Mák

Ének Virág Benedekről.

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
Vén századok bús mélyein, korábban,
Mikor a lélek nyilt, a jóság s nem ma
A buta »modern technika« korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván
És sírva vágyom vissza, ami volt már,
Akkor a szemek föl az égre néztek
S úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
Mosolyogván az aszú, édes őszben
Szivükbe hordták az örök szerelmet
S mindég holdfényben mondták, hogy: szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem,
Tán itt, ahol most élek észrevétlen.
Köröttem – essős akvarell – Tabán,
Nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
Sétálnék egy-egy régimódi, halvány
Leánnyal a haldokló némaságban,
Vagy bogarásznék a Gellérthegy alján
És uj boron, mikor habos a rámpás –
Kapukulcs a kezemben s kézilámpás –
Korhely árnyékomat nyomomba húzván
Mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni – az élet elröppen –
Horátius-t olvasni, esti ködben,
Álmodni mélyen és álmodni resten
S télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.

Ma hogy a föld vérünk, könnyünket issza
Szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
A »szent öreg« élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyujtotta meg a gyertyát
S lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor se ismerték nálunk a költőt,
Futó szegény vad, elbujt reszketeg,
Görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
Tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol ő lakott rég
S alázatosan és magamba szálló
Lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna Hozzá,
Hogy lelkemet szava beharmatozná,
Piruló arccal néztem volna rája,
Hogy mit mond papos és szigorú szája,
Lobogó nyakkendővel és kalandos
Frizurával, én ifjú, ósdi lantos
Olvastam volna néki órahosszat,
Versekbe szedve A’ hazát, az Aether-t
És írtam volna Daphnis-ról s Chloé-ról
S „Magyar Jövőnk“-ről vagy száz hexametert.
Ő meg bólintott volna a homályon
S én lehajoltam volna, hogy megáldjon.

Zsinóros, régi atillát viselt még
Ráncos kezű és prédikáló bölcs volt
Szobája, mint agg papok szobája,
A szekrényében likőr és gyümölcs volt:
És dícsérvén a Poézis hatalmát
Átnyujtott volna versemért egy almát…

Bús pesti nép.

Ó én szeretem e bús pesti népet,
Mely a külső-Józsefvárosba tépett
Ruhákba jár vasárnap délután

És ámolyogva, szédelegve hallja,
Hogy döng a tükrös kávéházak alja
S a mozi-reklámokra néz tunyán.

Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,
Hogy csöndben élek, nem nézek felétek,
S az álmok lenge fodrát fodrozom.

Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,
Kis görbe közein a téli sárnak
Vezeklőn járok, az utcátokon.

Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,
Letaposott cipősarokkal, árván,
Kávémérésbe bújva hallgatag.

Éhes leányaik, kiket szeretnek,
Kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,
Gázláng alatt sötéten állanak.

Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?
Ki leste meg, van-e ágyukba párna?
Ki látta, hogy mi a bús pesti nép?

Én láttam a munkást és lázra bujtott
Sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyujtott,
Én láttam a föld vérző szivét.

Bármerre mennék, ide visszatérnék,
Bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,
A gondodat kiáltaná a szám.

Mert bánatkővel van utcád kirakva,
Szemed a bánat végtelen patakja
S jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.

Szonett azokhoz,
akik még húsz évesek.

Ó ifjúság, ha hozzátok megyek,
Sötét könnyekbe takarom a gőgöm
És egy sarokba mélyen eltünődöm,
Hogy vannak völgyek és vannak hegyek.

Az arcotok oly biztosan ragyog.
A hajatok nő burjánozva, sűrűn.
Én a küszöbön lehúzom a gyűrűm.
Hogy ne lássátok, mily szegény vagyok.

Mert gyűrű, lánc, pénz, óra már a kincsem,
A nagyvilágon más számomra nincsen,
A gazdag föld bőséges útjain.

Hadd üljek itt, én, koldús és tapasztalt
Öreg apa, nem zavarom az asztalt.
Erős öcséim, szent-szent fiaim.

Ó régi kávéház…

(Somlyó Zoltánnak.)

