Mák

Kis, kósza vágyak.

Most úgy szeretnék egy párnát keresni,
Csak oly kicsit, mint egy kislány-kebel,
Vagy még inkább a földre arccal esni,
És elfeledni mindent, csendben, el.
Oly jó lenne mindent felejteni,
Oly jó lenne mindent elejteni,
Leszállani.
S a harc után,
A harc után
Megállani.

Csatakos virradat.

Reggelre minden ferde lesz
És széttörik ezer darabbá.
Ó költők, hol van ki az éj
Tündéri tükrét összerakná?

Csak köd van mostan és halál.
A kávéház égboltja szürke
S mint egy kialudt égi test,
Úgy bámul üresen az ürbe.

Meggyszínű plüsse is fakó,
Szívembe fáj bitang magánya.
De nézz reá és gazdagodj,
Az éj s a szív a bánya, bánya.

Egy ember ballag csöndesen,
Az éjszakától megveretve
S viszi-viszi a bánatát
Föl az ötödik emeletre.

Görnyed, mint egy tehervivő,
Baljós szeme meredve pillant,
Bámulja a hideg falat,
A piszkos lépcsőházi villanyt.

Egy kocsi megy a köruton,
Batárja éji gyászmenetnek.
Ki a halottja? Nem tudom.
Hull a köd. Tülkölnek. Temetnek.

Hol vannak most az angyalok,
A színésznők s más annyi csillag?
A téli aszfalt peremén
A lányok hosszú ingbe sírnak.

Rózsa.

(Krúdy Gyulának.)

Egy régi név kiált az életemben,
Egy régi lány, kiről nem énekeltem,
Kinek a szívem rég adósa volt,
Ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

Diákkoromban mentem hozzá néha
Az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
Megbújtam nála a díványsarokba
És ámbratestét néztem, szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag
S nyakkendője egy vékony sárga szallag!
Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
Eltüntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
Hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.

Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
Az éjszakát, már eltakar egészen,
Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége.
Forró fejed bután födi a föld el
S mint antik húgaid repedt tükörrel
És koszorúkkal fekszel mély koporsón
A kásás elmulás ágyában, olcsón?

Nem tudni soha hova száll a tündér,
Én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
Nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
Míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken,
Halnak meg ők, egy tompa este, régen,
Igy mennek el, kik bennünket szeretnek,
Csak a szivünk marad itt, vén eretnek.

De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng.
Mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
Csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
Akár egy cella oly szűzi és árva.
A hajsütővas égett szaga fojtón
Szállott köröttünk és ruhája folyton
Száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken merengő
Kislánykezében egy olcsó napernyő,
A másikon, mint síró árva démon –
Ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
Egy elhagyott padon ül és mögötte
Egy élet rémlik a távoli ködbe.

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
Mult és jövő, akik egymásra leltünk,
Én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
Pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
Ki elvetette aranyát-ezüstjét,
Csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
Tündöklő jáspis-karjait kitárta,
Úgy vágyott innen egy regény-világba,
A messzeségbe, messze-messze ürbe,
S kis pille, a szobáját átrepülte.

Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,
S fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

A rosz élet.

Az őszi utcán fúj a szél.
A fa az éjszakába fél.

Csak fúj a szél, fúj, egyre fúj.
Azt mondja, nincsen semmi új.

Nincs semmi új, csak unalom.
Hányódás régi utakon.

Nincs semmi új, nincs semmi jó
És nem igaz, hogy lenni jó.

Nem jó az élet méze sem.
Nem jó aludni csendesen.

Nem jó ásitva kelni fel
S fülledt undorral telni el.

Nem jó feküdni gondtalan
És átkozott, ki gondba van.

Nem jó kacagni tétován
A virágfüstölős szobán.

Nem jó rohanni sebtiben,
Nem jó: a nem, nem: az igen.

Nem jó a csend, nem jó a szó.
A sirba tán még ott se jó.

