Most én jártam utána. Voltam az esperesnél. Beszéltem vele. Voltunk a tanfelügyelőnél együtt, az is megigérte, egészen a magáévá tette a dolgot. És most, végre, egy kis valóságos pénzhez fog jutni a mi öregünk!…
A tanító nem örült és nem búsult, nyugodtan nézett maga elé.
– És tudja ön, hogy mi a komédia? – kiáltott a pap, – az a komédia, hogy ez a derék ember kilenc gyermeket nevelt fel! Ez a komédia!… Mind a kilenc fiú! Uram, s mind a kilenc tanító lett! Hát ez az ember nem érdemli meg az államsegélyt?
Az öreg tanitónak a vállára tette a kezét s bizalma, megelégedése jeléül megrázta.
– Igyunk, – mondta aztán. S ittunk. A vén tanító ivott, behunyt szemmel, mint az igazhivő, aki Mekka felé fordul, ha imádkozik.
Akkor letette a poharat s megszólalt.
– Azért nem jó sokáig egy helyen lenni, mert nagyon kiismerik az embert.
Fakó, szintelen, erélytelen hangja volt, mint aki nincs hozzá szokva a beszédhez.
– Az kell a jó embernek, hogy kiismerjék, – mondta a pap. – De fogadom, innen nem is megy el most már, míg csak nyugalomba nem megy valamék fiához. De még azután is itt marad. Nem való már bátyámnak a tanítás, itt marad köztünk, majd betesszük a szövetkezethez, osztán egy kis borocska, egy kis kenyerecske mindig lesz a számára, míg él…
Meg voltam hatva. Nincs jobb nép a világon – mondtam magamban, mint a falusi pap, magának sincs semmije, mégis mindenkiről gondoskodik, a ki jó ember…
De a tanító belenyult a zsebébe, kivett egy lapot. Rettenetes apró betükkel sok-sok oldal volt tele nyomtatva. Kiterítette maga elé és elővette nagy szemüvegét, amelynek foglalata el volt törve, de fekete cérnával meg is volt kötözve. Azt az orrára helyezte s messze eltartva magától a lapot, valahol középen rábökött egy helyre, amely már meg is volt jelölve körömcsinálta kereszttel.
– Mi az? – kérdezte a pap.
– Ohon a’! – Mondta a tanító s elébe tette.
A pap felolvasta: Magyar-Jesztreben (Zemplénmegye) tanítót keresnek…
– Mit akar ezzel? – riadt rá az öregre.
– Megyek oda!
– Megy a fenébe.
– Mán megfogadtam Katona Jánost, tizenkét forintért elvisz.
– Az ördögbe! – szitkozódott a pap, egészen elveszítve a fejét, – hát ez micsoda! Mi a menydörgös menykő már ez… Hát miért akar elmenni innen?
A tanító megvakarta a füle tövét fekete mutatóujjával s felvonta a szemöldökét a homloka tetejére.
– Hát mit csináljak én itt tovább? Még hogy rám jöjjön valamék vaskalapos, hogy nem jól tanítok. Mit kell itt tanítani tovább? Írni, olvasni minden gyerek tud, a vásáron se csapják be, én bizony nem fogok nekik nyavalyákat, csillagászatot, meg természettant tanítani. A krumplit tanítsam nekik könyvből? Elég ha meg tudja kapálni. Megyek én oda, Jesztrebbe. Az egy olyan kis falu, hogy oda nem kerül tanító soha. Vótam mellette eccer Imregen, valami húsz esztendeje. Ismerem.
El voltunk szörnyedve. És mindezt olyan természetesen, olyan egyszerüen mondta el, mintha a világ legrendesebb dolgáról lenne szó.
– De ha elmegy, nem kapja meg az államsegélyt! – kiáltott rá a pap.
– Nem kell nekem alamizsna – intett türelmetlenül az öreg. – Ugy se tanítok én fizikusnak egy parasztgyereket se, nekem ne parancsoljon a miniszter.
A pap vállat vont s kétségbeesetten nézett rám, mintha azt mondta volna, hogy: bolond, hát bolond!
Csöndben ittunk egyet, aztán szótlanul ültünk egymás mellett jó ideig.
– Tizenkét forintot kért Katona? – kérdezte a pap. Talán csak azért szólt, hogy jelezze, megéreztesse, hogy ő azért nem fordul el haraggal tőle.