Ó régi kávéház, ahol oly sokszor ültem,
Hadd nyissam ki az ajtód, leülni még szabad tán,
Csak mint a koldúsnak, aki pihen a padkán
S megnézni, mi maradt belőlem és körültem.
E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak,
Meginnék asztalomnál egy langyos, esti kávét,
És mint hívő keresztény elmondanék egy ávét,
Multán az ifjúságnak s multán a régi láznak.

Barátaimról és egy isteni merésű
Vad költőről, aki itt ült vörös ajakkal,
Meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal,
Melyekbe szikrázott és recsegett a fésű.
Itt ültünk boldogan s haragos szavainkban
Bombák aludtak és egy új kor lelke éledt,
Mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek,
Mint boldog gyilkosok, mint gyilkosok oly ifjan.

Mert boldog gyilkosok az óra gyilkolói,
Kiknek talentumot egy isten kegye osztott
És tétlenül nézik a zöld kávéházi posztót,
Melyen fehéren futnak a billiárd golyói.
És boldogok voltunk, mikor a nap lehajlott,
Itt a profán zajban szárnyat kapott a lelkünk,
És drága nők felé egy-egy verset tereltünk,
A füstből, a fényből egy ártatlan galambot.

Virradtig vártunk itt s istennél szabadabban
Mentünk ki hajnaltájt az elhagyott utakra,
Egészséges fogunk a zuzmarát harapta,
S fürödtünk álmosan a gőzfürdői habban.
Kopott kabátunkon a fagy csillaga feslett,
S a bús Dohány-utcán roszarcú szeretőkkel,
Mint rózsaszínű rózsák lassan ringtak a nők el;
Éreztük életünk s a sötét Budapestet.

Áldott cigány időm, áldott elektromosság,
Mely mostan is hullasz, heves fényt szaporázva,
Ingmellemen búsan remeg egy régi pászma,
De sugaraid arcom csak fanyalogva mossák.
Merengek tétován e fáradt-fényű fürdőn,
Szemét közt turkálok nem-csitult bánatommal,
Emlékeket vetek fel megmozduló botommal,
S nézem a tükrökön meggyérült régi fürtöm.

Szentelt tanyája te szívemnek és szavamnak,
Mely álmokat adtál s nem ismert drága mámort,
A forradalmas ár békült medrén aláfolyt,
S most csöndes újra már a párna és a pamlag.
A harcos áll csak itt, ki magát meg nem adja,
Keresem a barátot, ki gyakran itt marasztalt,
Megkoppintom félénken a poharat, az asztalt,
S a szívem, szívem is, hogy régi-e a hangja.

Mit járok erre még? Azok már mind alusznak,
Kik álmosak voltak és valaha egy széken
Nyugodtak, kisdedek az isten kebelében,
És már víz is jutott a szomjas Tantalusnak.
Árvábban ballagok ki, mint az az éji árús,
Ki bádogbékát és csörgőt tesz asztalunkra
S éjfél után bolyong kelletlen és korán-bús
Arcára könny esik, mert már mindenki unja.

Szeszélyes akkordok
a holdról.

Ma félek a holdtól,
E sárga koboldtól.
Félek.

Kisérteni feljött.
Körötte a felhők
Állnak.

Olyan buta-bámész,
Bandsítva reám néz
Némán.

Jaj, mindenem elhagy.
Oly végtelenül-nagy
A föld.

Meg is halok, érzem,
Reggel hideg ércen
Fekszem.

Birkózzak a holddal?
Sötét a hegyoldal
Alja.

Zsákutca tövében
Elkondul a léptem
Búsan.

Az éjszaka ül meg,
Bársonypuha, fülledt,
Hőség.

Azt hinni, meleg vér
S mikor tova mennél,
Megköt.

Vér fűszere buggyan,
A zegzugos utban:
Hulla.

Az éj csunya lánya,
Ha jönne, utána
Sírnék

Egy kapuba állnék,
Szólnék neki – árnyék –:
Anyám.

Ha jönne barátom
Júdásian-áldón
Mennék,

Kígyózva, elébe
S a tőrt a szívébe
Döfném.

Baljóslatu sarló
Reámveti gyarló
Fényét.

Félarca nevet le,
A fénye kezembe
Tallér.

Dinnyék szaga szálldos
És émelyeg álmos
Lázzal.

Vad illat a fákon
Lihegve kitátom
A szám.