De úgy szeretnék egymagam
A földre esni hangtalan.

Csak esni, bukni, hullani,
Minthogyha fájna valami.

Elhagyni sárga bútorom,
Csatangolni, mint egykoron.

Lakástalan és egyedül
Bolyongani, kivert ebül.

Ott, ahol senkise tanyáz
Bámulni, hogy lobog a gáz.

Halálba ringani vakon
A dagadt, őszi árakon.

Elveszni lassan, hallgatag
A sirva-síró ég alatt.

A vállamon egy rongy köpeny.
Igy állani közönyösen.

Sűrű esőben állani,
Mint a kopár fa ágai.

Csak fázni egész éjszaka
És ázni, mint egy árva fa…

Egy kézre vágyom.

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett
Akárcsak én itt, most rád gondolok
S akárki vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő
Az életek, a szivek alkuján.
És néha ő, a magányos ődöngő
Kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell – nincs kéz a világon
Mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
Az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra
S mondd, ki lehet, a ki e verset irta,
Ki ez a testvér és neki mi fáj?

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
Akarsz-e mindig, mindig játszani,
Akarsz-e együtt a sötétbe menni,
Gyerekszívvel fontosnak látszani,
Nagykomolyan az asztalfőre ülni,
Borból-vizből mértékkel tölteni,
Gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
Sóhajtva rosz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
Havas telet és hosszu-hosszu őszt,
Lehet-e némán teát inni véled,
Rubin-téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szivvel élni,
Hallgatni hosszan, néha-néha félni,
Hogy a körúton járkál a november,
Ez utcaseprő, szegény, beteg ember.
Ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kigyót, madarat,
Hosszú utazást, vonatot, hajót,
Karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
Pózolni sirást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
Játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
S akarsz, akarsz-e játszani halált?

Reggeli.

Az aviatikus,
Aki ezer méter magasban
Kóvályog most a nyári rónán
Nem oly boldog,
Mint én,
Ki lassan
Ringok a lelkem ütemén,
Míg elkészül e költemény.

A kerten
Ahol leverten
Sétáltam tegnap este
Már
A hajnal aranyosra festve
Jár.
Ó reggel, áldott tiszta reggel,
Kiáltozom,
Itt állsz csodálkozó szemekkel,
Én asszonyom.
Elém rakod a kávét és a mézet
És nézed,
Mily bőség,
Csodálod a port, a harmat esőjét.
A tengerből jössz, a habok
Hajnali álma ringatott.
Tekinteted a messzeségbe leng el,
A tengeré most a szived,
Kezed a tengertől hideg,
S a tested olyan, mint a nyári tenger.

Mondd, bűn-e ez:
Ez a fehér és boldog abrosz,
Min a szemem el-elkalandoz?
És bűn-e ez a
Nyugalom,
Kéken füstölgő
Szivarom?
Bűn-e,
Hogy mostan nem cikáz a villám?
Bűn-e,
Hogy mostan már ezüst a villám?
Bűn-e,
Hogy nem sikoltok
S egy percre boldog
Vagyok?
Hogy most
Csak ideges szemed nézem szelíden
És hallgatom fuldokló, árva szívem
Zaját?

A jó élet.

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szivem,
Daloljatok és mondjátok: igen,

Hurrázatok e nyári hajnalon,
S ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Felhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, ki él, és boldog, a ki lép.

Boldog a táncos és a sánta is,
Az élet jó még ő iránta is.

Mert minden jó. Éhezni s enni jó,
Áldott az éhség s áldott a cipó.

Szomjazni is jó s ha a fény zizeg,
Meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
Elszívni a díványon egy szivart.

Ó július, aranyos a ködöd,
Torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,
Én, élet atlétája állok itt.

Szaladni tudnék s nem tudom hová,
Szeretnék élni, végtelen soká.

Száz évig, míg a testem megtörik,
Szeretnék élni, élni örökig.