A tanító megmozdult s szaporán szipogatta a pipát. Apró szókkal mondta.
– Hát tulajdonképen tizet kért, de hát azt mondtam neki, hogy: nézze barátom, magának vissza is kell ám onnan jönni, hát adok még két forintot visszafelé útra.
A pap nem bírta tovább, felállott. Csaknem szétpattant. Fújt. Járkálni kezdett.
Nagysokára a tanitó még egyszer megszólalt.
– Meg osztán… a feleségem…
Elhallgatott s még szaporábban, pislogva szivogatta a pipát.
– Mi baj a feleségével?
– Hát hogy én még csak maradtam volna, mer mán egészen elfelejtkeztem arrul, hogy el is kell innen menni eccer, de a feleségemmel összekaptunk az este, osztán azt mondta az asszony, hogy mán nem szeretem űtet, mán a falut szeretem, nem űtet! Azér nem megyek el innen. Bezzeg, mikor még űtet szerettem, akkor tudtam minden esztendőbe költözni, pedig akkor tele voltunk pulyával…
Mint villámlobbanásban, úgy látszott meg ennek az embernek az igazi képe… S mint valami csodalényre bámultam a konokfejű öregre, aki furcsa, bamba daccal nézett maga elé a pohárba, az üres pohárba.
A pap is leült, lekönyökölt, maga elé meredt, aztán megszólalt.
– Beszéljen vele valaki!… Na hát! Egy hetven esztendős vén ember! Aki egy hatvanhat esztendős öreg asszonynak egy bolondos szavára felszedi a sátorfát és megyen tovább világgá, mikor már megpihenhetne a negyvenesztendős bujdosás után…
Félve és féltve néztem az öreg tanító arcába. Semmi sem volt azon. A könny nyoma is úgy elpárolgott, mintha a nap felszárítja a vízcsöppet.
Végre megszólalt:
– Én nem egy hatvanhat esztendős vén asszony szavára indulok meg… hanem a feleségem szavára!… Ha neki így jó, nekem még jobb!…
Fölvetette a fejét s fölbiggyesztette az ajkát.
Kétség és remény közt néztem. Minden ember valami nagy, nagy titok. És a legszimplább is megfejthetetlen. Emberészszel elérhetetlen.
KI A TANYÁRA!
Besötétedett s Lukács nehéz, csámpás léptekkel jött be az ólból. Tera épen elszürte a tejet s az orrára ütött a nyávogó macskának. A kis állat furcsán hőkölt vissza a tűzhely alá s a fiatal asszony nagyot kacagott rajta. Ahogy felállott guggoltából s az első szoba felé sietett, csaknem beleütődött az urába, aki épen belépett kivülről.
– No, – mordult egyet Lukács.
Az asszonyka sietett félrehuzódni, mert a gazdának igen goromba kemény keze volt. Még mindig kedve lett vón nevetni a macskán, de félt az embertől, hogy még rászól.
Lukács bement a hátulsó házba s leült az asztal mellé. Letette félöklét az asztalra, másik kezét a térdén nyugtatta s úgy megült maga elé meredve, mintha a saját hetvenesztendős nagyapja volna.
A menyecske észrevette, hogy az ura nem mozog, mert máskor az volt a szokása, hogy legelébb is a csizmát rugta le a lábáról, de most talán éhes, várja a vacsorát.
Sietett hát a köcsög aludttejel s a félkenyeret is levette a tálasról, odarakta az ura elé az asztalra.
Lukács sokáig meg se mozdult, csak bámult maga elé. A kalapja le volt húzva a homlokába s úgy ült, mint egy vad.
Aztán mintha magától mozdult volna a keze, fogta a csuprot, fakanalat s elkezdett enni.
– Gyujtsak lámpát? – kérdezte az asszony.
– No. Még mit, – morgott Lukács s tovább evett.
A sötét szobában csak alig lehetett megkülönböztetni egymástól a tárgyakat.
Tera elszánta magát, hogy meggyujtja legalább az olajmécsest. Egy szál gyufa elaludt, mire ijedten megállott s várta, hogy az ura rákiált. De Lukács ámbár megfigyelte az ügyetlen tékozlást, most nem szólt. Ettől az asszony még bátrabb lett s a gyenge mécsesfénynél elkezdett a macskával játszani.
– No csak hajrá! – rivalt rá bentről az ura, megsokallva a feleség lármáját. – Add ide a fakulát. De szilajon!