A mély utak alján
Kúszom sunyi-halvány
Rabló.

Pléhkoszorú.

Pléhkoszorú
Lóg a boltocska ajtaján,
Egy kis halottra vár talán.

Pléhkoszorú
Elmult az ősz, el a hideg,
Nem kellesz már te senkinek.

Pléhkoszorú
Sirokra sem jó, szomorú,
Szegény, bitang pléhkoszorú.

Pléhkoszorú,
Csak pléhlevél, pléhnefelejts,
Ha kell rá gyöngy, egy könnyet ejts.

Pléhkoszorú,
Azt gondolom, hogy megveszem,
Szívemre halkan ráteszem.

Pléhkoszorú,
Rozzant, piros a levele,
Húsz krajcár… ennyit érek-e?

Lánc, lánc, eszterlánc…

Lánc, lánc, eszterlánc,
Eszterlánci cérna.
Kisleányok bús körében
Kergetőzöm én ma.
Nincs semmi aranyom,
Jobbra-balra löknek,
Körbe körbe, egyre körbe,
Láncán kis kezöknek.
Merre menjek, szóljatok,
Hátra, vagy előre;
Az erdőbe megbotoltam
Egy nagy, csúnya kőbe.
Voltam én is jófiú,
Istenem, de régen.
Csigabigát én is hívtam
Künn a régi réten,
Verset mondtam én is ám
Gilice madárra,
Magyar gyerek gyógyitotta,
Török gyerek vágta.
Jártam az erdőkben is
Csillagot keresve,
Aranykapun én is bújtam
És aludtam este.
Nézzetek rám, húgaim,
Éjjel most nem alszom.
Bámulom a holdvilágot,
Véres már az arcom.
Nézzetek rám, lelkeim,
A cipőm levásott.
Körmeimmel kárörömmel
Csúnya gödröt ások.
Szánjatok meg, szíveim,
Rongyos a kabátom.
Szédül a tánc, szédül a lánc,
Már utam se látom.
Szeretem a láncot én,
De úgy fáj e sok lánc,
Szeretem a táncot is én,
Csakhogy ez pokoltánc.
Engedjetek innen el,
Hagyjatok magamra.
Este szépen süt a lámpám,
Este jó a kamra.
Hagyjatok szaladni még,
Tündérekbe hinni.
Fehér csészéből szelíden
Fehér tejet inni.

Séta a városon kivül,
vidéken.

Egy-két lépés s elfogy az aszfalt.
És a mező
Terit a földre gazdag asztalt.

Itt csend van, csak pár bús fa bólong
S halkan regél
Az avar és a sárguló lomb.

Azt mondja, mély, mély, mély a bánat,
Örök-igaz,
Mint a hegyek és mint az árnyak.

A rózsa váltja koszorúját.
De egy marad:
Az élet és a szomorúság.

Én már kacagtam s győzve-győztem,
Most leülök
A sárga, fejedelmi őszben.

Sok nyár és sok lány nevetett rám,
Csendben kihull
Kezemből égő cigarettám.

Üres kezekkel mit akarjak?
Csak sirni jó.
Fölöttem köd és csúnya varjak.

A szívem semmire se vágyik,
És ríkatom
Az őszi bánat furulyáit.

(Szabadka.)

Ének
régi otthoni dolgokról és egy régi
fájdalomról.

Ha volna egy kevés remény,
A lelketek megmenteném,
Ti drága-drága szentek,

Kik ültök otthon tétován
Az elhagyott szobák során
S este sétálni mentek.

De nincs remény, de nincs remény,
Az élet az kemény, kemény.
Én száz mérföldre estem.

Mi segitsen az életen,
Elixir ott fönn sem terem
A bűvös Budapesten.

Jaj, barna, csunya butorok…
Gipsz-szobrok… sirva bódorog
Itt a bus, régi gyermek.

Mi volt valaha tiszta rend,
Én nékem fáj és bárha szent,
Hiszem most őrületnek.

Hogy éltek itten, kedvesek?
Sopánkodtok: »Megint esett…«
De a nap is süt, untig.

Az örömötök annyi csak,
Hogy egy kismacska néhanap
Az öletekbe ugrik.

Becéztek minden kicsikét,
Aranyhalat, kutyát, csibét,
Mi gyenge és szegényke.