Az arcom mostan csupa-csupa fény,
A isten karjaiba szálltam én,

Mint egykor anyám köténye alá
És úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
Más vágyam nincs, tartson soká a föld.

Jó emberek, ezt kéri társatok,
Csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,
Hol meghúzódhatom és élhetek.

Csendes, ünnepi óda
az élethez.

Nagy vagy, te föld, te víz, te tűz az égen,
Mellettetek olyan kicsiny vagyok
S te élet, mely sötéten felkomorlasz,
Mindenkinél nagyobb,

Nagyobb, veszélyesebb, iszonyú torlasz,
Mely kőkeményen az utunkban áll
S keményebb árnyakat boritsz fölébe,
Mint a kemény halál.

Hiába bújok el a föld ölébe,
Magas toronyba, léptem követed,
És szenvedést adsz, terhes aranyalmát,
Követ adsz, köveket,

És mindig érzem láncaid hatalmát,
Hogy élni nagyszerű és szomorú,
Egy néma száj nekem egy szörnyü harcdal,
Sors és bús háború.

E sekély korban bús-tragikus arccal
Vallom, hogy nagy vagy és mindig tudom,
A kávéházban és a villamosban,
A lármás körúton,

És féltve viszlek a tömegbe mostan,
Hol száz idegen szem mered felém
És gonddal nézek minden elmenőre:
Ó életem, enyém.

Golyózáporban haladok előre,
Ki minden tűzzel, karddal ismerős
S úgy csókolódzom és dőlök a sírba,
Mint bátor, büszke hős.

Hatalmas ősz.

Hatalmas ősz,
Reám lehelltél s érzem, egyre érzem,
Hogy nagyra nősz.

Te jó, te nagy,
A mi akartam lenni, régen, egykor,
Most az te vagy.

Igaz, egész,
Mely önnön-magát bátran koronázza
S az éjbe néz.

Azt hittem én,
Gőgös és hervadó virág leszek csak,
Szép és szegény.

Bús szemű bölcs,
Itt állok, ember, s karomon a gyermek.
A lágy gyümölcs.

A kar, a kar,
Egy ember ága, lombos és gyümölcsös,
Mit is akar?

A sors vagyok,
A méz, a tűz, a köny, a szív, az élet,
Mondd, ki nagyobb?

Vágytam vakon
És ami vágyam itt-ott megmaradt még,
Eléd rakom.

Arany-idő,
Vígasztaló, mosolylyal szomorító,
Kibékítő.

Hatalmas ősz,
Reám lehelltél s érzem, egyre érzem,
Hogy nagyra nősz.

Limlomok.

1914 – – – – – – – –
– – – – – – – – – –
– – – – – – – – – –
Siessünk,
Hogy elmondhassunk mindent, ami kell még,
Vén limlomok vannak szivünkbe zárva,
Mint sifonérban fájó, ócska kelmék.
Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
Holnapra rongy lesz, megcsufolt és árva,
Le is gázolják, szótlanul, a sárba.

Ha járok mostan véres lobogók közt,
Eszembe jutnak fájó, ócska képek,
És kérdezem a tűzbe robogók közt
Emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
Egy régi arc, egy régi-régi táj is.
Eszembe jut a kisgyermek panassza,
A palatábla és az első skála
Szegény Anyám bús, gyöngyvirágos arca,
Szegény Apám sötét Kossuth-szakálla.
Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
Virrasztva álmosan az őszi széllel.
Eszembe jut, a bor, a málna íze,
A hosszu-hosszu-hosszu téli esték,
A hó fehérje, cseresznye pirossa,
Egy képeskönyv és egy gyerek-betegség.
Eszembe jut, egy halvány beteg angyal,
Vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
Csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
S kórházban halt meg csúnyán, csúnya őszben.
Eszembe jut, hogy irtam néha verset,
Diákkoromban, olajlámpa mellett,
Öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
Dermedt kezünkön vastag, téli keztyük
Eszembe jut Nagyapa arca, holtan.
Egy viola, egy fény a könnyes égen,
Egy bárány, egy galamb, a Feleségem,
Hogy boldog voltam és szomorú voltam.
Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
A Duna vize hajnaltájba, hívón,
Ballagtam haza a redakcióból,
Ugy sírtam ott a Ferencz-József-hídon.
Eszembe jut sok perc ürömje, méze,
Egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
Voltam s cilinderemen a verőfény
Táncolt – – – – – – – –
– – – – – – – – – –
– – – – – – – – – –