Az asszony fogta a fanyelű kisbicskát, amely a konyhaasztalon volt s szaladt be vele az urához, aki nem tudott jóizűen enni, csak ha azzal vágott magának falatot a kenyérből.
Megállott az asztal sarkánál, mint az ember tisztességtudó, alárendelt társa, aki boldog, ha csak láthatja is a gazdáját s nézte, hogy eszik az ura. Azt érdemes volt nézni, mert Lukács egy ételen félkenyeret megeszik.
– No szegeletre gyüttem mán a takarékkal, – szólt a gazda.
– Ugyan mifelől! – csudálkozott el az asszony, akit az ura sose szokott beavatni a dolgaiba.
– Majd a magunk szegénységin leszünk mán, – szólt az ember titokzatos önérzettel.
– Hogy?
– Még ijen jó napom nem vót, mint ma, mióta két ágra szakattam. Mán letették a betüt az én javamra.
Az asszony egyre jobban csudálkozott, nem is sejtette, hogy az ura valamiben sántikál.
– Nem vetek neki egy hetet, megyünk ki a tanyára.
– Miféle tanyára?
– Magunkéba.
Terával megfordult a ház.
– Csak tán nem! – mondta csendesen, ijedten.
Lukács nem méltatta rá, hogy bizonyítsa.
– Á, nincsen abbul semmi! – biztatta magát Tera.
– Nincsen! Ha én mondom, hogy van, ne tudj akkor se köpni, se nyelni!
– Hát mi van? Hogy van! Hát beszélj!
– Megyünk a magunk tanyájára, oszt kivan. A takarék megád hatszáz forintot, megépítjük a tanyát, oszt akkor isten álgya a lapos várost!
– Én bizony nem megyek. Ha te akarsz, eredj, én nem megyek a tanyára!
– Ne tempózz, mint a hasadt fazék! – vetette oda foghegyről az ember.
– Nem bíz én!
– Nem?
– Nem én.
– Osztán mír nem?
– Én nem megyek a tanyára, én nem megyek ki a világból. Fiatal vagyok én még; akarok én még emberhez is szólani!
Sarkon fordult s kiment a konyhába. Lukács csak evett tovább, csendesen, kérődzve, komoran, mint a bika.
– A főd nípe mind oda számít, ki a tanyára. A kevi úton mán alig lakik benn valaki, mindenki odaki van a fődgyén; éngem nem csufolnak több idén, hogy innen kell kimennem a szántásra.
– Hát eriggy ki, nem sirok utánad, – kiabált be nagyobb bátorsággal kivülről az asszony. – Én nem akarok elevenen eltemetkezni.
– De a szádba van az ize a pletykának! – mondta az ura. – Mán csak azír is ki kell menni, hogy ne pletykálj annyit.
Az asszony leült a tűzhely mellett a kisszékre s egy kis fehér porcelláncsuporban tejet vett kézbe; csendesen enni kezdett. Az ura szavára elkeseredett a szíve s könnye fakadt. A kövér könnycseppek leperdültek az arcán és a tejbe peregtek.
– Én pletykálok valaha, – mondta s elfult torkán alig jött ki a hang.
– Hát akkor mír nem akarsz kijönni a tanyára?
– Mer nem akarok! – csattant fel az asszony. – Nem azír adott engem férhe az én édesanyám, hogy esztendőre mán tanyára vigyenek, hanem azír hogy éljek!
– Mit búsulsz. Lesz ott elég örömed!… Ott lesz nekem a lú, neked a tehén… Lesz disztó is. Tyúk is.
Elhallgatott s a csámcsogásán érzett a nagy jóiz, ahogy elképzeli a szép jövőt.
– Osztán lesz mán gyerek is ha nem hazuttál! – folytatta a férj. – Mi? Mit szipogsz?!
– Meg is halhatok én odakinn, mire orvos lát engem!
– Orvos! – mordult fel az ember, – nem vagy te személy, hogy orvos kelljen hozzád! Bába nem is jó?
– A sincs ott.
– Ne szájongj! Csorbaszájú Rácz Lukácsné érti azt a mesterséget. Azok is kint laknak a Vasaskútlaposon.
– Hun van az a mi fődünkhő!
– Hát majd ott tartom neked az ólba a bécsi doktort! De kényes lettél.
Az asszony letörűlte a könnyeit, azután megpróbált tovább enni, de a tej nem folyt le a torkán.