Szóltok: »Képzeld csak, édesem,
Multkor megyszósz volt, édesen,
Mint valaha, hat éve.«

Az esemény… Mi esemény?
Az, hogy kisült a sütemény,
S megáll egy uri, ringó

Kocsi a házatok előtt,
És hogy jó a barackbefőtt
És hogy megért a ringló.

Olykor mulatság, Anna-bál,
A kistó tündérfényben áll,
Ladik hasitja rengve.

Ha látom is, nem látom én,
Odaviszem az átkom én,
És fáj a zaja-csendje.

A városházán ragyogó
Piros-fehér-zöld lobogó.
És ha feketét láttok:

»Ki halhatott meg?« kérditek,
A szívetek nem érti meg
És elfagy drága szátok.

Most már az este lehajolt,
A park felett sétál a hold
S a Kossuth-utcán porzó

Zöld ködbe jár az úri nép,
Hallgatja a cigányzenét
És áll az esti korzó.

A holdat látom égni még
S a régi még, a régi még,
A régi-régi hold még.

Apám, anyám, öreganyám,
Kishugom, bár – mint hajdanán –
Én is a régi volnék.

Mert vén Szabadka áldalak,
Mit hosszu, bús évek alatt
Hittem sorsnak, hazának.

Te álom voltál és regény,
Poros hárfája »A szegény
Kisgyermek panaszá«-nak.

Ti meg, jó lelkek, éljetek,
Már nem lehetek véletek
S nem látom soha többé,

Hogy vési a szobrász idő
A búsitó, a békitő
Arcotok csunya tömbbé.

Csak azt tudom, hogy hat felé
Kimentek majd a gyors elé.
Nem vágytok semmi másra.

És nézitek, a pesti gyors
Hogy vágtat el, mint messzi sors,
Uj és uj állomásra.

Nem szabad feledni.

Hadd éljek még – hogy beteljék felettem,
Amit számomra valahol kiróttak.
Be akarom még csukni az ajtókat.
S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

Kit megbántottam, megvígasztalom majd,
Ki megbántott, azon még bosszút állok.
Korán kelek, hogy lássam a világot
S estente halljam még a régi lomb-zajt.

Egy-két szegénynek még levelet írok.
Megnézem még a szabadkai házat,
Hol porba vert a gyász és a gyalázat
Egy nyári éjen s sírok, újra sírok.

Elutazom oda, hol sose jártam.
Egy ismeretlen ablakon benézek.
Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
Sötétbe járok. Járok a sugárban.

Aztán, mikor elérkezik a vesztem
S végére hajlik már emberfeletti
Nagy életem – mert nem szabad feledni –
Tisztán és fényesen a sírba fekszem.

Sötét, nehéz tavaszi ég.

Sötét, nehéz, tavaszi ég,
Viharba járó, tintakék,

Én néked viszek koszorút,
Te mindeneknél szomorúbb

Bús gerjedés, bús temetés,
Oly fullatag, olyan nehéz

Hogy lehull érett koponyám
A gyászod lila vánkosán

És én is a tavasz vagyok,
Fiatal, búskomor papod.

A sírban elrohad a hús,
De te azt mondod, nyílni bús,

Bús küzdeni, bús kezdeni,
Időt és lelket veszteni.

A lelkem még oly fiatal,
De látja, hol a ravatal

S bár gerjedő és bár merő,
Súlyos-bús, mint te, szent erő,

És hallgatag és tiszta-új,
A kincse roppant mázsasúly,

Roskadtan a jövőbe néz
S mint a tavasz, sötét, nehéz.

Bácskai rajz.

A napraforgó, mint az őrült
Repül a pusztán egymaga,
A tébolyító napsugárban
Kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó – fejére kapja
A sárga szoknyáját, s szalad.
Szerelmese volt már a kóró,
A pipacs és az iszalag,
Elhagyta mind, most sír magában,
Rí és a szörnyű napra néz,
A napra, úri kedvesére,
Ki részeg s izzik, mint a réz.

Azután eszelősen, bután
Rohan a gyorsvonat után.

Mély éjeken.

Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép,
Hogy sistereg fehéren künn a hó.
Így rohanok egy pirinyó vasuton,
S ringat tovább egy pirinyó hajó.
Festéktócsádon, a lilán, a zöldön,
Én vagabund, dalolva utazom.
Járok japán, olasz és muszka földön,
Síró vizen és sívó szárazon.
Távolságok és sínek gombolyagja,
Ölembe gombolyul a messzeség.
Hipp, itt a vizen, hopp, most ott a földön,
Hipp-hopp valóra válnak a mesék.
Megszínesül a lázamtól a karton,
Zászlók feszülnek ki a sárga parton,
Az óceánon vezetem a tollam,
Azt mondom csendben: itten nyugalom van,
Sápadva mondom, hol kékebb a festék:
Itt viharoktól vemhesek az esték
És tollammal, ha nem lát senki, senki,
A festett vizből hinárt emelek ki.
Az ablakon fehért fehérre hímez
A fagy, akár egy kinai leány.
Békés szivar füstöl a hosszú utca
És nesztelenül iszom a teám.
A villanyom – Aequator napja – lángol,
A kis vasut is mintha zengene
A mély s a messze egy ütemre lüktet
És zúgni kezd a térkép tengere.

Egy új poéta panasza
a régi holdhoz.

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
Rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben
És kérdezte: emlékszel-e még?
Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
Húrozottan rezdült az azúr,
Hipnotizált pilláim lehunytam
S borzongott idegem és a multam,
Mint holdfényben a zongorahúr.

Ottan ültem esti toalettbe,
Búsan ringatott a kerti szék
S éreztem szájamban émelyegve
A pezsgő s a nyúl kövér ízét.
Gondoltam hanyatló életemre
Messze volt már s olyan furcsa volt.
Messze rémlett, messze, mint egy álom.
Üvegablakon, diákszobákon
És fölöttem ugyanaz a hold.

Rokkant álmodó, zavart szemekkel
Néztem, amíg tovavágtatott,
Mint aszfalton, délben, a vakember
Vak szemével nézi a napot.
Cinikusan, hitetlen szemekkel
Néztem őt és nem láttam meg őt.
De szelíden rámhajolt és átfont,
Altatódalt hintett, éji mákonyt
És derengett szemeim előtt.

Csak még egyszer nyúlhatnék feléje
Tárt kezekkel, álmaim fokán
És imádnám – ó Kelet regéje –
Álmok éji napját, egy pogány.
Csak még egyszer szállhatnék feléje,
Nyűtt szerszámmal, züllött csillagász
Látnám, koponyákon hogy világol,
Innék szörnyű varázsitalából
S fásult csontom fűtené a láz.

Messze estem, jaj de messze estem
Tőle s attól, ami életem.
Vonszolom unottan lomha testem
S mint vadállatot úgy etetem.
Mostan eljő még s azt mondja: élek.
Holt hitem fényével öntözöm.
S a testvértelen magányban elleng,
Elmegy ő is, ahogy minden elment
És megtépem sírva köntösöm.

Délutáni meditáció.

Milyen lesz a halál,
Vajon rosz lesz-e, jó,
Ez a végső, komoly
Nagy-nagy szenzáció?
Lehet, hogy semmi lesz
Egy sárga délután
Elalszik szivarom
S kinyilik néma szám.
Lehet, hogy furcsa lesz,
Reám tör rémesen,
Hogy belekancsulok
S kocsonyává esem.
Lehet, hogy enyhe lesz,
Úgy, ahogy áhitom
S átzúgok rajta, mint
A vasuti hidon,
Mint mély vizek felett,
Hogy a testem pihen
A hálófülke lágy,
Párnázott mélyiben.
Lehet, hogy egyszerű,
Csöndeskés és sivár.
Azt mondják: »ez nem ő«,
Azt mondják: »ez a sár«.
Lehet, hogy szörnyű lesz,
Mint puskadurranás,
Fülembe lárma zúg
S nem hallja senki más.
Nagy dinamit-robaj,
Velőkig felható,
Álkapcát tépdeső,
Babonás puskaszó.
Csodás, iszonytató,
Iszonytató, csodás,
Vörös és fekete
Utolsó felvonás.
Oly messze még e zaj
S előre reszketek,
Mint vad szcéna előtt
Szinházban a gyerek.
Oly távol még e zaj,
Oly messze, kívülem
Szeretném hirtelen
Befogni a fülem.