Öcsém.

Az én öcsém mostan katona a határon,
A szerb hegyek mentén Ferencz József bakája.
Szívdobbanásommal mérek fel minden éjet,
Lámpákat gyújtok és így gondolok reája.

Ezer szurony között, szekerek éjjelében
Az ő szeme ragyog, kiáltó-ismerősen.
Ki tudja merre néz, ki tudja, hol világít
Sok százezer szem közt? – nem tudja senki, ő sem.

Öcsém, én kisöcsém a háború zajába
Egy csókot küldök én, a lőporfüstbe: versem,
Hogy érezd a bátyád, gondolj játékainkra,
Ragyogj, kis hős, ragyogj és a lelked nevessen.

Emlékszel édesem a játékháborúnkra,
Mint villogott kardunk és porzott a határdomb?
Ugy-e ma is csattog a kard és döng az ágyú,
S a véres trombita ma is trarát-trará-t mond?

Mert téged hivlak, Kard, kisgyermek drága Kardja,
Játékos ismerős, ragyogjon régi pengéd
A nyári dombokon s hogy az öcsémre fordulsz,
Ismerd meg édesen és légy hozzája gyengéd.

Jó Puska ne feledd, hogy gyermekpuska voltál
Egykor az ő kezén s ha forgatnak a szerbek,
Tagadd meg önmagad, nevess barátaidra,
Légy játékpuska csak, légy te is újra gyermek.

Ami golyó kiszáll, száz angyal fogja össze,
Mint röpködő lepkét, kacagjon fel az élet,
S te Isten, akiben gyermekkoromba hittem,
Hajolj le csöndesen és védd meg az öcsémet.

Arckép.

A palaszürke égben áll.
Hull rá a hó, az esti hó.
Nehéz, meleg ruháitól
Oly vastag, mint egy eszkimó.

Kunyhóba faggyúgyertya ég.
A szalma benn a térdig ér.
Cigaretták. Csajkába rum.
A földön rongyok, vatta, vér.

Körötte hó, hó, egyre hó,
Erdők, hegyek, tábortüzek.
Rövidlátó szegény szemén
Csillámló, éles szemüveg.

Egy női aranyóralánc
Lóg a zsebéből. Hajdanán
Üvegszekrényünk dísze volt.
Nászára kapta az anyám.

Ezüst órája oly kopott.
Még a nagyapja vette meg.
Negyvennyolcban ő véle volt
S azt tiktakolja: »Isaszeg«.

Az óra nem feledte el,
Bár sok év szállt felette el.
Hallgatja ő is csendesen.
Ő sem, ő sem feledte el.

Hallgatja elhagyott szíve
S a hóban valami forog.
Ágyúk ugatnak mérgesen
Veszett, dühös komondorok.

Egy-egy halott fölé hajol.
Itt a ravatal pár fa-léc.
Egy messze hang hahóz neki
És szalutál egy szanitéc.

Sovány kis arca halovány,
De oly nyugodt, de oly setét,
Ki tudja, megfordulna-e,
Ha kimondanám a nevét?

Közönyös, furcsa, idegen.
Előtte köd, utána köd.
Csak néz és ezt gondolja tán:
Ezerkilencszáztizenöt.

Alázatos, fiúi fohász
az aggokhoz.