Az ember bent az asztalnál nem evett tovább, de ülve maradt a sötétben s gondolkodott.
– A Gyalpáron jó vályognak való agyagfőd van. Ott mi ketten kihányjuk magunk a vályogot.
– Mán nincsen cigány?
– Á, nem látja ott senki, magunknak csináljuk.
– Jó élet lesz a, – pityergett az asszony. – Ott mán igazán hogy vályogvető cigány lesz belőlünk. Ilyen életre szánt engem az én egy anyám.
– Hát milyenre?
– Hogy én sose lássak mán azután egyebet, csak a nagy eget, meg a nagy sárt… Hogy én mán ki legyek csapva a nyájba, mint a malac… Azt is el fogom felejteni, amit tudok, nemhogy ujat hallanék a világba… Kár vót akkor énnekem olvasni tanulni, ha mán ezután nem látok más betüt, csak aki a tehenem farára van ütve… Jóra nevelem a gyerekemet, annyit mondhatok neki, mint a csirkének. Iskolát se fog látni az én gyerekem, ha az Isten megvér vele…
– Ne szipogj mán, mer odatörülök… Iskolát. Min jár az esze. Arra kell nekem, hogy a tanító verje a gyerekemet. Ne félj, lesz elég szükség rá, ha tizenkettő lesz is. A tanyán mindnek van helye.
– Tudom. Olyanok lesznek mint a bornyúk. Ha bejönnek a városba, csak eltátják a szájukat.
– Annál jobb, legalább somolyognak, mint a rudas ökör.
– Igen majd nevet rajtuk a városbeli, még az is, akinek egy csepp esze sincs.
Elhallgattak. Az asszony a kistányérba öntötte a maradék tejét s a macska boldogan kezdte szürcsölni.
– Én nem bánom, én nem megyek, – tört ki aztán.
Hosszú csönd volt. Akkor felállott odabenn az ember és nehéz, toppanó lépteivel kijött az ajtóba. A mécsvilágon még sötétebbnek látszott fiatal fekete kun képe.
– Hát mibajod mégis, te suliguli nagy szamár, – mondta a maga módján tréfálkozva.
Az asszony felpillantott rá, s elfordult:
– Nem tudlak ugye itthon tartani vasárnap, mégy a Körbe. Meg kuglizni, meg iszogatni, meg politikázni. Majd onnan nem tom hová jársz.
Az ember elmosolyodott.
– Felülök a lúra, osztán majd elmegyek hun ehhe, hun ahho.
Az asszonynak ujra elfacsarodott a szive.
– Csak énnekem kell otthon raboskodni. Jó a férfinek!
– Hát!… még menyecskézni is lehet ha kedvem szottyan…
– De hun veszek én csak kávét is, meg cukrot, meg rizskását.
– Eszünk habartlét, meg kölest.
Az asszony sürűn törülgette könnyeit.
– Meg honnan tudom én ott, mi a divat?
– Nojsz ott az a divat, ami van. Meg lehetsz ott takarosan rongyba is.
– Meg, magamba. Még vaskonyha se lesz, tudom.
– Jobb a szabad tüzhely, bográcsétel a legjobb étel.
– Jaj teremtőistenem, – tört ki jajveszékelve az asszony, – gulyásné lesz én belőlem!
Felállott s két tenyerébe tapasztva az arcát, ugy jajongott, mint a halottsirató:
– Erre neveltek, erre tanítottak, erre szántak, – tördelte jajszóval, – hogy pusztai piszkos legyen belőlem! Jaj Istenem, Istenem, édes egy gyerekem! Kondásfiu lesz az én gyerekemből.
– Elhallgass már, – rivalt rá az ura, – mert úgy szájon törüllek, minden fogad lenyeled. Nézze meg az ember! Nem látod, hogy az egész világ tele van tanyával. Azoknak jó, neked nem jó? Hát a többi, aki odaki lakik, tán mind azon jajgat, hogy mán nem lehet pletykálni, meg cifrálkodni, mint a debellának! Eh, nem számos az, hogy te mit mondasz. Abbul a kis fődbül soha ki nem vájnál hatszáz forintot, ha idebe lakunk a városba, de ha ott leszünk, osztán nem kell semmire kőteni, nem kell időt vesztegetni a jövés-mennéssel, a körmömmel kivájom belőle a hatszáz pengőt.