Keserű ének.

Rövidre nyirnám a hajad,
Mint egy vezeklő zárdaszűznek,
Hogy engem láss csak és magad.

És megvakítnám a szemed,
Ezt a két ledér éji pillét,
Mely cifra lámpákhoz lebeg.

És hátrakötném a karod,
Hogy csendesen magadba fordulj
És úgy feküdj, mint egy halott.

Akkor borulnék csak reád.
Halott szemed bús éjjelében
Ragyogva ölelnélek át.

Mérgek litániája.

Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
Csendben susognak hozzám mint a sír.
Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
Akár a gyémánt, a rubin s zafír.

Az ópium volt első ideálom,
Az álom az én altató arám;
Csak rám lehell és az enyém, mi drága,
Enyém lesz Kina, Tibet és Japán.

Lihegve néztem ódon patikákban
Az atropin megcsillanó levét.
Bús kedvesünk szemébe álmokat lop
S sötét szeme az éjnél feketébb.

Szeretem a tápláló s gyilkos arzén-t,
Mert vézna arcunk tőle gömbölyü!
És éltető rózsás lehelletére
Az élet és a halál leng körül.

Fejfájasztó homályos délutánon
Az antipirin-hez esedezünk.
Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül
És óriási lesz pici kezünk.

A jó hold.

Mért nézel rám oly számadásra-hívón,
Ha éjfél után ballagok a hídon,
Hold?

Reggel ragyogtam fényesen a napban,
Aranypénzem te néked mutogattam,
Nap.

Egész nap öltem, győztem és raboltam,
Csak éjfél után járhatok a holdban
Már.

Nézd, honi holdam, pénzem meg se tartom,
A szájam áldás és tenyér a markom,
Könny.

Mert nem jó nékem, istenemre nem jó,
Ez a keménység, ez az úri tempó,
Nem.

Ami rajtam van, nem kértem, de adták,
El is hajítom, nem ér egy fabatkát.
Vedd.

Rongyokká szaggatom kevély ruhámat,
A mellem is ronggyá tépi a bánat,
Jaj.

Kiszórom néked pár fillérnyi kincsem
S a földre fekszem, ha kell, bizonyisten.
Most.

Skála.

Őszi éjjel
A nők ágya,
Mint a vér

Vágynak ők is
Árva lelkek
A napér.

Lámpa füstől
Hosszú füsttel
Olykoron.

Hull az ágyra
Fekete hó
A korom.

Künn az ajtó,
Bús sóhajtó,
Nyekereg.

Tompa hangon
Rí a gangon
Egy gyerek.

Ülnek-ülnek
Az ágyaknál
Csendesen

Gondolkoznak
Régi rút
Emlékeken.

Egy se tudja,
Hogy mi bántja,
Mit akar?

Kóc a fésűn,
A fejükben
Zűrzavar.

Forró újjuk
Mely sok férfit,
Szívet ölt,

Most fázósan,
Fényes tűvel
Inget ölt.

A gavallér –
Aranytallér –
Hova ment?

Porlad ő is,
Mint a szívük
Odalent.

Hervadt ajkuk
Csókol álmot
Sirva kér.

Őszi éjjel
A nők ágya,
Mint a vér.

Hideg.

Furcsa est ez, néma, hűvös.
A szobákban újra bűvös
Lámpa ég.

Fűtenek is innen-onnan
S rémlik a körúti lombban
Fönn az ég.

Istenem, mi végre élek?
Dúdorászok, árva lélek,
Egymagam.

A mesék arany kastélya
És a cukros, piros téa
Merre van?

Nem merek a ködbe nézni,
Sárga gallyakat idézni
Soha már.

Aki vén, az mint az ősz fáj,
Mint a hervatag, esős táj
S a halál.

Ó a mult nem ezt igérte
S ami van ma, könnyem érte
Mennyi folyt.

Elnémuljak, felsikoltsak?
Ennyi volt csak, ennyi volt csak,
Ennyi volt.

Menj, szegény öreg s a gáznál
Tébolyogj még és vigyázzál
Meg ne hülj.

És ha könnyű és ha lomb hull
Régi bútól, fájdalomtul
Meg ne halj…