Ti aggok, kik az ablakokban ültök
S a szemüvegetek vigyázva, lassan
Sikáljátok a szarvasbőrrel s enyves
Szemetek elkalandoz a magasban,

Ahol a nap dalol, gondoljatok ránk,
Kik mélybe hörgünk, vérpárázta füstök
Sötét gomolyán, lángoló özönben,
S ne rezzenjen meg a haragos üstök

Szigorú főtökön, mikor biráltok,
Kegyetlen aggok, mostoha apáink,
Irgalmat esdünk, ifjak, a pokolban,
Ne lássatok a jó Ábelbe Káint,

Itélő bírák, szakállas urak ti,
Olyanok, mint az öregistent festik,
Vén képeken, halljátok a szavunkat,
Még reggel van, hadd éljünk mi is estig,

Csak estig éljünk, csendesen megérve,
Mint fán az alma, mezőn a kalászok,
Aztán hulljunk le – ó szent, szent az élet –
Százszor szent – ezt kiáltjuk megalázott

Szívünkből, ezt ordítjuk, szent az élet,
Legyen áldása mindétig mi vélünk,
Ti sárga aggok, gyeplő-igazítók,
Bocsássatok meg most nekünk, hogy élünk,

S ítéljétek meg, mily szép a rigó-fütty
A lármás nyári erdőn, tiszta vízbe
A fürge pisztráng, halvány lány az ágyon,
A vaj, a füge, a piros ribiszke,

Mert szent a föld is, jertek zengedezzünk,
Költők, az élet papjaivá kentek,
Gyalázatos, ki káromolni merte,
Az élet szent és nincsen nála szentebb,

Felétek nyújtjuk ifjú karjainkat,
Ártatlan testünk, árva-árva vének,
Húsz-harminc évünk, a mi bús bűnünket,
Hogy szálljon szívetekbe ez az ének.

Ádám.

Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
Bús ősapám, mert fáj, hogy létezem
S a nevem: ember. A gond szolgaágyán
Feléd lóbázom csüggeteg kezem.

Papagály s tigris közt csúf emberállat,
Kire kövér kenyérfa bólogat,
Körömmel vakarod vörös szakállad,
S úgy képzelem, hogy véres a fogad.

Ó első ember… Ó fájdalmak útja…
Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
Amelyből fájó sorsomat öröklöm.

Bár láthatnálak szinről-szinre téged,
Hogy most könny, átok és jaj éget,
Őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.

Régi idill 1895-ben.

Jaj, hova lettek a zongorás estek,
A végtelenből hova-hova estek?

Most oly sötét a házunk, mint a rab-lak
És fekete és fekete az ablak.

Ki itt, ki ott. Az élet olyan olcsó,
A zongoránk is mint bezárt koporsó.

Csak nézem egyre és mit úgy szerettem
Egy képet látok ódon képkeretben.

Itt ültek ők, e vidéki szalonba,
És apám játszott nékik andalogva.

Hangok zümmögtek, babonás varázzsal
Szivünkre szálltak, fulánkos darázs-raj.

Úgy szúrt a szépség és úgy fájt a bánat,
Hogy futni kellett, ki az éjszakának

Sápadt arccal és túlvilági hangon
Szólitottunk meg lányokat, a gangon.

Benn az olajos függőlámpa égett,
Lábújjhegyen járkáltak a cselédek.

Nénik kötöttek és a tiszta csöndbe
Egy-egy kötőtű rebbent meg zörögve.

A bácsik előtt pettyes, puha sárga
Dohány aranylott a dohányszitánkba.

Dús ételek és cukrok kisded halma,
Sötét rum és bor, datolya meg alma.

Az öregek méláztak csöndbe szépen,
Kossúth Lajos is felfigyelt a képen,

Deák Ferenc meg intett véle szembe
S e nyájas körre néztek elmerengve.

Jaj, hova lettek a zongorás estek?
Kihullt a kép már. A keret üres lett.

Óda.