– Mire az a pénz? Hát ne vedd fel! Minek építesz ott a világ végin tanyát. Már az egész családját tönkre teszi a pénz miatt… Hogy annak a királynak nincs annyi esze, hogy megparancsolja, hogy ki ne menjen a főd népe a tanyákra, mert semmi se lesz belőlük, csak olyanok, mint a réti farkasok, akinek nincs se országa, se hazája.
– Ne karatyolj már, – kiáltott mérgesen az ember. – Még egy szót szólj, tőkére teszem a fejed! Megyünk ki a tanyára! Punktum!
Evvel sarkon fordult és bement a szobába.
Az asszonyka lefojtotta a sirását és szívdobbanással hallotta, hogy vágja az ura a lehúzott csizmát a kályhasarokba.
Leborult a konyhaszekrényére s úgy elsiratta magát, mint akit temetni visznek ki a tanyára.
A NEMES KOCSIS.
Szép meleg, nyári délután volt s mi élveztük a kertben, hintaágyon heverve a kilátást, a semmitevést, a jó levegőt a pompás felföldi kis városban.
A feleségem felsóhajtott.
– De jó volna egyet kocsikázni.
Rögtön előkiáltottam Marit.
– Jöjjön csak, Mari… Van maguknál fiakkeres?
– Hoát vanni van. Hásze tetszik tudni, hogy Klajn a fiakkeros.
– No hát szaladjon el hozzá, mondja meg neki, hogy jöjjön rögtön, megyünk kocsikázni.
– Kucsirozni! – hagyta helyben Mari s ment öltözni.
Kicsipte magát takarosan, mint mindig, ha a „városba“ kellett mennie.
Mikor kellő „tisztában“ volt, előállott szemérmesen és azt mondta.
– Tekintetes uram, az Isten aaldja meg aztat a Klajnt, ne tessék avval menni…
– Hát kivel, Mari?
– Haasze itt van Vidra ’Stván bátyám, van annak olyan két lova, hogy a Klajn a szemivel se látott olyat.
– De van-e kocsija?
– Ugyan mán honne vóna! – botránkozott meg Mari, – hásze tetszik tudni, hogy megvette a Pergelt hintóját.
– Nem tudom én.
– Aannye, iszen megmondtam a tekintetes asszonykának.
A feleségem nevetett. De Mari szemrehányóan pillantott rá, amért előttem elhallgatta a dolgot.
– Jól van Mari, – mondom, azért ne aprehendáljon, még csak egy hete vagyunk itt, nem tudhatunk mindent. No majd nyár végére mindent tudunk, amit csak akar.
– Hát átugorgyak?
– Csak ugorgyon.
– Énnye, ha tudtam vóna nem őtöztem vón fel így.
– Miért?
– Csak nem megyek így Vidra Stván bátyámékhoz, még azt hinnék hivogatni járok.
– Menjen, a hogy akar. Csak siessen, siessen.
Mari visszament a konyhába s visszaöltözködött féltisztába.
Alkonyodott mire elindult.
– Szaladok mán, – mondta s elszaladt.
Vártunk, vártunk soká, nem jött. Sötétben került elő.
– Tekintetes asszonyka, ne tessen haragudni, de nem vót otthon Vidra ’Stván bátyám, osztán meg kelletett várni…
– Mit izen, jön, nem jön? – kérdeztem.
– Hát mikor itthon van, jön, de ha nincs itthon, akkor nem jön. Most is tetszik látni, a mezőn volt.
– Eredj vissza rögtön, mondd meg neki, hogy azonnal fogjon. Gyönyörü holdvilág van, most legjobb kocsikázni.
Mari megfordult s kissé zavarodottan, de engedelmesen elment.
Készen voltunk az útra, mikor visszatért.
– Jön a kocsi?
– Hát ma mán nem jön, kezit csókolom.
– Miért nem?
– Este van mán…
– Ejnye, teringette, – fakadtam ki, – ez már mégis sok. Mi köze van neki ahhoz. Eredj vissza, mondd meg, hogy vagy jöjjön rögtön, vagy többet soha nem hivom. Majd eljön a Klein!
A lány habozott, maradt is. Egyszer kifakadt.
– Á tekintetes uram, – nem jön az, ha soha nem is tetszik hijni. Mer azt mondta, hogy nem jön ű még az Istennek se. Örül ha lefekhet. Ki is csapta a lovakat már a mezőre.
Bosszusak voltunk. Jó izelítőt kaptunk a kocsikázásból.
Másnap elhivattam Vidra ’Stván uramat, megbeszélni a kocsizást.
El is jött. Úgyis otthon hevert, nem mehetett a mezőre, mert egy kis eső volt. Derék, piros arcú, jóizű magyar ember volt.
A pohár bort elfogadta s a jóllakott emberek önérzetével ült le.
– Hát Vidra uram, szeretném, ha megegyeznénk arra, hogy minden délután megkocsikáztatna bennünket. Maga ide állana a kapu elé mindennap öt órakor, és este hét-nyolc órára hazajövünk… Mennyit kér ezért?
Vidra uram úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik, mégsem jut eszébe semmi.
– Hát hova mennénk instállom?
– A hova jól esik. Számítsuk ki a leghosszabb utat, mert tudja az úgy lesz, hogy egyszer elmegyünk a székvárosig, máskor három-négy falun végig, ha meg jól esik, megállunk, az erdőben sétálunk, vagy szalonnát sütünk… Szóval, mennyiért jár velünk naponta délután két-három órát?
– Hát instállom az úgy van, hogy a székvárosba a taksa öt korona, várakozással hat.
Na, gondoltam magamba, már ezzel nem fogunk eligazodni.
– Hát mennyiért visz el a másik oldalon, Nagypatakra és vissza?
– Hát instállom, nem tom mit mondjak, annak mán nincs olyan taksája. Mer oda nem jár senki. Négy korona nem lesz sok.
– De nézze csak, itt a térkép; Nagypatak messzebb van, mint a székváros. Hát mér kér kevesebbet. Hiszen a városba bevisz egy órával hamarabb, mint oda.
– Az az én dógom, tekintetes uram, én beviszem a tekintetes urat az én lovammal öt fertály alatt, de a Klajn, nem viszi be két óránál hamarabb, ha ott döglik is a lova.
– Jól van, jól, hát mennyi idő alatt visz el Nagypatakra?
– Instállom, a mán nem számít, mert hát ki megy arra? Csak ha épen mán Igló felé megy az ember, akkor esik utba.
– Hát nem akar óraszámra szerződni?
– Dehogy nem instállom. Mér ne?
– Hát mennyit kér egy órára?
– Egy órára! Az a fő tekintetes uram, hogy hova megyünk!
– Mennyit kér, ha erdőbe megyünk?
– Mék erdőbe? Mer annak is taksája van. A csererdőből egy szekér fa hozatal – mán csak úgy mondom, ahogy számítjuk, – hatvan krajcár, de mán a Fekete-hegyrűl, egy forint. Ha meg a Vágásba kell meni, na hát tekintetes uram, oda tengelyes szekérrel se megyek el öt pengőnél alább, mer én a lovamat meg nem szakasztom, a kocsimat össze nem töröm, ha száz pengőt fizetne se…
Nagy elszántsággal pederte meg a bajszát és kurucosan nézett a szemembe.
– Jól van, jól van Vidra uram, – mondtam, – de mégse értjük egymást. Nekem mindegy akármerre, akárhová megyünk, mondja meg kereken, mennyiért visz óra számra.
– Ugyan ne tessék azt az órát firtani. Mindegy a mán, akárhány óra. Én azért nem fogom lassabban hajtani a lovamat. Csakúgy hajtok én, akar szakmányba dolgozok, akar napszámra. Magyar ember vagyok én instállom, nemes ember.
Nevettünk a feleségemmel s összenéztünk: Itt nem lehet ződ ágra vergődni.
Vidra uram észrevette, hogy egyet gondoltunk az asszonyommal.
Hamiskásan hunyorított.
– Na, látom, hogy a tekintetes úr is jó magyar ember, hát minek az a fifikálás. A minek ára van uram, annak ára van. Én nem gondolok semmi rosszat, de hát ha nem a tekintetes úr vóna, hanem egy amolyan másmilyen ember… Hát instállom a könnyen megtehetné velem azt a teréfát, hogy napszámba mindig csak a székvárosba menne velem. Mennyit veszítenék én avval!
– De nézze jó ember. Hát magának nem mindegy, hogy merre hajtja a lovát?
– Nem bizony instállom, mer hát minden útnak más az ára.
– Jól van no, ne beszéljünk róla tovább. Mindig meg fogunk alkudni minden útra… Szépen elállott az eső. Hát legyen szives, menjen haza, fogjon be és vigyen el bennünket Nagypatakra.
– Nagypatakra!