(Távoli beteg feleségemnek.)

Én feleségem, jó és drága-drága,
Eddig neked dalt alig-alig írtam,
Mert nem bíztam tintában és papírban,
S féltem, hogy félrebillen gyenge ága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
Fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
Ki csöndesen jöttél hozzám, e Földre,
Sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
Mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
Mosollyal vérzett – áldott heroína –
S sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
Népség, mi vagy te s az a rongy, ki fennen
Hordozza a fejét a bálteremben,
S karján egy gyémánt-fülü, buta húri.

Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
Mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
Most nevető, most bánatos-sohajtó –
A karba, amely integet igézve:
De hittem a te két jó-jó szemedben,
A két szemed mélyén horgonyt vetettem,
Én mindég a lélekbe-szembe hittem,
Most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
Az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
De ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
Akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
Olyan bitang már a költő kabátja
Éjjel két nyomorék-karját kitárja
S feléd ölel, ő is – szegény – búsongón.

Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
Adott nekem aranyat, myrrhát, lázat,
Volt kenyerem a gőg meg az alázat,
De csak te tettél krisztusi lovaggá,
Ki köntösét is megfelezi azzal,
Akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,
A szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek
S én egy higany-pont rebbenését várom
37·2°… vagy… 37·3°…?
S a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
Oda, hol hóban ível föl a Tátra
S betegek fekszenek, lágyan merengve,
Szájukba hőmérővel, téli csendbe.

Őszi síp.

Ősz
Kullog a hegyben, a ravaszdi
Csősz.

Vén
Puskás öreg, jól ismerem már
Én.

Néz.
A szeme kancsal, botja vége
Réz.

Kürt
Lóg vállán. Mindenkit halálba
Küld.

Gaz,
Himlőhelyes, fegyenc paraszt csak.
Az.

Vár.
Jaj, hogy vigyáz. Az arca, inge
Sár.

Jő
És puskaport robbant szüretre
Ő.

Bor
Csorog a csapról, gyöngyös mustja
Forr.

Mondd,
Mért ül mégis puttonyodba
Gond,

Mér
Áztatja zöldes, lomha bajszod
Vér?

Szentbeszéd.

Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
Forró sugárban,
Most járok itt a sápadt bús fagyok
Fenyérein
És felordítok, hol vagyok?

Testvéreim.

Volt egy kutyám
S nem vertem ki, mikor haragos éjjel
A hóvihar acsarkodott a széllel,
Csunyán.
S mikor beteg lett,
Köré sereglett
A bánatom, a gondom.
Felkeltem, hogy reá tekintsek,
Úgy néztem mint egy árva kincset.
Egész éjszaka virrasztottam otthon.
Aztán vásott és buta lázban
Nem madarásztam,
Mert szántam a madárfiókot, a picinykét.
Vigan kaszáló,
Zöld, könnyű háló
Zacskójával nem fogtam soha pillét.
Sohase ültem lesve régi cser-tőn,
Vörös vadat nem űztem havas erdőn.
Kikerültem a gyikok napos árkát.
El nem tapostam
A réteken a szentjános-bogárkát.

Mostan
Elmondom nektek, emberek
Csak ezt, csak ezt – könnyezzetek.

Unalom.

Lelkem éjén rosz malom
Zakatol: az unalom.
Régi, rozzant, rosz malom
És úgy hivják: unalom.
Régi, rozzant kereke
Álmos is és fekete
A garatja végtelen
S a búzája életem,
Elhagyott és végtelen
Tompa- csöndes életem.
Lisztje: semmi, szárnya: éj,
Csönd: zúgása, árnya: mély.
S nézem egyre – árva tiszt –
Hogy szitál a lomha liszt.
Bús időm azzal ölöm,
Ezt a semmit őrölöm,
Árva molnár őrölöm
S lisztem nem bú, nem öröm,
Színtelen köd, csunya lom,
Fájó semmi: unalom.