– Oda.
– Lehetséges…
– Akkor jó.
Vidra uram elköszönt, elment. Egy félóra mulva ott volt az ablak alatt.
Gyönyörű volt az út. Szép lejtésü erdős fasor, nagyszerű megnyiló kilátások, jó levegő, amitől percenként hízik az ember.
Vidra uram néha hátra fordult, mikor felfelé baktatott a kocsi s visszaszólt.
– Tavaly vettem én ezt a lovat a losonci vásáron. Nem igen lehet meghajtani, mert a nagyboldogasszonynapi vásáron el akarom adni… Egy százast csak kell kapni rajta.
Tovább mustrálta a lovát s lefelé vígan gördült a jó kis futó kocsi.
Egészen beleszerettünk a kocsizásba s elhatároztuk, hogy mindennap kimegyünk.
Amint hazajöttünk, kifizettem Vidra uramnak a négy koronát, de megmondtam neki:
– Jó lesz, ha meggondolja a dolgot! És én kifizetem magát egyszerre, mikor már egy kis summára gyűl, legalább kapjon tíz-husz forintot együtt…
Legyintett rá:
– Mindegy a tekintetes uram! Csak minél előbb zsebibe legyen az embernek a garas.
Másnap vártuk, nem jött. Érte küldtünk; azzal a hírrel jött vissza a lány, hogy kint van a mezőn.
Este megizentem neki, hogy a következő nap el ne felejtkezzék! Itt legyen.
Akkor csakugyan meg is jött.
Vígan ültünk fel.
– Na, Vidra úr – mondta a feleségem jó kedvvel, – megint arra menjünk, amerre a multkor voltunk. Az a szép út!
– Hát instálom, hová?
– Nagypatakra?
– Oda.
– Hm.
Megindult. De úgy vettük észre, hogy beteg vagy mérges, mert nagyon szidta a lovait, a hasuk alá csapkodott és szörnyen lógatta az orrát. Egyszer se fordította vissza az ábrázatát hiába is kezdtünk vele beszélni, kurtán, furcsán végzett a szóval.
Az út azért gyönyörü volt s már ismerősen köszöntöttük az ujonnan feltünő részleteket.
Este, mikor megállottunk otthon a ház előtt, kivettem a négy koronát a tárcámból és kezébe adtam Vidra uramnak. Az öreg nagyon keserűen nézte meg. Egyenként megforgatta a pénzt, s tovább is a markába tartotta.
– Mi baj, Vidra uram? – mondtam neki.
– Hát uram, – szólalt meg laposat pillantva, – én csak amondó vagyok, hogy ez nem seft!
– Micsoda?… Hát nem annyit kért?
– Hát…
– Na hát!
– Az isten áldja meg! Ezér állottam én ki a munkából! Négy koronáért!… Hisz e csak két pengő.
– No látja… Azért mondom, hogy jobb lesz máskép alkudni.
– Á, nem alkuszok én máskép. Magyar ember vagyok én… Mit mennek mindig abba a rongy tót faluba, mikor nincs ott semmi keresni valójuk…
– Mi köze ahhoz magának. Arra megyünk, amerre jól esik. Örüljön, ha többet keres. Annak örüljön, minél többször megyünk…
– Örül az Isten! – fakadt ki Vidra István. – Szekeres ember vagyok én uram! – s a mellére ütött. – Az a kötelességem! Ha az úrnak menni kell, hát menni kell. Zörgesse meg éjfélkor az ablakom, elmegyek én Orsovára is? De az ég roggyon a rongy tót falujára hogy én mindennap oda járjak! Mikor az úrnak e csak passzió! Elébb való nekem a magam dóga… Vagy ha passziózik az úr, hát passziózzon!
– Hogy gondolja ezt, Vidra uram?
– Hogy? Hát jól! Eccer csak elvittem két pengőért; gondoltam: na! isten neki! Hadd örüljön a tekintetes úr is… Ha dóga vón, ha muszály vóna menni, a más! akkor nem szólanék! De így? Hát uram, minél többször kell arra menni, annál többet kell azér fizetni! Tetszik tudni! minden utért egy koronával többet!
Elnevettem magamat.
Vidra István mérgesen végignézett s megrántotta a gyeplőt. A lovak kifordultak az útra. Ő meg visszamorgott felém, de a levegőnek beszélt.
– Mer ez így nem seft!… Nekem ugyan nem!…
S dühösen elhajtott.